Egy minuta meg az élet

Nehéz volna meghatározni Kóka Rozália könyvének műfaját, de talán a legjobb vallomásként, konfesszióként - vagy speciális füveskönyvként - olvasni ezt a naplójegyzetekből és visszaemlékezésekből megszületett, a Fekete Sas Kiadó gondozásában frissen megjelent kötetet. A szerző értékes információkat közöl a nálunk még mindig kevéssé ismert moldvai és gyimesi csángók (máig többféleképpen magyarázott) történetéről és éles határhelyzetek által meghatározott életéről - nem beszélve a lejegyzett és egy-egy részletében továbbadott archaikus és egyedi folklórkincsről -, de ennél is fontosabbnak tűnik a szerző mondataiból áradó személyesség.

A történet valamikor a múlt század 60-as éveinek végén kezdődött, amikor a fiatal, a világban tájékozódni igyekvő Kóka Rozália megismerkedett a néprajzkutató Domokos Pál Péterrel, a legerősebben a vallás által definiálható moldvai csángómagyarok múltjának, keserves sorsának, értékeinek legjobb ismerőjével, sok sötét évtizeden át egyetlen szószólójával. (Neki, az ő emlékének ajánlja ezt a könyvet.)

Illetve, mint minden történet, ez is sokkal korábban kezdődött el. Mondjuk ott és akkor, amikor Kóka Rozália - eredete szerint bukovinai székely családban - Bajmokon meglátta a napvilágot. Mint írja, sokáig nem tudott mit kezdeni családja, többször vándorolni kényszerült népcsoportja múltjával. Ennek a homályos szégyenérzettel terhelt viszonynak a tisztázásához - ma úgy mondják, önmaga megtalálásához - is moldvai, gyimesi útjai segítették hozzá. A végzettsége szerint tanító Kóka Rozália azóta Érden megalapította a bukovinai székely népdalkört és bukovinai székely néprajzi gyűjteményt. Hivatásos előadóművészként 1976 óta működik, önálló estjeit bukovinai székely, moldvai csángó és erdélyi népmesékből, élettörténetekből állítja össze; több elő-adása hallható lemezen.

De vissza 1969-hez, amikor az amatőr néprajzos Kóka Rozáliát - mint valami világmegmentő kis női James Bondot - Moldvába küldte a Magyar Tudományos Akadémia: a Magyar Néprajzi Atlaszhoz adatokat gyűjteni. Tényleg titkos küldetés volt ez: a román hatóságok akkoriban nem engedélyezték a hivatásos néprajzosoknak, hogy Moldvában kutassanak. A szerzőt Péter bácsi készí- tette fel a nagy utazásra: Végül kikérdezett, mint egy iskolás gyereket (...) A Kárpátoktól keletre, a régi Etelközben, a Szeret, a Beszterce, a Tatros és a Tázló mentén, több mint száz falu- ban él a moldvai magyarság. Számuk közel negyedmillió. Aki Moldvában katoli- kus, az magyar, aki magyar, az katolikus. (...) (Ezért ment olyan sok - mert mindig megválaszolatlanul maradt - levél az aktuális pápához: küldjön magyarul miséző papot.)

Kóka Rozália elbeszélésében - a tényeken, adatokon túl - a legmegkapóbb annak a nyíltságnak és mindenféle álszeméremtől mentes természetességnek a megragadása, ahogy a személyes közelségbe hozott moldvai csángó asszonyok, lányok és férfiak viszonyulnak (viszonyultak akkor) az élethez. Ahogy pél- dául Jankuj Rózsi néni (Magyarfaluban) a világ legtermészetesebb módján meséli el legkisebb lánya születésének történetét - miközben Klára maga is hallgatja. Férje meghalt, aztán jött a román tanyítócska: csak egy minuta vót az egész. Hát így. Nem tudom, hogy van ez. Akár-hogy vót, én a tanyítóra soha nem tudtam haragudni. Örökké azt számítottam, hogy szinte gyermek vót. Nekem kellett vóna több eszem legyen. De imán jól van így. Csak egy minuta vót az egész, s lássa-e, mi lett belőle? Vagy ott van a gyimesközéploki Péter bácsi (Molnár Péter Busulán), aki befogadja, jól tartja a váratlanul, kényszerhelyzetben betoppanó pesti vendégeket - akik aztán annak rendje és módja szerint megkérdezik tőle, hogy mivel tartoznak a szállásért. Mire ő nevetve csak annyit mond: A szállás az Istené, a nyugodalom az emberé! S osztán jöjjenek el a jövő esztendőben es! Van ebben valami bibliai.

Kóka Rozália krónikája 2005 őszén, egy budapesti csángó lakodalomban ér véget. A világ változik: örök változás (megőrzés és megújítás hintájában) a hagyomány is.

Aztán már csak egy vallomás: Ballagok hazafelé a néptelen Wesselényi utcán, szívem csordultig van örömmel. (Küldetés teljesítve.)

A történet valamikor a múlt század 60-as éveinek végén kezdődött, amikor a fiatal, a világban tájékozódni igyekvő Kóka Rozália megismerkedett a néprajzkutató Domokos Pál Péterrel, a legerősebben a vallás által definiálható moldvai csángómagyarok múltjának, keserves sorsának, értékeinek legjobb ismerőjével, sok sötét évtizeden át egyetlen szószólójával. (Neki, az ő emlékének ajánlja ezt a könyvet.)

Illetve, mint minden történet, ez is sokkal korábban kezdődött el. Mondjuk ott és akkor, amikor Kóka Rozália - eredete szerint bukovinai székely családban - Bajmokon meglátta a napvilágot. Mint írja, sokáig nem tudott mit kezdeni családja, többször vándorolni kényszerült népcsoportja múltjával. Ennek a homályos szégyenérzettel terhelt viszonynak a tisztázásához - ma úgy mondják, önmaga megtalálásához - is moldvai, gyimesi útjai segítették hozzá. A végzettsége szerint tanító Kóka Rozália azóta Érden megalapította a bukovinai székely népdalkört és bukovinai székely néprajzi gyűjteményt. Hivatásos előadóművészként 1976 óta működik, önálló estjeit bukovinai székely, moldvai csángó és erdélyi népmesékből, élettörténetekből állítja össze; több elő-adása hallható lemezen.

De vissza 1969-hez, amikor az amatőr néprajzos Kóka Rozáliát - mint valami világmegmentő kis női James Bondot - Moldvába küldte a Magyar Tudományos Akadémia: a Magyar Néprajzi Atlaszhoz adatokat gyűjteni. Tényleg titkos küldetés volt ez: a román hatóságok akkoriban nem engedélyezték a hivatásos néprajzosoknak, hogy Moldvában kutassanak. A szerzőt Péter bácsi készí- tette fel a nagy utazásra: Végül kikérdezett, mint egy iskolás gyereket (...) A Kárpátoktól keletre, a régi Etelközben, a Szeret, a Beszterce, a Tatros és a Tázló mentén, több mint száz falu- ban él a moldvai magyarság. Számuk közel negyedmillió. Aki Moldvában katoli- kus, az magyar, aki magyar, az katolikus. (...) (Ezért ment olyan sok - mert mindig megválaszolatlanul maradt - levél az aktuális pápához: küldjön magyarul miséző papot.)

Kóka Rozália elbeszélésében - a tényeken, adatokon túl - a legmegkapóbb annak a nyíltságnak és mindenféle álszeméremtől mentes természetességnek a megragadása, ahogy a személyes közelségbe hozott moldvai csángó asszonyok, lányok és férfiak viszonyulnak (viszonyultak akkor) az élethez. Ahogy pél- dául Jankuj Rózsi néni (Magyarfaluban) a világ legtermészetesebb módján meséli el legkisebb lánya születésének történetét - miközben Klára maga is hallgatja. Férje meghalt, aztán jött a román tanyítócska: csak egy minuta vót az egész. Hát így. Nem tudom, hogy van ez. Akár-hogy vót, én a tanyítóra soha nem tudtam haragudni. Örökké azt számítottam, hogy szinte gyermek vót. Nekem kellett vóna több eszem legyen. De imán jól van így. Csak egy minuta vót az egész, s lássa-e, mi lett belőle? Vagy ott van a gyimesközéploki Péter bácsi (Molnár Péter Busulán), aki befogadja, jól tartja a váratlanul, kényszerhelyzetben betoppanó pesti vendégeket - akik aztán annak rendje és módja szerint megkérdezik tőle, hogy mivel tartoznak a szállásért. Mire ő nevetve csak annyit mond: A szállás az Istené, a nyugodalom az emberé! S osztán jöjjenek el a jövő esztendőben es! Van ebben valami bibliai.

Kóka Rozália krónikája 2005 őszén, egy budapesti csángó lakodalomban ér véget. A világ változik: örök változás (megőrzés és megújítás hintájában) a hagyomány is.

Aztán már csak egy vallomás: Ballagok hazafelé a néptelen Wesselényi utcán, szívem csordultig van örömmel. (Küldetés teljesítve.)

A történet valamikor a múlt század 60-as éveinek végén kezdődött, amikor a fiatal, a világban tájékozódni igyekvő Kóka Rozália megismerkedett a néprajzkutató Domokos Pál Péterrel, a legerősebben a vallás által definiálható moldvai csángómagyarok múltjának, keserves sorsának, értékeinek legjobb ismerőjével, sok sötét évtizeden át egyetlen szószólójával. (Neki, az ő emlékének ajánlja ezt a könyvet.)

Illetve, mint minden történet, ez is sokkal korábban kezdődött el. Mondjuk ott és akkor, amikor Kóka Rozália - eredete szerint bukovinai székely családban - Bajmokon meglátta a napvilágot. Mint írja, sokáig nem tudott mit kezdeni családja, többször vándorolni kényszerült népcsoportja múltjával. Ennek a homályos szégyenérzettel terhelt viszonynak a tisztázásához - ma úgy mondják, önmaga megtalálásához - is moldvai, gyimesi útjai segítették hozzá. A végzettsége szerint tanító Kóka Rozália azóta Érden megalapította a bukovinai székely népdalkört és bukovinai székely néprajzi gyűjteményt. Hivatásos előadóművészként 1976 óta működik, önálló estjeit bukovinai székely, moldvai csángó és erdélyi népmesékből, élettörténetekből állítja össze; több elő-adása hallható lemezen.

De vissza 1969-hez, amikor az amatőr néprajzos Kóka Rozáliát - mint valami világmegmentő kis női James Bondot - Moldvába küldte a Magyar Tudományos Akadémia: a Magyar Néprajzi Atlaszhoz adatokat gyűjteni. Tényleg titkos küldetés volt ez: a román hatóságok akkoriban nem engedélyezték a hivatásos néprajzosoknak, hogy Moldvában kutassanak. A szerzőt Péter bácsi készí- tette fel a nagy utazásra: Végül kikérdezett, mint egy iskolás gyereket (...) A Kárpátoktól keletre, a régi Etelközben, a Szeret, a Beszterce, a Tatros és a Tázló mentén, több mint száz falu- ban él a moldvai magyarság. Számuk közel negyedmillió. Aki Moldvában katoli- kus, az magyar, aki magyar, az katolikus. (...) (Ezért ment olyan sok - mert mindig megválaszolatlanul maradt - levél az aktuális pápához: küldjön magyarul miséző papot.)

Kóka Rozália elbeszélésében - a tényeken, adatokon túl - a legmegkapóbb annak a nyíltságnak és mindenféle álszeméremtől mentes természetességnek a megragadása, ahogy a személyes közelségbe hozott moldvai csángó asszonyok, lányok és férfiak viszonyulnak (viszonyultak akkor) az élethez. Ahogy pél- dául Jankuj Rózsi néni (Magyarfaluban) a világ legtermészetesebb módján meséli el legkisebb lánya születésének történetét - miközben Klára maga is hallgatja. Férje meghalt, aztán jött a román tanyítócska: csak egy minuta vót az egész. Hát így. Nem tudom, hogy van ez. Akár-hogy vót, én a tanyítóra soha nem tudtam haragudni. Örökké azt számítottam, hogy szinte gyermek vót. Nekem kellett vóna több eszem legyen. De imán jól van így. Csak egy minuta vót az egész, s lássa-e, mi lett belőle? Vagy ott van a gyimesközéploki Péter bácsi (Molnár Péter Busulán), aki befogadja, jól tartja a váratlanul, kényszerhelyzetben betoppanó pesti vendégeket - akik aztán annak rendje és módja szerint megkérdezik tőle, hogy mivel tartoznak a szállásért. Mire ő nevetve csak annyit mond: A szállás az Istené, a nyugodalom az emberé! S osztán jöjjenek el a jövő esztendőben es! Van ebben valami bibliai.

Kóka Rozália krónikája 2005 őszén, egy budapesti csángó lakodalomban ér véget. A világ változik: örök változás (megőrzés és megújítás hintájában) a hagyomány is.

Aztán már csak egy vallomás: Ballagok hazafelé a néptelen Wesselényi utcán, szívem csordultig van örömmel. (Küldetés teljesítve.)

Illetve, mint minden történet, ez is sokkal korábban kezdődött el. Mondjuk ott és akkor, amikor Kóka Rozália - eredete szerint bukovinai székely családban - Bajmokon meglátta a napvilágot. Mint írja, sokáig nem tudott mit kezdeni családja, többször vándorolni kényszerült népcsoportja múltjával. Ennek a homályos szégyenérzettel terhelt viszonynak a tisztázásához - ma úgy mondják, önmaga megtalálásához - is moldvai, gyimesi útjai segítették hozzá. A végzettsége szerint tanító Kóka Rozália azóta Érden megalapította a bukovinai székely népdalkört és bukovinai székely néprajzi gyűjteményt. Hivatásos előadóművészként 1976 óta működik, önálló estjeit bukovinai székely, moldvai csángó és erdélyi népmesékből, élettörténetekből állítja össze; több elő-adása hallható lemezen.

De vissza 1969-hez, amikor az amatőr néprajzos Kóka Rozáliát - mint valami világmegmentő kis női James Bondot - Moldvába küldte a Magyar Tudományos Akadémia: a Magyar Néprajzi Atlaszhoz adatokat gyűjteni. Tényleg titkos küldetés volt ez: a román hatóságok akkoriban nem engedélyezték a hivatásos néprajzosoknak, hogy Moldvában kutassanak. A szerzőt Péter bácsi készí- tette fel a nagy utazásra: Végül kikérdezett, mint egy iskolás gyereket (...) A Kárpátoktól keletre, a régi Etelközben, a Szeret, a Beszterce, a Tatros és a Tázló mentén, több mint száz falu- ban él a moldvai magyarság. Számuk közel negyedmillió. Aki Moldvában katoli- kus, az magyar, aki magyar, az katolikus. (...) (Ezért ment olyan sok - mert mindig megválaszolatlanul maradt - levél az aktuális pápához: küldjön magyarul miséző papot.)

Kóka Rozália elbeszélésében - a tényeken, adatokon túl - a legmegkapóbb annak a nyíltságnak és mindenféle álszeméremtől mentes természetességnek a megragadása, ahogy a személyes közelségbe hozott moldvai csángó asszonyok, lányok és férfiak viszonyulnak (viszonyultak akkor) az élethez. Ahogy pél- dául Jankuj Rózsi néni (Magyarfaluban) a világ legtermészetesebb módján meséli el legkisebb lánya születésének történetét - miközben Klára maga is hallgatja. Férje meghalt, aztán jött a román tanyítócska: csak egy minuta vót az egész. Hát így. Nem tudom, hogy van ez. Akár-hogy vót, én a tanyítóra soha nem tudtam haragudni. Örökké azt számítottam, hogy szinte gyermek vót. Nekem kellett vóna több eszem legyen. De imán jól van így. Csak egy minuta vót az egész, s lássa-e, mi lett belőle? Vagy ott van a gyimesközéploki Péter bácsi (Molnár Péter Busulán), aki befogadja, jól tartja a váratlanul, kényszerhelyzetben betoppanó pesti vendégeket - akik aztán annak rendje és módja szerint megkérdezik tőle, hogy mivel tartoznak a szállásért. Mire ő nevetve csak annyit mond: A szállás az Istené, a nyugodalom az emberé! S osztán jöjjenek el a jövő esztendőben es! Van ebben valami bibliai.

Kóka Rozália krónikája 2005 őszén, egy budapesti csángó lakodalomban ér véget. A világ változik: örök változás (megőrzés és megújítás hintájában) a hagyomány is.

Aztán már csak egy vallomás: Ballagok hazafelé a néptelen Wesselényi utcán, szívem csordultig van örömmel. (Küldetés teljesítve.)

Illetve, mint minden történet, ez is sokkal korábban kezdődött el. Mondjuk ott és akkor, amikor Kóka Rozália - eredete szerint bukovinai székely családban - Bajmokon meglátta a napvilágot. Mint írja, sokáig nem tudott mit kezdeni családja, többször vándorolni kényszerült népcsoportja múltjával. Ennek a homályos szégyenérzettel terhelt viszonynak a tisztázásához - ma úgy mondják, önmaga megtalálásához - is moldvai, gyimesi útjai segítették hozzá. A végzettsége szerint tanító Kóka Rozália azóta Érden megalapította a bukovinai székely népdalkört és bukovinai székely néprajzi gyűjteményt. Hivatásos előadóművészként 1976 óta működik, önálló estjeit bukovinai székely, moldvai csángó és erdélyi népmesékből, élettörténetekből állítja össze; több elő-adása hallható lemezen.

De vissza 1969-hez, amikor az amatőr néprajzos Kóka Rozáliát - mint valami világmegmentő kis női James Bondot - Moldvába küldte a Magyar Tudományos Akadémia: a Magyar Néprajzi Atlaszhoz adatokat gyűjteni. Tényleg titkos küldetés volt ez: a román hatóságok akkoriban nem engedélyezték a hivatásos néprajzosoknak, hogy Moldvában kutassanak. A szerzőt Péter bácsi készí- tette fel a nagy utazásra: Végül kikérdezett, mint egy iskolás gyereket (...) A Kárpátoktól keletre, a régi Etelközben, a Szeret, a Beszterce, a Tatros és a Tázló mentén, több mint száz falu- ban él a moldvai magyarság. Számuk közel negyedmillió. Aki Moldvában katoli- kus, az magyar, aki magyar, az katolikus. (...) (Ezért ment olyan sok - mert mindig megválaszolatlanul maradt - levél az aktuális pápához: küldjön magyarul miséző papot.)

Kóka Rozália elbeszélésében - a tényeken, adatokon túl - a legmegkapóbb annak a nyíltságnak és mindenféle álszeméremtől mentes természetességnek a megragadása, ahogy a személyes közelségbe hozott moldvai csángó asszonyok, lányok és férfiak viszonyulnak (viszonyultak akkor) az élethez. Ahogy pél- dául Jankuj Rózsi néni (Magyarfaluban) a világ legtermészetesebb módján meséli el legkisebb lánya születésének történetét - miközben Klára maga is hallgatja. Férje meghalt, aztán jött a román tanyítócska: csak egy minuta vót az egész. Hát így. Nem tudom, hogy van ez. Akár-hogy vót, én a tanyítóra soha nem tudtam haragudni. Örökké azt számítottam, hogy szinte gyermek vót. Nekem kellett vóna több eszem legyen. De imán jól van így. Csak egy minuta vót az egész, s lássa-e, mi lett belőle? Vagy ott van a gyimesközéploki Péter bácsi (Molnár Péter Busulán), aki befogadja, jól tartja a váratlanul, kényszerhelyzetben betoppanó pesti vendégeket - akik aztán annak rendje és módja szerint megkérdezik tőle, hogy mivel tartoznak a szállásért. Mire ő nevetve csak annyit mond: A szállás az Istené, a nyugodalom az emberé! S osztán jöjjenek el a jövő esztendőben es! Van ebben valami bibliai.

Kóka Rozália krónikája 2005 őszén, egy budapesti csángó lakodalomban ér véget. A világ változik: örök változás (megőrzés és megújítás hintájában) a hagyomány is.

Aztán már csak egy vallomás: Ballagok hazafelé a néptelen Wesselényi utcán, szívem csordultig van örömmel. (Küldetés teljesítve.)

De vissza 1969-hez, amikor az amatőr néprajzos Kóka Rozáliát - mint valami világmegmentő kis női James Bondot - Moldvába küldte a Magyar Tudományos Akadémia: a Magyar Néprajzi Atlaszhoz adatokat gyűjteni. Tényleg titkos küldetés volt ez: a román hatóságok akkoriban nem engedélyezték a hivatásos néprajzosoknak, hogy Moldvában kutassanak. A szerzőt Péter bácsi készí- tette fel a nagy utazásra: Végül kikérdezett, mint egy iskolás gyereket (...) A Kárpátoktól keletre, a régi Etelközben, a Szeret, a Beszterce, a Tatros és a Tázló mentén, több mint száz falu- ban él a moldvai magyarság. Számuk közel negyedmillió. Aki Moldvában katoli- kus, az magyar, aki magyar, az katolikus. (...) (Ezért ment olyan sok - mert mindig megválaszolatlanul maradt - levél az aktuális pápához: küldjön magyarul miséző papot.)

Kóka Rozália elbeszélésében - a tényeken, adatokon túl - a legmegkapóbb annak a nyíltságnak és mindenféle álszeméremtől mentes természetességnek a megragadása, ahogy a személyes közelségbe hozott moldvai csángó asszonyok, lányok és férfiak viszonyulnak (viszonyultak akkor) az élethez. Ahogy pél- dául Jankuj Rózsi néni (Magyarfaluban) a világ legtermészetesebb módján meséli el legkisebb lánya születésének történetét - miközben Klára maga is hallgatja. Férje meghalt, aztán jött a román tanyítócska: csak egy minuta vót az egész. Hát így. Nem tudom, hogy van ez. Akár-hogy vót, én a tanyítóra soha nem tudtam haragudni. Örökké azt számítottam, hogy szinte gyermek vót. Nekem kellett vóna több eszem legyen. De imán jól van így. Csak egy minuta vót az egész, s lássa-e, mi lett belőle? Vagy ott van a gyimesközéploki Péter bácsi (Molnár Péter Busulán), aki befogadja, jól tartja a váratlanul, kényszerhelyzetben betoppanó pesti vendégeket - akik aztán annak rendje és módja szerint megkérdezik tőle, hogy mivel tartoznak a szállásért. Mire ő nevetve csak annyit mond: A szállás az Istené, a nyugodalom az emberé! S osztán jöjjenek el a jövő esztendőben es! Van ebben valami bibliai.

Kóka Rozália krónikája 2005 őszén, egy budapesti csángó lakodalomban ér véget. A világ változik: örök változás (megőrzés és megújítás hintájában) a hagyomány is.

Aztán már csak egy vallomás: Ballagok hazafelé a néptelen Wesselényi utcán, szívem csordultig van örömmel. (Küldetés teljesítve.)

De vissza 1969-hez, amikor az amatőr néprajzos Kóka Rozáliát - mint valami világmegmentő kis női James Bondot - Moldvába küldte a Magyar Tudományos Akadémia: a Magyar Néprajzi Atlaszhoz adatokat gyűjteni. Tényleg titkos küldetés volt ez: a román hatóságok akkoriban nem engedélyezték a hivatásos néprajzosoknak, hogy Moldvában kutassanak. A szerzőt Péter bácsi készí- tette fel a nagy utazásra: Végül kikérdezett, mint egy iskolás gyereket (...) A Kárpátoktól keletre, a régi Etelközben, a Szeret, a Beszterce, a Tatros és a Tázló mentén, több mint száz falu- ban él a moldvai magyarság. Számuk közel negyedmillió. Aki Moldvában katoli- kus, az magyar, aki magyar, az katolikus. (...) (Ezért ment olyan sok - mert mindig megválaszolatlanul maradt - levél az aktuális pápához: küldjön magyarul miséző papot.)

Kóka Rozália elbeszélésében - a tényeken, adatokon túl - a legmegkapóbb annak a nyíltságnak és mindenféle álszeméremtől mentes természetességnek a megragadása, ahogy a személyes közelségbe hozott moldvai csángó asszonyok, lányok és férfiak viszonyulnak (viszonyultak akkor) az élethez. Ahogy pél- dául Jankuj Rózsi néni (Magyarfaluban) a világ legtermészetesebb módján meséli el legkisebb lánya születésének történetét - miközben Klára maga is hallgatja. Férje meghalt, aztán jött a román tanyítócska: csak egy minuta vót az egész. Hát így. Nem tudom, hogy van ez. Akár-hogy vót, én a tanyítóra soha nem tudtam haragudni. Örökké azt számítottam, hogy szinte gyermek vót. Nekem kellett vóna több eszem legyen. De imán jól van így. Csak egy minuta vót az egész, s lássa-e, mi lett belőle? Vagy ott van a gyimesközéploki Péter bácsi (Molnár Péter Busulán), aki befogadja, jól tartja a váratlanul, kényszerhelyzetben betoppanó pesti vendégeket - akik aztán annak rendje és módja szerint megkérdezik tőle, hogy mivel tartoznak a szállásért. Mire ő nevetve csak annyit mond: A szállás az Istené, a nyugodalom az emberé! S osztán jöjjenek el a jövő esztendőben es! Van ebben valami bibliai.

Kóka Rozália krónikája 2005 őszén, egy budapesti csángó lakodalomban ér véget. A világ változik: örök változás (megőrzés és megújítás hintájában) a hagyomány is.

Aztán már csak egy vallomás: Ballagok hazafelé a néptelen Wesselényi utcán, szívem csordultig van örömmel. (Küldetés teljesítve.)

Kóka Rozália elbeszélésében - a tényeken, adatokon túl - a legmegkapóbb annak a nyíltságnak és mindenféle álszeméremtől mentes természetességnek a megragadása, ahogy a személyes közelségbe hozott moldvai csángó asszonyok, lányok és férfiak viszonyulnak (viszonyultak akkor) az élethez. Ahogy pél- dául Jankuj Rózsi néni (Magyarfaluban) a világ legtermészetesebb módján meséli el legkisebb lánya születésének történetét - miközben Klára maga is hallgatja. Férje meghalt, aztán jött a román tanyítócska: csak egy minuta vót az egész. Hát így. Nem tudom, hogy van ez. Akár-hogy vót, én a tanyítóra soha nem tudtam haragudni. Örökké azt számítottam, hogy szinte gyermek vót. Nekem kellett vóna több eszem legyen. De imán jól van így. Csak egy minuta vót az egész, s lássa-e, mi lett belőle? Vagy ott van a gyimesközéploki Péter bácsi (Molnár Péter Busulán), aki befogadja, jól tartja a váratlanul, kényszerhelyzetben betoppanó pesti vendégeket - akik aztán annak rendje és módja szerint megkérdezik tőle, hogy mivel tartoznak a szállásért. Mire ő nevetve csak annyit mond: A szállás az Istené, a nyugodalom az emberé! S osztán jöjjenek el a jövő esztendőben es! Van ebben valami bibliai.

Kóka Rozália krónikája 2005 őszén, egy budapesti csángó lakodalomban ér véget. A világ változik: örök változás (megőrzés és megújítás hintájában) a hagyomány is.

Aztán már csak egy vallomás: Ballagok hazafelé a néptelen Wesselényi utcán, szívem csordultig van örömmel. (Küldetés teljesítve.)

Kóka Rozália elbeszélésében - a tényeken, adatokon túl - a legmegkapóbb annak a nyíltságnak és mindenféle álszeméremtől mentes természetességnek a megragadása, ahogy a személyes közelségbe hozott moldvai csángó asszonyok, lányok és férfiak viszonyulnak (viszonyultak akkor) az élethez. Ahogy pél- dául Jankuj Rózsi néni (Magyarfaluban) a világ legtermészetesebb módján meséli el legkisebb lánya születésének történetét - miközben Klára maga is hallgatja. Férje meghalt, aztán jött a román tanyítócska: csak egy minuta vót az egész. Hát így. Nem tudom, hogy van ez. Akár-hogy vót, én a tanyítóra soha nem tudtam haragudni. Örökké azt számítottam, hogy szinte gyermek vót. Nekem kellett vóna több eszem legyen. De imán jól van így. Csak egy minuta vót az egész, s lássa-e, mi lett belőle? Vagy ott van a gyimesközéploki Péter bácsi (Molnár Péter Busulán), aki befogadja, jól tartja a váratlanul, kényszerhelyzetben betoppanó pesti vendégeket - akik aztán annak rendje és módja szerint megkérdezik tőle, hogy mivel tartoznak a szállásért. Mire ő nevetve csak annyit mond: A szállás az Istené, a nyugodalom az emberé! S osztán jöjjenek el a jövő esztendőben es! Van ebben valami bibliai.

Kóka Rozália krónikája 2005 őszén, egy budapesti csángó lakodalomban ér véget. A világ változik: örök változás (megőrzés és megújítás hintájában) a hagyomány is.

Aztán már csak egy vallomás: Ballagok hazafelé a néptelen Wesselényi utcán, szívem csordultig van örömmel. (Küldetés teljesítve.)

Kóka Rozália krónikája 2005 őszén, egy budapesti csángó lakodalomban ér véget. A világ változik: örök változás (megőrzés és megújítás hintájában) a hagyomány is.

Aztán már csak egy vallomás: Ballagok hazafelé a néptelen Wesselényi utcán, szívem csordultig van örömmel. (Küldetés teljesítve.)

Kóka Rozália krónikája 2005 őszén, egy budapesti csángó lakodalomban ér véget. A világ változik: örök változás (megőrzés és megújítás hintájában) a hagyomány is.

Aztán már csak egy vallomás: Ballagok hazafelé a néptelen Wesselényi utcán, szívem csordultig van örömmel. (Küldetés teljesítve.)

Aztán már csak egy vallomás: Ballagok hazafelé a néptelen Wesselényi utcán, szívem csordultig van örömmel. (Küldetés teljesítve.)

Aztán már csak egy vallomás: Ballagok hazafelé a néptelen Wesselényi utcán, szívem csordultig van örömmel. (Küldetés teljesítve.)