Törőcsik Mari Vendégház

Hol van a színész? Kinek tapsolunk az előadás végén? Mi marad a színészből, ha eliramlik az élet, az előadás? Shakespeare árnyakról beszél, amikor a színészekről beszél. Törőcsik Mari velemi polgár - és a legszabadabb ember, akinek a közelében lehettünk, amikor erre járt. Megdolgozott és megszenvedett ezért a szabadságért. Ami maradt utána, az a hiány. És a velemi ház a főutcán, meg a hír, hogy "fölháborodást váltott ki" a helybeliek körében, amikor kiderült: a vállalkozó, aki a házat megvette - kiadná. A hír nagy hullámokat vetett, végül - ezért vagy másért - a Törőcsik-ház új tulajdonosa elállt eredeti szándékától. Pedig milyen szép volna, ha a homlokzaton ezt olvashatnánk: Törőcsik Mari Vendégház. Ha már a velemi főutca nem az ő nevét viseli, ha már nem a főutca viseli a nevét. Pedig az volna a minimum (és nem csak a Déryné meg a Cannes-i díj okán).

 Szóval Törőcsik Mari Vendégház. Benn a falakon mondjuk színházi fotók, esetleg néhány színházi tárgy. Aki megszáll itt, úgy érezhetné, Törőcsik Marihoz jött látogatóba. Nincs ebben semmi dehonesztáló, sőt. Abból élt, hogy ezer szempár szegeződött rá. Szeretjük nagyjainkat piedesztálra állítani, aztán előbb-utóbb lerombolni a piedesztált - vagy (talán jobb esetben) elfeledkezni róluk (az évi rendes  koszorúzástól eltekintve). A Száz év magány kolumbiai vendégjátékát megidézve Törőcsik Mari egyszer azt mondta: amikor Ursula szerepében fölállt és elindult a színpad mélyéről a közönség felé, tudta, hogy győzött. Törőcsik Mari, hol van? Merre jár?