Szerencsés Mária, vagy a celli Soltis-sztori – Misztérium-ősbemutató a csodás kolostorudvaron

Varázslatos helyszín a kolostor udvara: a kandeláberekkel, az ablakszemekkel, a tetőn sorakozó galambokkal, a bársony égen egyre teltebben világító, üveglámpásholddal – és az egyszerűségében sokatmondó és multifunkcionális díszlettel (emelvényrendszer, mint a középkori misztériumoknál, persze újragondolva), amely a régi hagyományt kifordító-befordító, az utolsó pillanatban nemcsak a templom falait, hanem a közönséget is magasba emelő misztériumjátékhoz készült (látvány: Mucsi Balázs).

A Soltis Lajos Színház húsz éve költözött (még Sitkei Színkörként) Celldömölkre, és mindaz, ami az elmúlt két évtizedben a társulattal és a társulat által a városban (és sokfelé máshol) történt, bátran a csodák kategóriájába sorolható. Csak egy példa: hány alig tízezres kisváros mondhatja el magáról, hogy önálló társulata, a társulatnak önálló színházépülete, a színházépületben színes és minőségi repertoárja van? Lehet, hogy ennek is Mária az oka.

Ezentúl biztos másképp nézünk a kegytemplom közelében üldögélő Koptik-szoborra (Illés Erika alkotása), amely tényleg megelevenedett: előtűnt az erőteljes kontúrokkal megrajzolt ember, akinek elszántsága nélkül talán sosem épül föl ezen az anno mocsaras vidéken a templom, vagyis – végső soron – a város. Szóval Koptik Odó nemcsak utcanév („magyaros pizza rendel”), nem is „koptikus”, hanem bencés apát, akit anno erre a tájra vetett a sorsa – meg a hite. Hitt Mária csodatévő erejében – és Mária meghálálta ezt a hitet. (Tudjuk, milyen.) A történet könnyedén fölfogható a Soltis-sztori parafrázisaként.

A misztériumjáték eredendően Jézus (vagy a szentek) életének epizódjait dolgozza föl, aztán a falusi betlehemezők ténykedésében élt tovább. És amikor a sitkeiek – falusi színkörként – megpróbálkoztak vele (sikerrel), el kellett játszaniuk, hogy civilek, akik évente egyszer jelmezt öltenek. A Misztérium a Szent Születésről csodálatos, természetes módon ötvözte a szentet és a legföldibb profánt; ez is a misztériumjáték velejárója.

A Szerencsés Mária – avagy „való igaz csudálatos história ama dömölki Koptik Odó apátról, ki Szűz Mária segedelmével egy dunántúli kis mocsárból szép keresztény várost emelt vala” – szövegkönyvét szerzőként Fábián Péter jegyzi, az előadás rendezője Benkó Bence és Fábián Péter. Munkamódszerük (lásd! a k2 Színház előadásai, plusz több celli koprodukció) ezúttal is működött: az ő kezükben bármely szöveg – legyen az Szigligeti Ede vagy celli novelláskötet – mindig csakis alapanyagként működik, az előadás szövegvilága (a darab) a próbafolyamat idején születik meg.

Most meg kellett ismerniük a jellegzetes celli történeteket (a régieket és az újakat, akár újsághír-alapon!), hogy létrehozhassák az előadást, amelynek dramaturgiája a misztériumjátékok dramaturgiáját követi. A játszók beköszönnek, megszólítják a közönséget, elhelyezik magukat is a játék kontextusában (Koptik Odó szerepében Temesi Zsolt „töm”, amikor nem játszik: civilben fogorvos); valamint kellő és mindig személyes öniróniával Mária segítségét kérik a sikerhez.

A kapucnis homokszín szabad­időruha-egyenjelmez telitalálat (plusz az a csábító, lánnyá váló göröngy): egy mozdulat, és mindig azt jelenti, amit kell. A játéknak – szónak és koreográfiának – elementáris, profin „diákszínjátszós”, a hagyományhoz szintén illeszkedő vásári komédiás sodrása van: Temesi Zsolt, Horváth Nóra, Piller Ádám, Tóth Ákos, Ecsedi Csenge, Gyurkovics Zsófia, Boda Tibor a másfél órában lélegzetvételnyi üresjáratot sem hagy. Az emelvény tetején Gregorich Zsófia csellón játszik (zene: Horváth Szabolcs).

Mintha a szent és a profán kapcsolata – maga a hangnem – bicsaklana, billenne meg néha egy kicsit az előadásban. A középkori misztériumjátékok közönsége homogén volt, ami a hitet-világképet illeti. Mára ez az egész eltörött, ki-ki megküzdi a magáét. Talán innen is adódhat a bizonytalanság. Igaz, ez a bizonytalanság (ha van) nem lehet összefüggésben azzal, hogy a humoros és a nevetséges között húzódó keskeny pallót egyszerűen muszáj biztonsággal elhelyezni, és átegyensúlyozni rajta.

A fináléban dalban hangzik fel Harangozó Miklós verse: „Kiscell egéről szürke galambok / szállnak az esttel, s rebben a szív: / szólnak a szélben a barna harangok, / régi a dallam, Mária hív. (…)” A zárlat háromszor ismétli meg: „Nem kell, hogy elhidd, csak ne tagadd.” Az előadás harmadjára nyitva hagyja a kérdést: „Nem kell, hogy elhidd.” És pont ezért hisszük el.