Az erdők ékszerei

alamikor majdnem a kastéllyal szemben, ahol mezei út ágazott le a főutcából, kis fenyves sarok zöldellt télen, nyáron. Kis gyerekként anyámmal arra járva a júliusi-augusztusi párákban meg-megálltunk, hogy becserkésszük a sudár fák puhán rugalmas aljzatát, fölszedjük a fehéren csalogató cseperkéket (akkor így mondtuk). De nyári záporok után végigböngésztük a füves útszéleket, és kicsipkedtük rejtekükből az apró tikgombákat (ez meg a szegfűgomba neve). A két fajtára mások is pályáztak a faluból, engem azonban büszkeséggel töltött el, hogy anyám még számos más fajtát is ismer; szedtünk szömörcsögöt (valójában kucsmagombát), galambicát, nyulicát, törzsökgombát, de még erdei csiperkét is, ha eljött az idejük. Azóta eltelt mintegy hat évtized, ez alatt az idő alatt számos más fajt alaposan megismertem, gyűjtöttem, másokat is igyekeztem megtanítani rájuk, megóvni pedig mindenképpen a mérgezőktől. A legnagyobb élményt mégis azok a nagy gombászatok nyújtották, amelyeket barátaimmal közösen hajtottunk végre, s amelyeken megoszlott köztünk a gyűjtés öröme, fölmutathattuk egymásnak a legszebb trófeákat egy-egy tömzsi vargányát, szépséges császárgalócát, maréknyi illatos ánizsgombát, buján fodrozódó méretes káposztagombát, narancsos tejű rizikét, netán valamelyikünk ráakadt a szürke trombitagombák vagy rókagombák jelentősebb telepére. A zsákmányszerzés élménye olyasmi a gombász számára, akár a vadászé. Ugyanakkor ennél is izgalmasabbnak éreztem, ha olyan fajokra akadtam, amelyek nem föltétlenül jelentettek zsákmányt, inkább csak gyönyörűséget. Eszem ágában sem volt leszedni - teszem azt - az erdő különleges ékszerét a harkály-tintagombát vagy a zöld harmatgombát, a begöngyölt szélű cölöpgombát vagy a világító tölcsérgombát inkább csak csodáltam. Azt hiszem, viszonyomat a gombákhoz az a distinkció fejezi ki legjobban, amit indulásunk előtt kérdésbe szoktam fogalmazni barátaimnak, családtagjaimnak gombászni megyünk, vagy gombát szedni? Az utóbbi - kétségtelenül - az ősi értelemben vett élelemszerzés. A rét gazdag boszorkánykörei valóban erre kínálják a fűszeres lilatönkű pereszkéket, óriáscsiperkéket, aratás után a mező a nem különösebben ízletes tarlógombát. Én azonban megfeledkeztem a praktikus célról, amikor egy cafrangos galócába ütköztem, netán Júdás-fül barnállott valami száradóban lévő bodzaágról. Tudom, az óriáspöfeteg kiadósabb, és mindenképpen veszélytelenebb az áltriflánál, ám ez utóbbi kettévágva olyan márványos antracit fölülettel lep meg bensőjéből, hogy alig győzöm csodálni. Emlékezetem szerint mindig is tisztában voltam vele, hogy a ritkább fajok tiszteletet érdemelnek, és hogy a nem-ehető fajtákat sem kell föltétlenül fölrugdosni, mivel más élőlényeknek (például csigák) hasznosítható táplálék. Igen, nem csak gondolom, hiszem, sőt, szorgalmazom, hogy az erdőt, mezőt járó - Istenem, milyen ritka típus lett mára! - embernek el kell fogadnia az általa használatba vett környezet törvényeit, amelyek - bizonyos értelemben - a megőrzés, a változatlanság és az átörökítés, hagyományozás szabályai. Egyfajta biztosítékok lennének arra, hogy leszármazottaink is jól érezhessék magukat benne. Csak éppen nem mindenki akar megfelelni ezeknek a törvényeknek. Részint mert lelkének sosem volt késztetése nemhogy megalkotásukra, de figyelembevtelükre sem. Az emberek többsége az önzés iskoláját járja, ott ölti magára a közöny gúnyáját, ugyanis az önzés szinte minden esetben rövidlátás, szűklátókörűség. Nincsenek előtte dimenziók, amelyek pedig mögötte léteztek, sosem váltak ismertté számára. Képtelen fölfogni, hogy folyamat része, amit nem szakíthat meg büntetlenül; azazhogy nem érdekli a bűnhődés, mivel azt úgyis mások fogják megszenvedni. Egy svájci barátom egyszer meglepő állítást szegezett nekem a magyarok nem szeretik a hazájukat; ha szeretnék, nem szórnák szét felelőtlenül mindenfelé a szemetet. Berzenkedtem volna a sommás véleménnyel szemben, csakhogy magam is azt tapasztaltam, a városok utcáit ellepi a kutyaürülék, a parkok zöldjén műanyagszatyrokat, csokipapírokat zörget a szél, a panelok közös tereit vésetek, firkák, cigarettacsikkek tarkázzák, erdeinkben elhajított sörösdobozok, időtálló flakonok, olajos rongyok mérgezik a talajt, és akkor még fölöttébb szerény a fölsorolás, inkább csak jelképes. Igen, érkeztem haza nyugat felől úgy, hogy szinte a határon hatalmas szeméthegy fogadott, könnyebb alkotóelemeit a légmozgás balettoztatta végig a mezőkön. Szóval az erdők ékszerei, a forma- és színgazdag gombavilág együttélésre kényszerül a modern létformák elképesztő hulladéktömegével. Most pedig valamelyik (só)hivatal megalkotott egy törvényt, amely büntetéssel fenyegeti mindazokat, akik gombát mernek szedni. Százötven gombát vont semmiképpen sem égett olajban terem, mint - mondjuk - korunk amerikai förtelme a hamburger. Arra talán már nem érdemes szót sem vesztegetnem, hogy a gombázó a legjobb levegőn sétál, a séta jót tesz egészségének, emellett bensőségesebb viszonyba kerül a természettel, alkalmasint azt is fölismerheti, bonyolult korunkban miként vannak egymásra utalva. Számos országban gombászva azt vettem észre magamon, mindinkább tágabb hazát érzek magaménak; kissé nagyképűen a földet, amely egyetlen otthonunkul adatott. Lehet akár furcsa, de minden egyes helyszín fölébresztette nosztalgiámat szintén egy tőlem is mind jobban távolodó idő iránt, amit gyerekkoromnak nevezek. Nem igazán értem, miért kell egyre szürkíteni utódaink lehetséges gyerekkorát, miért nem inkább védelmezzük, hogy ismereteikben, szellemiségükben, érzelmeikben színesebbé váljék. Hogy legyen nekik is tudomásuk arról a csodálatos világról, amely esetleg nem a számítógépekből kacsint rájuk, nem a lélekrabló játéktermek bűvölete, és amelyikben szemükben is visszataszítóvá válhat - például - az a mozdulat, amely a száguldó gépkocsi lehúzott ablakából kifricskázza az éppen aktuális szemetet. V