A családi kapcsolatot még szorosabbra fűzi a – körmendi – kosárlabda

Érsek István és Érsek Marcell. Apa és fia. Egy kötelék, amelyet a családi kapcsolaton túl még szorosabbra fűz a kosárlabda. Ez a sportág körmendi történetében abszolút nem egyedülálló. Van még jó néhány apa-fia páros, ők a körmendi kosaras sikersztori korábbi fejezeteit írták. Érsekék a fiatalabb generációhoz tartoznak e tekintetben, István áprilisban töltötte be az ötvenkettőt, Marci novemberben lesz húszéves.

Előbbinek komoly múltja és aktív, dolgos jelene van a körmendi kosárlabdasportban, utóbbinak szorgos a jelene és reményteli a jövője.

– A családomban nem volt ismeretlen a kosárlabda, apám és keresztanyám is kosarazott a Tanárképző csapatában – árulta el Érsek István. – Szombathelyi születésű vagyok, én a Sabariában játszottam, eleinte inkább amatőr, mint profi szinten. Igazából az utcán vettek észre, látták, hogy jól megnőttem, így a kosárlabda felé irányítottak. 1985-ben kerültem Körmendre, mert kellett egy magas gyerek a csapatba. 1986-ban még Szombathelyen érettségiztem, aztán végérvényesen Körmendre jöttem, éppen a legjobbkor. A csapat a következő, 1986/1987-es szezonban aranyérmet szerzett, története során először. Ránk szegeződött az ország szeme, mert erre nem számított senki. Az aranyérmes együttesnek már én is tagja voltam. Pontosabban benne voltam az akkor tizenhárom fős bő keretnek. De szívesen emlékszem vissza arra is, amikor két évvel korábban, 1985-ben bronzérmet szerzett a körmendi alakulat a szomszédos rivális ZTE-vel szemben. Más volt a világ, más volt a közeg akkoriban.

Érsek István tizenhárom évig, 1999-ig játszott piros-feketében. Rába-parti pályafutása alatt még egy bajnoki aranyérmet szerzett az 1995/96-os idényben, emellett hat kupaelsőséget is begyűjtött.

– Azért hagytam el Körmendet, mert jött egy tehetséges fiatal generáció, át kellett adni a helyet – folytatta Érsek. – Emellett a bajnokságban megnőtt a légiósok száma, így sokkal kevesebb lehetőséghez jutottam volna. Paksra igazoltam, majd jött Dombóvár. Az Atomerőművel 2002-ben bajnokságot, 2001-ben kupagyőzelmet ünnepelhettem. Marci fiam is a paksi éveim alatt született 2000-ben, itt találkozott először a kosárlabdával, de a pályafutása Körmenden kezdődött. Van két nagyobb lányom is, Noémi és Fanni, őket az úszás érdekelte, abban értek el szép eredményeket.

Érsekék 2004-ben jöttek vissza, immár véglegesen Körmendre.

Azonnal visszakapcsolódtak a körmendi kosárlabdába az utánpótlásvonalon. István edzőként, amelyre tudatosan készült már korábban, fia pedig játékosként. Marci előbb a nyári kosárlabdatáborokban ismerkedett a sportág alapjaival, majd az utánpótlás csapatokban hívta fel magára a figyelmet. Tízéves kora óta országos döntőkön szerepel, általában tagja az All Star csapatnak, most pedig az U20-as gárda egyes-kettes poszton bevethető játékosa.

– Nem én akartam, hogy Marci kosaras legyen, inkább az az igazság, hogy őt magába szippantotta ez a közeg – vélekedett Érsek István. – Ügyes gyerek volt mindig. Csendes típus, de olyan, aki mindig nyerni akar, és nehezen nyugszik bele egy-egy vereségbe. Azt gondolom, hogy nincs könnyű helyzetben, mert most sokkal több kell ahhoz, hogy valaki első osztályú felnőtt csapatban bizonyítani tudjon, mint a mi időnkben. A saját nevelésű játékosoknak talán még nehezebb. Ráadásul sokkal kompaktabbak a kosarasok, és alacsonyabb posztokon sok az ügyes fiatal. A mostani gyerekek technikailag, fizikailag és taktikailag is sokkal jobbak, mint mi voltunk, de ez nem újdonság, hiszen a kosárlabda is folyamatosan fejlődik. Nem folyok bele a fiam ügyeibe, nincs protekciója, ez az ő élete, az ő harca.

– Apával napi kapcsolatban vagyunk, mindent megbeszélünk a kosárlabdát illetően – vette át a szót Érsek Marcell. – Most érettségiztem, tehát eddig párhuzamosan ment az iskola az edzésekkel és meccsekkel. Most jön az első olyan év, amikor csak a kosárlabdával foglalkozom. Jelentkeztem a szombathelyi egyetemre, kosárlabda szakedzői szakra, ami nappali képzés. Ez heti két napot jelent majd, ha belevágok.

A két Érsek nem is emlékszik pontosan, mikor játszott együtt utoljára. De az szinte mindennapos, hogy Marci dobóedzésein apja szedi a labdákat. Mindketten jól bánnak a gyerekekkel, így nem kizárt, hogy Marci egyszer majd apja nyomdokaiba lép e téren is. De ez remélhetőleg egy későbbi sikersztori, és addig az Egis Körmend színeiben bizonyíthat a saját nevelésű tehetséges fiatal.