Az nő ki, amit elültetünk

A legelső legújabbkori Operabálon láttam (a kilencvenes évek közepén) életemben először személyesen. Egy liftben utaztunk. Elbűvölt. Tudtam ugyan, hogy hercegnő (valóban az ma is, Turn und Taxis osztrák herceg özvegye), de azt nem, hogy királynői a kisugárzása. Akkor fo-gadtam meg, ha egyszer megadja a sors, találkozom vele.

Átlibben az akkor még napos nyárvégi délutánon a budapesti Vörösmarty téren, időnként le-leszáll a földre, hogy autogramot adjon néhány rajongójának, majd sok száz szempár által kísérve belép a Gerbeaud cukrászdába.

Gyönyörű. Meghatódik az ajándékvirágtól, majd miután helyet foglalunk egy asztalnál - mozdulatai fenségesek -, a szemembe néz. Érzem, ő is érzékeli, hogy sokan figyelik. Tengerkék szemei mégis rám szegeződnek. Figyel. Őszinte kíváncsisággal.

- Abban a bizonyos operaházi liftben megérezhette az aurámat, a kisugárzásomat - céloz egykori élményemre. - Ez talán a születésemnek köszönhető, mert sztárnak születni kell. Mégha a MÁV-telepen nő is fel... Nekem az Operaház volt a bölcsőm, tehát amikor az első újkori Operabálon részt vettem, nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy az én házamat, ahol engem kilenc évig dajkáltak mint balettnövendéket - anno 3600 jelentkezőből tizenegyünket vettek fel -, azt ne tiszteljem meg. Rajtam nem volt semmi különös; egy fekete valami, aztán erre tűzték, arra tűzték. Hawaiiból jöttem, nagyon barna voltam, az utolsó pillanatban nem tudtak már ruhát csinálni rám, csak vagy tíz méter fekete muszlint aggatott rám a Zoób Kati. Szóval elsősorban a házat tiszteltem meg, aztán saját magamat... Az, hogy az emberek ne tudjanak öltözködni, ne tudják mit, hogyan vegyenek fel, miként kell viselni azt a ruhát, ne tudjanak mit kezdeni a hajukkal, a fejükkel, az ékszereikkel, a cipőjükkel, a lábukkal, nem tudják, mihez nyúljanak, hogyan viselkedjenek, mit igyanak, szóval ez egyszerűen borzasztó. Ez engem akkor különösebben nem foglalkoztatott, mert én tudtam, hol vagyok, én a háznak minden szögletét, a függönynek az utolsó kis négyzetméterét ismertem; tehát én jól éreztem magam.

- Szinte mondhatni, hogy tartozéka az Operaháznak...

- Igen, igen, igen. Aki történetesen még délután havat lapátolt otthon; mert én teszem a dolgom odahaza is. És maradtam olyan, amilyen voltam. Akkor is, amikor megy az a bizonyos szekér, s akkor is, amikor nem. Most, hogy mindennap benne vagyok egy újságban, a csapból is én folyok, mosolygok csak. Semmiben nem változik körülöttem semmi. A vécésnéninek és a jegyszedő néninek tízszer olyan tiszteletet adtam egész életemben, mint a színház igazgatójának. Mert a kisember százszor jobban megérdemli. A nagyember könnyen osztogatja fölülről az ukázt; bár nekem nem osztogattak, mert én rögtön, abban a pillanatban szembeszálltam. Támadok, ha nem használnak megfelelő hangot. Mindig mindenkit tegyünk a megfelelő helyre. Kapja meg a király a jogart, de kapja meg a koldus a koldusbotot. De nem szabad ezt összetéveszteni. És az egyiket a másik miatt nem szabad lenézni. Ugyanakkor a saját szintünkön kell viselkedni. Ha kell, hercegnőként viselkedek, ha kell, kőbányai, MÁV-telepi, idézőjelbe tett kőbányai prolilányként. Nagyon pici voltam, amikor statisztáltunk az Erkel Színházban, a János vitézben. Amikor mos az Iluska a patakban, akkor ilyen kicsi gyere-keket tettek oda, hogy ott futkározzanak. A szünetben a Palló Imre bácsi, aki a Bagót énekelte, mindig mesélt nekünk. Ott ültem a térdén, ott ült körülötte a többi gyerek is, és, ezt sose felejtem el, azt mondta: Minél tehetségesebb valaki, annál szerényebb, és minél tehetségtelenebb, annál harsogóbb. És ezt egy életen át megjegyeztem. És ehhez nem kellett szabályt betartanom, mert ezt az élet adta... Nem kellett, hogy harsogjak, nem kellett vernem a mellem, nem kellett mondanom, hogy ki vagyok, mi vagyok, mit tudok, mit nem tudok; tettem a dolgom. És ugyanolyan szerényen, mint ahogyan kezdő szilvafa koromban. És én mindig maximalizmusra törekszem. Az életben éppúgy, mint táncművészként. Gyerekkorom óta így van ez. Számomra természetes volt az, hogy kihozzam magamból a maximumot. Aztán, hogy pozitív vagy negatív értelemben ez hogy sikerül... De ezek szerint a kitartásom, a szorgalmam, s hogy is mondjam: a közönségnek a visszajelzése is azt eredményezte, hogy a Szilágyi Jancsitól azt a szép jelzőt megkaptam...

Hároméves korom óta táncolok. Ehhez szoktam hozzá. Miközben télen persze havat hányok, s otthon ugyanúgy végzem a dolgom, mint bárki más. Csak nekem nyáron a házimunka erősen a kertre összpontosul. Nagyon szép környezetet alakítottam ki magam körül negyven-negyvenhárom év alatt. Csodaszép minden körülöttem, de ez a két kezemnek a munkája. A szorgalmamé, hogy is mondjam: amit elvetek, az nő ki. Amit beleteszek a munkámba, az köszön vissza. És van egy kötelezettségem, ugyanúgy, mint bárki másnak, csak engem senki nem von kérdőre, hogy hogy csinálom vagy nem csinálom. Nagyon sok erőt ad nap mint nap: ha esik az eső, az, hogy nem kell locsoljak. Ha nem esik, akkor az. Tehát mindennek tudok örülni, és az életnek az idézőjelbe tett optimista oldalát próbálom fölfogni, bár nem vagyok optimista.

- Ön ápol egy nagybeteg embert, szívvel-lélekkel, jósággal. Ön erőt ad neki. Ez az ápolás önnek is erőt ad, hogy ő érzi azt, hogy szereti őt?

- Sajnos, erőt nem ad nekem. Ellenkezőleg. Nagyon leszív. Annyira, fizikálisan, energiában, mentálisan, hogy nem is tudom néha, tényleg, miből merítek energiát. Ugyanis nem tudja, hogy mit mond, mit cselekszik. Én nem haragszom rá. Ő elvan nagyon jól magával, az ő világegyetemével... Bizonyos értelemben süket, vagy nagyot hall, a fülhallgatója vagy sípol, vagy nem. Nem lehet vele kommunikálni. Ha fáradt, akkor egyszerűen kiabál. Nem tudom; nagyon nehéz egy ilyen emberrel együtt élni, de ha a sors ezt rótta ki rám, és ez az én feladatom, hogy ezt az embert nekem kell ápolni, akkor ápolom. Bár fölcserélhetném nem egyszer, nem kétszer, akár száztizenkétszer is; se nem szép, se nem gazdag, se nem kedves, se nem fiatal. Még csak meg sem köszöni... Én sohasem választottam ki senkit partnerül, többnyire engem választottak. Ez az ember mellettem megmaradt, s letompult. Nem az ő, a betegsége hibájából. És nem tudok mit tenni. Szembe tudok nézni a magam erkölcsi tükrével nap mint nap; ez nekem nagyon fontos. Ugyanolyan fontos, mint hogy fogat mosunk. Teszem a dolgom, hogy más mit tesz, az az ő dolga. S megválogatom, hogy hová megyek és hová nem megyek. Nem akarok bizonyos alkalmakkor toll lenni bizonyos kalapokon... Ezt ösztönösen érzem. A génjeimben van. És soha nem fogok visszaélni azzal, hogy megint fölfedeztek. Ugyanúgy el is engedhetnek. Folytatom az életemet, mint folytattam eddig is. Tizennyolc évnyi csend alatt ugyanilyen voltam, mint most. Soha nem jelentkeztem, nem házaltam. Nem vagyok vallásos, de hiszek abban, hogy valami irányítja a dolgokat. Valaminek lennie kell...

Átlibben az akkor még napos nyárvégi délutánon a budapesti Vörösmarty téren, időnként le-leszáll a földre, hogy autogramot adjon néhány rajongójának, majd sok száz szempár által kísérve belép a Gerbeaud cukrászdába.

Gyönyörű. Meghatódik az ajándékvirágtól, majd miután helyet foglalunk egy asztalnál - mozdulatai fenségesek -, a szemembe néz. Érzem, ő is érzékeli, hogy sokan figyelik. Tengerkék szemei mégis rám szegeződnek. Figyel. Őszinte kíváncsisággal.

- Abban a bizonyos operaházi liftben megérezhette az aurámat, a kisugárzásomat - céloz egykori élményemre. - Ez talán a születésemnek köszönhető, mert sztárnak születni kell. Mégha a MÁV-telepen nő is fel... Nekem az Operaház volt a bölcsőm, tehát amikor az első újkori Operabálon részt vettem, nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy az én házamat, ahol engem kilenc évig dajkáltak mint balettnövendéket - anno 3600 jelentkezőből tizenegyünket vettek fel -, azt ne tiszteljem meg. Rajtam nem volt semmi különös; egy fekete valami, aztán erre tűzték, arra tűzték. Hawaiiból jöttem, nagyon barna voltam, az utolsó pillanatban nem tudtak már ruhát csinálni rám, csak vagy tíz méter fekete muszlint aggatott rám a Zoób Kati. Szóval elsősorban a házat tiszteltem meg, aztán saját magamat... Az, hogy az emberek ne tudjanak öltözködni, ne tudják mit, hogyan vegyenek fel, miként kell viselni azt a ruhát, ne tudjanak mit kezdeni a hajukkal, a fejükkel, az ékszereikkel, a cipőjükkel, a lábukkal, nem tudják, mihez nyúljanak, hogyan viselkedjenek, mit igyanak, szóval ez egyszerűen borzasztó. Ez engem akkor különösebben nem foglalkoztatott, mert én tudtam, hol vagyok, én a háznak minden szögletét, a függönynek az utolsó kis négyzetméterét ismertem; tehát én jól éreztem magam.

- Szinte mondhatni, hogy tartozéka az Operaháznak...

- Igen, igen, igen. Aki történetesen még délután havat lapátolt otthon; mert én teszem a dolgom odahaza is. És maradtam olyan, amilyen voltam. Akkor is, amikor megy az a bizonyos szekér, s akkor is, amikor nem. Most, hogy mindennap benne vagyok egy újságban, a csapból is én folyok, mosolygok csak. Semmiben nem változik körülöttem semmi. A vécésnéninek és a jegyszedő néninek tízszer olyan tiszteletet adtam egész életemben, mint a színház igazgatójának. Mert a kisember százszor jobban megérdemli. A nagyember könnyen osztogatja fölülről az ukázt; bár nekem nem osztogattak, mert én rögtön, abban a pillanatban szembeszálltam. Támadok, ha nem használnak megfelelő hangot. Mindig mindenkit tegyünk a megfelelő helyre. Kapja meg a király a jogart, de kapja meg a koldus a koldusbotot. De nem szabad ezt összetéveszteni. És az egyiket a másik miatt nem szabad lenézni. Ugyanakkor a saját szintünkön kell viselkedni. Ha kell, hercegnőként viselkedek, ha kell, kőbányai, MÁV-telepi, idézőjelbe tett kőbányai prolilányként. Nagyon pici voltam, amikor statisztáltunk az Erkel Színházban, a János vitézben. Amikor mos az Iluska a patakban, akkor ilyen kicsi gyere-keket tettek oda, hogy ott futkározzanak. A szünetben a Palló Imre bácsi, aki a Bagót énekelte, mindig mesélt nekünk. Ott ültem a térdén, ott ült körülötte a többi gyerek is, és, ezt sose felejtem el, azt mondta: Minél tehetségesebb valaki, annál szerényebb, és minél tehetségtelenebb, annál harsogóbb. És ezt egy életen át megjegyeztem. És ehhez nem kellett szabályt betartanom, mert ezt az élet adta... Nem kellett, hogy harsogjak, nem kellett vernem a mellem, nem kellett mondanom, hogy ki vagyok, mi vagyok, mit tudok, mit nem tudok; tettem a dolgom. És ugyanolyan szerényen, mint ahogyan kezdő szilvafa koromban. És én mindig maximalizmusra törekszem. Az életben éppúgy, mint táncművészként. Gyerekkorom óta így van ez. Számomra természetes volt az, hogy kihozzam magamból a maximumot. Aztán, hogy pozitív vagy negatív értelemben ez hogy sikerül... De ezek szerint a kitartásom, a szorgalmam, s hogy is mondjam: a közönségnek a visszajelzése is azt eredményezte, hogy a Szilágyi Jancsitól azt a szép jelzőt megkaptam...

Hároméves korom óta táncolok. Ehhez szoktam hozzá. Miközben télen persze havat hányok, s otthon ugyanúgy végzem a dolgom, mint bárki más. Csak nekem nyáron a házimunka erősen a kertre összpontosul. Nagyon szép környezetet alakítottam ki magam körül negyven-negyvenhárom év alatt. Csodaszép minden körülöttem, de ez a két kezemnek a munkája. A szorgalmamé, hogy is mondjam: amit elvetek, az nő ki. Amit beleteszek a munkámba, az köszön vissza. És van egy kötelezettségem, ugyanúgy, mint bárki másnak, csak engem senki nem von kérdőre, hogy hogy csinálom vagy nem csinálom. Nagyon sok erőt ad nap mint nap: ha esik az eső, az, hogy nem kell locsoljak. Ha nem esik, akkor az. Tehát mindennek tudok örülni, és az életnek az idézőjelbe tett optimista oldalát próbálom fölfogni, bár nem vagyok optimista.

- Ön ápol egy nagybeteg embert, szívvel-lélekkel, jósággal. Ön erőt ad neki. Ez az ápolás önnek is erőt ad, hogy ő érzi azt, hogy szereti őt?

- Sajnos, erőt nem ad nekem. Ellenkezőleg. Nagyon leszív. Annyira, fizikálisan, energiában, mentálisan, hogy nem is tudom néha, tényleg, miből merítek energiát. Ugyanis nem tudja, hogy mit mond, mit cselekszik. Én nem haragszom rá. Ő elvan nagyon jól magával, az ő világegyetemével... Bizonyos értelemben süket, vagy nagyot hall, a fülhallgatója vagy sípol, vagy nem. Nem lehet vele kommunikálni. Ha fáradt, akkor egyszerűen kiabál. Nem tudom; nagyon nehéz egy ilyen emberrel együtt élni, de ha a sors ezt rótta ki rám, és ez az én feladatom, hogy ezt az embert nekem kell ápolni, akkor ápolom. Bár fölcserélhetném nem egyszer, nem kétszer, akár száztizenkétszer is; se nem szép, se nem gazdag, se nem kedves, se nem fiatal. Még csak meg sem köszöni... Én sohasem választottam ki senkit partnerül, többnyire engem választottak. Ez az ember mellettem megmaradt, s letompult. Nem az ő, a betegsége hibájából. És nem tudok mit tenni. Szembe tudok nézni a magam erkölcsi tükrével nap mint nap; ez nekem nagyon fontos. Ugyanolyan fontos, mint hogy fogat mosunk. Teszem a dolgom, hogy más mit tesz, az az ő dolga. S megválogatom, hogy hová megyek és hová nem megyek. Nem akarok bizonyos alkalmakkor toll lenni bizonyos kalapokon... Ezt ösztönösen érzem. A génjeimben van. És soha nem fogok visszaélni azzal, hogy megint fölfedeztek. Ugyanúgy el is engedhetnek. Folytatom az életemet, mint folytattam eddig is. Tizennyolc évnyi csend alatt ugyanilyen voltam, mint most. Soha nem jelentkeztem, nem házaltam. Nem vagyok vallásos, de hiszek abban, hogy valami irányítja a dolgokat. Valaminek lennie kell...

Átlibben az akkor még napos nyárvégi délutánon a budapesti Vörösmarty téren, időnként le-leszáll a földre, hogy autogramot adjon néhány rajongójának, majd sok száz szempár által kísérve belép a Gerbeaud cukrászdába.

Gyönyörű. Meghatódik az ajándékvirágtól, majd miután helyet foglalunk egy asztalnál - mozdulatai fenségesek -, a szemembe néz. Érzem, ő is érzékeli, hogy sokan figyelik. Tengerkék szemei mégis rám szegeződnek. Figyel. Őszinte kíváncsisággal.

- Abban a bizonyos operaházi liftben megérezhette az aurámat, a kisugárzásomat - céloz egykori élményemre. - Ez talán a születésemnek köszönhető, mert sztárnak születni kell. Mégha a MÁV-telepen nő is fel... Nekem az Operaház volt a bölcsőm, tehát amikor az első újkori Operabálon részt vettem, nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy az én házamat, ahol engem kilenc évig dajkáltak mint balettnövendéket - anno 3600 jelentkezőből tizenegyünket vettek fel -, azt ne tiszteljem meg. Rajtam nem volt semmi különös; egy fekete valami, aztán erre tűzték, arra tűzték. Hawaiiból jöttem, nagyon barna voltam, az utolsó pillanatban nem tudtak már ruhát csinálni rám, csak vagy tíz méter fekete muszlint aggatott rám a Zoób Kati. Szóval elsősorban a házat tiszteltem meg, aztán saját magamat... Az, hogy az emberek ne tudjanak öltözködni, ne tudják mit, hogyan vegyenek fel, miként kell viselni azt a ruhát, ne tudjanak mit kezdeni a hajukkal, a fejükkel, az ékszereikkel, a cipőjükkel, a lábukkal, nem tudják, mihez nyúljanak, hogyan viselkedjenek, mit igyanak, szóval ez egyszerűen borzasztó. Ez engem akkor különösebben nem foglalkoztatott, mert én tudtam, hol vagyok, én a háznak minden szögletét, a függönynek az utolsó kis négyzetméterét ismertem; tehát én jól éreztem magam.

- Szinte mondhatni, hogy tartozéka az Operaháznak...

- Igen, igen, igen. Aki történetesen még délután havat lapátolt otthon; mert én teszem a dolgom odahaza is. És maradtam olyan, amilyen voltam. Akkor is, amikor megy az a bizonyos szekér, s akkor is, amikor nem. Most, hogy mindennap benne vagyok egy újságban, a csapból is én folyok, mosolygok csak. Semmiben nem változik körülöttem semmi. A vécésnéninek és a jegyszedő néninek tízszer olyan tiszteletet adtam egész életemben, mint a színház igazgatójának. Mert a kisember százszor jobban megérdemli. A nagyember könnyen osztogatja fölülről az ukázt; bár nekem nem osztogattak, mert én rögtön, abban a pillanatban szembeszálltam. Támadok, ha nem használnak megfelelő hangot. Mindig mindenkit tegyünk a megfelelő helyre. Kapja meg a király a jogart, de kapja meg a koldus a koldusbotot. De nem szabad ezt összetéveszteni. És az egyiket a másik miatt nem szabad lenézni. Ugyanakkor a saját szintünkön kell viselkedni. Ha kell, hercegnőként viselkedek, ha kell, kőbányai, MÁV-telepi, idézőjelbe tett kőbányai prolilányként. Nagyon pici voltam, amikor statisztáltunk az Erkel Színházban, a János vitézben. Amikor mos az Iluska a patakban, akkor ilyen kicsi gyere-keket tettek oda, hogy ott futkározzanak. A szünetben a Palló Imre bácsi, aki a Bagót énekelte, mindig mesélt nekünk. Ott ültem a térdén, ott ült körülötte a többi gyerek is, és, ezt sose felejtem el, azt mondta: Minél tehetségesebb valaki, annál szerényebb, és minél tehetségtelenebb, annál harsogóbb. És ezt egy életen át megjegyeztem. És ehhez nem kellett szabályt betartanom, mert ezt az élet adta... Nem kellett, hogy harsogjak, nem kellett vernem a mellem, nem kellett mondanom, hogy ki vagyok, mi vagyok, mit tudok, mit nem tudok; tettem a dolgom. És ugyanolyan szerényen, mint ahogyan kezdő szilvafa koromban. És én mindig maximalizmusra törekszem. Az életben éppúgy, mint táncművészként. Gyerekkorom óta így van ez. Számomra természetes volt az, hogy kihozzam magamból a maximumot. Aztán, hogy pozitív vagy negatív értelemben ez hogy sikerül... De ezek szerint a kitartásom, a szorgalmam, s hogy is mondjam: a közönségnek a visszajelzése is azt eredményezte, hogy a Szilágyi Jancsitól azt a szép jelzőt megkaptam...

Hároméves korom óta táncolok. Ehhez szoktam hozzá. Miközben télen persze havat hányok, s otthon ugyanúgy végzem a dolgom, mint bárki más. Csak nekem nyáron a házimunka erősen a kertre összpontosul. Nagyon szép környezetet alakítottam ki magam körül negyven-negyvenhárom év alatt. Csodaszép minden körülöttem, de ez a két kezemnek a munkája. A szorgalmamé, hogy is mondjam: amit elvetek, az nő ki. Amit beleteszek a munkámba, az köszön vissza. És van egy kötelezettségem, ugyanúgy, mint bárki másnak, csak engem senki nem von kérdőre, hogy hogy csinálom vagy nem csinálom. Nagyon sok erőt ad nap mint nap: ha esik az eső, az, hogy nem kell locsoljak. Ha nem esik, akkor az. Tehát mindennek tudok örülni, és az életnek az idézőjelbe tett optimista oldalát próbálom fölfogni, bár nem vagyok optimista.

- Ön ápol egy nagybeteg embert, szívvel-lélekkel, jósággal. Ön erőt ad neki. Ez az ápolás önnek is erőt ad, hogy ő érzi azt, hogy szereti őt?

- Sajnos, erőt nem ad nekem. Ellenkezőleg. Nagyon leszív. Annyira, fizikálisan, energiában, mentálisan, hogy nem is tudom néha, tényleg, miből merítek energiát. Ugyanis nem tudja, hogy mit mond, mit cselekszik. Én nem haragszom rá. Ő elvan nagyon jól magával, az ő világegyetemével... Bizonyos értelemben süket, vagy nagyot hall, a fülhallgatója vagy sípol, vagy nem. Nem lehet vele kommunikálni. Ha fáradt, akkor egyszerűen kiabál. Nem tudom; nagyon nehéz egy ilyen emberrel együtt élni, de ha a sors ezt rótta ki rám, és ez az én feladatom, hogy ezt az embert nekem kell ápolni, akkor ápolom. Bár fölcserélhetném nem egyszer, nem kétszer, akár száztizenkétszer is; se nem szép, se nem gazdag, se nem kedves, se nem fiatal. Még csak meg sem köszöni... Én sohasem választottam ki senkit partnerül, többnyire engem választottak. Ez az ember mellettem megmaradt, s letompult. Nem az ő, a betegsége hibájából. És nem tudok mit tenni. Szembe tudok nézni a magam erkölcsi tükrével nap mint nap; ez nekem nagyon fontos. Ugyanolyan fontos, mint hogy fogat mosunk. Teszem a dolgom, hogy más mit tesz, az az ő dolga. S megválogatom, hogy hová megyek és hová nem megyek. Nem akarok bizonyos alkalmakkor toll lenni bizonyos kalapokon... Ezt ösztönösen érzem. A génjeimben van. És soha nem fogok visszaélni azzal, hogy megint fölfedeztek. Ugyanúgy el is engedhetnek. Folytatom az életemet, mint folytattam eddig is. Tizennyolc évnyi csend alatt ugyanilyen voltam, mint most. Soha nem jelentkeztem, nem házaltam. Nem vagyok vallásos, de hiszek abban, hogy valami irányítja a dolgokat. Valaminek lennie kell...

Gyönyörű. Meghatódik az ajándékvirágtól, majd miután helyet foglalunk egy asztalnál - mozdulatai fenségesek -, a szemembe néz. Érzem, ő is érzékeli, hogy sokan figyelik. Tengerkék szemei mégis rám szegeződnek. Figyel. Őszinte kíváncsisággal.

- Abban a bizonyos operaházi liftben megérezhette az aurámat, a kisugárzásomat - céloz egykori élményemre. - Ez talán a születésemnek köszönhető, mert sztárnak születni kell. Mégha a MÁV-telepen nő is fel... Nekem az Operaház volt a bölcsőm, tehát amikor az első újkori Operabálon részt vettem, nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy az én házamat, ahol engem kilenc évig dajkáltak mint balettnövendéket - anno 3600 jelentkezőből tizenegyünket vettek fel -, azt ne tiszteljem meg. Rajtam nem volt semmi különös; egy fekete valami, aztán erre tűzték, arra tűzték. Hawaiiból jöttem, nagyon barna voltam, az utolsó pillanatban nem tudtak már ruhát csinálni rám, csak vagy tíz méter fekete muszlint aggatott rám a Zoób Kati. Szóval elsősorban a házat tiszteltem meg, aztán saját magamat... Az, hogy az emberek ne tudjanak öltözködni, ne tudják mit, hogyan vegyenek fel, miként kell viselni azt a ruhát, ne tudjanak mit kezdeni a hajukkal, a fejükkel, az ékszereikkel, a cipőjükkel, a lábukkal, nem tudják, mihez nyúljanak, hogyan viselkedjenek, mit igyanak, szóval ez egyszerűen borzasztó. Ez engem akkor különösebben nem foglalkoztatott, mert én tudtam, hol vagyok, én a háznak minden szögletét, a függönynek az utolsó kis négyzetméterét ismertem; tehát én jól éreztem magam.

- Szinte mondhatni, hogy tartozéka az Operaháznak...

- Igen, igen, igen. Aki történetesen még délután havat lapátolt otthon; mert én teszem a dolgom odahaza is. És maradtam olyan, amilyen voltam. Akkor is, amikor megy az a bizonyos szekér, s akkor is, amikor nem. Most, hogy mindennap benne vagyok egy újságban, a csapból is én folyok, mosolygok csak. Semmiben nem változik körülöttem semmi. A vécésnéninek és a jegyszedő néninek tízszer olyan tiszteletet adtam egész életemben, mint a színház igazgatójának. Mert a kisember százszor jobban megérdemli. A nagyember könnyen osztogatja fölülről az ukázt; bár nekem nem osztogattak, mert én rögtön, abban a pillanatban szembeszálltam. Támadok, ha nem használnak megfelelő hangot. Mindig mindenkit tegyünk a megfelelő helyre. Kapja meg a király a jogart, de kapja meg a koldus a koldusbotot. De nem szabad ezt összetéveszteni. És az egyiket a másik miatt nem szabad lenézni. Ugyanakkor a saját szintünkön kell viselkedni. Ha kell, hercegnőként viselkedek, ha kell, kőbányai, MÁV-telepi, idézőjelbe tett kőbányai prolilányként. Nagyon pici voltam, amikor statisztáltunk az Erkel Színházban, a János vitézben. Amikor mos az Iluska a patakban, akkor ilyen kicsi gyere-keket tettek oda, hogy ott futkározzanak. A szünetben a Palló Imre bácsi, aki a Bagót énekelte, mindig mesélt nekünk. Ott ültem a térdén, ott ült körülötte a többi gyerek is, és, ezt sose felejtem el, azt mondta: Minél tehetségesebb valaki, annál szerényebb, és minél tehetségtelenebb, annál harsogóbb. És ezt egy életen át megjegyeztem. És ehhez nem kellett szabályt betartanom, mert ezt az élet adta... Nem kellett, hogy harsogjak, nem kellett vernem a mellem, nem kellett mondanom, hogy ki vagyok, mi vagyok, mit tudok, mit nem tudok; tettem a dolgom. És ugyanolyan szerényen, mint ahogyan kezdő szilvafa koromban. És én mindig maximalizmusra törekszem. Az életben éppúgy, mint táncművészként. Gyerekkorom óta így van ez. Számomra természetes volt az, hogy kihozzam magamból a maximumot. Aztán, hogy pozitív vagy negatív értelemben ez hogy sikerül... De ezek szerint a kitartásom, a szorgalmam, s hogy is mondjam: a közönségnek a visszajelzése is azt eredményezte, hogy a Szilágyi Jancsitól azt a szép jelzőt megkaptam...

Hároméves korom óta táncolok. Ehhez szoktam hozzá. Miközben télen persze havat hányok, s otthon ugyanúgy végzem a dolgom, mint bárki más. Csak nekem nyáron a házimunka erősen a kertre összpontosul. Nagyon szép környezetet alakítottam ki magam körül negyven-negyvenhárom év alatt. Csodaszép minden körülöttem, de ez a két kezemnek a munkája. A szorgalmamé, hogy is mondjam: amit elvetek, az nő ki. Amit beleteszek a munkámba, az köszön vissza. És van egy kötelezettségem, ugyanúgy, mint bárki másnak, csak engem senki nem von kérdőre, hogy hogy csinálom vagy nem csinálom. Nagyon sok erőt ad nap mint nap: ha esik az eső, az, hogy nem kell locsoljak. Ha nem esik, akkor az. Tehát mindennek tudok örülni, és az életnek az idézőjelbe tett optimista oldalát próbálom fölfogni, bár nem vagyok optimista.

- Ön ápol egy nagybeteg embert, szívvel-lélekkel, jósággal. Ön erőt ad neki. Ez az ápolás önnek is erőt ad, hogy ő érzi azt, hogy szereti őt?

- Sajnos, erőt nem ad nekem. Ellenkezőleg. Nagyon leszív. Annyira, fizikálisan, energiában, mentálisan, hogy nem is tudom néha, tényleg, miből merítek energiát. Ugyanis nem tudja, hogy mit mond, mit cselekszik. Én nem haragszom rá. Ő elvan nagyon jól magával, az ő világegyetemével... Bizonyos értelemben süket, vagy nagyot hall, a fülhallgatója vagy sípol, vagy nem. Nem lehet vele kommunikálni. Ha fáradt, akkor egyszerűen kiabál. Nem tudom; nagyon nehéz egy ilyen emberrel együtt élni, de ha a sors ezt rótta ki rám, és ez az én feladatom, hogy ezt az embert nekem kell ápolni, akkor ápolom. Bár fölcserélhetném nem egyszer, nem kétszer, akár száztizenkétszer is; se nem szép, se nem gazdag, se nem kedves, se nem fiatal. Még csak meg sem köszöni... Én sohasem választottam ki senkit partnerül, többnyire engem választottak. Ez az ember mellettem megmaradt, s letompult. Nem az ő, a betegsége hibájából. És nem tudok mit tenni. Szembe tudok nézni a magam erkölcsi tükrével nap mint nap; ez nekem nagyon fontos. Ugyanolyan fontos, mint hogy fogat mosunk. Teszem a dolgom, hogy más mit tesz, az az ő dolga. S megválogatom, hogy hová megyek és hová nem megyek. Nem akarok bizonyos alkalmakkor toll lenni bizonyos kalapokon... Ezt ösztönösen érzem. A génjeimben van. És soha nem fogok visszaélni azzal, hogy megint fölfedeztek. Ugyanúgy el is engedhetnek. Folytatom az életemet, mint folytattam eddig is. Tizennyolc évnyi csend alatt ugyanilyen voltam, mint most. Soha nem jelentkeztem, nem házaltam. Nem vagyok vallásos, de hiszek abban, hogy valami irányítja a dolgokat. Valaminek lennie kell...

Gyönyörű. Meghatódik az ajándékvirágtól, majd miután helyet foglalunk egy asztalnál - mozdulatai fenségesek -, a szemembe néz. Érzem, ő is érzékeli, hogy sokan figyelik. Tengerkék szemei mégis rám szegeződnek. Figyel. Őszinte kíváncsisággal.

- Abban a bizonyos operaházi liftben megérezhette az aurámat, a kisugárzásomat - céloz egykori élményemre. - Ez talán a születésemnek köszönhető, mert sztárnak születni kell. Mégha a MÁV-telepen nő is fel... Nekem az Operaház volt a bölcsőm, tehát amikor az első újkori Operabálon részt vettem, nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy az én házamat, ahol engem kilenc évig dajkáltak mint balettnövendéket - anno 3600 jelentkezőből tizenegyünket vettek fel -, azt ne tiszteljem meg. Rajtam nem volt semmi különös; egy fekete valami, aztán erre tűzték, arra tűzték. Hawaiiból jöttem, nagyon barna voltam, az utolsó pillanatban nem tudtak már ruhát csinálni rám, csak vagy tíz méter fekete muszlint aggatott rám a Zoób Kati. Szóval elsősorban a házat tiszteltem meg, aztán saját magamat... Az, hogy az emberek ne tudjanak öltözködni, ne tudják mit, hogyan vegyenek fel, miként kell viselni azt a ruhát, ne tudjanak mit kezdeni a hajukkal, a fejükkel, az ékszereikkel, a cipőjükkel, a lábukkal, nem tudják, mihez nyúljanak, hogyan viselkedjenek, mit igyanak, szóval ez egyszerűen borzasztó. Ez engem akkor különösebben nem foglalkoztatott, mert én tudtam, hol vagyok, én a háznak minden szögletét, a függönynek az utolsó kis négyzetméterét ismertem; tehát én jól éreztem magam.

- Szinte mondhatni, hogy tartozéka az Operaháznak...

- Igen, igen, igen. Aki történetesen még délután havat lapátolt otthon; mert én teszem a dolgom odahaza is. És maradtam olyan, amilyen voltam. Akkor is, amikor megy az a bizonyos szekér, s akkor is, amikor nem. Most, hogy mindennap benne vagyok egy újságban, a csapból is én folyok, mosolygok csak. Semmiben nem változik körülöttem semmi. A vécésnéninek és a jegyszedő néninek tízszer olyan tiszteletet adtam egész életemben, mint a színház igazgatójának. Mert a kisember százszor jobban megérdemli. A nagyember könnyen osztogatja fölülről az ukázt; bár nekem nem osztogattak, mert én rögtön, abban a pillanatban szembeszálltam. Támadok, ha nem használnak megfelelő hangot. Mindig mindenkit tegyünk a megfelelő helyre. Kapja meg a király a jogart, de kapja meg a koldus a koldusbotot. De nem szabad ezt összetéveszteni. És az egyiket a másik miatt nem szabad lenézni. Ugyanakkor a saját szintünkön kell viselkedni. Ha kell, hercegnőként viselkedek, ha kell, kőbányai, MÁV-telepi, idézőjelbe tett kőbányai prolilányként. Nagyon pici voltam, amikor statisztáltunk az Erkel Színházban, a János vitézben. Amikor mos az Iluska a patakban, akkor ilyen kicsi gyere-keket tettek oda, hogy ott futkározzanak. A szünetben a Palló Imre bácsi, aki a Bagót énekelte, mindig mesélt nekünk. Ott ültem a térdén, ott ült körülötte a többi gyerek is, és, ezt sose felejtem el, azt mondta: Minél tehetségesebb valaki, annál szerényebb, és minél tehetségtelenebb, annál harsogóbb. És ezt egy életen át megjegyeztem. És ehhez nem kellett szabályt betartanom, mert ezt az élet adta... Nem kellett, hogy harsogjak, nem kellett vernem a mellem, nem kellett mondanom, hogy ki vagyok, mi vagyok, mit tudok, mit nem tudok; tettem a dolgom. És ugyanolyan szerényen, mint ahogyan kezdő szilvafa koromban. És én mindig maximalizmusra törekszem. Az életben éppúgy, mint táncművészként. Gyerekkorom óta így van ez. Számomra természetes volt az, hogy kihozzam magamból a maximumot. Aztán, hogy pozitív vagy negatív értelemben ez hogy sikerül... De ezek szerint a kitartásom, a szorgalmam, s hogy is mondjam: a közönségnek a visszajelzése is azt eredményezte, hogy a Szilágyi Jancsitól azt a szép jelzőt megkaptam...

Hároméves korom óta táncolok. Ehhez szoktam hozzá. Miközben télen persze havat hányok, s otthon ugyanúgy végzem a dolgom, mint bárki más. Csak nekem nyáron a házimunka erősen a kertre összpontosul. Nagyon szép környezetet alakítottam ki magam körül negyven-negyvenhárom év alatt. Csodaszép minden körülöttem, de ez a két kezemnek a munkája. A szorgalmamé, hogy is mondjam: amit elvetek, az nő ki. Amit beleteszek a munkámba, az köszön vissza. És van egy kötelezettségem, ugyanúgy, mint bárki másnak, csak engem senki nem von kérdőre, hogy hogy csinálom vagy nem csinálom. Nagyon sok erőt ad nap mint nap: ha esik az eső, az, hogy nem kell locsoljak. Ha nem esik, akkor az. Tehát mindennek tudok örülni, és az életnek az idézőjelbe tett optimista oldalát próbálom fölfogni, bár nem vagyok optimista.

- Ön ápol egy nagybeteg embert, szívvel-lélekkel, jósággal. Ön erőt ad neki. Ez az ápolás önnek is erőt ad, hogy ő érzi azt, hogy szereti őt?

- Sajnos, erőt nem ad nekem. Ellenkezőleg. Nagyon leszív. Annyira, fizikálisan, energiában, mentálisan, hogy nem is tudom néha, tényleg, miből merítek energiát. Ugyanis nem tudja, hogy mit mond, mit cselekszik. Én nem haragszom rá. Ő elvan nagyon jól magával, az ő világegyetemével... Bizonyos értelemben süket, vagy nagyot hall, a fülhallgatója vagy sípol, vagy nem. Nem lehet vele kommunikálni. Ha fáradt, akkor egyszerűen kiabál. Nem tudom; nagyon nehéz egy ilyen emberrel együtt élni, de ha a sors ezt rótta ki rám, és ez az én feladatom, hogy ezt az embert nekem kell ápolni, akkor ápolom. Bár fölcserélhetném nem egyszer, nem kétszer, akár száztizenkétszer is; se nem szép, se nem gazdag, se nem kedves, se nem fiatal. Még csak meg sem köszöni... Én sohasem választottam ki senkit partnerül, többnyire engem választottak. Ez az ember mellettem megmaradt, s letompult. Nem az ő, a betegsége hibájából. És nem tudok mit tenni. Szembe tudok nézni a magam erkölcsi tükrével nap mint nap; ez nekem nagyon fontos. Ugyanolyan fontos, mint hogy fogat mosunk. Teszem a dolgom, hogy más mit tesz, az az ő dolga. S megválogatom, hogy hová megyek és hová nem megyek. Nem akarok bizonyos alkalmakkor toll lenni bizonyos kalapokon... Ezt ösztönösen érzem. A génjeimben van. És soha nem fogok visszaélni azzal, hogy megint fölfedeztek. Ugyanúgy el is engedhetnek. Folytatom az életemet, mint folytattam eddig is. Tizennyolc évnyi csend alatt ugyanilyen voltam, mint most. Soha nem jelentkeztem, nem házaltam. Nem vagyok vallásos, de hiszek abban, hogy valami irányítja a dolgokat. Valaminek lennie kell...

- Abban a bizonyos operaházi liftben megérezhette az aurámat, a kisugárzásomat - céloz egykori élményemre. - Ez talán a születésemnek köszönhető, mert sztárnak születni kell. Mégha a MÁV-telepen nő is fel... Nekem az Operaház volt a bölcsőm, tehát amikor az első újkori Operabálon részt vettem, nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy az én házamat, ahol engem kilenc évig dajkáltak mint balettnövendéket - anno 3600 jelentkezőből tizenegyünket vettek fel -, azt ne tiszteljem meg. Rajtam nem volt semmi különös; egy fekete valami, aztán erre tűzték, arra tűzték. Hawaiiból jöttem, nagyon barna voltam, az utolsó pillanatban nem tudtak már ruhát csinálni rám, csak vagy tíz méter fekete muszlint aggatott rám a Zoób Kati. Szóval elsősorban a házat tiszteltem meg, aztán saját magamat... Az, hogy az emberek ne tudjanak öltözködni, ne tudják mit, hogyan vegyenek fel, miként kell viselni azt a ruhát, ne tudjanak mit kezdeni a hajukkal, a fejükkel, az ékszereikkel, a cipőjükkel, a lábukkal, nem tudják, mihez nyúljanak, hogyan viselkedjenek, mit igyanak, szóval ez egyszerűen borzasztó. Ez engem akkor különösebben nem foglalkoztatott, mert én tudtam, hol vagyok, én a háznak minden szögletét, a függönynek az utolsó kis négyzetméterét ismertem; tehát én jól éreztem magam.

- Szinte mondhatni, hogy tartozéka az Operaháznak...

- Igen, igen, igen. Aki történetesen még délután havat lapátolt otthon; mert én teszem a dolgom odahaza is. És maradtam olyan, amilyen voltam. Akkor is, amikor megy az a bizonyos szekér, s akkor is, amikor nem. Most, hogy mindennap benne vagyok egy újságban, a csapból is én folyok, mosolygok csak. Semmiben nem változik körülöttem semmi. A vécésnéninek és a jegyszedő néninek tízszer olyan tiszteletet adtam egész életemben, mint a színház igazgatójának. Mert a kisember százszor jobban megérdemli. A nagyember könnyen osztogatja fölülről az ukázt; bár nekem nem osztogattak, mert én rögtön, abban a pillanatban szembeszálltam. Támadok, ha nem használnak megfelelő hangot. Mindig mindenkit tegyünk a megfelelő helyre. Kapja meg a király a jogart, de kapja meg a koldus a koldusbotot. De nem szabad ezt összetéveszteni. És az egyiket a másik miatt nem szabad lenézni. Ugyanakkor a saját szintünkön kell viselkedni. Ha kell, hercegnőként viselkedek, ha kell, kőbányai, MÁV-telepi, idézőjelbe tett kőbányai prolilányként. Nagyon pici voltam, amikor statisztáltunk az Erkel Színházban, a János vitézben. Amikor mos az Iluska a patakban, akkor ilyen kicsi gyere-keket tettek oda, hogy ott futkározzanak. A szünetben a Palló Imre bácsi, aki a Bagót énekelte, mindig mesélt nekünk. Ott ültem a térdén, ott ült körülötte a többi gyerek is, és, ezt sose felejtem el, azt mondta: Minél tehetségesebb valaki, annál szerényebb, és minél tehetségtelenebb, annál harsogóbb. És ezt egy életen át megjegyeztem. És ehhez nem kellett szabályt betartanom, mert ezt az élet adta... Nem kellett, hogy harsogjak, nem kellett vernem a mellem, nem kellett mondanom, hogy ki vagyok, mi vagyok, mit tudok, mit nem tudok; tettem a dolgom. És ugyanolyan szerényen, mint ahogyan kezdő szilvafa koromban. És én mindig maximalizmusra törekszem. Az életben éppúgy, mint táncművészként. Gyerekkorom óta így van ez. Számomra természetes volt az, hogy kihozzam magamból a maximumot. Aztán, hogy pozitív vagy negatív értelemben ez hogy sikerül... De ezek szerint a kitartásom, a szorgalmam, s hogy is mondjam: a közönségnek a visszajelzése is azt eredményezte, hogy a Szilágyi Jancsitól azt a szép jelzőt megkaptam...

Hároméves korom óta táncolok. Ehhez szoktam hozzá. Miközben télen persze havat hányok, s otthon ugyanúgy végzem a dolgom, mint bárki más. Csak nekem nyáron a házimunka erősen a kertre összpontosul. Nagyon szép környezetet alakítottam ki magam körül negyven-negyvenhárom év alatt. Csodaszép minden körülöttem, de ez a két kezemnek a munkája. A szorgalmamé, hogy is mondjam: amit elvetek, az nő ki. Amit beleteszek a munkámba, az köszön vissza. És van egy kötelezettségem, ugyanúgy, mint bárki másnak, csak engem senki nem von kérdőre, hogy hogy csinálom vagy nem csinálom. Nagyon sok erőt ad nap mint nap: ha esik az eső, az, hogy nem kell locsoljak. Ha nem esik, akkor az. Tehát mindennek tudok örülni, és az életnek az idézőjelbe tett optimista oldalát próbálom fölfogni, bár nem vagyok optimista.

- Ön ápol egy nagybeteg embert, szívvel-lélekkel, jósággal. Ön erőt ad neki. Ez az ápolás önnek is erőt ad, hogy ő érzi azt, hogy szereti őt?

- Sajnos, erőt nem ad nekem. Ellenkezőleg. Nagyon leszív. Annyira, fizikálisan, energiában, mentálisan, hogy nem is tudom néha, tényleg, miből merítek energiát. Ugyanis nem tudja, hogy mit mond, mit cselekszik. Én nem haragszom rá. Ő elvan nagyon jól magával, az ő világegyetemével... Bizonyos értelemben süket, vagy nagyot hall, a fülhallgatója vagy sípol, vagy nem. Nem lehet vele kommunikálni. Ha fáradt, akkor egyszerűen kiabál. Nem tudom; nagyon nehéz egy ilyen emberrel együtt élni, de ha a sors ezt rótta ki rám, és ez az én feladatom, hogy ezt az embert nekem kell ápolni, akkor ápolom. Bár fölcserélhetném nem egyszer, nem kétszer, akár száztizenkétszer is; se nem szép, se nem gazdag, se nem kedves, se nem fiatal. Még csak meg sem köszöni... Én sohasem választottam ki senkit partnerül, többnyire engem választottak. Ez az ember mellettem megmaradt, s letompult. Nem az ő, a betegsége hibájából. És nem tudok mit tenni. Szembe tudok nézni a magam erkölcsi tükrével nap mint nap; ez nekem nagyon fontos. Ugyanolyan fontos, mint hogy fogat mosunk. Teszem a dolgom, hogy más mit tesz, az az ő dolga. S megválogatom, hogy hová megyek és hová nem megyek. Nem akarok bizonyos alkalmakkor toll lenni bizonyos kalapokon... Ezt ösztönösen érzem. A génjeimben van. És soha nem fogok visszaélni azzal, hogy megint fölfedeztek. Ugyanúgy el is engedhetnek. Folytatom az életemet, mint folytattam eddig is. Tizennyolc évnyi csend alatt ugyanilyen voltam, mint most. Soha nem jelentkeztem, nem házaltam. Nem vagyok vallásos, de hiszek abban, hogy valami irányítja a dolgokat. Valaminek lennie kell...

- Abban a bizonyos operaházi liftben megérezhette az aurámat, a kisugárzásomat - céloz egykori élményemre. - Ez talán a születésemnek köszönhető, mert sztárnak születni kell. Mégha a MÁV-telepen nő is fel... Nekem az Operaház volt a bölcsőm, tehát amikor az első újkori Operabálon részt vettem, nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy az én házamat, ahol engem kilenc évig dajkáltak mint balettnövendéket - anno 3600 jelentkezőből tizenegyünket vettek fel -, azt ne tiszteljem meg. Rajtam nem volt semmi különös; egy fekete valami, aztán erre tűzték, arra tűzték. Hawaiiból jöttem, nagyon barna voltam, az utolsó pillanatban nem tudtak már ruhát csinálni rám, csak vagy tíz méter fekete muszlint aggatott rám a Zoób Kati. Szóval elsősorban a házat tiszteltem meg, aztán saját magamat... Az, hogy az emberek ne tudjanak öltözködni, ne tudják mit, hogyan vegyenek fel, miként kell viselni azt a ruhát, ne tudjanak mit kezdeni a hajukkal, a fejükkel, az ékszereikkel, a cipőjükkel, a lábukkal, nem tudják, mihez nyúljanak, hogyan viselkedjenek, mit igyanak, szóval ez egyszerűen borzasztó. Ez engem akkor különösebben nem foglalkoztatott, mert én tudtam, hol vagyok, én a háznak minden szögletét, a függönynek az utolsó kis négyzetméterét ismertem; tehát én jól éreztem magam.

- Szinte mondhatni, hogy tartozéka az Operaháznak...

- Igen, igen, igen. Aki történetesen még délután havat lapátolt otthon; mert én teszem a dolgom odahaza is. És maradtam olyan, amilyen voltam. Akkor is, amikor megy az a bizonyos szekér, s akkor is, amikor nem. Most, hogy mindennap benne vagyok egy újságban, a csapból is én folyok, mosolygok csak. Semmiben nem változik körülöttem semmi. A vécésnéninek és a jegyszedő néninek tízszer olyan tiszteletet adtam egész életemben, mint a színház igazgatójának. Mert a kisember százszor jobban megérdemli. A nagyember könnyen osztogatja fölülről az ukázt; bár nekem nem osztogattak, mert én rögtön, abban a pillanatban szembeszálltam. Támadok, ha nem használnak megfelelő hangot. Mindig mindenkit tegyünk a megfelelő helyre. Kapja meg a király a jogart, de kapja meg a koldus a koldusbotot. De nem szabad ezt összetéveszteni. És az egyiket a másik miatt nem szabad lenézni. Ugyanakkor a saját szintünkön kell viselkedni. Ha kell, hercegnőként viselkedek, ha kell, kőbányai, MÁV-telepi, idézőjelbe tett kőbányai prolilányként. Nagyon pici voltam, amikor statisztáltunk az Erkel Színházban, a János vitézben. Amikor mos az Iluska a patakban, akkor ilyen kicsi gyere-keket tettek oda, hogy ott futkározzanak. A szünetben a Palló Imre bácsi, aki a Bagót énekelte, mindig mesélt nekünk. Ott ültem a térdén, ott ült körülötte a többi gyerek is, és, ezt sose felejtem el, azt mondta: Minél tehetségesebb valaki, annál szerényebb, és minél tehetségtelenebb, annál harsogóbb. És ezt egy életen át megjegyeztem. És ehhez nem kellett szabályt betartanom, mert ezt az élet adta... Nem kellett, hogy harsogjak, nem kellett vernem a mellem, nem kellett mondanom, hogy ki vagyok, mi vagyok, mit tudok, mit nem tudok; tettem a dolgom. És ugyanolyan szerényen, mint ahogyan kezdő szilvafa koromban. És én mindig maximalizmusra törekszem. Az életben éppúgy, mint táncművészként. Gyerekkorom óta így van ez. Számomra természetes volt az, hogy kihozzam magamból a maximumot. Aztán, hogy pozitív vagy negatív értelemben ez hogy sikerül... De ezek szerint a kitartásom, a szorgalmam, s hogy is mondjam: a közönségnek a visszajelzése is azt eredményezte, hogy a Szilágyi Jancsitól azt a szép jelzőt megkaptam...

Hároméves korom óta táncolok. Ehhez szoktam hozzá. Miközben télen persze havat hányok, s otthon ugyanúgy végzem a dolgom, mint bárki más. Csak nekem nyáron a házimunka erősen a kertre összpontosul. Nagyon szép környezetet alakítottam ki magam körül negyven-negyvenhárom év alatt. Csodaszép minden körülöttem, de ez a két kezemnek a munkája. A szorgalmamé, hogy is mondjam: amit elvetek, az nő ki. Amit beleteszek a munkámba, az köszön vissza. És van egy kötelezettségem, ugyanúgy, mint bárki másnak, csak engem senki nem von kérdőre, hogy hogy csinálom vagy nem csinálom. Nagyon sok erőt ad nap mint nap: ha esik az eső, az, hogy nem kell locsoljak. Ha nem esik, akkor az. Tehát mindennek tudok örülni, és az életnek az idézőjelbe tett optimista oldalát próbálom fölfogni, bár nem vagyok optimista.

- Ön ápol egy nagybeteg embert, szívvel-lélekkel, jósággal. Ön erőt ad neki. Ez az ápolás önnek is erőt ad, hogy ő érzi azt, hogy szereti őt?

- Sajnos, erőt nem ad nekem. Ellenkezőleg. Nagyon leszív. Annyira, fizikálisan, energiában, mentálisan, hogy nem is tudom néha, tényleg, miből merítek energiát. Ugyanis nem tudja, hogy mit mond, mit cselekszik. Én nem haragszom rá. Ő elvan nagyon jól magával, az ő világegyetemével... Bizonyos értelemben süket, vagy nagyot hall, a fülhallgatója vagy sípol, vagy nem. Nem lehet vele kommunikálni. Ha fáradt, akkor egyszerűen kiabál. Nem tudom; nagyon nehéz egy ilyen emberrel együtt élni, de ha a sors ezt rótta ki rám, és ez az én feladatom, hogy ezt az embert nekem kell ápolni, akkor ápolom. Bár fölcserélhetném nem egyszer, nem kétszer, akár száztizenkétszer is; se nem szép, se nem gazdag, se nem kedves, se nem fiatal. Még csak meg sem köszöni... Én sohasem választottam ki senkit partnerül, többnyire engem választottak. Ez az ember mellettem megmaradt, s letompult. Nem az ő, a betegsége hibájából. És nem tudok mit tenni. Szembe tudok nézni a magam erkölcsi tükrével nap mint nap; ez nekem nagyon fontos. Ugyanolyan fontos, mint hogy fogat mosunk. Teszem a dolgom, hogy más mit tesz, az az ő dolga. S megválogatom, hogy hová megyek és hová nem megyek. Nem akarok bizonyos alkalmakkor toll lenni bizonyos kalapokon... Ezt ösztönösen érzem. A génjeimben van. És soha nem fogok visszaélni azzal, hogy megint fölfedeztek. Ugyanúgy el is engedhetnek. Folytatom az életemet, mint folytattam eddig is. Tizennyolc évnyi csend alatt ugyanilyen voltam, mint most. Soha nem jelentkeztem, nem házaltam. Nem vagyok vallásos, de hiszek abban, hogy valami irányítja a dolgokat. Valaminek lennie kell...

- Szinte mondhatni, hogy tartozéka az Operaháznak...

- Igen, igen, igen. Aki történetesen még délután havat lapátolt otthon; mert én teszem a dolgom odahaza is. És maradtam olyan, amilyen voltam. Akkor is, amikor megy az a bizonyos szekér, s akkor is, amikor nem. Most, hogy mindennap benne vagyok egy újságban, a csapból is én folyok, mosolygok csak. Semmiben nem változik körülöttem semmi. A vécésnéninek és a jegyszedő néninek tízszer olyan tiszteletet adtam egész életemben, mint a színház igazgatójának. Mert a kisember százszor jobban megérdemli. A nagyember könnyen osztogatja fölülről az ukázt; bár nekem nem osztogattak, mert én rögtön, abban a pillanatban szembeszálltam. Támadok, ha nem használnak megfelelő hangot. Mindig mindenkit tegyünk a megfelelő helyre. Kapja meg a király a jogart, de kapja meg a koldus a koldusbotot. De nem szabad ezt összetéveszteni. És az egyiket a másik miatt nem szabad lenézni. Ugyanakkor a saját szintünkön kell viselkedni. Ha kell, hercegnőként viselkedek, ha kell, kőbányai, MÁV-telepi, idézőjelbe tett kőbányai prolilányként. Nagyon pici voltam, amikor statisztáltunk az Erkel Színházban, a János vitézben. Amikor mos az Iluska a patakban, akkor ilyen kicsi gyere-keket tettek oda, hogy ott futkározzanak. A szünetben a Palló Imre bácsi, aki a Bagót énekelte, mindig mesélt nekünk. Ott ültem a térdén, ott ült körülötte a többi gyerek is, és, ezt sose felejtem el, azt mondta: Minél tehetségesebb valaki, annál szerényebb, és minél tehetségtelenebb, annál harsogóbb. És ezt egy életen át megjegyeztem. És ehhez nem kellett szabályt betartanom, mert ezt az élet adta... Nem kellett, hogy harsogjak, nem kellett vernem a mellem, nem kellett mondanom, hogy ki vagyok, mi vagyok, mit tudok, mit nem tudok; tettem a dolgom. És ugyanolyan szerényen, mint ahogyan kezdő szilvafa koromban. És én mindig maximalizmusra törekszem. Az életben éppúgy, mint táncművészként. Gyerekkorom óta így van ez. Számomra természetes volt az, hogy kihozzam magamból a maximumot. Aztán, hogy pozitív vagy negatív értelemben ez hogy sikerül... De ezek szerint a kitartásom, a szorgalmam, s hogy is mondjam: a közönségnek a visszajelzése is azt eredményezte, hogy a Szilágyi Jancsitól azt a szép jelzőt megkaptam...

Hároméves korom óta táncolok. Ehhez szoktam hozzá. Miközben télen persze havat hányok, s otthon ugyanúgy végzem a dolgom, mint bárki más. Csak nekem nyáron a házimunka erősen a kertre összpontosul. Nagyon szép környezetet alakítottam ki magam körül negyven-negyvenhárom év alatt. Csodaszép minden körülöttem, de ez a két kezemnek a munkája. A szorgalmamé, hogy is mondjam: amit elvetek, az nő ki. Amit beleteszek a munkámba, az köszön vissza. És van egy kötelezettségem, ugyanúgy, mint bárki másnak, csak engem senki nem von kérdőre, hogy hogy csinálom vagy nem csinálom. Nagyon sok erőt ad nap mint nap: ha esik az eső, az, hogy nem kell locsoljak. Ha nem esik, akkor az. Tehát mindennek tudok örülni, és az életnek az idézőjelbe tett optimista oldalát próbálom fölfogni, bár nem vagyok optimista.

- Ön ápol egy nagybeteg embert, szívvel-lélekkel, jósággal. Ön erőt ad neki. Ez az ápolás önnek is erőt ad, hogy ő érzi azt, hogy szereti őt?

- Sajnos, erőt nem ad nekem. Ellenkezőleg. Nagyon leszív. Annyira, fizikálisan, energiában, mentálisan, hogy nem is tudom néha, tényleg, miből merítek energiát. Ugyanis nem tudja, hogy mit mond, mit cselekszik. Én nem haragszom rá. Ő elvan nagyon jól magával, az ő világegyetemével... Bizonyos értelemben süket, vagy nagyot hall, a fülhallgatója vagy sípol, vagy nem. Nem lehet vele kommunikálni. Ha fáradt, akkor egyszerűen kiabál. Nem tudom; nagyon nehéz egy ilyen emberrel együtt élni, de ha a sors ezt rótta ki rám, és ez az én feladatom, hogy ezt az embert nekem kell ápolni, akkor ápolom. Bár fölcserélhetném nem egyszer, nem kétszer, akár száztizenkétszer is; se nem szép, se nem gazdag, se nem kedves, se nem fiatal. Még csak meg sem köszöni... Én sohasem választottam ki senkit partnerül, többnyire engem választottak. Ez az ember mellettem megmaradt, s letompult. Nem az ő, a betegsége hibájából. És nem tudok mit tenni. Szembe tudok nézni a magam erkölcsi tükrével nap mint nap; ez nekem nagyon fontos. Ugyanolyan fontos, mint hogy fogat mosunk. Teszem a dolgom, hogy más mit tesz, az az ő dolga. S megválogatom, hogy hová megyek és hová nem megyek. Nem akarok bizonyos alkalmakkor toll lenni bizonyos kalapokon... Ezt ösztönösen érzem. A génjeimben van. És soha nem fogok visszaélni azzal, hogy megint fölfedeztek. Ugyanúgy el is engedhetnek. Folytatom az életemet, mint folytattam eddig is. Tizennyolc évnyi csend alatt ugyanilyen voltam, mint most. Soha nem jelentkeztem, nem házaltam. Nem vagyok vallásos, de hiszek abban, hogy valami irányítja a dolgokat. Valaminek lennie kell...

- Szinte mondhatni, hogy tartozéka az Operaháznak...

- Igen, igen, igen. Aki történetesen még délután havat lapátolt otthon; mert én teszem a dolgom odahaza is. És maradtam olyan, amilyen voltam. Akkor is, amikor megy az a bizonyos szekér, s akkor is, amikor nem. Most, hogy mindennap benne vagyok egy újságban, a csapból is én folyok, mosolygok csak. Semmiben nem változik körülöttem semmi. A vécésnéninek és a jegyszedő néninek tízszer olyan tiszteletet adtam egész életemben, mint a színház igazgatójának. Mert a kisember százszor jobban megérdemli. A nagyember könnyen osztogatja fölülről az ukázt; bár nekem nem osztogattak, mert én rögtön, abban a pillanatban szembeszálltam. Támadok, ha nem használnak megfelelő hangot. Mindig mindenkit tegyünk a megfelelő helyre. Kapja meg a király a jogart, de kapja meg a koldus a koldusbotot. De nem szabad ezt összetéveszteni. És az egyiket a másik miatt nem szabad lenézni. Ugyanakkor a saját szintünkön kell viselkedni. Ha kell, hercegnőként viselkedek, ha kell, kőbányai, MÁV-telepi, idézőjelbe tett kőbányai prolilányként. Nagyon pici voltam, amikor statisztáltunk az Erkel Színházban, a János vitézben. Amikor mos az Iluska a patakban, akkor ilyen kicsi gyere-keket tettek oda, hogy ott futkározzanak. A szünetben a Palló Imre bácsi, aki a Bagót énekelte, mindig mesélt nekünk. Ott ültem a térdén, ott ült körülötte a többi gyerek is, és, ezt sose felejtem el, azt mondta: Minél tehetségesebb valaki, annál szerényebb, és minél tehetségtelenebb, annál harsogóbb. És ezt egy életen át megjegyeztem. És ehhez nem kellett szabályt betartanom, mert ezt az élet adta... Nem kellett, hogy harsogjak, nem kellett vernem a mellem, nem kellett mondanom, hogy ki vagyok, mi vagyok, mit tudok, mit nem tudok; tettem a dolgom. És ugyanolyan szerényen, mint ahogyan kezdő szilvafa koromban. És én mindig maximalizmusra törekszem. Az életben éppúgy, mint táncművészként. Gyerekkorom óta így van ez. Számomra természetes volt az, hogy kihozzam magamból a maximumot. Aztán, hogy pozitív vagy negatív értelemben ez hogy sikerül... De ezek szerint a kitartásom, a szorgalmam, s hogy is mondjam: a közönségnek a visszajelzése is azt eredményezte, hogy a Szilágyi Jancsitól azt a szép jelzőt megkaptam...

Hároméves korom óta táncolok. Ehhez szoktam hozzá. Miközben télen persze havat hányok, s otthon ugyanúgy végzem a dolgom, mint bárki más. Csak nekem nyáron a házimunka erősen a kertre összpontosul. Nagyon szép környezetet alakítottam ki magam körül negyven-negyvenhárom év alatt. Csodaszép minden körülöttem, de ez a két kezemnek a munkája. A szorgalmamé, hogy is mondjam: amit elvetek, az nő ki. Amit beleteszek a munkámba, az köszön vissza. És van egy kötelezettségem, ugyanúgy, mint bárki másnak, csak engem senki nem von kérdőre, hogy hogy csinálom vagy nem csinálom. Nagyon sok erőt ad nap mint nap: ha esik az eső, az, hogy nem kell locsoljak. Ha nem esik, akkor az. Tehát mindennek tudok örülni, és az életnek az idézőjelbe tett optimista oldalát próbálom fölfogni, bár nem vagyok optimista.

- Ön ápol egy nagybeteg embert, szívvel-lélekkel, jósággal. Ön erőt ad neki. Ez az ápolás önnek is erőt ad, hogy ő érzi azt, hogy szereti őt?

- Sajnos, erőt nem ad nekem. Ellenkezőleg. Nagyon leszív. Annyira, fizikálisan, energiában, mentálisan, hogy nem is tudom néha, tényleg, miből merítek energiát. Ugyanis nem tudja, hogy mit mond, mit cselekszik. Én nem haragszom rá. Ő elvan nagyon jól magával, az ő világegyetemével... Bizonyos értelemben süket, vagy nagyot hall, a fülhallgatója vagy sípol, vagy nem. Nem lehet vele kommunikálni. Ha fáradt, akkor egyszerűen kiabál. Nem tudom; nagyon nehéz egy ilyen emberrel együtt élni, de ha a sors ezt rótta ki rám, és ez az én feladatom, hogy ezt az embert nekem kell ápolni, akkor ápolom. Bár fölcserélhetném nem egyszer, nem kétszer, akár száztizenkétszer is; se nem szép, se nem gazdag, se nem kedves, se nem fiatal. Még csak meg sem köszöni... Én sohasem választottam ki senkit partnerül, többnyire engem választottak. Ez az ember mellettem megmaradt, s letompult. Nem az ő, a betegsége hibájából. És nem tudok mit tenni. Szembe tudok nézni a magam erkölcsi tükrével nap mint nap; ez nekem nagyon fontos. Ugyanolyan fontos, mint hogy fogat mosunk. Teszem a dolgom, hogy más mit tesz, az az ő dolga. S megválogatom, hogy hová megyek és hová nem megyek. Nem akarok bizonyos alkalmakkor toll lenni bizonyos kalapokon... Ezt ösztönösen érzem. A génjeimben van. És soha nem fogok visszaélni azzal, hogy megint fölfedeztek. Ugyanúgy el is engedhetnek. Folytatom az életemet, mint folytattam eddig is. Tizennyolc évnyi csend alatt ugyanilyen voltam, mint most. Soha nem jelentkeztem, nem házaltam. Nem vagyok vallásos, de hiszek abban, hogy valami irányítja a dolgokat. Valaminek lennie kell...

- Szinte mondhatni, hogy tartozéka az Operaháznak...

- Igen, igen, igen. Aki történetesen még délután havat lapátolt otthon; mert én teszem a dolgom odahaza is. És maradtam olyan, amilyen voltam. Akkor is, amikor megy az a bizonyos szekér, s akkor is, amikor nem. Most, hogy mindennap benne vagyok egy újságban, a csapból is én folyok, mosolygok csak. Semmiben nem változik körülöttem semmi. A vécésnéninek és a jegyszedő néninek tízszer olyan tiszteletet adtam egész életemben, mint a színház igazgatójának. Mert a kisember százszor jobban megérdemli. A nagyember könnyen osztogatja fölülről az ukázt; bár nekem nem osztogattak, mert én rögtön, abban a pillanatban szembeszálltam. Támadok, ha nem használnak megfelelő hangot. Mindig mindenkit tegyünk a megfelelő helyre. Kapja meg a király a jogart, de kapja meg a koldus a koldusbotot. De nem szabad ezt összetéveszteni. És az egyiket a másik miatt nem szabad lenézni. Ugyanakkor a saját szintünkön kell viselkedni. Ha kell, hercegnőként viselkedek, ha kell, kőbányai, MÁV-telepi, idézőjelbe tett kőbányai prolilányként. Nagyon pici voltam, amikor statisztáltunk az Erkel Színházban, a János vitézben. Amikor mos az Iluska a patakban, akkor ilyen kicsi gyere-keket tettek oda, hogy ott futkározzanak. A szünetben a Palló Imre bácsi, aki a Bagót énekelte, mindig mesélt nekünk. Ott ültem a térdén, ott ült körülötte a többi gyerek is, és, ezt sose felejtem el, azt mondta: Minél tehetségesebb valaki, annál szerényebb, és minél tehetségtelenebb, annál harsogóbb. És ezt egy életen át megjegyeztem. És ehhez nem kellett szabályt betartanom, mert ezt az élet adta... Nem kellett, hogy harsogjak, nem kellett vernem a mellem, nem kellett mondanom, hogy ki vagyok, mi vagyok, mit tudok, mit nem tudok; tettem a dolgom. És ugyanolyan szerényen, mint ahogyan kezdő szilvafa koromban. És én mindig maximalizmusra törekszem. Az életben éppúgy, mint táncművészként. Gyerekkorom óta így van ez. Számomra természetes volt az, hogy kihozzam magamból a maximumot. Aztán, hogy pozitív vagy negatív értelemben ez hogy sikerül... De ezek szerint a kitartásom, a szorgalmam, s hogy is mondjam: a közönségnek a visszajelzése is azt eredményezte, hogy a Szilágyi Jancsitól azt a szép jelzőt megkaptam...

Hároméves korom óta táncolok. Ehhez szoktam hozzá. Miközben télen persze havat hányok, s otthon ugyanúgy végzem a dolgom, mint bárki más. Csak nekem nyáron a házimunka erősen a kertre összpontosul. Nagyon szép környezetet alakítottam ki magam körül negyven-negyvenhárom év alatt. Csodaszép minden körülöttem, de ez a két kezemnek a munkája. A szorgalmamé, hogy is mondjam: amit elvetek, az nő ki. Amit beleteszek a munkámba, az köszön vissza. És van egy kötelezettségem, ugyanúgy, mint bárki másnak, csak engem senki nem von kérdőre, hogy hogy csinálom vagy nem csinálom. Nagyon sok erőt ad nap mint nap: ha esik az eső, az, hogy nem kell locsoljak. Ha nem esik, akkor az. Tehát mindennek tudok örülni, és az életnek az idézőjelbe tett optimista oldalát próbálom fölfogni, bár nem vagyok optimista.

- Ön ápol egy nagybeteg embert, szívvel-lélekkel, jósággal. Ön erőt ad neki. Ez az ápolás önnek is erőt ad, hogy ő érzi azt, hogy szereti őt?

- Sajnos, erőt nem ad nekem. Ellenkezőleg. Nagyon leszív. Annyira, fizikálisan, energiában, mentálisan, hogy nem is tudom néha, tényleg, miből merítek energiát. Ugyanis nem tudja, hogy mit mond, mit cselekszik. Én nem haragszom rá. Ő elvan nagyon jól magával, az ő világegyetemével... Bizonyos értelemben süket, vagy nagyot hall, a fülhallgatója vagy sípol, vagy nem. Nem lehet vele kommunikálni. Ha fáradt, akkor egyszerűen kiabál. Nem tudom; nagyon nehéz egy ilyen emberrel együtt élni, de ha a sors ezt rótta ki rám, és ez az én feladatom, hogy ezt az embert nekem kell ápolni, akkor ápolom. Bár fölcserélhetném nem egyszer, nem kétszer, akár száztizenkétszer is; se nem szép, se nem gazdag, se nem kedves, se nem fiatal. Még csak meg sem köszöni... Én sohasem választottam ki senkit partnerül, többnyire engem választottak. Ez az ember mellettem megmaradt, s letompult. Nem az ő, a betegsége hibájából. És nem tudok mit tenni. Szembe tudok nézni a magam erkölcsi tükrével nap mint nap; ez nekem nagyon fontos. Ugyanolyan fontos, mint hogy fogat mosunk. Teszem a dolgom, hogy más mit tesz, az az ő dolga. S megválogatom, hogy hová megyek és hová nem megyek. Nem akarok bizonyos alkalmakkor toll lenni bizonyos kalapokon... Ezt ösztönösen érzem. A génjeimben van. És soha nem fogok visszaélni azzal, hogy megint fölfedeztek. Ugyanúgy el is engedhetnek. Folytatom az életemet, mint folytattam eddig is. Tizennyolc évnyi csend alatt ugyanilyen voltam, mint most. Soha nem jelentkeztem, nem házaltam. Nem vagyok vallásos, de hiszek abban, hogy valami irányítja a dolgokat. Valaminek lennie kell...

- Szinte mondhatni, hogy tartozéka az Operaháznak...

- Igen, igen, igen. Aki történetesen még délután havat lapátolt otthon; mert én teszem a dolgom odahaza is. És maradtam olyan, amilyen voltam. Akkor is, amikor megy az a bizonyos szekér, s akkor is, amikor nem. Most, hogy mindennap benne vagyok egy újságban, a csapból is én folyok, mosolygok csak. Semmiben nem változik körülöttem semmi. A vécésnéninek és a jegyszedő néninek tízszer olyan tiszteletet adtam egész életemben, mint a színház igazgatójának. Mert a kisember százszor jobban megérdemli. A nagyember könnyen osztogatja fölülről az ukázt; bár nekem nem osztogattak, mert én rögtön, abban a pillanatban szembeszálltam. Támadok, ha nem használnak megfelelő hangot. Mindig mindenkit tegyünk a megfelelő helyre. Kapja meg a király a jogart, de kapja meg a koldus a koldusbotot. De nem szabad ezt összetéveszteni. És az egyiket a másik miatt nem szabad lenézni. Ugyanakkor a saját szintünkön kell viselkedni. Ha kell, hercegnőként viselkedek, ha kell, kőbányai, MÁV-telepi, idézőjelbe tett kőbányai prolilányként. Nagyon pici voltam, amikor statisztáltunk az Erkel Színházban, a János vitézben. Amikor mos az Iluska a patakban, akkor ilyen kicsi gyere-keket tettek oda, hogy ott futkározzanak. A szünetben a Palló Imre bácsi, aki a Bagót énekelte, mindig mesélt nekünk. Ott ültem a térdén, ott ült körülötte a többi gyerek is, és, ezt sose felejtem el, azt mondta: Minél tehetségesebb valaki, annál szerényebb, és minél tehetségtelenebb, annál harsogóbb. És ezt egy életen át megjegyeztem. És ehhez nem kellett szabályt betartanom, mert ezt az élet adta... Nem kellett, hogy harsogjak, nem kellett vernem a mellem, nem kellett mondanom, hogy ki vagyok, mi vagyok, mit tudok, mit nem tudok; tettem a dolgom. És ugyanolyan szerényen, mint ahogyan kezdő szilvafa koromban. És én mindig maximalizmusra törekszem. Az életben éppúgy, mint táncművészként. Gyerekkorom óta így van ez. Számomra természetes volt az, hogy kihozzam magamból a maximumot. Aztán, hogy pozitív vagy negatív értelemben ez hogy sikerül... De ezek szerint a kitartásom, a szorgalmam, s hogy is mondjam: a közönségnek a visszajelzése is azt eredményezte, hogy a Szilágyi Jancsitól azt a szép jelzőt megkaptam...

Hároméves korom óta táncolok. Ehhez szoktam hozzá. Miközben télen persze havat hányok, s otthon ugyanúgy végzem a dolgom, mint bárki más. Csak nekem nyáron a házimunka erősen a kertre összpontosul. Nagyon szép környezetet alakítottam ki magam körül negyven-negyvenhárom év alatt. Csodaszép minden körülöttem, de ez a két kezemnek a munkája. A szorgalmamé, hogy is mondjam: amit elvetek, az nő ki. Amit beleteszek a munkámba, az köszön vissza. És van egy kötelezettségem, ugyanúgy, mint bárki másnak, csak engem senki nem von kérdőre, hogy hogy csinálom vagy nem csinálom. Nagyon sok erőt ad nap mint nap: ha esik az eső, az, hogy nem kell locsoljak. Ha nem esik, akkor az. Tehát mindennek tudok örülni, és az életnek az idézőjelbe tett optimista oldalát próbálom fölfogni, bár nem vagyok optimista.

- Ön ápol egy nagybeteg embert, szívvel-lélekkel, jósággal. Ön erőt ad neki. Ez az ápolás önnek is erőt ad, hogy ő érzi azt, hogy szereti őt?

- Sajnos, erőt nem ad nekem. Ellenkezőleg. Nagyon leszív. Annyira, fizikálisan, energiában, mentálisan, hogy nem is tudom néha, tényleg, miből merítek energiát. Ugyanis nem tudja, hogy mit mond, mit cselekszik. Én nem haragszom rá. Ő elvan nagyon jól magával, az ő világegyetemével... Bizonyos értelemben süket, vagy nagyot hall, a fülhallgatója vagy sípol, vagy nem. Nem lehet vele kommunikálni. Ha fáradt, akkor egyszerűen kiabál. Nem tudom; nagyon nehéz egy ilyen emberrel együtt élni, de ha a sors ezt rótta ki rám, és ez az én feladatom, hogy ezt az embert nekem kell ápolni, akkor ápolom. Bár fölcserélhetném nem egyszer, nem kétszer, akár száztizenkétszer is; se nem szép, se nem gazdag, se nem kedves, se nem fiatal. Még csak meg sem köszöni... Én sohasem választottam ki senkit partnerül, többnyire engem választottak. Ez az ember mellettem megmaradt, s letompult. Nem az ő, a betegsége hibájából. És nem tudok mit tenni. Szembe tudok nézni a magam erkölcsi tükrével nap mint nap; ez nekem nagyon fontos. Ugyanolyan fontos, mint hogy fogat mosunk. Teszem a dolgom, hogy más mit tesz, az az ő dolga. S megválogatom, hogy hová megyek és hová nem megyek. Nem akarok bizonyos alkalmakkor toll lenni bizonyos kalapokon... Ezt ösztönösen érzem. A génjeimben van. És soha nem fogok visszaélni azzal, hogy megint fölfedeztek. Ugyanúgy el is engedhetnek. Folytatom az életemet, mint folytattam eddig is. Tizennyolc évnyi csend alatt ugyanilyen voltam, mint most. Soha nem jelentkeztem, nem házaltam. Nem vagyok vallásos, de hiszek abban, hogy valami irányítja a dolgokat. Valaminek lennie kell...

- Igen, igen, igen. Aki történetesen még délután havat lapátolt otthon; mert én teszem a dolgom odahaza is. És maradtam olyan, amilyen voltam. Akkor