Évadnyitó premier

2022.10.04. 13:53

Sirály-demonstráció Szombathelyen – ahol Trepljov befejezi a saját előadását

A szombathelyi Weöres Sándor Színház évadnyitó Sirály-előadásában Trepljov/Major Erik a negyedik felvonás végén befejezi, amit az elején, a tóparti színpadon elkezdett: beteljesíti a saját színdarabját.

Ölbei Lívia

Mari Dorottya és Major Erik

Fotós: Benkő Sándor

Valami régi, valami új 

Csehov a harmincas éveinek közepén járt, “nem volt még negyven”, amikor megírta a Sirályt – összesen is mindössze 44 évet töltött a földi létben. Drámáinak szereplői gyakran kutatják a jövőt (mi lesz száz, kétszáz, kétszázezer év múlva). Azt már biztosan tudjuk, hogy Csehov több mint száz év elteltével is velünk van, sőt: színpadi létezésében mintha elevenebb és ragyogóbb lenne, mint valaha. Mintha kezdenénk – vagy a világ kezdené - beérni, érteni őt. Úgy válik egyre aktuálisabbá, hogy aktualizálásra semmi szüksége nincsen (le is dobná magáról). Kertész Imre mondja, hogy az élet vagy demonstráció – vagy kollaboráció. Az állítás a színházra is érvényes lehet. A 2022/23-as szombathelyi évadot megnyitó Sirály-előadás Widder Kristóf rendezésében (kb. annyi idős, mint amikor Csehov megírta a Sirályt) a szó legszebb értelmében demonstráció: nincs alku, ez itt színház. Valami régi, valami új. 

A Sirály “színház a színházban” szituációja megnyílik, megsokszorozódik, a tükrök labirintusában kergetőzünk (mindennek a színe, és azonnal a visszája), tükrőződnek egymásban az irányvesztett szerelmek, a szereplők és a szereplők “konfigurációi”, sorsmintái: Trepljov és Arkagyina, Trepljov és Trigorin, Mása és Polina, Polina-Dorn és Mása-Trepljov, Polina-Samrajev és Mása-Medvegyenko – és így tovább. Tükör által, színről színre.  Hogy ki lehet boldog, az más kérdés. (És tudják-e egyáltalán, mi a szerelem.)

Szerémi Zoltán, Bálint Éva, Antal D. Csaba, Orosz Róbert, Németh Judit, Kelemen Zoltán
Fotós: Benkő Sándor

Tükröt tart

Csehov a szombathelyi előadásban tényleg tükröt tart – ahogy Shakespeare Hamletje kívánja a színészektől (lám, ő is új formákat akar). De nemcsak ebben fogalmazódnak színpadra – mintegy észrevétlenül, sormintává rendeződve – a Sirály-szövegbe rejtett Hamlet-párhuzamok. Arkagyina és Trepljov dermesztő párbeszéde (Gertrud-Hamlet) ráteríti a Shakespeare-hálót az egész drámára, bevonva a játékba a hiányzó apafigurát is. A virágcsokrát (virágzó ágakat) rendezgető, osztogató, elejtő, “sirállyá változó”, nagy utat bejáró Nyina alakjában ebben a mintázatban ugyanilyen észrevétlenül sejlik föl Ophelia figurája (majd egyszer eljátssza: Jelecben, Szombathelyen, vagy máshol).

Minden megvan

Szokták mondani, hogy nemegyszer azért készül Sirály-bemutató, hogy a színház általa megfogalmazza-újrafogalmazza önmagát: hol tart, merre indul.  Szombathelyen is érvényes lehet, értelmezhető ez a szempont – azon túl persze, hogy valószínűleg nem kellett sokat bajlódni a szereposztással: a társulatban minden és mindenki megvan. Mindenekelőtt  minden színházi pillanatában van  Major Erik: Trepljov. Van Arkagyina: Németh Judit. Van Nyina: Mari Dorottya. Trigorin: Antal D. Csaba. Szorin: Szerémi Zoltán. Mása: Herman Flóra. Medvegyenko: Kelemen Zoltán. Samrajev: Orosz Róbert. Polina: Bálint Éva. Dorn: Horváth Ákos. (Csehov meg úgy ír, hogy – típusában legalábbis - lehetőleg mindenki meglegyen.) Ami pedig az önmegfogalmazást illeti, Szabó Tibor igazgató a múlt évadban (ez volt az első teljes évada a WSSZ élén) kijelölte az utat. Az évad előadásai bebizonyították, hogy az “új formák” megjelenésének Szombathelyen  – mindenekelőtt a fizikai színházat képviselő Horváth Csaba és tanítványai által – jótékony hatása, frissítő ereje van. Widder Kristóffal a múlt évadban a Horváth Csaba rendezte Vízkereszt-előadásban találkozhattunk; rendezőként-koreográfusként Lukáts Andor- és Horváth Csaba-tanítvány.

Herman Flóra, Antal D. Csaba. Látványtervező: Kupás Anna
Fotós: Benkő Sándor

Függöny, puszta tér

 A művészetben voltaképpen mindig a forma (ha régi, ha új) válik tartalommá. A szombathelyi Sirály első pillantásra mintha Trepljov színházi ars poeticáját valósítaná meg: “Függöny – puszta tér. Díszlet semmi. És kész is a színház.” A kijelentés legalább annyira szól nekünk, a nézőtéren helyet foglaló közönségnek, mint nekik: a Szorin-birtokon összegyűlt nézőknek – akik Trepljov előadását nézni lejönnek közénk a színpadról. Néhány percre szombathelyi nézők lesznek ők is. 

A helyzet persze ennél bonyolultabb, rafináltabb (vagy egyszerűbb): Widder Kristóf – és a “semmiből” lenyűgöző, funkcionális, az értést segítő látványvilágot-jelmezeket tervező Kupás Anna -  nem választ “régi” meg “új” között, hanem helyzetbe hozza a Csehov-színjátékot és a színészeket. Lekottázza Csehovot, aki mintha szétosztotta volna önmagát a figurái között. Érzékelhetővé teszi a szöveg feszes, sűrű, kristálytiszta, szimfóniaszerű szerkezetét, az egykori “új formát” (kell ehhez a két fordító: Radnai Annamária és Morcsányi Géza, meg a dramaturg: Tóth Réka Ágnes is). A rendezés már a “tonettszékfoglalóval”, egy-egy finom, de erős helyváltoztatással, apró, de jelentős gesztussal megrajzolja-fölmutatja az emberi viszonyok térképét, előkészíti a terepet az ezer apró “belső rímnek”, működésbe hozza a dráma óramű-pontosságú lélektanát. (Az “égből” időről időre szállingózik az időtlen “csehovi szépség”.) Közben érzékelhetővé és jelentésessé válik a sokat emlegetett (és kárhozhatott, mert egészen sosem fölfejthető, nehezen megjeleníthető) Csehov-szimbolika. Az előadás a bizonyíték: a Csehov-szöveg lelke a ritmus. Nem túlzás, hogy elég egy másodpercnyi zökkenés, és félrecsúszik, nem születik meg a pillanat (akár romba dől az egész). De ha jó a ritmus, eláll a lélegzet is. Kiemelkedően ilyen: késélen táncoló pillanat a finálé – amely úgy zárja le az előadást, hogy rondót csinál belőle. És megint elölről: a forgószínpad működik, rajta mozdulatlanul Csehov álomba dermedt, önmagukba forduló figurái. 

A szombathelyi bemutató nemcsak a Csehov-szöveg – az ember – belső működését tárja föl és mutatja meg “szemérmetlenül”, hanem a színházét, a színházi masinériáét is. Folyamatos a villózás, a tükröződés: Trepljov rendez, Dorn működésbe hozza a függönyt, aztán korrigál, a színészek “szerepből” indítanak el, állítanak le színpadi szerkezeteket; a nagyszínpadon minden látszik, amit máskor inkább eltakar a díszlet: most a masinéria működése az alapvető – és lenyűgöző - látvány. Átálláskor a színész díszletmunkásba tűnik át.  Nyaktörő mutatvány: a láthatatlan kötél tragikum és komikum – színház és színház, színház és  “élet”, élet és halál - között van kifeszítve. Pirosban, fehérben, feketében. “Mindjárt kezdődik az előadás.” 

Németh Judit, Major Erik
Fotós: Benkő Sándor

Citrom és valeriána

Trepljov  álombeli színháza olyan, mint egy kortárstánc-, vagy inkább összművészeti performansz: a határon, késélen, túlhajtva, a végletekig feszítve a húrt - de egy pillanatra sem válik karikatúrává, nevetségessé. Sőt: Nyina híres víziója-monológja – az előadásban szép utat bejáró Mari Dorottya szépsége, ártatlansága mintha belülről fénylene –, amely átöleli és ízekre szedi a mindenséget, váratlanul szíven üt. Mint a sármos, sokat látott rezonőrt, Dorn doktort  - Horváth Ákos -, aki jól adagolja az előadásban a valeriánát: amikor kimondja, jön a nézőtéri nevetés. A valeriána úgy működik, mint Molnár Ferencnél, állítólag fogadásból, a citrom (Játék a kastélyban). Mert lehet, hogy Csehov sem tudott megírni “egy nyomorult bohózatot” (talán mert mindig kicsit több, kicsit más, kicsit “újabb” lett belőle), de a rugóra járás törvényeit, az ismétlődésben rejlő komikumot nála alaposabban senki nem ismeri. Ha tetszik, a Sirályban mindenki “rugóra jár”, saját fontosságát bizonygatva, sokszor szó szerint is kiszorítva magának a helyet a térben. Samrajev intéző – Orosz Róbert – az áriáival, a földhözragadt, fölfelé vágyó, drága Medvegyenko – Kelemen Zoltán – az erélytelen bóklászásaival. A Dorn sarkában járó, állig bezárt Samrajevné, Polina – Bálint Éva -, akinek pályájára nagy biztonsággal rááll a lánya, Mása is: Herman Flóra fekete ruhája még szorongatóbb, lénye csupa robbanékony feszültség, belső lobogás és csak rója-rója köreit. (És amikor, egyszer, tűzpiros delíriumban maga is lobogó lánggá változik, akkor lobban el végképp.) Arkagyina – Németh Judit – tökéletesen, résmentesen, minden túlzás nélkül adja a jó karban lévő, csinos, elegánsan laza, befutott színésznőt: megbillenés ellen pont arról tart előadást – és pont Másának -, hogy mennyit dolgozik a cél érdekében. Az alakítás olyan jól működik, hogy Arkagyina szinte meghökken, amikor Kosztya a fejkötése kicserélésére kéri. Anya és fia egy pillanatra egy hullámhosszra kerül, de a szép kezdés után az ősbizalom helyreállítása persze nem sikerül. Trigorin – Antal D. Csaba – is megy a holdja után: ír (közben Arkagyina, csak úgy mellékesem, azt csinál vele, amit akar, és ő is azt csinál másokkal, amit akar – és amit tud). Amikor Nyina – mint valami iskolai író-olvasó találkozón – az alkotás meg a hírnév örömeiről kérdezgeti, Trigorin megélt, bensőséges tónusban válaszol.  Szerémi Zoltán Szorin szerepében maga az élhetetlen Csehov-birtokos: dudorászik, lamentál, unatkozik, élni akar. 

Nyina nagy utat jár be: Mari Dorottya
Fotós: Benkő Sándor

Cipők a tónál

Jó volna lekottázni, rögzíteni a rezdüléseket. Major Erik/Trepljov kifogyhatatlanul intenzív színpadi létezését. Ahogy okos játékmester-bábjátékosként  székről székre, ölből ölbe jár – és csal egy kicsit, hogy kijöjjön a “nem szeret”. Ahogy Nyinára vár. Ahogy ellentmondást nem tűrően leparancsolja a tóparti közönséget a színpadról a valóságos nézőtérre. Ahogy – mint egy diplomavizsgára készülő pályakezdő  rendező, kamaszkor és felnőttkor határán – nekiveselkedik a bemutatónak. Ahogy áhítattal leveti, gondosan eligazítja a cipőjét, mielőtt a játéktérbe – mintha szentélybe – belép. Ahogy aztán keverőpult mellől feszülten, félszemmel folyton a reakciókat figyeli, főleg Arkagyináét.  Ahogy a frusztrációja rendre agresszióban lobban el. Ahogy nem tud felnőni, ahogy áhítozik a szeretetre, ahogy nem figyel. Ahogy hűvös-okos tárgyilagossággal elemzi Nyinát. 

És ahogy a végén, mintegy mellékesen folytatni kezdi a félbehagyott, kudarcba fulladt tóparti bemutatót és beteljesíti a saját színházát (SAMO  – egyedül a puszta térben?).  Bár a képek-jelek a falakon azt sejtetik, hogy voltaképpen ezen dolgozott ő közben is. Nyina kilép a körforgásból. Kilép Trepljov is. A Sirály möbius-szalaggá változik.  

Színház nélkül nincs élet - mondja Szorin. Ez itt Szombathely színháza, Trepljov színháza. Csehov színháza. Vagyis a miénk. 

 

 

Anton Pavlovics Csehov: Sirály 

Fordította: Radnai Annamária – Morcsányi Géza

 

Szereplők:

Arkagyina, színésznő Németh Judit

Trepljov, a fia Major Erik

Szorin, Arkagyina bátyja Szerémi Zoltán

Nyina, Fiatal lány Mari Dorottya

Samrajev, Szorin intézője Orosz Róbert

Polina Andrejevna, Samrajev felesége Bálint Éva

Mása, a lányuk Herman Flóra

Trigorin, író Antal D. Csaba

Dorn, orvos Horváth Ákos

Medvegyenko, tanár Kelemen Zoltán




 

Alkotók:

látványtervező Kupás Anna

zene Bakk-Dávid László

dramaturg Tóth Réka Ágnes

kellékes Pulai Anikó

hangosító Joós Márton

világosító Kiss Zoltán

súgó Jenei Ági

előadástrailer Kaczmarski Ágnes

ügyelő Győrváry Eszter

rendezőasszisztens Kovács Nóra



 

RENDEZŐ Widder Kristóf

Bemutató: WSSZ, nagyszínpad, 2022. szeptember 23-án 

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában