Szeretni kell, ennyi az egész – Jordán Tamással utolsó szombathelyi munkanapján beszélgettünk

Olyan, mint egy Csehov-dráma vége, indulás előtt. Ilyenkor az ember elüldögél egy kicsit, visszanéz. Hogy van-e valami, amit még nem mondott el, de kikívánkozik. Jordán Tamás a felvetésre azon morfondírozik, vajon honnan tudta – tudta-e egyáltalán – az elején, hogy mire vállalkozik:

– A Facebookon vagy az Instagramon – egyiket sem ismerem eléggé – valaki feltett mostanában egy fotót, vélhetőleg 1997 végéről, 1998 elejéről. Ott vannak a merlinesek. Horváth Ákosnak akkor született gyereke, akkor született a mi fiunk, Benedek. Nem szoktam elérzékenyülni – csak kivételes esetekben –, de ez a fotó elvarázsolt engem. Nekem különösen nagy értéket jelent, hogy Fehér Gyurit is ott látom a háttérben – és arra gondolok, hogy mennyire boldogok voltunk, hogy az én igazgatásom alatt volt egy boldog társulat.

Aztán arra gondolok, hogy a Nemzetiben is volt egy boldog társulat – és az összes nehézséget legyőzve Szombathelyen is sikerült boldog társulatot létrehozni. Amikor belevágtam, nem tudtam, hogy jó igazgatója leszek-e a Merlinnek, a Nemzetinek, a Weöres Sándor Színháznak – amely ráadásul egy olyan városban jött létre, amelynek még nem volt saját állandó színháza. De azt tudom: ha mégis megtörtént, az úgy köszönhető a vallásnak majdnem közvetlenül – mert közvetve mindenképpen –, hogy én mélyen hívő katolikus családból származom, a hittanban belém verték a tízparancsolatot, azon belül a legfontosabbat, általánosan a szeretet parancsát. Nem úgy élek a szeretettel, nem úgy működtetem, mint egy szabályt – hanem bennem van.

Nem tudok senkire se haragudni. Hogyan lehet jól igazgatni? Nagyon kell szeretni – nemcsak a színészeket, hanem a színház valamennyi dolgozóját. És akkor lehet, hogy valójában nem értesz az igazgatáshoz, lehet, hogy eltéveszted a műsortervet, lehet, hogy a közönségszervezésed rossz – ez mind lehetséges. De ha van kohézió, ha van, ami összetartja a színházat – és akkor már nagy baj nem lehet –, az nem más, mint a minket összekapcsoló szeretet. Nálam ezt kézzelfoghatóan tapasztalhatta mindenki, aki akár a Merlinben, akár a Nemzetiben, akár Szombathelyen megfordult.

Ha igazgatót kellene nevelni – legyen szó színházról vagy matracgyárról –, akkor az lenne az első szabály, hogy nagyon kell szeretni a munkatársakat. Nem mesterkélten, mert azon átlátnak. A metakommunikáció gazdagabb, mint az emberi nyelv. Hogy az igazgatásom alatt jó légkör uralkodott a színházban és sehol nem volt politika, az bizonyítható. Nekem nagy szerencsém, hogy kerülőúton lettem színész. Ki nem mondott szabályok nem ivódtak belém.

Talán innen van az is, hogy „szabálytalanul”, rendhagyó társulati ülésen búcsúzott el az általa életre hívott Weöres Sándor Színháztól, mellőzve, vagy inkább könnyű kézzel oldva a protokollt, igazi játékmesterként és briliáns dramaturgként – színházi emberként – a sírás és a nevetés hullámvasútjára ültetve a kollégáit és a sajtó képviselőit. És igyekezve kordában tartani a megindultságot. A színház kulcsát pedig Szabó Tibornak adta át.

– Tibke alapító tag, és időközben tényleg szombathelyi színész lett: az én hívásomra érkezett Sepsiszentgyörgyről Bálint Évával együtt, itt alapítottak családot, itt született a két gyerekük. Amikor kiírták az igazgatói pályázatot, nem hímezett-hámozott: elmondta, hogy indul, és elmondta azt is, hogy kicsit más – konzervatívabb – színházat szeretne, szélesíteni a közönséget. Igen, azt gondolom, hogy jó kezekben van a színház, talán a színházi irányban sem lesz olyan nagy távolság. A nagy kérdés az, hogyan tudja megváltoztatni a társulatot. Vannak jó színészek, de a fiatalok az alapítás óta egy korosztállyal öregebbek lettek. Ehhez hozzá kell nyúlni. Én sose mertem igazán változtatni. Nagyon nehéz elküldeni embereket, pedig azt hiszem, hogy ez elkerülhetetlen. Én erre képtelen voltam.

Jordán Tamás munkabírása legendás. Hogyan tovább?

– Három éve, amikor eldöntöttem, hogy nem pályázom, természetesen kellett foglalkoznom a jövővel. Megkönnyíteni az elszakadást. Most azon fáradozom, hogy Budapesten legyen egy hely, amelyik olyan, mint egy pici Merlin. Mehetne ott például a Szókratész védőbeszéde – aktuálisabb, mint valaha. Tavaly csináltam néhány helyen, hihetetlen, hogy mennyire fogékony rá a közönség. József Attilának is helye van a színpadon: jönnek az újabb és újabb generációk. Ezek életben tartanak engem – és nem tudok letenni arról, hogy legyen egy hely, ahol az emberek találkoznak, beszélgetnek – még akkor is, ha Szombathelyen ezt nem sikerült maradéktalanul megvalósítani. De olyan világban élünk, ahol minden téren szükség van az összefogásra. Maszkban járunk, másfél méter távolságot tartva – mégis közelebb vagyunk egymáshoz, mint valaha. Nem tudom elviselni, hogy mindeközben nem állunk szóba egymással. Szombathelyen pozitív tapasztalataim vannak, Szombathelyen visszamosolyognak az emberek.

Mindeközben Szókratész és József Attila mellé fölsorakozik Ady: Jordán Tamás Ady-estre készül, elsősorban a költő publicisztikáira alapozva. Majd meglátjuk, remélhetőleg Szombathelyen is.

– Van egy Ady-képem korábbról, amit Latinovitstól kaptam. Bálványként tiszteltem őt, versmondó óriásnak tartottam. Többször meghallgattam minden Ady-verset tőle, elbűvölt. Most elkezdtem Adyval foglalkozni. Metaforában mondom el, mit gondolok erről: van egy rendkívül képzett orvos, aki pontosan látja, hogy ha így romlik a beteg állapota, akkor közel a vég. A betegnek drukkol, de nem haragszik a betegségre. Döbbenet van benne, de nincs benne düh. Erély – az van benne. Mindent megír: pontos látleletet ad. Legalábbis ezt gondolom.

Jordán Tamás a szombathelyi színház legelső előadásában (9700) a hűtőszekrényből időgépet barkácsoló Feri bácsit játszotta. Végül pedig – a leg­igazibb színházcsináló – Feri bácsi barna munkaköpenyében sétált le az Akacs Mihály utcai nagyszínpadról. Nemcsak a színház alapító-igazgatójaként tartjuk számon: több jelentős szerep is köti Szombathelyhez. Csak néhány közülük: Miller ügynöke, Volpone, Márton partjelző. A Dédi.

– Ami a legfontosabb: nem inspirált engem a siker – nem volt érdektelen, de nem volt alapvető. Amiről senki nem tud, erről nem is nagyon beszéltem: állandóan teszteltem magam, hogy elértem-e azt szintet, amit magam elé kitűztem. Fontos, hogy mit gondol a rendező, mit gondolnak a kollégák, a közönség – de ez mind másodlagos ahhoz képest, hogy mit mutat a belső iránytű. Csak saját magamnak akartam megfelelni. Hogy sikerült-e? Az ügynök halálában, talán.

Száz szónak is egy vége: nem minden bokorban terem színház. Szombathelyen termett: Jordán Tamás és Weöres Sándor nevével.

– A búcsúzás környékén az ember mérleget csinál, morfondírozik, hogy akkor mennyit ér ez a sok minden. A díjak és elismerések, a szakmában kivívott rang, mindenestül a színházi pálya, ha mégoly gazdag is. Ilyenkor eszembe jut az anyám, aki 101 éves múlt, jó szellemi kondícióban. Van öt gyereke, 16 unokája, 27 dédunokája – mindnek tudja a nevét –, ez egy életmű. Az ő génjeit, a bölcsességét, az aranyos mosolyát generációk viszik tovább. Ki alkotott többet? Ő vagy én?