Hozsánna néked, színház! - A celli Szentivánéji álom a WSSZ-ben

Mostanában nehéz hitelesen kimondani, jól elhelyezni bárhol azt a szót, hogy szeretet (mert annyira elkoptattuk, elnyűttük már), de a legalább kilencéletű, a higany és a gumilabda házasságából életre kelt celli Pukknak – Boznánszky Annának – még ez is sikerült. „Szeretlek titeket” – búcsúzott tőlünk, a közönségtől, szívecskét formálva a két tenyeréből fantasztikus kollégáival együtt, mi meg azt éreztük, hogy a föld fölött járunk, pedig akkor éppen ott ültünk-álltunk a Weöres Sándor Színház nagyszínpadán (ó, a főszereplők). Igaz, jótékonyan beleszédülve abba a fergeteges, vicces, vidám, sziporkázó, szemérmesen érzelmes kergetőzésbe, önfeledt – közben meg nagyon pontos, nagy lelki-fizikai koncentrációt kívánó – játékba, amit Nagy Péter István rendezésében láthattunk; vagy inkább lehettünk a részeseivé. 

A celli Soltis Lajos Színház – sokszor leírták, leírtuk már, hogy micsoda különleges tünemény – hat éve mutatta be a Shakespeare-vígjátékot, amellyel nemcsak a közönségnek tartott tükröt (a múlhatatlan Shakespeare-intelem szerint), hanem önmagának is. Nagy Péter István három év szünet után újította föl a társulattal az előadást. Vékony jégre léptek, hiszen sok minden megváltozott azóta; a társulatban is. Vasárnap este azonban kiderült: voltaképpen nem is arra volt szükség, hogy egykori önmagukhoz visszataláljanak. Hiszen a színház mindig itt és most van, és sírni meg nevetni valóan szép, ahogyan mára elmélyültek a hat éve megszületett előadás kontúrjai (akár az egyéni utakat, akár a világ alakulását nézzük). A Soltis-színházban közben házasságok köttettek, gyerekek születtek, szerelmek kaptak lángra és hamvadtak el. De a színház iránti szenvedély megmaradt. Sőt: még inkább szíven üt a vallomás, hogy színpad nélkül élni talán lehet (csekk, család stb.), csakhogy: érdemes? Ráadásul a Szentivánéji álom eredendően beavatási szertartás: az érzelmek zűrzavarából (az a híres athéni erdő) kikeveredve a szerelmesek tudatos és felelős felnőtté válnak. Vagyis: rátalálnak önmagukra. (Aztán, amit már nem lát a közönség, de ehhez a színházi léthez tartozik: a soltisos színészek pakolnak, színpadot bontanak, bedobozolják a varázspipacsokat is.)