Aranygyűrű

Nagy közönség gyűlt össze a könyvtár előadótermében szeptember 11-én. Szalay László, a BDF egykori fő-igazgatója arról beszélt, hogy Palkó István volt az, aki a megszűnő kőszegi és pápai tanítóképző legjobb oktatóit összegyűjtötte, és Szombathelyen letelepítette. 16 tanárral és 60-62 hallgatóval indult el a Felsőfokú Tanítóképző Intézet. Egy év múlva már levelező oktatás is volt. Meghonosította a tudományos ülésszakok rendszerét. Megérezte, hogy a kis intézményeknek nincs jövőjük, létszámnövelés, fejlesztés szükséges.

- Pista bátyám mindig harcolt. Azon törte a fejét, hogyan lehetne valami nagyot lépni, hogyan lehetne ezt az intézményt országosan az első helyre tenni. Olyan társadalmi igényekre reagálni, amit csak mi tudunk megvalósítani, olyan munkát végezni, amire az egész országnak szüksége van - mondta Szalay László. - 1951-ben az első, 1952-ben a második ezer könyvtárat adták át Magyarországon, és a kis falvakban mindenütt művelődési házakat. Kulturális forradalom volt, a felsőfokú képzésből pedig hiányzott a könyvtárosi, népművelői képzés. A szombathelyi intézmény az országban elsőként merte vállalni, hogy hazai és külföldi tapasztalatok nélkül, a nulláról felépíti ennek az új diplomás értelmiségi munkakörnek megfelelő oktatást. Olyan fiatalok jöttek ide kitűnő érettségi bizonyítványokkal, akiknek fogalmuk sem volt, mi is lesz ez a szakma, amit tanulni fognak. Negyven éve végzett az első évfolyam. Valamennyien vezetői székekbe kerültek. Egykori hallgatónk volt például Tóth Pista Smúz, aki küldött magáról egy képet, amint épp az Amerikai Egyesület Államok elnöke gratulál neki a magyar kultúra USA-beli terjesztéséért. Felhívott, és azt mondta, öleljem meg helyette is Pista bácsit, adjam át üdvözletét... Ez a város akart főiskolát (1974-ben avatták). Gonda György mindenben partner volt. Egy későbbi beszélgetésünk során azt mondta: Annyi támadás ért, hogy megcsináltam a képtárat, de a főiskola miatt sohasem kaptam negatív kritikát. Magyarországon még láncos kutyát kiabáltak Titóra, amikor a főiskola létrehozta a szlovén tanszéket. Erre Szlovéniában létrehozták a magyar tanszéket. A burgenlandi magyarok átszökdöstek a vasfüggönyön, hogy itt kaphassanak diplomát. Magunk adhattunk ki útlevelet, hogy a tanáraink kimehessenek tanítani...

Prof. dr. Gadányi Károly, a BDF rektora az intézmény nevében nemcsak tiszteletét fejezte ki, hanem egyenesen úgy fogalmazott: adósságot törleszteni jött.

- Büszke vagyok, hogy Palkó tanár úr kollégája lehettem. Amikor 34 éve idekerültem, úgy mutattak be minket egymásnak, mint nyelvészeket, később kiderült, hogy Pista bácsi polihisztor - mondta a rektor. Majd arról beszélt, hogy Mariborban Palkó István volt az első olyan tanár, akit vendégprofesszornak hívtak meg.

- Minden körülményben ember tudott maradni, pedig zivataros időket élt meg, személyesen is köszönettel tartozom neki. A BDF nevében pedig, a szenátus támogatását élvezve, a tanár urat intézményünk aranygyűrűjével tüntetem ki. Csak néhány betűt vésettem bele: DR. P. I.

Az ünnepélyes pillanatok után Palkó István felállt, és a következőket mondta:

- Elnézést kérek, hogy a fizikai állapotom miatt csak dadogni tudok, a fülem is tönkrement, de az agyam még működik. A feleségem épp combnyaktöréssel fekszik a kórházban, neki lett volna a legnagyobb élmény, ha itt lehet, de nem tudtuk kihozni. A tanári munka rutinszerű ismeretátadás, de a kreativitást mindig bele lehet vinni, és akkor már teljesen más az egész. 94 éves vagyok, annyi élettapasztalatot gyűjtöttem, hogy ebből kétszáz évig lehetne nyugodtan gazdálkodni. Nem akarok galibát csinálni, de elmondok valamit, mert vajúdik az iskolarendszer, és még az is kérdés, hogy mit tanítsanak. Korábban dolgoztam egy thübingeni egyetemhez kapcsolódó team-ben, az eredményből életem legsikeresebb publikációját írtam, bár Magyarországon volt a legkisebb hatása. Arról szólt, hogy a gyerekeket nem szabadna beiskolázni 6 évesen, inkább csak 7-8 éves ko-rukban. Már 1961-62-ben javasoltuk a beiskolázási kor megváltoztatását. A társadalom megbélyegezte a később iratkozókat, a gyerekek egyharmadát pedig degeneráltnak tüntették fel, pedig csak éretlenek voltak...

Ezek után levetítették Horváth Zoltán Ezt történt című lírai hangvételű dokumentumfilmjét, amelynek elején Palkó István elmondja, hogy az életünknek úgy van értelme, ha kidomborodik, mit csináltunk. Le kell írni, ki kell mondani, így marad meg. Később arról beszél, hogy szegény paraszti családból származik, Toronyban éltek, nyolc testvére volt. Nem az iskolában tanult írni-olvasni, hanem otthon a nagyobb testvéreitől. A premontrei gimnáziumba járt, ahol a latint heti nyolc órában tanították, és tanult ógörögöt is, sőt véletlenül le is érettségizett belőle, mert valaki nem jött el, s a tanára őt ültette be a vizsgára helyette. Az egyetemre is úgy kerültem - meséli a filmben -, hogy semmi ambícióm nem volt, de ha már ott voltam, elvégeztem. Görög, latin, plusz a származék nyelvek - ez a szakmám. A magyar nem volt a főtárgyam, de el kellett végezni. Ungváron kezdett tanítani 1941-ben, abban az évben intézte az esküvőt is. Addig nem nősültem, amíg a diplomát meg nem szereztem, a feleségem türelemmel ki is várta. Az első gyerek 9 hónapra az esküvő után született.

A filmben Pista bácsi arról is mesél, hogy összerúgta a patkót a pártbizottsággal, s büntetésből a leánygimnáziumba helyezték. Eközben szervezte meg (1959-61-ben) a tanítóképzőt. Utáltam, mert folytonos harc volt, a politikai gazdaságtan és a munkásmozgalmi ismeretek helyett pedagógiai tárgyakat akartunk tanítani.

- Milyen volt Pista bácsi feleségének lenni? - kérdezi Horváth Zoltán a 91 éves asszonyt a filmben, amelyet Palkóék lakásán forgatott. Jó - ez a nagyon egyszerű válasz. Kis kiegészítés: Állandóan jöttek-mentek nálunk az emberek, sütöttem-főztem, ültem mellettük... Nézze meg, mi lett belőlünk! Ez fáj nekünk! Senki, egy pedagógus sem jön el hozzánk! Azok se, akiket ő vett fel! Hej, csúnyák az emberek, csúnyák!

A filmkockákon feltűnnek az antológiák is, amiket szerkesztett (Őrség, Ez történt, Vasi élet és irodalom); dolgozott a Vasi Szemle szerkesztőségében, szerkesztette az Életünk húsz kötetét. Megtudjuk: életrajzot ír, szeretné befejezni. Elmondja, hogy Szombathelynek már sok olyan utcanévadója van, akik a barátai voltak. Köztük Gazdag Erzsi, Bárdosi Németh János... A felesége közben megkérdezi: Nem fáradtál el? Pista bácsi azt válaszolja: Nem tudok már elfáradni. Kalandos életem volt, nehéz. Elöregedtem, sajnos.

- Mivel telnek a napjai? - kérdezi a filmes. Kénytelen vagyok önmagammal foglalkozni, mert az öregség riasztó, a halálközelség kétségbeejtő. Reggeltől estig a halállal foglalkozom. Végigszenvedjük a napjainkat. Az a fő kérdés, mit eszünk ma. Szenvedünk... Én a feleségemet gyámolítom, ő engemet. Mindketten túl vagyunk a normális emberi élet határán.

A vetítés után Vágvölgyi András médiapedagógus, filmesztéta beszélgetett a film alkotójával és Pista bácsival. Egyebek között azt mondta:

- Sokszor megtörténik, nem elégszer, hogy a filmcsinálás maga visszahat a filmezett emberekre és a velük történő dolgokra. Ez a film azzal lett kerek, ami itt ma történt, azokkal az emberekkel, akik megtisztelték Pista bácsit, hogy eljöttek.

Aztán kérdezni lehetett volna, hiszen egy élő legenda ült a körünkben, de csak néhány hozzászólás törte meg a katartikus csendet. Horváth Zoltán megköszönte, hogy Pista bácsi megajándékozta őt a barátságával, és elmesélte neki az életét. Legvégül Pista bácsi azzal zárt, hogy nem az enyém a legnagyobb érdem, hanem a feleségemé, aki közben öt gyermeket felnevelt.