Piros gerendái közül néz a hatalmas - Pálfi György is itt volt új filmje szombathelyi bemutatóján

A „posztapokaliptikus disztópia” világa kilökődött a fikcióból és a jelenbe költözött. Vágvölgyi András szerint a sok fontos Pálfi György-film között ez a legfontosabb.

Szombathelyre visszatért a tavasz, a kávézó teraszán Mayer Rudolf, a mozi vezetője és Vágvölgyi András filmes tanár, a közönségtalálkozók állandó közreműködője tartja szóval Pálfi Györgyöt, akit nemcsak jelentős filmrendezőként (Hukkle, a Taxidermia vagy a Szabadesés), hanem színházi rendezőként is számon tarthat a szombathelyi közönség: 2018 telén rendezett különleges előadást a Titus Andronicusból a Weöres Sándor Színházban, a vérgőzös, hatalomittas „metál Shakespeare” vagy rajongókra, vagy elutasításra talált. A rendező azt mondja, volt, aki egyenesen azon az alapon emelt kifogást, hogy adventre időzítették a bemutatót.  (Hol a megváltás?)

A Mindörökké függetlenfilmként, állami támogatás nélkül készült, világpremierjét Tallinnban tartották, Nyitra Anna itt elnyerte a legjobb látványtervező díját. Ezen a nyomon haladhatnánk tovább: a háborús hátországban a saját túlélési mechanizmusait kialakító falu jéghideg-tűzforró koszlottsága nem felejthető, a „természet” gyönyörűen, diadalmasan közömbös, tárgyilagos zöldjének ölelésében, a vér rubinpirosával színezve. 

A történet (a forgatókönyv) magját-alapját Tar Sándor El, valahová című novellája adja. Pálfi György már az ezredfordulón, főiskolásként (a Simó-osztályban) kapcsolatba került ezzel a szöveggel, a Mindörökké első nekirugaszkodása pedig 2015-re datálódik. Úgy látszik, ahhoz képest is el kellett telnie a mágikus hét évnek ahhoz, hogy film legyen belőle. Tar Sándort az utóbbi években felfedezte magának a színház is (a Selinunte Kiadónál kötet jelent meg a Tar Sándor-prózákra épülő kortárs drámákból).

Pálfi György azt mondja, azért hurcolta magával ilyen sokáig ezt a történetet (A mi utcánk kötetből), mert nem tudott megbirkózni a szövegekben rendre fölbukkanó kegyelemmel-megváltással: ezt a réteget mindig ledobta magáról a film. Hogy végül megjelenik-e a kegyelem, a megváltás ebben a  „furcsa szerelmiháromszög-történetben”, a nézőnek kell eldöntenie (vagy a nézőben kell megszületnie a kegyelemnek). Talán úgy van valahogy, mint Dosztojevszkijnél, akinek nagyregényei első pillantásra reménytelenül, dermesztően sötétek, de a szöveg mélyrétegeiben kirajzolódik egy másféle út is: éppen a kegyelemé.

A Tar-szövegek lecsupaszított telítettségét őrzi a  puritánul gazdag színészi játék: Polgár Tamásé (ő a megjelenő, mindent fölforgató, eltávozó vándor toposzát életre keltő Ocsenás, akinek neve minden bizonnyal a „látást”, „nézést” hordozza), Menszátor Héresz Attiláé, Érsek-Obádovics Mercédeszé és Urbankovics Júliáé. És a civileké.

A történetet keretében a hírek szerint a hátországi falu közelében lezuhant egy repülőgép (a helyi mítosz azt tartja, hogy az égből pottyant le Margitka is: a nyelven innen és túl létező angyal). A hulló vidám tárgyak Salman Rushdie Sátáni versek című regényének nyitányát idézik: realitás és fikció metszéspontján.

A totális bizonytalanság érzetét megteremtő, folyton jelen lévő, folyton mozgó célkereszt pedig Weöres Sándor szimfóniái közül a harmadikat: „...piros gerendái közül néz a hatalmas...”