A csodához kell valami csavar - Harminchárom év után újra megmutatkozott a rejtőzködő szerző

Kicsordult a közönség a Berzsenyi Dániel Könyvtár előadóterméből Szauer Ágoston verseskötetének hétfő esti bemutatóján. 

Pedig Szauer Ágoston rejtőzködő költő, a tanítványainak – a Bolyai-gimnáziumban magyartanár – se szokott előhozakodni a saját munkásságával. A többgenerációs érdeklődés láttán (az ajtókeretben, az ajtón túl, az előtérben is állnak, ülnek) nem nagyon tudja – nem is akarja palástolni megindultságát. És a könyvbemutató sem a megszokott közege. Íme a bizonyíték: azt mondja, 1991-ben Szombathelyen volt az első könyvbemutatója – és most, ez itt a második. Akkor is, most is Fűzfa Balázs az esemény moderátora. Láng Gusztáv professzor akkor ott volt, most nem lehet itt, küldi üdvözletét. Közben eltelt 33 év – és megjelent nyolc Szauer-kötet. Vers is, próza is. Az első éppen próza volt: a Két háború című regény – abból a személyes szerzői tapasztalatból, hogy akkoriban még főiskola előtt és után kötelező volt a katonai szolgálat („századparancsnokom szóhasználata volt a háború”). 
És most itt van az Apró csodák. A karcsú, tenyérbe simuló kis kötet a Szülőföld gondozásában látott napvilágot, ajándéknak is a legjobb választás. Alcíme szerint: Versek adventre. A Szent András napját (november 30-át) követő vasárnapon kezdődik „hivatalosan” a várakozás, amely a szentestén teljesedik be: a születéssel. (A karácsonyi ünnepkör persze tart még: vízkeresztig, amikor a háromkirályok hosszú útjuk végén megérkeznek ahhoz, akire vártak.) Az Apró csodák a szokásosnál kicsit hosszabb ideig nyitogatható adventi naptárként működik (ha ragaszkodnánk a napi egyhez, de nem kell): harmincnégy kis ékszer kapott helyet benne. Szauer Ágostonnak – ahogyan a könyvbemutatón is megemlíti – régi jó szokása karácsonyra verset küldeni a Vas Népének. Úgyhogy külön öröm azt érezni: némi közünk van akár a kötet megszületéséhez is. A versekből előbb Kajtár Kincső és Böndicz-Major Patrik (a Bolyai diákjai) mondanak el néhányat, megteremtve a csodavárás hangulatát: „...függönynél / nagy, halk árny – /mozdult egy angyalszárny.”  

Talán a gyerekkorból sejlenek föl ezek a képek. A szerző azt meséli, Pápán, még előbb Vaszaron volt kisgyerek, hozzájuk reggel érkezett meg a Jézuska, az ablak alatt fehérleples figura árnya lebbent – „akkor nem tudtam, hogy a keresztapámat bérelték fel” –, és igen: fehér volt a táj, és a karácsonyfán még igazi gyertyaláng remegett. 
Szauer Ágoston abban az értelemben is rejtőzködő költő, hogy nem az alanyi, hanem az objektív (tárgyias) és míves líra híve. Jobban szeret áttételek révén megszólalni. „Az én szívemben boldogok a tárgyak” – idézi Nemes Nagy Ágnest, hozzáfűzve: ő maga megpróbálja kihallgatni a magukra hagyott tárgyakat. De nem ember nélküli ez a világ, hiszen „a tárgyak is minket képviselnek”. Sőt: általuk mindazok is itt lehetnek velünk, akik nem lehetnek itt. A kötött forma számára nem korlát: kihívás. A megfelelés a formai kívánalomnak – „oldalirányban elmozdítom a verset” – sokszor izgalmas meglepetéseket hoz magával. Kell valami „csavar”, valami szokatlan, különleges.
Az est egyik meglepetése az ifjabb Szauer: Dániel, maga is költő, Fűzfa Balázs hívja táncba. Tizenöt perc alatt ír-e verset? Ír. Az Apró csodák verseiből pedig Szabó Tibor szemelget, a távolból a Weöres-vers szívdobogása hallatszik; Szauer Ágoston is ezt reméli. 
Szerémi Zoltán „oldalirányban elmozdít”: Füles belépője gitárkísérettel (saját szerzemény) sajátosan-szépen csavarja-srófolja följebb a hangulatot. Még egy  csoda, dedikálás előtt.