Törőcsik Mari a titkok kapujában

„Én ám láttam Velencét! – kiál­totta dacosan, ha sok volt a gond, majdnem megoldhatatlan a helyzet, bírhatatlan a teher, s egyszer a konyhakövön térdepelve, küszködve a felmosóronggyal, azt mondta: Én hallottam Kurz Selmát énekelni!” – írja Szabó Magda a gyerekkorát újrateremtő Ókútban az édesanyjáról. És megint muszáj ezt a konyhakövön térdeplő jelenetet megidézni, mert most már így leszünk Törőcsik Marival is.

Ha sok a gond, ha majdnem megoldhatatlan a helyzet, fölkiálthatunk: én ám ott voltam a szombathelyi Savaria moziban, amikor Törőcsik Mari 80. születésnapját ünnepeltük, megtapasztalva egy minden porcikájában szabad ember üdítő közelségét. Én ám láttam őt a szombathelyi Weöres Sándor Színház nagyszínpadán, amikor Jordán Tamással felolvasószínházat játszott: Szilárdi Béla neki írta a Nietzsche-dráma női szerepét. Én ám ültem a Fő téri Art Caféban, amikor éppen ő is ott ült – csibészes, simléderes sapkában, Maár Gyulával. (Nem volt benne semmi feltűnő, sőt. Ő volt. Ragyogott, és kész.) Én ám ott ültem a régi vasvári művelődési ház alacsony mennyezetű nézőterén a kétezres évek elején, amikor a beregszászi színház (az a legelső társulat) elhozta elmondhatatlanul szép, a teret és az időt végtelenné tágító Juhász Ferenc-előadását, A szarvassá változott fiút – arról, hogy egyszer csak nincs visszaút –, amelyben Törőcsik Mari játszotta-élte az anyát. Láttam, ahogyan Trill Zsolt gyöngéden ölbe veszi ezt a valószerűtlenül kicsi, törékeny – és milyen erős – madarat-tollpihét, óvja, viszi, dédelgeti – és aztán muszáj elengednie. Ez volt az az előadás, amelynek már az első perceiben elindult, aztán – szégyen ide vagy oda – nem csillapult valami mélyről jövő zokogás.

Hermann Hesse azt írja alkotó és teremtménye titokzatos kapcsolatáról Napkeleti utazás című regényében, hogy a teremtmény erőteljesebbé, kontúrosabbá, valóságosabbá válásával egyenes arányban halványul, fogy el az alkotó. Törőcsik Mari filmjei, filmszerepei most válnak igazán kontúrossá és valóságossá: a filmjeibe, szerepeibe költözött. Körhinta, Édes Anna, Szamárköhögés. És Major Tamás (az öreg Jancsó) fájdalmas kiáltozása a ködben: „Déryné, hol van?” Írta: Pilinszky János, rendezte: Maár Gyula. Zenéjét szerezte: Cseh Tamás. Cannes-i nagydíjas névsor, akkor is, ha a díjat a címszereplő, a Színésznő kapta meg. Közben meg csöndben, fájdalmasan végigvonul előttünk a 20. század.

A színházi szerep más. Az volt – nincs, még akkor is, ha felvétel őrzi az előadást. Illetve hogyne volna: a színház lakóhelye az emlékezet. Mint az életé. Törőcsik Mari a szemünk előtt alkotta meg az életét is. Ahogyan a száz éve született, Velembe hívott Pilinszky János írta: mindenkié és senkié. Díva és kislány, fád és ártatlan, nagybetűs nő és huncut kobold. A bölcs Bolond a Nemzeti Színház Lear-előadásában. Mindenkié – együtt és külön-külön. Mert valahogy nem elég a film, a színház. Szeretnénk belőle még valamit.

2000 őszén a szeles Tisza-­parton, a szolnoki Szigligeti Színházban Németh László Bodnárnéját próbálta Törőcsik Mari és Soltis Lajos (a Bodnár házaspár), Verebes István rendezésében. Páholy mélyéről nézhettünk végig egy délelőtti próbát. Törőcsik Marinak minden pillanat, minden mozdulat fontos volt. A szünetet pedig gondolkodás nélkül nekünk adta: ámult, hogy ilyen messziről – hogy kíváncsiak vagyunk. Velembe készült. Aztán a celldömölki Soltis Lajos Színház sorsát is személyesen a szívén viselte, mindvégig.

„Volt egy ember, akinek a legkisebb is fontos volt. Egy ember, akit nem a felszín, de annak háttere is érdekelt. Aki segített azoknak is, akik ezt nem mindig tudták viszonozni. (…) Egy ember, aki lényével értette meg velünk, hogy mindenki egyformán fontos. Örök hálával gondolunk rá! Elhunyt egyesületünk tiszteletbeli tagja, a Magyar Speciális Független Filmszemle fővédnöke, Törőcsik Mari színművésznő” – így búcsúzik tőle Fábián Gábor, a szombathelyi székhelyű Magyar Speciális Mozgókép Egyesület elnöke.

Szabó T. Anna (egy meg nem született lánymese okán) arról ír, hogy kolozsvári gyerekkorában csak a hangját ismerhette („a magyar adásokat nem lehetett nézni onnan”), így aztán először már Magyarországon, Szombathelyen látta meg Törőcsik Mari arcát a tévében: „(…) egy sorsdöntő, egész jövőmet meghatározó pillanatban. Április volt akkor is, alkonyatra kerültem haza egy szerelmes sétából, életem első, édes-édes, végtelen csókja után, amikor végre kirepülhettem magamból, szédelegtem az élmény egész világot megpörgető örvényétől, olyan boldog voltam, mint még soha. (…) Amikor beléptem a lakásba, édesanyám éppen tévét nézett, a kékesen villódzó sötétben nem láthatta rajtam, hogy minden megváltozott. Behívott, hogy nézzem meg én is, amit nézett, csodálatos film. Pontosan ez a jelenet ment a Körhintából. Törőcsik Mari és Soós Imre körberepülve mosolyogtak egymásra, végtelen, képtelen-szép odaadással, a szerelem lobogó, ragyogó, soha meg nem pihenő, heves lendületében, szédületében, és a filmbeli Marinak is copfja volt, mint nekem, és kócos volt, mint én aznap este, és úgy örült a párjának, ahogy én még soha senkit nem láttam örülni, tökéletes tükre volt az én örömömnek és szédületemnek (…) Más nem is maradt meg a filmből, csak ez a jelenet, és ebbe az örömbe kapaszkodtam később is mindig (…)”

„Ne hozzanak zavarba!”, mondta a 80 éves Törőcsik Mari a Savaria mozi pótszékes-telt házas nagytermébe lépve: a fogadására fölállt, úgy tapsolt a Körhintában „fölzengő szerelemtől” megszédült közönség. „Milyen pici” – sóhajtott föl valaki, amikor már-már valószerűtlen törékenységének és derűjének ellentmondást nem tűrő, angyalian szelíd erejével elhaladt mellettünk, fölszaladt a lépcsőn, és belépett a nagyterembe: hogy aztán bő egy órán át állja az áradó szeretet hullámait. Nem volt mindig könnyű dolga: a szeretet könnyen válhat tényleg elsöprővé, ha nem vigyázunk.

„Azért jó, ha az embert szeretik” – mondta mosolyogva, amikor egy intéssel mégis sikerült berekesztenie az üdvözlésére támadó tapsvihart.

Egy intés, és a tapsvihar elül.

A 90-es évek elején Taub János – Schwajda György átirata alapján – Szolnokon színre vitte Marquez Száz év magányát, Törőcsik Marival (Ursula) és Garas Dezsővel (José Arcadio ­Buendía) a főszerepben. Amikor az előadás a Pesti Színházban vendégeskedett, újságíró-iskolásként reszketve, kétségbeesve vártunk a bebocsáttatásra: olyan nincs, hogy ebből a regényből színház szülessen. De született. Az érzet ma is eleven: hogy Ursula – az Törőcsik Mari, hogy José Arcadio Buendía – az Garas Dezső. És Melchiades: Kézdy György. Marquez őket írta meg. (És mind a többieket.) Ahogyan Törőcsik Mari a Száz év magány bogotái vendégjátékáról mondta: „Ültem hátul törökülésben, kinéztem, fölálltam, elindultam – és győztem.”

Kiemelt képünkön: Bodnárné-próba Szolnokon 2000 őszén. Balról: Soltis Lajos, háttal Verebes István, középen Törőcsik Mari, mögötte Mihályfi Balázs