2018.10.15. 11:30
Tényfeltáró kötet jelent meg az ’56-os magyar menekültekről
Tanulságos, emlékidéző beszélgetésre adott alkalmat a Vasi Múzeumbarát Egylet legutóbbi, szerdai találkozója, amelyet a Szombathelyi Szlovén Önkormányzattal és a Pável Ágoston Szlovén Kulturális Egyesülettel közösen szervezett. Dr. Kovács Attila történész, a szlovén Etnikai Kutatóintézet munkatársa mutatta be közelmúltban megjelent, a Szlovéniába irányuló 1956-os magyar menekülthullámról készült könyvét.
Kolosa Tanja, dr. Kovács Attila és dr. Bence Lajos az előadáson Fotó: Nagy Jácint/Vas Népe
A szlovén és magyar nyelven egyaránt olvasható kiadvány tulajdonképpen egy tanulmánykötet, amely négy kutató keze alól került ki, akik közül hárman a bemutatóra is el tudtak jönni. Dr. Kovács Attilán kívül itt volt dr. Bence Lajos irodalomtörténész, valamint Kolosa Tanja, a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet szakmunkatársa. A negyedik szerző, dr. Göncz László történész, a szlovén parlament nemzetiségi képviselője volt csak távol, tanulmányát szerzőtársai ismertették röviden. A kötet megjelenését és az azt megelőző, többéves kutatómunkát mind a magyar, mind a szlovén állam támogatta.
A könyv kapcsán számos adattal szembesülhetett a hallgatóság az ’56-os menekültáradattal kapcsolatban. A 200 ezer magyar emigráns közül húszezren a déli határon keresztül, Jugoszlávia felé hagyták el Magyarországot, közülük mintegy kétezren szlovén földön élhették meg először a szabadságot. A címként választott dialógus: „Hova megyünk, bajtársak? – Világnak!” állítólag akkor hangzott el, amikor egy Lenti melletti laktanyából egyszerre egy egész híradós század vágott neki a déli országhatárnak.
Az egyik tanulmány az ’56-os eseményeknek a jugoszláviai magyar sajtóra gyakorolt hatását elemezte. Elhangzott: ha nincs a magyar menekültügy, talán nincs Népújság, és ekkor szólalt meg a muravidéki rádió is.
Jugoszlávia, ezen belül a szlovén terület felé már 1956. november 4. után indultak menekültek. Sőt, egész pontosan előtte is: november első napjaiban a rezsim emberei, például a magyar ávósok igyekeztek a határon túl meghúzni magukat, attól való félelmükben, hogy a forradalom esetleg sikeres lesz. Tömegesen azonban csak januárban jelentek meg itt, miután Ausztria felé már megerősödött a határellenőrzés. 1957 májusáig tartott a vándorlás, mígnem a déli határon is felállt a védvonal. A szombathelyi levéltárban fellelt adatok szerint különösen sokan távoztak erre a rábavidéki szlovén településekről: Szakonyfaluból csaknem százan, Alsószölnökről 146-an hagyták el erre az országot. A szlovéniai – és a vajdasági – magyar ajkú lakosság élelemmel, szállással segítette az anyaországból menekülőket. Túlnyomó többségük csak ugródeszkának tekintette Jugoszláviát, és miután különböző befogadóközpontokban töltöttek el némi időt, Svájcba, Észak-Európába vagy a tengerentúlra utaztak tovább. 1958 januárjában az utolsó magyar menekült is elhagyta Jugoszláviát.
A kutatók hangsúlyozták: a történet nem zárult le. A témával kapcsolatos konferenciák és az adatgyűjtés során új leszármazottak kerülnek elő. Van, akinek a felmenőjét a jugoszláv államvédelmi szerveknek sikerült beszervezniük ügynöki munkára, aztán nyoma veszett. Most, hogy a témáról nyíltan lehet beszélni, előkerülnek a fiak, az unokák. Talán új igaz történetekkel leszünk gazdagabbak, és néhány menekült magyar családnak sikerül megismernie az ősök valós történetét.