Szenvedélytörténet - A Győri Balett Anna Kareninája Szombathelyen

Elmesélni az Anna Kareninát, főleg táncszínpadon,  lehetetlen (az maga a teljes regény, ahogy Tolsztoj mondta), de nyilván nem is ez a cél. A Győri Balett 2019-ben bemutatott előadása – Velekei László koreográfiája – egyetlen vörösen izzó fonalat húz ki a többszálú, sokrétegű  történetből: a forró és fagyos, mindent fölemésztő szenvedélyét. Nem a narráción, nem a társadalmi viszonyok felmutatásán van a hangsúly, hanem a rebbenéseken. A tánc – mint testnyelv – alkalmas erre. (Talán pont ezért nem volna szükség a nyílt színi ágyjelenetre. Tudjuk, átéljük, érezzük, hogy erről van szó.) A regény összetett szimbolikája ritka szépen mutatkozik meg, sőt újabb rétegek, összecsengések kerülnek felszínre.

Anna Karenina tragédiája vasútállomáson kezdődik és ott is ér véget. Az előadásban a pályaudvar könnyedén bálterembe – vagy éppen hálószobába, aztán szülőszobába – tűnik át (díszlet: Bozóki Mara). Hát nem hasonló a koreográfia? A lüktetés, a gyorsuló zakatolás? Ehhez jön még a lóverseny. Amikor Vronszkij lova – a fegyelmezett és kirobbanó Daichi Uematsu – megsérül. Anna és a nemes állat sorsa-alakja a regényben is egymásra kopírozódik.

A drága, zseniális Lev Nyikolajevics Tolsztoj szépíróként, a vallás felé forduló szellemi vezetőként – és a legszemélyesebb életében is mindvégig azzal küzdött, hogy összehangolja a testet a szellemmel és a lélekkel, a zsigeri működést az ideálokkal. Ez a heroikus, sokszor ádáz küzdelem jelenik meg a műveiben – és az életében is, amely több kisebb futás után a legnagyobb futással ér véget, bár nem messze Jasznaja Poljanától: az asztapovói vasútállomáson.

Anna és Vronszkij – Marjai Lili Anna, Jekli Zoltán –  pályaudvaron találkozik, és a táncelőadásban nem érdekes, hogy  az asszony félrelépő testvérbátyja házasságát jött éppen megmenteni, sikerrel: mert a férfiaknak a diszkréten félrenéző felső tízezer könnyebben (sőt könnyen) megbocsát. Nem érdekes az sem, hogy Karenin nem hajlandó válni, bár az akkurátus hivatalnokot játszó-táncoló-katatón módon folyton körmölő  Artem Pozdeev  figurájában ez „kimondatlanul” benne van. Kitty és Levin bújócskázó párosa lebegő ellenpontként kíséri Annát és Vronszkijt.  

Anna ártatlan, ragyogó fehérben érkezik – máris magányos a zárt falanszterben: Velich Rita jelmezei egyszerre „korhűek” és hidegen futurisztikusak –, aztán bűnös vérvörösre vált és feketében búcsúzik. Az orosz folklórban és szépirodalomban a megtestesült ördögnek kitüntetett szerepe van: itt is megjelenik (a színlap szerint mint végzet), aki/amely, mint az a kis szakállas figura elkíséri Annát a végzetéig.

Amikor nagy erővel, sikítva jön felénk a vonat, a sín két oldalán minden szereplő fölsorakozik. Kié a bosszú, ki az, aki megfizet?