Képleírás, hagymaszár – Szauer Ágoston legújabb verseskötete finom, érzékeny és míves

A versek egyenként is így működnek, hiszen titokban folyton abba a „takart sávba” nyújtózkodnak át, amely mindig „marad”, akármilyen pontos legyen is a képleírás. A kép(keret) rögzíthető, a jelentések nem, azok illannak el, kicsusszannak a kezünkből. Innen a Szauer-versek finom lüktetése és talányossága. Innen, hogy a képleírás, a keretezés körülírássá változik (és persze a körülírás képleírássá, a mozgás állandó, föladhatatlan). Innen az aforizma tömörségű verssor, hogy: „Legtöbb a hallgatás.” De a hallgatás is csak szavakkal érzékeltethető.

És miközben a létezés, a megismerés – a nyelv – határait kereső versek látszólag csupa illatból, színből, szóból, tárgyból, ritmusból, az időből kihasított pillanatból épülnek (szinte eltüntetve, a képek mögé rejtve a „lírai ént”), a gondosan és tudatosan – kívülről befelé, kívülről fölfelé – fölépített kötet mintha különös történetet, hovatovább regényt adna ki. Emberi, isteni színjátékot. Mint a borítóra választott Rippl-Rónay-festmény, amely ember nélkül ragadja meg a lehető legemberibb, legbanálisabb pillanatot – az a címe, hogy Reggelizőasztal –, miközben a sárgák, vörösek, zöldek, kékek akrobatikus egyensúlyában ott vibrál valami megfoghatatlan, valami titok. A Szauer-vers ennél tovább megy.

Nem egyszerű képek, versek, hanem ikonok – a szó eredeti, szakrális értelmében. Az ikon a maga eredeti helyén nem egyszerűen kép, hanem ablak: átjáró az itt – és a titokzatos „túl” között. Ez az „ablakfunkció” élteti, teszi olyan varázslatossá a Szauer-verseket. A költő pedig észrevétlenül, mondhatni szemérmesen, arra is ügyel, hogy a hagyományban is elhelyezze a verseket. A törött hagymaszár a József Attilánál feltűnő elcsorbult levélre gondol vissza („elfedezi megcsorbult levelét”, a Kertvárosi éj egyértelmű játékba hívás (József Attila: Külvárosi éj). A hagyma – mint a megismerés zavarba ejtő talánya (egyúttal szintén régi toposz, amely újként tűnik föl): rétegre réteg, mi van a közepén? Már nem is a hagyma, a szára: vonal, törött. Az Útvesztő fehér szirmai a végletekig a formába kapaszkodó, aztán az égre író Radnótinak köszönnek. És megsokszorozza jelentését a kötet címe is. A körülírás a „lényeg” megragadásának kudarcát jelenti be, másfelől pontosan megfogalmazza magát a képet. A képet a keret teszi. Kép akkor születik, ha valaki körülírja. Ha van „egy vonal,/ a semmiből mely elkerít”.

Szauer Ágoston versei így teszik telítetté – széppé, talányossá, valamivé, életté – a semmit. Reggelizőasztal, tenyérbe simuló Szauer-kötet. Nyár. Nagy perc – vagy egyszerű kis fejlemény, egy és ugyanaz.

Kiemelt képünkön: Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2021.