A függöny és zokni találkozása

... a színházban.

Aki nem tudná, Fanni, a függöny és Frigyes, a zokni házasok, de csak a fregolin találkozhatnak: feltéve, ha együtt mossák ki őket.

Kalapék nászutazása Finnországban kezdődik, Mexikóban, Kínában folytatódik és a Holdon ér véget, ahol a család (közben a kis Sapi is megérkezett) letelepedik, aztán csillagokat küldözget ajándékba az otthoniaknak.

Géza, a tekintélyes pamutalsónadrág és Zolika, a plüssrugdalózó az élet fontos dolgairól beszélget: igen, ha megnősz, te is gyorsan megszáradsz, fiam.

Editke, az edényke tudni akarja: mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?

Hektor, a komisz konnektor beleszeret Gittába, a ki-égett és összetört hangulatlámpába - és megjavul.

A világító földgömb szóra bírja a néma Hajóskapitányt, aki álmában újra találkozik élete egyetlen szerelmével: Adéllal, a híres operaénekesnővel.

Ezekből és hasonló apró történetekből, vagy inkább történetfoszlányokból, semmi kis párbeszédekből épül fel a Kamara Savaria legújabb előadása, a Lomtalanítás, amelynek premierjét tegnap tartották az Akacs Mihály utcában. A péntek délután nem a legelőnyösebb időpont, főleg nem egy (nem csak) gyerekeknek szánt (báb)elő-adás bemutatására; nem beszélve arról, hogy a közönségszervezés - a megyében működő társulatok tudnának erről mesélni - nem egyszerű feladat.

De végül a tökéletes közönség jött össze a premierre: az óvodáscsoport mellett megjelentek - főleg szakmabeli, például bábszínházas - felnőttek is. Így aztán rögtön ellenőrizni lehetett a hatást: sok kicsi nyelvi ötleten, filozofikus poénon inkább a felnőttek nevettek - még a hangsúlyokat se kellett a kedvükért elrajzolni, ahogy a színészek korábban ígérték. A gyerekek meg - nem véletlenül - pont ezekben a percekben kezdtek izegni-mozogni, bár a kezdeti ámulat teljes egészében nem illant el: a damilra fűzött kis történetek hallhatóan és láthatóan azonnal megfogták és végig fogva tartották őket is.

Pedig egyáltalán nem hibátlan előadás a Lomtalanítás, amelynek alapszituációja szerint Moly Piroska és Szú Feri hírét veszi, hogy hamarosan lomtalanítás lesz - a végére meg is érkeznek Kartonék -, és a hangulatos, régimódi lakásból minden megunt, régi tárgyat kidobnak a háziak; a helyükre csupa műanyag kerül. (Azt viszont nem lehet megrágni.) A klasszikus konfliktushelyzetben - változás közeleg - a bonyodalom hordozója lehetne, hogy sem Moly Piroska, sem Szú Feri (két ötletes, mozgó fénygombolyag a szekrény falán) nem örvend túl nagy népszerűségnek a lakók körében, magyarul szóba sem állnak velük, így hát nem figyelmeztethetik a többieket. Aztán ennek túl sok következménye mégsem adódik, hacsak az nem, hogy a - hátulról, fölülről damilon ide-oda mozgatott - tárgyak még egy kicsit a szemünk előtt élhetik megszokott életüket. Ugyanilyen váratlanul érkezik a megoldás is: a háziak ugyan nem gondolják meg magukat - éljen a műanyag -, a happy end szerint a kartondobozokba zárt tárgyak a nagymamánál találnak menedéket. Bizonyítéknak ott van a filmfelvétel: a vásznon az orrunk előtt húz el a jól megrakott teherautó. (Az eredetileg tévésorozatnak szánt damilos történetek bábos változatába is több filmbetét került: Kalapék például emberi lábak között haladnak vidáman végtelenített nászútjukon.) Mindehhez szól valami jó kis dzsessz, és az Állólámpa-narrátor, Kovács Krisztián mesél. Azért egy-egy pillanatra a másik két (sok) szereplő, Péter Kata és Máthé Zsolt is feltűnik, pl. ők hozzák be a katartikus kartondobozokat.

A Lomtalanítás nem hibátlan, itt-ott nem gördül elég ügyesen tovább, viszont nagyon szerethető. És hát az ember nem azért szeret még egy színházi előadást sem, mert az minden ízében tökéletes, okos és szép, hanem azért, mert... Na, miért? Csak. Mi másért.

Aki nem tudná, Fanni, a függöny és Frigyes, a zokni házasok, de csak a fregolin találkozhatnak: feltéve, ha együtt mossák ki őket.

Kalapék nászutazása Finnországban kezdődik, Mexikóban, Kínában folytatódik és a Holdon ér véget, ahol a család (közben a kis Sapi is megérkezett) letelepedik, aztán csillagokat küldözget ajándékba az otthoniaknak.

Géza, a tekintélyes pamutalsónadrág és Zolika, a plüssrugdalózó az élet fontos dolgairól beszélget: igen, ha megnősz, te is gyorsan megszáradsz, fiam.

Editke, az edényke tudni akarja: mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?

Hektor, a komisz konnektor beleszeret Gittába, a ki-égett és összetört hangulatlámpába - és megjavul.

A világító földgömb szóra bírja a néma Hajóskapitányt, aki álmában újra találkozik élete egyetlen szerelmével: Adéllal, a híres operaénekesnővel.

Ezekből és hasonló apró történetekből, vagy inkább történetfoszlányokból, semmi kis párbeszédekből épül fel a Kamara Savaria legújabb előadása, a Lomtalanítás, amelynek premierjét tegnap tartották az Akacs Mihály utcában. A péntek délután nem a legelőnyösebb időpont, főleg nem egy (nem csak) gyerekeknek szánt (báb)elő-adás bemutatására; nem beszélve arról, hogy a közönségszervezés - a megyében működő társulatok tudnának erről mesélni - nem egyszerű feladat.

De végül a tökéletes közönség jött össze a premierre: az óvodáscsoport mellett megjelentek - főleg szakmabeli, például bábszínházas - felnőttek is. Így aztán rögtön ellenőrizni lehetett a hatást: sok kicsi nyelvi ötleten, filozofikus poénon inkább a felnőttek nevettek - még a hangsúlyokat se kellett a kedvükért elrajzolni, ahogy a színészek korábban ígérték. A gyerekek meg - nem véletlenül - pont ezekben a percekben kezdtek izegni-mozogni, bár a kezdeti ámulat teljes egészében nem illant el: a damilra fűzött kis történetek hallhatóan és láthatóan azonnal megfogták és végig fogva tartották őket is.

Pedig egyáltalán nem hibátlan előadás a Lomtalanítás, amelynek alapszituációja szerint Moly Piroska és Szú Feri hírét veszi, hogy hamarosan lomtalanítás lesz - a végére meg is érkeznek Kartonék -, és a hangulatos, régimódi lakásból minden megunt, régi tárgyat kidobnak a háziak; a helyükre csupa műanyag kerül. (Azt viszont nem lehet megrágni.) A klasszikus konfliktushelyzetben - változás közeleg - a bonyodalom hordozója lehetne, hogy sem Moly Piroska, sem Szú Feri (két ötletes, mozgó fénygombolyag a szekrény falán) nem örvend túl nagy népszerűségnek a lakók körében, magyarul szóba sem állnak velük, így hát nem figyelmeztethetik a többieket. Aztán ennek túl sok következménye mégsem adódik, hacsak az nem, hogy a - hátulról, fölülről damilon ide-oda mozgatott - tárgyak még egy kicsit a szemünk előtt élhetik megszokott életüket. Ugyanilyen váratlanul érkezik a megoldás is: a háziak ugyan nem gondolják meg magukat - éljen a műanyag -, a happy end szerint a kartondobozokba zárt tárgyak a nagymamánál találnak menedéket. Bizonyítéknak ott van a filmfelvétel: a vásznon az orrunk előtt húz el a jól megrakott teherautó. (Az eredetileg tévésorozatnak szánt damilos történetek bábos változatába is több filmbetét került: Kalapék például emberi lábak között haladnak vidáman végtelenített nászútjukon.) Mindehhez szól valami jó kis dzsessz, és az Állólámpa-narrátor, Kovács Krisztián mesél. Azért egy-egy pillanatra a másik két (sok) szereplő, Péter Kata és Máthé Zsolt is feltűnik, pl. ők hozzák be a katartikus kartondobozokat.

A Lomtalanítás nem hibátlan, itt-ott nem gördül elég ügyesen tovább, viszont nagyon szerethető. És hát az ember nem azért szeret még egy színházi előadást sem, mert az minden ízében tökéletes, okos és szép, hanem azért, mert... Na, miért? Csak. Mi másért.

Aki nem tudná, Fanni, a függöny és Frigyes, a zokni házasok, de csak a fregolin találkozhatnak: feltéve, ha együtt mossák ki őket.

Kalapék nászutazása Finnországban kezdődik, Mexikóban, Kínában folytatódik és a Holdon ér véget, ahol a család (közben a kis Sapi is megérkezett) letelepedik, aztán csillagokat küldözget ajándékba az otthoniaknak.

Géza, a tekintélyes pamutalsónadrág és Zolika, a plüssrugdalózó az élet fontos dolgairól beszélget: igen, ha megnősz, te is gyorsan megszáradsz, fiam.

Editke, az edényke tudni akarja: mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?

Hektor, a komisz konnektor beleszeret Gittába, a ki-égett és összetört hangulatlámpába - és megjavul.

A világító földgömb szóra bírja a néma Hajóskapitányt, aki álmában újra találkozik élete egyetlen szerelmével: Adéllal, a híres operaénekesnővel.

Ezekből és hasonló apró történetekből, vagy inkább történetfoszlányokból, semmi kis párbeszédekből épül fel a Kamara Savaria legújabb előadása, a Lomtalanítás, amelynek premierjét tegnap tartották az Akacs Mihály utcában. A péntek délután nem a legelőnyösebb időpont, főleg nem egy (nem csak) gyerekeknek szánt (báb)elő-adás bemutatására; nem beszélve arról, hogy a közönségszervezés - a megyében működő társulatok tudnának erről mesélni - nem egyszerű feladat.

De végül a tökéletes közönség jött össze a premierre: az óvodáscsoport mellett megjelentek - főleg szakmabeli, például bábszínházas - felnőttek is. Így aztán rögtön ellenőrizni lehetett a hatást: sok kicsi nyelvi ötleten, filozofikus poénon inkább a felnőttek nevettek - még a hangsúlyokat se kellett a kedvükért elrajzolni, ahogy a színészek korábban ígérték. A gyerekek meg - nem véletlenül - pont ezekben a percekben kezdtek izegni-mozogni, bár a kezdeti ámulat teljes egészében nem illant el: a damilra fűzött kis történetek hallhatóan és láthatóan azonnal megfogták és végig fogva tartották őket is.

Pedig egyáltalán nem hibátlan előadás a Lomtalanítás, amelynek alapszituációja szerint Moly Piroska és Szú Feri hírét veszi, hogy hamarosan lomtalanítás lesz - a végére meg is érkeznek Kartonék -, és a hangulatos, régimódi lakásból minden megunt, régi tárgyat kidobnak a háziak; a helyükre csupa műanyag kerül. (Azt viszont nem lehet megrágni.) A klasszikus konfliktushelyzetben - változás közeleg - a bonyodalom hordozója lehetne, hogy sem Moly Piroska, sem Szú Feri (két ötletes, mozgó fénygombolyag a szekrény falán) nem örvend túl nagy népszerűségnek a lakók körében, magyarul szóba sem állnak velük, így hát nem figyelmeztethetik a többieket. Aztán ennek túl sok következménye mégsem adódik, hacsak az nem, hogy a - hátulról, fölülről damilon ide-oda mozgatott - tárgyak még egy kicsit a szemünk előtt élhetik megszokott életüket. Ugyanilyen váratlanul érkezik a megoldás is: a háziak ugyan nem gondolják meg magukat - éljen a műanyag -, a happy end szerint a kartondobozokba zárt tárgyak a nagymamánál találnak menedéket. Bizonyítéknak ott van a filmfelvétel: a vásznon az orrunk előtt húz el a jól megrakott teherautó. (Az eredetileg tévésorozatnak szánt damilos történetek bábos változatába is több filmbetét került: Kalapék például emberi lábak között haladnak vidáman végtelenített nászútjukon.) Mindehhez szól valami jó kis dzsessz, és az Állólámpa-narrátor, Kovács Krisztián mesél. Azért egy-egy pillanatra a másik két (sok) szereplő, Péter Kata és Máthé Zsolt is feltűnik, pl. ők hozzák be a katartikus kartondobozokat.

A Lomtalanítás nem hibátlan, itt-ott nem gördül elég ügyesen tovább, viszont nagyon szerethető. És hát az ember nem azért szeret még egy színházi előadást sem, mert az minden ízében tökéletes, okos és szép, hanem azért, mert... Na, miért? Csak. Mi másért.

Kalapék nászutazása Finnországban kezdődik, Mexikóban, Kínában folytatódik és a Holdon ér véget, ahol a család (közben a kis Sapi is megérkezett) letelepedik, aztán csillagokat küldözget ajándékba az otthoniaknak.

Géza, a tekintélyes pamutalsónadrág és Zolika, a plüssrugdalózó az élet fontos dolgairól beszélget: igen, ha megnősz, te is gyorsan megszáradsz, fiam.

Editke, az edényke tudni akarja: mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?

Hektor, a komisz konnektor beleszeret Gittába, a ki-égett és összetört hangulatlámpába - és megjavul.

A világító földgömb szóra bírja a néma Hajóskapitányt, aki álmában újra találkozik élete egyetlen szerelmével: Adéllal, a híres operaénekesnővel.

Ezekből és hasonló apró történetekből, vagy inkább történetfoszlányokból, semmi kis párbeszédekből épül fel a Kamara Savaria legújabb előadása, a Lomtalanítás, amelynek premierjét tegnap tartották az Akacs Mihály utcában. A péntek délután nem a legelőnyösebb időpont, főleg nem egy (nem csak) gyerekeknek szánt (báb)elő-adás bemutatására; nem beszélve arról, hogy a közönségszervezés - a megyében működő társulatok tudnának erről mesélni - nem egyszerű feladat.

De végül a tökéletes közönség jött össze a premierre: az óvodáscsoport mellett megjelentek - főleg szakmabeli, például bábszínházas - felnőttek is. Így aztán rögtön ellenőrizni lehetett a hatást: sok kicsi nyelvi ötleten, filozofikus poénon inkább a felnőttek nevettek - még a hangsúlyokat se kellett a kedvükért elrajzolni, ahogy a színészek korábban ígérték. A gyerekek meg - nem véletlenül - pont ezekben a percekben kezdtek izegni-mozogni, bár a kezdeti ámulat teljes egészében nem illant el: a damilra fűzött kis történetek hallhatóan és láthatóan azonnal megfogták és végig fogva tartották őket is.

Pedig egyáltalán nem hibátlan előadás a Lomtalanítás, amelynek alapszituációja szerint Moly Piroska és Szú Feri hírét veszi, hogy hamarosan lomtalanítás lesz - a végére meg is érkeznek Kartonék -, és a hangulatos, régimódi lakásból minden megunt, régi tárgyat kidobnak a háziak; a helyükre csupa műanyag kerül. (Azt viszont nem lehet megrágni.) A klasszikus konfliktushelyzetben - változás közeleg - a bonyodalom hordozója lehetne, hogy sem Moly Piroska, sem Szú Feri (két ötletes, mozgó fénygombolyag a szekrény falán) nem örvend túl nagy népszerűségnek a lakók körében, magyarul szóba sem állnak velük, így hát nem figyelmeztethetik a többieket. Aztán ennek túl sok következménye mégsem adódik, hacsak az nem, hogy a - hátulról, fölülről damilon ide-oda mozgatott - tárgyak még egy kicsit a szemünk előtt élhetik megszokott életüket. Ugyanilyen váratlanul érkezik a megoldás is: a háziak ugyan nem gondolják meg magukat - éljen a műanyag -, a happy end szerint a kartondobozokba zárt tárgyak a nagymamánál találnak menedéket. Bizonyítéknak ott van a filmfelvétel: a vásznon az orrunk előtt húz el a jól megrakott teherautó. (Az eredetileg tévésorozatnak szánt damilos történetek bábos változatába is több filmbetét került: Kalapék például emberi lábak között haladnak vidáman végtelenített nászútjukon.) Mindehhez szól valami jó kis dzsessz, és az Állólámpa-narrátor, Kovács Krisztián mesél. Azért egy-egy pillanatra a másik két (sok) szereplő, Péter Kata és Máthé Zsolt is feltűnik, pl. ők hozzák be a katartikus kartondobozokat.

A Lomtalanítás nem hibátlan, itt-ott nem gördül elég ügyesen tovább, viszont nagyon szerethető. És hát az ember nem azért szeret még egy színházi előadást sem, mert az minden ízében tökéletes, okos és szép, hanem azért, mert... Na, miért? Csak. Mi másért.

Kalapék nászutazása Finnországban kezdődik, Mexikóban, Kínában folytatódik és a Holdon ér véget, ahol a család (közben a kis Sapi is megérkezett) letelepedik, aztán csillagokat küldözget ajándékba az otthoniaknak.

Géza, a tekintélyes pamutalsónadrág és Zolika, a plüssrugdalózó az élet fontos dolgairól beszélget: igen, ha megnősz, te is gyorsan megszáradsz, fiam.

Editke, az edényke tudni akarja: mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?

Hektor, a komisz konnektor beleszeret Gittába, a ki-égett és összetört hangulatlámpába - és megjavul.

A világító földgömb szóra bírja a néma Hajóskapitányt, aki álmában újra találkozik élete egyetlen szerelmével: Adéllal, a híres operaénekesnővel.

Ezekből és hasonló apró történetekből, vagy inkább történetfoszlányokból, semmi kis párbeszédekből épül fel a Kamara Savaria legújabb előadása, a Lomtalanítás, amelynek premierjét tegnap tartották az Akacs Mihály utcában. A péntek délután nem a legelőnyösebb időpont, főleg nem egy (nem csak) gyerekeknek szánt (báb)elő-adás bemutatására; nem beszélve arról, hogy a közönségszervezés - a megyében működő társulatok tudnának erről mesélni - nem egyszerű feladat.

De végül a tökéletes közönség jött össze a premierre: az óvodáscsoport mellett megjelentek - főleg szakmabeli, például bábszínházas - felnőttek is. Így aztán rögtön ellenőrizni lehetett a hatást: sok kicsi nyelvi ötleten, filozofikus poénon inkább a felnőttek nevettek - még a hangsúlyokat se kellett a kedvükért elrajzolni, ahogy a színészek korábban ígérték. A gyerekek meg - nem véletlenül - pont ezekben a percekben kezdtek izegni-mozogni, bár a kezdeti ámulat teljes egészében nem illant el: a damilra fűzött kis történetek hallhatóan és láthatóan azonnal megfogták és végig fogva tartották őket is.

Pedig egyáltalán nem hibátlan előadás a Lomtalanítás, amelynek alapszituációja szerint Moly Piroska és Szú Feri hírét veszi, hogy hamarosan lomtalanítás lesz - a végére meg is érkeznek Kartonék -, és a hangulatos, régimódi lakásból minden megunt, régi tárgyat kidobnak a háziak; a helyükre csupa műanyag kerül. (Azt viszont nem lehet megrágni.) A klasszikus konfliktushelyzetben - változás közeleg - a bonyodalom hordozója lehetne, hogy sem Moly Piroska, sem Szú Feri (két ötletes, mozgó fénygombolyag a szekrény falán) nem örvend túl nagy népszerűségnek a lakók körében, magyarul szóba sem állnak velük, így hát nem figyelmeztethetik a többieket. Aztán ennek túl sok következménye mégsem adódik, hacsak az nem, hogy a - hátulról, fölülről damilon ide-oda mozgatott - tárgyak még egy kicsit a szemünk előtt élhetik megszokott életüket. Ugyanilyen váratlanul érkezik a megoldás is: a háziak ugyan nem gondolják meg magukat - éljen a műanyag -, a happy end szerint a kartondobozokba zárt tárgyak a nagymamánál találnak menedéket. Bizonyítéknak ott van a filmfelvétel: a vásznon az orrunk előtt húz el a jól megrakott teherautó. (Az eredetileg tévésorozatnak szánt damilos történetek bábos változatába is több filmbetét került: Kalapék például emberi lábak között haladnak vidáman végtelenített nászútjukon.) Mindehhez szól valami jó kis dzsessz, és az Állólámpa-narrátor, Kovács Krisztián mesél. Azért egy-egy pillanatra a másik két (sok) szereplő, Péter Kata és Máthé Zsolt is feltűnik, pl. ők hozzák be a katartikus kartondobozokat.

A Lomtalanítás nem hibátlan, itt-ott nem gördül elég ügyesen tovább, viszont nagyon szerethető. És hát az ember nem azért szeret még egy színházi előadást sem, mert az minden ízében tökéletes, okos és szép, hanem azért, mert... Na, miért? Csak. Mi másért.

Géza, a tekintélyes pamutalsónadrág és Zolika, a plüssrugdalózó az élet fontos dolgairól beszélget: igen, ha megnősz, te is gyorsan megszáradsz, fiam.

Editke, az edényke tudni akarja: mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?

Hektor, a komisz konnektor beleszeret Gittába, a ki-égett és összetört hangulatlámpába - és megjavul.

A világító földgömb szóra bírja a néma Hajóskapitányt, aki álmában újra találkozik élete egyetlen szerelmével: Adéllal, a híres operaénekesnővel.

Ezekből és hasonló apró történetekből, vagy inkább történetfoszlányokból, semmi kis párbeszédekből épül fel a Kamara Savaria legújabb előadása, a Lomtalanítás, amelynek premierjét tegnap tartották az Akacs Mihály utcában. A péntek délután nem a legelőnyösebb időpont, főleg nem egy (nem csak) gyerekeknek szánt (báb)elő-adás bemutatására; nem beszélve arról, hogy a közönségszervezés - a megyében működő társulatok tudnának erről mesélni - nem egyszerű feladat.

De végül a tökéletes közönség jött össze a premierre: az óvodáscsoport mellett megjelentek - főleg szakmabeli, például bábszínházas - felnőttek is. Így aztán rögtön ellenőrizni lehetett a hatást: sok kicsi nyelvi ötleten, filozofikus poénon inkább a felnőttek nevettek - még a hangsúlyokat se kellett a kedvükért elrajzolni, ahogy a színészek korábban ígérték. A gyerekek meg - nem véletlenül - pont ezekben a percekben kezdtek izegni-mozogni, bár a kezdeti ámulat teljes egészében nem illant el: a damilra fűzött kis történetek hallhatóan és láthatóan azonnal megfogták és végig fogva tartották őket is.

Pedig egyáltalán nem hibátlan előadás a Lomtalanítás, amelynek alapszituációja szerint Moly Piroska és Szú Feri hírét veszi, hogy hamarosan lomtalanítás lesz - a végére meg is érkeznek Kartonék -, és a hangulatos, régimódi lakásból minden megunt, régi tárgyat kidobnak a háziak; a helyükre csupa műanyag kerül. (Azt viszont nem lehet megrágni.) A klasszikus konfliktushelyzetben - változás közeleg - a bonyodalom hordozója lehetne, hogy sem Moly Piroska, sem Szú Feri (két ötletes, mozgó fénygombolyag a szekrény falán) nem örvend túl nagy népszerűségnek a lakók körében, magyarul szóba sem állnak velük, így hát nem figyelmeztethetik a többieket. Aztán ennek túl sok következménye mégsem adódik, hacsak az nem, hogy a - hátulról, fölülről damilon ide-oda mozgatott - tárgyak még egy kicsit a szemünk előtt élhetik megszokott életüket. Ugyanilyen váratlanul érkezik a megoldás is: a háziak ugyan nem gondolják meg magukat - éljen a műanyag -, a happy end szerint a kartondobozokba zárt tárgyak a nagymamánál találnak menedéket. Bizonyítéknak ott van a filmfelvétel: a vásznon az orrunk előtt húz el a jól megrakott teherautó. (Az eredetileg tévésorozatnak szánt damilos történetek bábos változatába is több filmbetét került: Kalapék például emberi lábak között haladnak vidáman végtelenített nászútjukon.) Mindehhez szól valami jó kis dzsessz, és az Állólámpa-narrátor, Kovács Krisztián mesél. Azért egy-egy pillanatra a másik két (sok) szereplő, Péter Kata és Máthé Zsolt is feltűnik, pl. ők hozzák be a katartikus kartondobozokat.

A Lomtalanítás nem hibátlan, itt-ott nem gördül elég ügyesen tovább, viszont nagyon szerethető. És hát az ember nem azért szeret még egy színházi előadást sem, mert az minden ízében tökéletes, okos és szép, hanem azért, mert... Na, miért? Csak. Mi másért.

Géza, a tekintélyes pamutalsónadrág és Zolika, a plüssrugdalózó az élet fontos dolgairól beszélget: igen, ha megnősz, te is gyorsan megszáradsz, fiam.

Editke, az edényke tudni akarja: mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?

Hektor, a komisz konnektor beleszeret Gittába, a ki-égett és összetört hangulatlámpába - és megjavul.

A világító földgömb szóra bírja a néma Hajóskapitányt, aki álmában újra találkozik élete egyetlen szerelmével: Adéllal, a híres operaénekesnővel.

Ezekből és hasonló apró történetekből, vagy inkább történetfoszlányokból, semmi kis párbeszédekből épül fel a Kamara Savaria legújabb előadása, a Lomtalanítás, amelynek premierjét tegnap tartották az Akacs Mihály utcában. A péntek délután nem a legelőnyösebb időpont, főleg nem egy (nem csak) gyerekeknek szánt (báb)elő-adás bemutatására; nem beszélve arról, hogy a közönségszervezés - a megyében működő társulatok tudnának erről mesélni - nem egyszerű feladat.

De végül a tökéletes közönség jött össze a premierre: az óvodáscsoport mellett megjelentek - főleg szakmabeli, például bábszínházas - felnőttek is. Így aztán rögtön ellenőrizni lehetett a hatást: sok kicsi nyelvi ötleten, filozofikus poénon inkább a felnőttek nevettek - még a hangsúlyokat se kellett a kedvükért elrajzolni, ahogy a színészek korábban ígérték. A gyerekek meg - nem véletlenül - pont ezekben a percekben kezdtek izegni-mozogni, bár a kezdeti ámulat teljes egészében nem illant el: a damilra fűzött kis történetek hallhatóan és láthatóan azonnal megfogták és végig fogva tartották őket is.

Pedig egyáltalán nem hibátlan előadás a Lomtalanítás, amelynek alapszituációja szerint Moly Piroska és Szú Feri hírét veszi, hogy hamarosan lomtalanítás lesz - a végére meg is érkeznek Kartonék -, és a hangulatos, régimódi lakásból minden megunt, régi tárgyat kidobnak a háziak; a helyükre csupa műanyag kerül. (Azt viszont nem lehet megrágni.) A klasszikus konfliktushelyzetben - változás közeleg - a bonyodalom hordozója lehetne, hogy sem Moly Piroska, sem Szú Feri (két ötletes, mozgó fénygombolyag a szekrény falán) nem örvend túl nagy népszerűségnek a lakók körében, magyarul szóba sem állnak velük, így hát nem figyelmeztethetik a többieket. Aztán ennek túl sok következménye mégsem adódik, hacsak az nem, hogy a - hátulról, fölülről damilon ide-oda mozgatott - tárgyak még egy kicsit a szemünk előtt élhetik megszokott életüket. Ugyanilyen váratlanul érkezik a megoldás is: a háziak ugyan nem gondolják meg magukat - éljen a műanyag -, a happy end szerint a kartondobozokba zárt tárgyak a nagymamánál találnak menedéket. Bizonyítéknak ott van a filmfelvétel: a vásznon az orrunk előtt húz el a jól megrakott teherautó. (Az eredetileg tévésorozatnak szánt damilos történetek bábos változatába is több filmbetét került: Kalapék például emberi lábak között haladnak vidáman végtelenített nászútjukon.) Mindehhez szól valami jó kis dzsessz, és az Állólámpa-narrátor, Kovács Krisztián mesél. Azért egy-egy pillanatra a másik két (sok) szereplő, Péter Kata és Máthé Zsolt is feltűnik, pl. ők hozzák be a katartikus kartondobozokat.

A Lomtalanítás nem hibátlan, itt-ott nem gördül elég ügyesen tovább, viszont nagyon szerethető. És hát az ember nem azért szeret még egy színházi előadást sem, mert az minden ízében tökéletes, okos és szép, hanem azért, mert... Na, miért? Csak. Mi másért.

Editke, az edényke tudni akarja: mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?

Hektor, a komisz konnektor beleszeret Gittába, a ki-égett és összetört hangulatlámpába - és megjavul.

A világító földgömb szóra bírja a néma Hajóskapitányt, aki álmában újra találkozik élete egyetlen szerelmével: Adéllal, a híres operaénekesnővel.

Ezekből és hasonló apró történetekből, vagy inkább történetfoszlányokból, semmi kis párbeszédekből épül fel a Kamara Savaria legújabb előadása, a Lomtalanítás, amelynek premierjét tegnap tartották az Akacs Mihály utcában. A péntek délután nem a legelőnyösebb időpont, főleg nem egy (nem csak) gyerekeknek szánt (báb)elő-adás bemutatására; nem beszélve arról, hogy a közönségszervezés - a megyében működő társulatok tudnának erről mesélni - nem egyszerű feladat.

De végül a tökéletes közönség jött össze a premierre: az óvodáscsoport mellett megjelentek - főleg szakmabeli, például bábszínházas - felnőttek is. Így aztán rögtön ellenőrizni lehetett a hatást: sok kicsi nyelvi ötleten, filozofikus poénon inkább a felnőttek nevettek - még a hangsúlyokat se kellett a kedvükért elrajzolni, ahogy a színészek korábban ígérték. A gyerekek meg - nem véletlenül - pont ezekben a percekben kezdtek izegni-mozogni, bár a kezdeti ámulat teljes egészében nem illant el: a damilra fűzött kis történetek hallhatóan és láthatóan azonnal megfogták és végig fogva tartották őket is.

Pedig egyáltalán nem hibátlan előadás a Lomtalanítás, amelynek alapszituációja szerint Moly Piroska és Szú Feri hírét veszi, hogy hamarosan lomtalanítás lesz - a végére meg is érkeznek Kartonék -, és a hangulatos, régimódi lakásból minden megunt, régi tárgyat kidobnak a háziak; a helyükre csupa műanyag kerül. (Azt viszont nem lehet megrágni.) A klasszikus konfliktushelyzetben - változás közeleg - a bonyodalom hordozója lehetne, hogy sem Moly Piroska, sem Szú Feri (két ötletes, mozgó fénygombolyag a szekrény falán) nem örvend túl nagy népszerűségnek a lakók körében, magyarul szóba sem állnak velük, így hát nem figyelmeztethetik a többieket. Aztán ennek túl sok következménye mégsem adódik, hacsak az nem, hogy a - hátulról, fölülről damilon ide-oda mozgatott - tárgyak még egy kicsit a szemünk előtt élhetik megszokott életüket. Ugyanilyen váratlanul érkezik a megoldás is: a háziak ugyan nem gondolják meg magukat - éljen a műanyag -, a happy end szerint a kartondobozokba zárt tárgyak a nagymamánál találnak menedéket. Bizonyítéknak ott van a filmfelvétel: a vásznon az orrunk előtt húz el a jól megrakott teherautó. (Az eredetileg tévésorozatnak szánt damilos történetek bábos változatába is több filmbetét került: Kalapék például emberi lábak között haladnak vidáman végtelenített nászútjukon.) Mindehhez szól valami jó kis dzsessz, és az Állólámpa-narrátor, Kovács Krisztián mesél. Azért egy-egy pillanatra a másik két (sok) szereplő, Péter Kata és Máthé Zsolt is feltűnik, pl. ők hozzák be a katartikus kartondobozokat.

A Lomtalanítás nem hibátlan, itt-ott nem gördül elég ügyesen tovább, viszont nagyon szerethető. És hát az ember nem azért szeret még egy színházi előadást sem, mert az minden ízében tökéletes, okos és szép, hanem azért, mert... Na, miért? Csak. Mi másért.

Editke, az edényke tudni akarja: mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?

Hektor, a komisz konnektor beleszeret Gittába, a ki-égett és összetört hangulatlámpába - és megjavul.

A világító földgömb szóra bírja a néma Hajóskapitányt, aki álmában újra találkozik élete egyetlen szerelmével: Adéllal, a híres operaénekesnővel.

Ezekből és hasonló apró történetekből, vagy inkább történetfoszlányokból, semmi kis párbeszédekből épül fel a Kamara Savaria legújabb előadása, a Lomtalanítás, amelynek premierjét tegnap tartották az Akacs Mihály utcában. A péntek délután nem a legelőnyösebb időpont, főleg nem egy (nem csak) gyerekeknek szánt (báb)elő-adás bemutatására; nem beszélve arról, hogy a közönségszervezés - a megyében működő társulatok tudnának erről mesélni - nem egyszerű feladat.

De végül a tökéletes közönség jött össze a premierre: az óvodáscsoport mellett megjelentek - főleg szakmabeli, például bábszínházas - felnőttek is. Így aztán rögtön ellenőrizni lehetett a hatást: sok kicsi nyelvi ötleten, filozofikus poénon inkább a felnőttek nevettek - még a hangsúlyokat se kellett a kedvükért elrajzolni, ahogy a színészek korábban ígérték. A gyerekek meg - nem véletlenül - pont ezekben a percekben kezdtek izegni-mozogni, bár a kezdeti ámulat teljes egészében nem illant el: a damilra fűzött kis történetek hallhatóan és láthatóan azonnal megfogták és végig fogva tartották őket is.

Pedig egyáltalán nem hibátlan előadás a Lomtalanítás, amelynek alapszituációja szerint Moly Piroska és Szú Feri hírét veszi, hogy hamarosan lomtalanítás lesz - a végére meg is érkeznek Kartonék -, és a hangulatos, régimódi lakásból minden megunt, régi tárgyat kidobnak a háziak; a helyükre csupa műanyag kerül. (Azt viszont nem lehet megrágni.) A klasszikus konfliktushelyzetben - változás közeleg - a bonyodalom hordozója lehetne, hogy sem Moly Piroska, sem Szú Feri (két ötletes, mozgó fénygombolyag a szekrény falán) nem örvend túl nagy népszerűségnek a lakók körében, magyarul szóba sem állnak velük, így hát nem figyelmeztethetik a többieket. Aztán ennek túl sok következménye mégsem adódik, hacsak az nem, hogy a - hátulról, fölülről damilon ide-oda mozgatott - tárgyak még egy kicsit a szemünk előtt élhetik megszokott életüket. Ugyanilyen váratlanul érkezik a megoldás is: a háziak ugyan nem gondolják meg magukat - éljen a műanyag -, a happy end szerint a kartondobozokba zárt tárgyak a nagymamánál találnak menedéket. Bizonyítéknak ott van a filmfelvétel: a vásznon az orrunk előtt húz el a jól megrakott teherautó. (Az eredetileg tévésorozatnak szánt damilos történetek bábos változatába is több filmbetét került: Kalapék például emberi lábak között haladnak vidáman végtelenített nászútjukon.) Mindehhez szól valami jó kis dzsessz, és az Állólámpa-narrátor, Kovács Krisztián mesél. Azért egy-egy pillanatra a másik két (sok) szereplő, Péter Kata és Máthé Zsolt is feltűnik, pl. ők hozzák be a katartikus kartondobozokat.

A Lomtalanítás nem hibátlan, itt-ott nem gördül elég ügyesen tovább, viszont nagyon szerethető. És hát az ember nem azért szeret még egy színházi előadást sem, mert az minden ízében tökéletes, okos és szép, hanem azért, mert... Na, miért? Csak. Mi másért.

Hektor, a komisz konnektor beleszeret Gittába, a ki-égett és összetört hangulatlámpába - és megjavul.

A világító földgömb szóra bírja a néma Hajóskapitányt, aki álmában újra találkozik élete egyetlen szerelmével: Adéllal, a híres operaénekesnővel.

Ezekből és hasonló apró történetekből, vagy inkább történetfoszlányokból, semmi kis párbeszédekből épül fel a Kamara Savaria legújabb előadása, a Lomtalanítás, amelynek premierjét tegnap tartották az Akacs Mihály utcában. A péntek délután nem a legelőnyösebb időpont, főleg nem egy (nem csak) gyerekeknek szánt (báb)elő-adás bemutatására; nem beszélve arról, hogy a közönségszervezés - a megyében működő társulatok tudnának erről mesélni - nem egyszerű feladat.

De végül a tökéletes közönség jött össze a premierre: az óvodáscsoport mellett megjelentek - főleg szakmabeli, például bábszínházas - felnőttek is. Így aztán rögtön ellenőrizni lehetett a hatást: sok kicsi nyelvi ötleten, filozofikus poénon inkább a felnőttek nevettek - még a hangsúlyokat se kellett a kedvükért elrajzolni, ahogy a színészek korábban ígérték. A gyerekek meg - nem véletlenül - pont ezekben a percekben kezdtek izegni-mozogni, bár a kezdeti ámulat teljes egészében nem illant el: a damilra fűzött kis történetek hallhatóan és láthatóan azonnal megfogták és végig fogva tartották őket is.

Pedig egyáltalán nem hibátlan előadás a Lomtalanítás, amelynek alapszituációja szerint Moly Piroska és Szú Feri hírét veszi, hogy hamarosan lomtalanítás lesz - a végére meg is érkeznek Kartonék -, és a hangulatos, régimódi lakásból minden megunt, régi tárgyat kidobnak a háziak; a helyükre csupa műanyag kerül. (Azt viszont nem lehet megrágni.) A klasszikus konfliktushelyzetben - változás közeleg - a bonyodalom hordozója lehetne, hogy sem Moly Piroska, sem Szú Feri (két ötletes, mozgó fénygombolyag a szekrény falán) nem örvend túl nagy népszerűségnek a lakók körében, magyarul szóba sem állnak velük, így hát nem figyelmeztethetik a többieket. Aztán ennek túl sok következménye mégsem adódik, hacsak az nem, hogy a - hátulról, fölülről damilon ide-oda mozgatott - tárgyak még egy kicsit a szemünk előtt élhetik megszokott életüket. Ugyanilyen váratlanul érkezik a megoldás is: a háziak ugyan nem gondolják meg magukat - éljen a műanyag -, a happy end szerint a kartondobozokba zárt tárgyak a nagymamánál találnak menedéket. Bizonyítéknak ott van a filmfelvétel: a vásznon az orrunk előtt húz el a jól megrakott teherautó. (Az eredetileg tévésorozatnak szánt damilos történetek bábos változatába is több filmbetét került: Kalapék például emberi lábak között haladnak vidáman végtelenített nászútjukon.) Mindehhez szól valami jó kis dzsessz, és az Állólámpa-narrátor, Kovács Krisztián mesél. Azért egy-egy pillanatra a másik két (sok) szereplő, Péter Kata és Máthé Zsolt is feltűnik, pl. ők hozzák be a katartikus kartondobozokat.

A Lomtalanítás nem hibátlan, itt-ott nem gördül elég ügyesen tovább, viszont nagyon szerethető. És hát az ember nem azért szeret még egy színházi előadást sem, mert az minden ízében tökéletes, okos és szép, hanem azért, mert... Na, miért? Csak. Mi másért.

Hektor, a komisz konnektor beleszeret Gittába, a ki-égett és összetört hangulatlámpába - és megjavul.

A világító földgömb szóra bírja a néma Hajóskapitányt, aki álmában újra találkozik élete egyetlen szerelmével: Adéllal, a híres operaénekesnővel.

Ezekből és hasonló apró történetekből, vagy inkább történetfoszlányokból, semmi kis párbeszédekből épül fel a Kamara Savaria legújabb előadása, a Lomtalanítás, amelynek premierjét tegnap tartották az Akacs Mihály utcában. A péntek délután nem a legelőnyösebb időpont, főleg nem egy (nem csak) gyerekeknek szánt (báb)elő-adás bemutatására; nem beszélve arról, hogy a közönségszervezés - a megyében működő társulatok tudnának erről mesélni - nem egyszerű feladat.

De végül a tökéletes közönség jött össze a premierre: az óvodáscsoport mellett megjelentek - főleg szakmabeli, például bábszínházas - felnőttek is. Így aztán rögtön ellenőrizni lehetett a hatást: sok kicsi nyelvi ötleten, filozofikus poénon inkább a felnőttek nevettek - még a hangsúlyokat se kellett a kedvükért elrajzolni, ahogy a színészek korábban ígérték. A gyerekek meg - nem véletlenül - pont ezekben a percekben kezdtek izegni-mozogni, bár a kezdeti ámulat teljes egészében nem illant el: a damilra fűzött kis történetek hallhatóan és láthatóan azonnal megfogták és végig fogva tartották őket is.

Pedig egyáltalán nem hibátlan előadás a Lomtalanítás, amelynek alapszituációja szerint Moly Piroska és Szú Feri hírét veszi, hogy hamarosan lomtalanítás lesz - a végére meg is érkeznek Kartonék -, és a hangulatos, régimódi lakásból minden megunt, régi tárgyat kidobnak a háziak; a helyükre csupa műanyag kerül. (Azt viszont nem lehet megrágni.) A klasszikus konfliktushelyzetben - változás közeleg - a bonyodalom hordozója lehetne, hogy sem Moly Piroska, sem Szú Feri (két ötletes, mozgó fénygombolyag a szekrény falán) nem örvend túl nagy népszerűségnek a lakók körében, magyarul szóba sem állnak velük, így hát nem figyelmeztethetik a többieket. Aztán ennek túl sok következménye mégsem adódik, hacsak az nem, hogy a - hátulról, fölülről damilon ide-oda mozgatott - tárgyak még egy kicsit a szemünk előtt élhetik megszokott életüket. Ugyanilyen váratlanul érkezik a megoldás is: a háziak ugyan nem gondolják meg magukat - éljen a műanyag -, a happy end szerint a kartondobozokba zárt tárgyak a nagymamánál találnak menedéket. Bizonyítéknak ott van a filmfelvétel: a vásznon az orrunk előtt húz el a jól megrakott teherautó. (Az eredetileg tévésorozatnak szánt damilos történetek bábos változatába is több filmbetét került: Kalapék például emberi lábak között haladnak vidáman végtelenített nászútjukon.) Mindehhez szól valami jó kis dzsessz, és az Állólámpa-narrátor, Kovács Krisztián mesél. Azért egy-egy pillanatra a másik két (sok) szereplő, Péter Kata és Máthé Zsolt is feltűnik, pl. ők hozzák be a katartikus kartondobozokat.

A Lomtalanítás nem hibátlan, itt-ott nem gördül elég ügyesen tovább, viszont nagyon szerethető. És hát az ember nem azért szeret még egy színházi előadást sem, mert az minden ízében tökéletes, okos és szép, hanem azért, mert... Na, miért? Csak. Mi másért.

A világító földgömb szóra bírja a néma Hajóskapitányt, aki álmában újra találkozik élete egyetlen szerelmével: Adéllal, a híres operaénekesnővel.

Ezekből és hasonló apró történetekből, vagy inkább történetfoszlányokból, semmi kis párbeszédekből épül fel a Kamara Savaria legújabb előadása, a Lomtalanítás, amelynek premierjét tegnap tartották az Akacs Mihály utcában. A péntek délután nem a legelőnyösebb időpont, főleg nem egy (nem csak) gyerekeknek szánt (báb)elő-adás bemutatására; nem beszélve arról, hogy a közönségszervezés - a megyében működő társulatok tudnának erről mesélni - nem egyszerű feladat.

De végül a tökéletes közönség jött össze a premierre: az óvodáscsoport mellett megjelentek - főleg szakmabeli, például bábszínházas - felnőttek is. Így aztán rögtön ellenőrizni lehetett a hatást: sok kicsi nyelvi ötleten, filozofikus poénon inkább a felnőttek nevettek - még a hangsúlyokat se kellett a kedvükért elrajzolni, ahogy a színészek korábban ígérték. A gyerekek meg - nem véletlenül - pont ezekben a percekben kezdtek izegni-mozogni, bár a kezdeti ámulat teljes egészében nem illant el: a damilra fűzött kis történetek hallhatóan és láthatóan azonnal megfogták és végig fogva tartották őket is.

Pedig egyáltalán nem hibátlan előadás a Lomtalanítás, amelynek alapszituációja szerint Moly Piroska és Szú Feri hírét veszi, hogy hamarosan lomtalanítás lesz - a végére meg is érkeznek Kartonék -, és a hangulatos, régimódi lakásból minden megunt, régi tárgyat kidobnak a háziak; a helyükre csupa műanyag kerül. (Azt viszont nem lehet megrágni.) A klasszikus konfliktushelyzetben - változás közeleg - a bonyodalom hordozója lehetne, hogy sem Moly Piroska, sem Szú Feri (két ötletes, mozgó fénygombolyag a szekrény falán) nem örvend túl nagy népszerűségnek a lakók körében, magyarul szóba sem állnak velük, így hát nem figyelmeztethetik a többieket. Aztán ennek túl sok következménye mégsem adódik, hacsak az nem, hogy a - hátulról, fölülről damilon ide-oda mozgatott - tárgyak még egy kicsit a szemünk előtt élhetik megszokott életüket. Ugyanilyen váratlanul érkezik a megoldás is: a háziak ugyan nem gondolják meg magukat - éljen a műanyag -, a happy end szerint a kartondobozokba zárt tárgyak a nagymamánál találnak menedéket. Bizonyítéknak ott van a filmfelvétel: a vásznon az orrunk előtt húz el a jól megrakott teherautó. (Az eredetileg tévésorozatnak szánt damilos történetek bábos változatába is több filmbetét került: Kalapék például emberi lábak között haladnak vidáman végtelenített nászútjukon.) Mindehhez szól valami jó kis dzsessz, és az Állólámpa-narrátor, Kovács Krisztián mesél. Azért egy-egy pillanatra a másik két (sok) szereplő, Péter Kata és Máthé Zsolt is feltűnik, pl. ők hozzák be a katartikus kartondobozokat.

A Lomtalanítás nem hibátlan, itt-ott nem gördül elég ügyesen tovább, viszont nagyon szerethető. És hát az ember nem azért szeret még egy színházi előadást sem, mert az minden ízében tökéletes, okos és szép, hanem azért, mert... Na, miért? Csak. Mi másért.

A világító földgömb szóra bírja a néma Hajóskapitányt, aki álmában újra találkozik élete egyetlen szerelmével: Adéllal, a híres operaénekesnővel.

Ezekből és hasonló apró történetekből, vagy inkább történetfoszlányokból, semmi kis párbeszédekből épül fel a Kamara Savaria legújabb előadása, a Lomtalanítás, amelynek premierjét tegnap tartották az Akacs Mihály utcában. A péntek délután nem a legelőnyösebb időpont, főleg nem egy (nem csak) gyerekeknek szánt (báb)elő-adás bemutatására; nem beszélve arról, hogy a közönségszervezés - a megyében működő társulatok tudnának erről mesélni - nem egyszerű feladat.

De végül a tökéletes közönség jött össze a premierre: az óvodáscsoport mellett megjelentek - főleg szakmabeli, például bábszínházas - felnőttek is. Így aztán rögtön ellenőrizni lehetett a hatást: sok kicsi nyelvi ötleten, filozofikus poénon inkább a felnőttek nevettek - még a hangsúlyokat se kellett a kedvükért elrajzolni, ahogy a színészek korábban ígérték. A gyerekek meg - nem véletlenül - pont ezekben a percekben kezdtek izegni-mozogni, bár a kezdeti ámulat teljes egészében nem illant el: a damilra fűzött kis történetek hallhatóan és láthatóan azonnal megfogták és végig fogva tartották őket is.

Pedig egyáltalán nem hibátlan előadás a Lomtalanítás, amelynek alapszituációja szerint Moly Piroska és Szú Feri hírét veszi, hogy hamarosan lomtalanítás lesz - a végére meg is érkeznek Kartonék -, és a hangulatos, régimódi lakásból minden megunt, régi tárgyat kidobnak a háziak; a helyükre csupa műanyag kerül. (Azt viszont nem lehet megrágni.) A klasszikus konfliktushelyzetben - változás közeleg - a bonyodalom hordozója lehetne, hogy sem Moly Piroska, sem Szú Feri (két ötletes, mozgó fénygombolyag a szekrény falán) nem örvend túl nagy népszerűségnek a lakók körében, magyarul szóba sem állnak velük, így hát nem figyelmeztethetik a többieket. Aztán ennek túl sok következménye mégsem adódik, hacsak az nem, hogy a - hátulról, fölülről damilon ide-oda mozgatott - tárgyak még egy kicsit a szemünk előtt élhetik megszokott életüket. Ugyanilyen váratlanul érkezik a megoldás is: a háziak ugyan nem gondolják meg magukat - éljen a műanyag -, a happy end szerint a kartondobozokba zárt tárgyak a nagymamánál találnak menedéket. Bizonyítéknak ott van a filmfelvétel: a vásznon az orrunk előtt húz el a jól megrakott teherautó. (Az eredetileg tévésorozatnak szánt damilos történetek bábos változatába is több filmbetét került: Kalapék például emberi lábak között haladnak vidáman végtelenített nászútjukon.) Mindehhez szól valami jó kis dzsessz, és az Állólámpa-narrátor, Kovács Krisztián mesél. Azért egy-egy pillanatra a másik két (sok) szereplő, Péter Kata és Máthé Zsolt is feltűnik, pl. ők hozzák be a katartikus kartondobozokat.

A Lomtalanítás nem hibátlan, itt-ott nem gördül elég ügyesen tovább, viszont nagyon szerethető. És hát az ember nem azért szeret még egy színházi előadást sem, mert az minden ízében tökéletes, okos és szép, hanem azért, mert... Na, miért? Csak. Mi másért.

Ezekből és hasonló apró történetekből, vagy inkább történetfoszlányokból, semmi kis párbeszédekből épül fel a Kamara Savaria legújabb előadása, a Lomtalanítás, amelynek premierjét tegnap tartották az Akacs Mihály utcában. A péntek délután nem a legelőnyösebb időpont, főleg nem egy (nem csak) gyerekeknek szánt (báb)elő-adás bemutatására; nem beszélve arról, hogy a közönségszervezés - a megyében működő társulatok tudnának erről mesélni - nem egyszerű feladat.

De végül a tökéletes közönség jött össze a premierre: az óvodáscsoport mellett megjelentek - főleg szakmabeli, például bábszínházas - felnőttek is. Így aztán rögtön ellenőrizni lehetett a hatást: sok kicsi nyelvi ötleten, filozofikus poénon inkább a felnőttek nevettek - még a hangsúlyokat se kellett a kedvükért elrajzolni, ahogy a színészek korábban ígérték. A gyerekek meg - nem véletlenül - pont ezekben a percekben kezdtek izegni-mozogni, bár a kezdeti ámulat teljes egészében nem illant el: a damilra fűzött kis történetek hallhatóan és láthatóan azonnal megfogták és végig fogva tartották őket is.

Pedig egyáltalán nem hibátlan előadás a Lomtalanítás, amelynek alapszituációja szerint Moly Piroska és Szú Feri hírét veszi, hogy hamarosan lomtalanítás lesz - a végére meg is érkeznek Kartonék -, és a hangulatos, régimódi lakásból minden megunt, régi tárgyat kidobnak a háziak; a helyükre csupa műanyag kerül. (Azt viszont nem lehet megrágni.) A klasszikus konfliktushelyzetben - változás közeleg - a bonyodalom hordozója lehetne, hogy sem Moly Piroska, sem Szú Feri (két ötletes, mozgó fénygombolyag a szekrény falán) nem örvend túl nagy népszerűségnek a lakók körében, magyarul szóba sem állnak velük, így hát nem figyelmeztethetik a többieket. Aztán ennek túl sok következménye mégsem adódik, hacsak az nem, hogy a - hátulról, fölülről damilon ide-oda mozgatott - tárgyak még egy kicsit a szemünk előtt élhetik megszokott életüket. Ugyanilyen váratlanul érkezik a megoldás is: a háziak ugyan nem gondolják meg magukat - éljen a műanyag -, a happy end szerint a kartondobozokba zárt tárgyak a nagymamánál találnak menedéket. Bizonyítéknak ott van a filmfelvétel: a vásznon az orrunk előtt húz el a jól megrakott teherautó. (Az eredetileg tévésorozatnak szánt damilos történetek bábos változatába is több filmbetét került: Kalapék például emberi lábak között haladnak vidáman végtelenített nászútjukon.) Mindehhez szól valami jó kis dzsessz, és az Állólámpa-narrátor, Kovács Krisztián mesél. Azért egy-egy pillanatra a másik két (sok) szereplő, Péter Kata és Máthé Zsolt is feltűnik, pl. ők hozzák be a katartikus kartondobozokat.

A Lomtalanítás nem hibátlan, itt-ott nem gördül elég ügyesen tovább, viszont nagyon szerethető. És hát az ember nem azért szeret még egy színházi előadást sem, mert az minden ízében tökéletes, okos és szép, hanem azért, mert... Na, miért? Csak. Mi másért.

Ezekből és hasonló apró történetekből, vagy inkább történetfoszlányokból, semmi kis párbeszédekből épül fel a Kamara Savaria legújabb előadása, a Lomtalanítás, amelynek premierjét tegnap tartották az Akacs Mihály utcában. A péntek délután nem a legelőnyösebb időpont, főleg nem egy (nem csak) gyerekeknek szánt (báb)elő-adás bemutatására; nem beszélve arról, hogy a közönségszervezés - a megyében működő társulatok tudnának erről mesélni - nem egyszerű feladat.

De végül a tökéletes közönség jött össze a premierre: az óvodáscsoport mellett megjelentek - főleg szakmabeli, például bábszínházas - felnőttek is. Így aztán rögtön ellenőrizni lehetett a hatást: sok kicsi nyelvi ötleten, filozofikus poénon inkább a felnőttek nevettek - még a hangsúlyokat se kellett a kedvükért elrajzolni, ahogy a színészek korábban ígérték. A gyerekek meg - nem véletlenül - pont ezekben a percekben kezdtek izegni-mozogni, bár a kezdeti ámulat teljes egészében nem illant el: a damilra fűzött kis történetek hallhatóan és láthatóan azonnal megfogták és végig fogva tartották őket is.

Pedig egyáltalán nem hibátlan előadás a Lomtalanítás, amelynek alapszituációja szerint Moly Piroska és Szú Feri hírét veszi, hogy hamarosan lomtalanítás lesz - a végére meg is érkeznek Kartonék -, és a hangulatos, régimódi lakásból minden megunt, régi tárgyat kidobnak a háziak; a helyükre csupa műanyag kerül. (Azt viszont nem lehet megrágni.) A klasszikus konfliktushelyzetben - változás közeleg - a bonyodalom hordozója lehetne, hogy sem Moly Piroska, sem Szú Feri (két ötletes, mozgó fénygombolyag a szekrény falán) nem örvend túl nagy népszerűségnek a lakók körében, magyarul szóba sem állnak velük, így hát nem figyelmeztethetik a többieket. Aztán ennek túl sok következménye mégsem adódik, hacsak az nem, hogy a - hátulról, fölülről damilon ide-oda mozgatott - tárgyak még egy kicsit a szemünk előtt élhetik megszokott életüket. Ugyanilyen váratlanul érkezik a megoldás is: a háziak ugyan nem gondolják meg magukat - éljen a műanyag -, a happy end szerint a kartondobozokba zárt tárgyak a nagymamánál találnak menedéket. Bizonyítéknak ott van a filmfelvétel: a vásznon az orrunk előtt húz el a jól megrakott teherautó. (Az eredetileg tévésorozatnak szánt damilos történetek bábos változatába is több filmbetét került: Kalapék például emberi lábak között haladnak vidáman végtelenített nászútjukon.) Mindehhez szól valami jó kis dzsessz, és az Állólámpa-narrátor, Kovács Krisztián mesél. Azért egy-egy pillanatra a másik két (sok) szereplő, Péter Kata és Máthé Zsolt is feltűnik, pl. ők hozzák be a katartikus kartondobozokat.

A Lomtalanítás nem hibátlan, itt-ott nem gördül elég ügyesen tovább, viszont nagyon szerethető. És hát az ember nem azért szeret még egy színházi előadást sem, mert az minden ízében tökéletes, okos és szép, hanem azért, mert... Na, miért? Csak. Mi másért.

De végül a tökéletes közönség jött össze a premierre: az óvodáscsoport mellett megjelentek - főleg szakmabeli, például bábszínházas - felnőttek is. Így aztán rögtön ellenőrizni lehetett a hatást: sok kicsi nyelvi ötleten, filozofikus poénon inkább a felnőttek nevettek - még a hangsúlyokat se kellett a kedvükért elrajzolni, ahogy a színészek korábban ígérték. A gyerekek meg - nem véletlenül - pont ezekben a percekben kezdtek izegni-mozogni, bár a kezdeti ámulat teljes egészében nem illant el: a damilra fűzött kis történetek hallhatóan és láthatóan azonnal megfogták és végig fogva tartották őket is.

Pedig egyáltalán nem hibátlan előadás a Lomtalanítás, amelynek alapszituációja szerint Moly Piroska és Szú Feri hírét veszi, hogy hamarosan lomtalanítás lesz - a végére meg is érkeznek Kartonék -, és a hangulatos, régimódi lakásból minden megunt, régi tárgyat kidobnak a háziak; a helyükre csupa műanyag kerül. (Azt viszont nem lehet megrágni.) A klasszikus konfliktushelyzetben - változás közeleg - a bonyodalom hordozója lehetne, hogy sem Moly Piroska, sem Szú Feri (két ötletes, mozgó fénygombolyag a szekrény falán) nem örvend túl nagy népszerűségnek a lakók körében, magyarul szóba sem állnak velük, így hát nem figyelmeztethetik a többieket. Aztán ennek túl sok következménye mégsem adódik, hacsak az nem, hogy a - hátulról, fölülről damilon ide-oda mozgatott - tárgyak még egy kicsit a szemünk előtt élhetik megszokott életüket. Ugyanilyen váratlanul érkezik a megoldás is: a háziak ugyan nem gondolják meg magukat - éljen a műanyag -, a happy end szerint a kartondobozokba zárt tárgyak a nagymamánál találnak menedéket. Bizonyítéknak ott van a filmfelvétel: a vásznon az orrunk előtt húz el a jól megrakott teherautó. (Az eredetileg tévésorozatnak szánt damilos történetek bábos változatába is több filmbetét került: Kalapék például emberi lábak között haladnak vidáman végtelenített nászútjukon.) Mindehhez szól valami jó kis dzsessz, és az Állólámpa-narrátor, Kovács Krisztián mesél. Azért egy-egy pillanatra a másik két (sok) szereplő, Péter Kata és Máthé Zsolt is feltűnik, pl. ők hozzák be a katartikus kartondobozokat.

A Lomtalanítás nem hibátlan, itt-ott nem gördül elég ügyesen tovább, viszont nagyon szerethető. És hát az ember nem azért szeret még egy színházi előadást sem, mert az minden ízében tökéletes, okos és szép, hanem azért, mert... Na, miért? Csak. Mi másért.

De végül a tökéletes közönség jött össze a premierre: az óvodáscsoport mellett megjelentek - főleg szakmabeli, például bábszínházas - felnőttek is. Így aztán rögtön ellenőrizni lehetett a hatást: sok kicsi nyelvi ötleten, filozofikus poénon inkább a felnőttek nevettek - még a hangsúlyokat se kellett a kedvükért elrajzolni, ahogy a színészek korábban ígérték. A gyerekek meg - nem véletlenül - pont ezekben a percekben kezdtek izegni-mozogni, bár a kezdeti ámulat teljes egészében nem illant el: a damilra fűzött kis történetek hallhatóan és láthatóan azonnal megfogták és végig fogva tartották őket is.

Pedig egyáltalán nem hibátlan előadás a Lomtalanítás, amelynek alapszituációja szerint Moly Piroska és Szú Feri hírét veszi, hogy hamarosan lomtalanítás lesz - a végére meg is érkeznek Kartonék -, és a hangulatos, régimódi lakásból minden megunt, régi tárgyat kidobnak a háziak; a helyükre csupa műanyag kerül. (Azt viszont nem lehet megrágni.) A klasszikus konfliktushelyzetben - változás közeleg - a bonyodalom hordozója lehetne, hogy sem Moly Piroska, sem Szú Feri (két ötletes, mozgó fénygombolyag a szekrény falán) nem örvend túl nagy népszerűségnek a lakók körében, magyarul szóba sem állnak velük, így hát nem figyelmeztethetik a többieket. Aztán ennek túl sok következménye mégsem adódik, hacsak az nem, hogy a - hátulról, fölülről damilon ide-oda mozgatott - tárgyak még egy kicsit a szemünk előtt élhetik megszokott életüket. Ugyanilyen váratlanul érkezik a megoldás is: a háziak ugyan nem gondolják meg magukat - éljen a műanyag -, a happy end szerint a kartondobozokba zárt tárgyak a nagymamánál találnak menedéket. Bizonyítéknak ott van a filmfelvétel: a vásznon az orrunk előtt húz el a jól megrakott teherautó. (Az eredetileg tévésorozatnak szánt damilos történetek bábos változatába is több filmbetét került: Kalapék például emberi lábak között haladnak vidáman végtelenített nászútjukon.) Mindehhez szól valami jó kis dzsessz, és az Állólámpa-narrátor, Kovács Krisztián mesél. Azért egy-egy pillanatra a másik két (sok) szereplő, Péter Kata és Máthé Zsolt is feltűnik, pl. ők hozzák be a katartikus kartondobozokat.

A Lomtalanítás nem hibátlan, itt-ott nem gördül elég ügyesen tovább, viszont nagyon szerethető. És hát az ember nem azért szeret még egy színházi előadást sem, mert az minden ízében tökéletes, okos és szép, hanem azért, mert... Na, miért? Csak. Mi másért.

Pedig egyáltalán nem hibátlan előadás a Lomtalanítás, amelynek alapszituációja szerint Moly Piroska és Szú Feri hírét veszi, hogy hamarosan lomtalanítás lesz - a végére meg is érkeznek Kartonék -, és a hangulatos, régimódi lakásból minden megunt, régi tárgyat kidobnak a háziak; a helyükre csupa műanyag kerül. (Azt viszont nem lehet megrágni.) A klasszikus konfliktushelyzetben - változás közeleg - a bonyodalom hordozója lehetne, hogy sem Moly Piroska, sem Szú Feri (két ötletes, mozgó fénygombolyag a szekrény falán) nem örvend túl nagy népszerűségnek a lakók körében, magyarul szóba sem állnak velük, így hát nem figyelmeztethetik a többieket. Aztán ennek túl sok következménye mégsem adódik, hacsak az nem, hogy a - hátulról, fölülről damilon ide-oda mozgatott - tárgyak még egy kicsit a szemünk előtt élhetik megszokott életüket. Ugyanilyen váratlanul érkezik a megoldás is: a háziak ugyan nem gondolják meg magukat - éljen a műanyag -, a happy end szerint a kartondobozokba zárt tárgyak a nagymamánál találnak menedéket. Bizonyítéknak ott van a filmfelvétel: a vásznon az orrunk előtt húz el a jól megrakott teherautó. (Az eredetileg tévésorozatnak szánt damilos történetek bábos változatába is több filmbetét került: Kalapék például emberi lábak között haladnak vidáman végtelenített nászútjukon.) Mindehhez szól valami jó kis dzsessz, és az Állólámpa-narrátor, Kovács Krisztián mesél. Azért egy-egy pillanatra a másik két (sok) szereplő, Péter Kata és Máthé Zsolt is feltűnik, pl. ők hozzák be a katartikus kartondobozokat.

A Lomtalanítás nem hibátlan, itt-ott nem gördül elég ügyesen tovább, viszont nagyon szerethető. És hát az ember nem azért szeret még egy színházi előadást sem, mert az minden ízében tökéletes, okos és szép, hanem azért, mert... Na, miért? Csak. Mi másért.

Pedig egyáltalán nem hibátlan előadás a Lomtalanítás, amelynek alapszituációja szerint Moly Piroska és Szú Feri hírét veszi, hogy hamarosan lomtalanítás lesz - a végére meg is érkeznek Kartonék -, és a hangulatos, régimódi lakásból minden megunt, régi tárgyat kidobnak a háziak; a helyükre csupa műanyag kerül. (Azt viszont nem lehet megrágni.) A klasszikus konfliktushelyzetben - változás közeleg - a bonyodalom hordozója lehetne, hogy sem Moly Piroska, sem Szú Feri (két ötletes, mozgó fénygombolyag a szekrény falán) nem örvend túl nagy népszerűségnek a lakók körében, magyarul szóba sem állnak velük, így hát nem figyelmeztethetik a többieket. Aztán ennek túl sok következménye mégsem adódik, hacsak az nem, hogy a - hátulról, fölülről damilon ide-oda mozgatott - tárgyak még egy kicsit a szemünk előtt élhetik megszokott életüket. Ugyanilyen váratlanul érkezik a megoldás is: a háziak ugyan nem gondolják meg magukat - éljen a műanyag -, a happy end szerint a kartondobozokba zárt tárgyak a nagymamánál találnak menedéket. Bizonyítéknak ott van a filmfelvétel: a vásznon az orrunk előtt húz el a jól megrakott teherautó. (Az eredetileg tévésorozatnak szánt damilos történetek bábos változatába is több filmbetét került: Kalapék például emberi lábak között haladnak vidáman végtelenített nászútjukon.) Mindehhez szól valami jó kis dzsessz, és az Állólámpa-narrátor, Kovács Krisztián mesél. Azért egy-egy pillanatra a másik két (sok) szereplő, Péter Kata és Máthé Zsolt is feltűnik, pl. ők hozzák be a katartikus kartondobozokat.

A Lomtalanítás nem hibátlan, itt-ott nem gördül elég ügyesen tovább, viszont nagyon szerethető. És hát az ember nem azért szeret még egy színházi előadást sem, mert az minden ízében tökéletes, okos és szép, hanem azért, mert... Na, miért? Csak. Mi másért.

A Lomtalanítás nem hibátlan, itt-ott nem gördül elég ügyesen tovább, viszont nagyon szerethető. És hát az ember nem azért szeret még egy színházi előadást sem, mert az minden ízében tökéletes, okos és szép, hanem azért, mert... Na, miért? Csak. Mi másért.

A Lomtalanítás nem hibátlan, itt-ott nem gördül elég ügyesen tovább, viszont nagyon szerethető. És hát az ember nem azért szeret még egy színházi előadást sem, mert az minden ízében tökéletes, okos és szép, hanem azért, mert... Na, miért? Csak. Mi másért.