Ikrek szava: "Annyira kemény, hogy az ember nem szeret belegondolni" - Szombathelyen kerestük Kristóf Ágotát

Volt egyszer egy verőfényes szombat délelőtt, amikor dr. Pozsonyi János (választott hivatása mellett elmélyült helytörténész) a város közepén váratlanul föltette a kérdést: tudjuk-e, hogy Kristóf Ágota (1935 – 2011)  tablóképe most is ott függ a Kanizsai Dorottya Gimnázium falán. Nem tudtuk. De bekérezkedtünk a vakációzó épületbe, és megtaláltuk. Azóta kering az internetes örök jelenben és örökkévalóságban az a ragyogó mosolyú, bizalommal teljes, csipkegalléros Kristóf Ágota-portré, amelyre nem lehet megindultság nélkül ránézni.

„Lám, visszajött most! / – Szólt egy mikrofonba valaki, / És aztán taps volt, / S mind arra vártak, mit fogok mondani” – énekli Udvaros Dorottya (ez az Iskola című dal az Átutazó lemezről, Dés-Bereményi, 1985); és valahonnan a távolból mintha az Iskola szólna csütörtökön délután is, amikor megyünk föl a lépcsőn a KDG-ben: annál a bizonyos 1954-es érettségi tablónál kezdődik az esemény. Kultusz és irodalomtudomány képzeletbeli metszéspontján pillantunk  bele a Kristóf Ágota/Agota Kristof személyes sorsa és életműve alatt húzódó beláthatatlan szakadékokba csütörtökön délután, a Berzsenyi Dániel Könyvtár és az ELTE BDPK Magyar Irodalomtudományi Tanszéke – személyesen dr. Czetter Ibolya tanszékvezető, főiskolai tanár, Agota Kristof életművének tanárként is, irodalmárként is, szombathelyi kultuszépítőként is első számú letéteményese – által megrendezett nyilvános irodalmi sétán és felolvasóülésen. Merklin Ferenc, a KDG igazgatója a házigazda büszkeségével idézi a gimnázium által – kezdettől Czetter Ibolya hathatós közreműködésével – épített Kristóf Ágota-kultusz állomásait: fölmutatja mindenekelőtt a 2014-es Kristóf Ágota-konferencia előadásaiból megszületett kötetet. Akkor, 2014 tavaszán avatták föl a gimnázium bejáratánál is a világhírű író szombathelyi diákéveiről tudósító emléktáblát, amelynek megalkotásához Szunyogh László természetesen A nagy füzetből merített inspirációt.  És most mágikus pillanatoknak lehetünk tanúi: a KDG 9.A osztályos ikerpárja, Schmolzer Balázs és Barnabás azokat a részleteket olvassa föl A nagy füzetből – Nagy Jázmin Viktória közreműködésével –, amelyek az emléktábla motívumait adják. Ikrek háttal, ketten egy katonaköpenyben, körülöttük háborús repülők – ikrek szemből, ünneplőben, mappával („nagy füzettel”) a kezükben. Az Agota Kristof-regény elbeszélője a „mi”: mindvégig a tíz év körüli ikerfiúk beszélnek (írják tele a regénybeli, naplószerű nagy füzetet), túlélőgyakorlat ez is. Schmolzer Balázs az ünnepség után azt mondja, megvan otthon a könyv, ő még nem olvasta végig, de azt látja-érzi, hogy nagyon kemény. Annyira kemény, hogy „az ember nem szeret belegondolni”.  

Ezzel az ajándékmondattal megyünk tovább a Szily János utcai Brenner-kollégiumba, amelynek hangulata az Iskola a határont (mindjárt jön a hó is) meg az Abigélt idézi. (A mélyben húzódó párhuzamok túlmutatnak a hangulaton.) Itt volt kollégista az 50-es évek elején a gimnazista Kristóf Ágota – a díszteremben önéletrajzi írásából, Az analfabétából hangzanak el részletek. Megnézhetjük a kápolnát is, amely Kristóf Ágota idejében zárva volt.

A kollégiumi élmény kísér el minket a Berzsenyi-könyvtárig. Az első előadó Sümegi István filozófus (ELTE, Szombathely) Agota, avagy a pesszimizmus címmel abból a lenyűgözöttségből indít, amely A nagy füzet első olvasásakor kerítette hatalmába (és amely lenyűgözöttség csak a kamaszkori Bűn és bűnhődés-élményéhez hasonlítható).  De ebben a lenyűgözöttségben az is benne van, hogy „nem tudom továbbolvasni”. Sümegi István természetesen arra biztat mindenkit, hogy ne tegye le a könyvet: mintegy segítségként a brutális világ brutális ábrázolásának kontextusba helyezését ajánlja, azzal a – Thomas Mannt idéző – következtetéssel, hogy „talán nincs is pesszimista irodalom”, hiszen aki írni kezd, eleve optimista. A nagy füzetről a Trilógia első könyveként beszél (sok mindent elmozdító folytatásként  írta meg Agota Kristof A bizonyítékot és a Harmadik hazugságot). És bár a híresen redukált, szikár, kemény – eredetileg francia, magyarul fordításban megjelent – A nagy füzet topográfiájában pontosan kirajzolódik a sehol meg nem nevezett Kőszeg, Sümegi István a szöveg által erősen alátámasztott univerzális olvasatot kínálja megfontolásra. A nagy füzet innen nézve a jó és a rossz problematikájára összpontosít: háborús körülmények között a tízparancsolat érvényessége fölfüggesztődik, az ikrek pedig „kitaposnak” egy másféle etikát (a „szükségetikát”). Az univerzális olvasatot erősíti a sejtés, hogy az egykor volt emberi teljességet fölmutató androgün mítoszt élik ők ketten (mindig egyek); azóta keressük mindannyian a „másik felünket”, amióta Zeusz haragja utolért minden androgünt. Kristóf Ágota személyes életében – a történelmi eseményekkel összefüggésben és tőlük függetlenül – ez a hasadás, magány, idegenség hatványozottan van jelen. Csakhogy: van az élet – és van az életmű. Két külön dolog, nem csereszabatos, egyik a másikkal maradéktalanul soha nem magyarázható.

Ha Sümegi István az univerzalitás felé mozdítja el az életművet, A nagy füzet 2013-as filmes adaptációját elemző Sághy Miklós (Szegedi Tudományegyetem) épp azt emeli ki, hogy Szász János filmje – részben a médiumváltásból fakadóan – a szöveghez képest sok mindent konkretizál.

Bár a nemzetközi térben is sikeres filmváltozat sokat lendített Kristóf Ágota hazai ismertségén, a recepció alakulását vizsgáló Czetter Ibolya Egy író sorstalansága címmel hangsúlyozza, hogy a világhírű író magyarországi be- és elfogadása (akár az olvasók, akár az irodalomtudomány felől) máig nehéz kérdés. Így aztán voltaképpen „a világhírű ismeretlen íróval kapcsolatban érzett lelkiismeret-furdalásunk” remélt csillapítását is szolgálja minden hasonló alkalom – ezúttal nem Kőszegen, hanem Szombathelyen („nagyváros”?), ahova Kristóf Ágota a család szétesése után került: a pedagógus apa börtönben, nem politikai okok, hanem gyereklányok molesztálása miatt, a három gyerek szanaszét, Kristóf Ágota az érettségi után hamarosan (1956 őszén), volt történelemtanára (a tablón a kép helye) feleségeként, kislányával a karján átlépi a határt.

„Lám, visszajött most! / – Szólt egy mikrofonba valaki, / És aztán taps volt, / S mind arra vártak, mit fogok mondani.”