Egy másik utcán

okat elárul magáról képeivel, hiszen ezek nem szerepek, mint amiket elénekelt a világ legnagyobb operaszínpadain. Ez beavatás: festményei szimbolikus látásmódjukkal, sejtelmességükkel titokzatos belső világba invitálnak. A szombathelyi kiállításon két téma volt: a velencei karneváli sorozat (a kettős én témáját körüljárva), jó pár kép pedig a transzcendens lét határainak megjelenítésére született.

Nagyon beszédesek a képcímek: Messzire (madarak röpte a távoli fény felé), Végtelen, Belső fény (a megfoghatatlan öröm, mintha belülről világítana valami), A pillangó álma (egy kínai tanmese ihlette: a meditáló mester álmodja a pillangót vagy a pillangó álmodja a mestert?), Ladik (a fekete csuklyás és a végzet asszonya, aki Sylvia szerepválasztásaiban is megjelent: Carmen, Turandot, Tosca - erős, ellentmondásos drámai figurák).

Sylvia ma már nem a világ nagy operaszínpadaira vágyik. Felgyógyulva a tüdőbetegségből szívesebben vállal kisebb dalesteket, kész operaénekeseket készít fel egy-egy szerepre, hívják mesterkur-zusokra tanítani, nagy verse- nyek zsűrijébe. A Sao Paolo-i Maria Callas Énekversenyen zsűrielnök volt. Operalibrettókat is ír: így született A díva című opera, ami Maria Callas előtt tiszteleg, és arról szól, milyen nehézségei, buktatói vannak, ha valaki az életét ennyire a művészetnek szen-teli. Sylvia és Maria Callas egyszer találkoztak, egy évvel Callas halála előtt. Fantasztikus nő, nagyszerűen bánt velem. Próbáltam ábrázolni a jellemét, megrajzolni a portréját. (Callas az utolsó interjújában beszélt Sylviáról; a találkozás neki is fontos volt.)

Sylviának is fel lehetne tenni a kérdést a dívalét előnyeiről és hátrányairól, de azt mondja, nem dívatípus. A franciaországi kisvárosban, ahol él, nincs tél, jó a klíma, de a közérzetét az is alapvetően meghatározza, hogy ha rámosolyognak, tudja, hogy neki szól, nem a művésznőnek.

- Csak közvetítő közeg vagyok. A tehetséget kaptam. Arra nem vagyok büszke, ami az adottságom, a hangom, olyan, mint a két karom vagy lábam. A kérdés: mit csiszolok ki magamból. Erősen hatott rám a keleti gondolkodás, a buddhizmus. Megtanultam, hogyan kell szórni a mandalát. És amikor kész van, elsöprik egy mozdulattal. Mert akkor már nem az enyém. Addig fontos, amíg azzal foglalatoskodok. A zenét életre kelteni, ez a dolgom. Arra büszke vagyok, vagyis inkább öröm, ha sikerül egy olyan atmoszférát teremteni, amiben jól érzik magukat az emberek. Egyesül valamilyen erő a koncerten. Akkor érezni leginkább, amikor nagy csend van. Sokat gondolok arra a hírvivőre, aki futott a háborún át, elmondta a hírt, és összerogyott. Persze nem szeretnék összerogyni, de a hírvivés volna a lényeg. Jól szolgálni, ennyi a feladatom.

- Hogy került kapcsolatba a buddhizmussal?

- Ökumenikus gondolkodású vagyok, eredetileg katolikus. Mindenki hitét tisztelem, erről is írok az új könyvem Tolerancia című fejezetében. A buddhizmus szá- momra inkább filozófia, mint vallás. Azért szeretem, mert erőszakmentes, és maximálisan tiszteletben tartja a másikat. A nyolcvanas évek elején sokszor hívtak Japánba, láttam Hirosimát és Nagaszakit is. Láttam a zen-buddhista kolostorokat, kerteket, szerintük a kőben is lélek van. A fára cédulákat tesznek a kívánságaikkal, amik lebegnek a szélben, hisznek abban, hogy így eljutnak a kérések Istenhez. A Shinto-templomban egy gongot ütnek meg farönkkel, hogy a rezgés vigye fel az égbe a kéréseket, az imát. A legkisebb, zsebkendőnyi területeken is fát ültetnek, ez a bonsai. A betegségem alatt találtam egy CD-t: A láma éne- két. Úgy feküdtem le, hogy végtelenítettem a CD-lejátszót, hogy ha felébredek éjszaka, és azt érzem, hogy meg akarok fulladni, ezt a megnyugtató zenét halljam. Bevált. Kaptam egy Ji Kinget (Pressing Lajos fordításában, Kung Fu Ce tanításaival) Fekete Károlytól, akivel a szombathelyi és büki koncerten is felléptem. Azóta mindennap forgatom.

- Mire használja? Kérdéseket tesz fel?

- Azt is ebből tanultam például, hogy hogyan szedjem össze magam reggel. Ha hagyom, hogy amikor felkelek, az agyam adjon parancsokat össze-vissza, akkor kapkodok, ideges leszek. De ez hiba. Sokkal hatékonyabb, ha leülök, mielőtt az agyam parancsokat ad, és a Ji Kinget kérdezem, mi a feladatom ma. Nyugodtan, nem kapkodva, nem villódzós módon végzem el a teendőimet. Úgy meditálok, hogy rajzolok és festek. Így készülök egy koncertre is.

- Mióta kíséri az életét a festés?

- Huszonöt éves korom óta festek. Ez a mandalám. A szombathelyi a negyvennyolcadik kiállításom volt, egy párizsi tárlattal párhuzamosan. A kiállítások végigkísérték a koncertjeimet. Festés közben ugyanazt csinálom, amit a színpadon. Szeretem megjeleníteni valakinek vagy valaminek a lelkét, szeretném, ha más is megérezné azt a hatást, amit rám tett. A buddhizmus átjárja a gondolkodásomat, ez megjelenik a képeim témáiban is. De vallási rituálékat nem csinálok. Madonnákat ugyanúgy festek. A fény és az angyal visszatérő motívumok a festményeken, grafikákon. Az új könyvemben is írok arról, milyen hatással volt rám a keleti gondolkodás. Nagyon szeretem azt a tanmesét, amit Szögjal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról című könyvében találtam. A mese nem más, mint egy önéletrajz, öt fejezetben. 1. Sétálok végig az utcán, van egy mély gödör a járdán, beleesem. Elveszett vagyok..., remény nélküli. Nem az én hibám. Egy örökkévalóság, mire kimászom belőle. 2. Sétálok ugyanazon az utcán. Van egy mély gödör a járdán, úgy teszek, mintha nem látnám. Megint beleesek. Nem tudom elhinni, hogy megint ugyanott vagyok. De nem az én hibám. Ismét hosszú időbe telik, mire kijutok. 3. Sétálok ugyanazon az utcán. Van egy mély gödör a járdán. Látom, hogy ott van. Mégis beleesek - ez már szokás. Nyitva a szemem, tudom, hol vagyok. Az én hibám. Azonnan kikerülök onnan. 4. Sétálok ugyanazon az utcán. Van egy mély gödör a járdán. Kikerü-löm. 5. Egy másik utcán sétálok. Ez a tanmese az új könyv mottója.

- Az is másik utcán sétálás, hogy Franciaországban él, és már nem lép fel nagy színpadokon?

- Az a másik utcán sétálás, hogy úgy döntöttem, az álmaimat követem. Hallgatok a pici belső hangra, harmóniában élek, egészségesebben. Úgy érzem magam, mint aki megtalálta önmagát. Boldogabb vagyok, mint mikor megfeleltem mások elvárásainak. A szakma, a rajongók bélyeget ragasztanak a művészre. És azt viselni kell, olyan mint egy maszk, sőt, több maszk. A családom is meg akarta valósítani az álmát rajtam keresztül. Kérdés, kinek az álma volt, hogy énekesnő lettem.

- Az édesanyja ideutazott Szombathelyre, hogy lássa-hallja énekelni az oladi templomban. Az ő álma volt, hogy énekesnő legyen?

- Az övé is. De az enyém is. Gyerekkori álmom volt, hogy a Scala piros függönye előtt meghajolok. Amit vizionál az ember, az bejön. Megvalósult az álmom, de közben borzasztóan vágytam a nyugalomra. Amikor a környezetem azt gondolja, hogy nekem így jó, vagy úgy jó, nem tudják, valójában mi milyen hatással van rám. A belső ve- zérmű azonnal jelez. Most már megengedem magamnak, hogy az vezéreljen, amit belül tényleg érzek.

- Mi vezette Franciaor- szágba?

- Amikor beteg voltam, sokat gondolkodtam. Eszembe jutott, hogy 1976-ban énekeltem Aix-en Provance-ban, s hogy jártam Cezanne házában is, ahol ő festett. Emlékeztem, hogy nagyon boldog voltam Franciaországban. Vágytam Provance napfényére, aranyszíneket akartam látni. Nem bírom a telet. Rám lehetne írni, hogy Sylvia csak 30 Celsius-fokban működik. A fény, a meleg nagyon kihat az ember lelkiállapotára is. Sok helyen jártam a világban, de nem szeretem a nagyvárosokat. Mikor odaköltöztem, bolondnak néztek, de már tudom, hogy lehet karriert csinálni kis településről is. Amikor beteg voltam, sokáig keseregtem azon, hogy kinek kell egy ötvenen túli énekesnő, aki két évig nyomta az ágyat. Majd minden lépésemet megtervezve, másfél évig leveleztem a kapcsolatok kialakításáért. Most kezd összeállni az az élet, amit én mindig szerettem volna élni. Eldönthetem, hogy miből mennyit kérek. Ezzel együtt azt a huszonöt évet, amit utaztam, nem bánom. De ez a mostani periódus a lelkemnek sokkal jobban passzol, mint amaz. Nyugalomban tudok csak teremteni.

Nagyon beszédesek a képcímek: Messzire (madarak röpte a távoli fény felé), Végtelen, Belső fény (a megfoghatatlan öröm, mintha belülről világítana valami), A pillangó álma (egy kínai tanmese ihlette: a meditáló mester álmodja a pillangót vagy a pillangó álmodja a mestert?), Ladik (a fekete csuklyás és a végzet asszonya, aki Sylvia szerepválasztásaiban is megjelent: Carmen, Turandot, Tosca - erős, ellentmondásos drámai figurák).

Sylvia ma már nem a világ nagy operaszínpadaira vágyik. Felgyógyulva a tüdőbetegségből szívesebben vállal kisebb dalesteket, kész operaénekeseket készít fel egy-egy szerepre, hívják mesterkur-zusokra tanítani, nagy verse- nyek zsűrijébe. A Sao Paolo-i Maria Callas Énekversenyen zsűrielnök volt. Operalibrettókat is ír: így született A díva című opera, ami Maria Callas előtt tiszteleg, és arról szól, milyen nehézségei, buktatói vannak, ha valaki az életét ennyire a művészetnek szen-teli. Sylvia és Maria Callas egyszer találkoztak, egy évvel Callas halála előtt. Fantasztikus nő, nagyszerűen bánt velem. Próbáltam ábrázolni a jellemét, megrajzolni a portréját. (Callas az utolsó interjújában beszélt Sylviáról; a találkozás neki is fontos volt.)

Sylviának is fel lehetne tenni a kérdést a dívalét előnyeiről és hátrányairól, de azt mondja, nem dívatípus. A franciaországi kisvárosban, ahol él, nincs tél, jó a klíma, de a közérzetét az is alapvetően meghatározza, hogy ha rámosolyognak, tudja, hogy neki szól, nem a művésznőnek.

- Csak közvetítő közeg vagyok. A tehetséget kaptam. Arra nem vagyok büszke, ami az adottságom, a hangom, olyan, mint a két karom vagy lábam. A kérdés: mit csiszolok ki magamból. Erősen hatott rám a keleti gondolkodás, a buddhizmus. Megtanultam, hogyan kell szórni a mandalát. És amikor kész van, elsöprik egy mozdulattal. Mert akkor már nem az enyém. Addig fontos, amíg azzal foglalatoskodok. A zenét életre kelteni, ez a dolgom. Arra büszke vagyok, vagyis inkább öröm, ha sikerül egy olyan atmoszférát teremteni, amiben jól érzik magukat az emberek. Egyesül valamilyen erő a koncerten. Akkor érezni leginkább, amikor nagy csend van. Sokat gondolok arra a hírvivőre, aki futott a háborún át, elmondta a hírt, és összerogyott. Persze nem szeretnék összerogyni, de a hírvivés volna a lényeg. Jól szolgálni, ennyi a feladatom.

- Hogy került kapcsolatba a buddhizmussal?

- Ökumenikus gondolkodású vagyok, eredetileg katolikus. Mindenki hitét tisztelem, erről is írok az új könyvem Tolerancia című fejezetében. A buddhizmus szá- momra inkább filozófia, mint vallás. Azért szeretem, mert erőszakmentes, és maximálisan tiszteletben tartja a másikat. A nyolcvanas évek elején sokszor hívtak Japánba, láttam Hirosimát és Nagaszakit is. Láttam a zen-buddhista kolostorokat, kerteket, szerintük a kőben is lélek van. A fára cédulákat tesznek a kívánságaikkal, amik lebegnek a szélben, hisznek abban, hogy így eljutnak a kérések Istenhez. A Shinto-templomban egy gongot ütnek meg farönkkel, hogy a rezgés vigye fel az égbe a kéréseket, az imát. A legkisebb, zsebkendőnyi területeken is fát ültetnek, ez a bonsai. A betegségem alatt találtam egy CD-t: A láma éne- két. Úgy feküdtem le, hogy végtelenítettem a CD-lejátszót, hogy ha felébredek éjszaka, és azt érzem, hogy meg akarok fulladni, ezt a megnyugtató zenét halljam. Bevált. Kaptam egy Ji Kinget (Pressing Lajos fordításában, Kung Fu Ce tanításaival) Fekete Károlytól, akivel a szombathelyi és büki koncerten is felléptem. Azóta mindennap forgatom.

- Mire használja? Kérdéseket tesz fel?

- Azt is ebből tanultam például, hogy hogyan szedjem össze magam reggel. Ha hagyom, hogy amikor felkelek, az agyam adjon parancsokat össze-vissza, akkor kapkodok, ideges leszek. De ez hiba. Sokkal hatékonyabb, ha leülök, mielőtt az agyam parancsokat ad, és a Ji Kinget kérdezem, mi a feladatom ma. Nyugodtan, nem kapkodva, nem villódzós módon végzem el a teendőimet. Úgy meditálok, hogy rajzolok és festek. Így készülök egy koncertre is.

- Mióta kíséri az életét a festés?

- Huszonöt éves korom óta festek. Ez a mandalám. A szombathelyi a negyvennyolcadik kiállításom volt, egy párizsi tárlattal párhuzamosan. A kiállítások végigkísérték a koncertjeimet. Festés közben ugyanazt csinálom, amit a színpadon. Szeretem megjeleníteni valakinek vagy valaminek a lelkét, szeretném, ha más is megérezné azt a hatást, amit rám tett. A buddhizmus átjárja a gondolkodásomat, ez megjelenik a képeim témáiban is. De vallási rituálékat nem csinálok. Madonnákat ugyanúgy festek. A fény és az angyal visszatérő motívumok a festményeken, grafikákon. Az új könyvemben is írok arról, milyen hatással volt rám a keleti gondolkodás. Nagyon szeretem azt a tanmesét, amit Szögjal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról című könyvében találtam. A mese nem más, mint egy önéletrajz, öt fejezetben. 1. Sétálok végig az utcán, van egy mély gödör a járdán, beleesem. Elveszett vagyok..., remény nélküli. Nem az én hibám. Egy örökkévalóság, mire kimászom belőle. 2. Sétálok ugyanazon az utcán. Van egy mély gödör a járdán, úgy teszek, mintha nem látnám. Megint beleesek. Nem tudom elhinni, hogy megint ugyanott vagyok. De nem az én hibám. Ismét hosszú időbe telik, mire kijutok. 3. Sétálok ugyanazon az utcán. Van egy mély gödör a járdán. Látom, hogy ott van. Mégis beleesek - ez már szokás. Nyitva a szemem, tudom, hol vagyok. Az én hibám. Azonnan kikerülök onnan. 4. Sétálok ugyanazon az utcán. Van egy mély gödör a járdán. Kikerü-löm. 5. Egy másik utcán sétálok. Ez a tanmese az új könyv mottója.

- Az is másik utcán sétálás, hogy Franciaországban él, és már nem lép fel nagy színpadokon?

- Az a másik utcán sétálás, hogy úgy döntöttem, az álmaimat követem. Hallgatok a pici belső hangra, harmóniában élek, egészségesebben. Úgy érzem magam, mint aki megtalálta önmagát. Boldogabb vagyok, mint mikor megfeleltem mások elvárásainak. A szakma, a rajongók bélyeget ragasztanak a művészre. És azt viselni kell, olyan mint egy maszk, sőt, több maszk. A családom is meg akarta valósítani az álmát rajtam keresztül. Kérdés, kinek az álma volt, hogy énekesnő lettem.

- Az édesanyja ideutazott Szombathelyre, hogy lássa-hallja énekelni az oladi templomban. Az ő álma volt, hogy énekesnő legyen?

- Az övé is. De az enyém is. Gyerekkori álmom volt, hogy a Scala piros függönye előtt meghajolok. Amit vizionál az ember, az bejön. Megvalósult az álmom, de közben borzasztóan vágytam a nyugalomra. Amikor a környezetem azt gondolja, hogy nekem így jó, vagy úgy jó, nem tudják, valójában mi milyen hatással van rám. A belső ve- zérmű azonnal jelez. Most már megengedem magamnak, hogy az vezéreljen, amit belül tényleg érzek.

- Mi vezette Franciaor- szágba?

- Amikor beteg voltam, sokat gondolkodtam. Eszembe jutott, hogy 1976-ban énekeltem Aix-en Provance-ban, s hogy jártam Cezanne házában is, ahol ő festett. Emlékeztem, hogy nagyon boldog voltam Franciaországban. Vágytam Provance napfényére, aranyszíneket akartam látni. Nem bírom a telet. Rám lehetne írni, hogy Sylvia csak 30 Celsius-fokban működik. A fény, a meleg nagyon kihat az ember lelkiállapotára is. Sok helyen jártam a világban, de nem szeretem a nagyvárosokat. Mikor odaköltöztem, bolondnak néztek, de már tudom, hogy lehet karriert csinálni kis településről is. Amikor beteg voltam, sokáig keseregtem azon, hogy kinek kell egy ötvenen túli énekesnő, aki két évig nyomta az ágyat. Majd minden lépésemet megtervezve, másfél évig leveleztem a kapcsolatok kialakításáért. Most kezd összeállni az az élet, amit én mindig szerettem volna élni. Eldönthetem, hogy miből mennyit kérek. Ezzel együtt azt a huszonöt évet, amit utaztam, nem bánom. De ez a mostani periódus a lelkemnek sokkal jobban passzol, mint amaz. Nyugalomban tudok csak teremteni.

Nagyon beszédesek a képcímek: Messzire (madarak röpte a távoli fény felé), Végtelen, Belső fény (a megfoghatatlan öröm, mintha belülről világítana valami), A pillangó álma (egy kínai tanmese ihlette: a meditáló mester álmodja a pillangót vagy a pillangó álmodja a mestert?), Ladik (a fekete csuklyás és a végzet asszonya, aki Sylvia szerepválasztásaiban is megjelent: Carmen, Turandot, Tosca - erős, ellentmondásos drámai figurák).

Sylvia ma már nem a világ nagy operaszínpadaira vágyik. Felgyógyulva a tüdőbetegségből szívesebben vállal kisebb dalesteket, kész operaénekeseket készít fel egy-egy szerepre, hívják mesterkur-zusokra tanítani, nagy verse- nyek zsűrijébe. A Sao Paolo-i Maria Callas Énekversenyen zsűrielnök volt. Operalibrettókat is ír: így született A díva című opera, ami Maria Callas előtt tiszteleg, és arról szól, milyen nehézségei, buktatói vannak, ha valaki az életét ennyire a művészetnek szen-teli. Sylvia és Maria Callas egyszer találkoztak, egy évvel Callas halála előtt. Fantasztikus nő, nagyszerűen bánt velem. Próbáltam ábrázolni a jellemét, megrajzolni a portréját. (Callas az utolsó interjújában beszélt Sylviáról; a találkozás neki is fontos volt.)

Sylviának is fel lehetne tenni a kérdést a dívalét előnyeiről és hátrányairól, de azt mondja, nem dívatípus. A franciaországi kisvárosban, ahol él, nincs tél, jó a klíma, de a közérzetét az is alapvetően meghatározza, hogy ha rámosolyognak, tudja, hogy neki szól, nem a művésznőnek.

- Csak közvetítő közeg vagyok. A tehetséget kaptam. Arra nem vagyok büszke, ami az adottságom, a hangom, olyan, mint a két karom vagy lábam. A kérdés: mit csiszolok ki magamból. Erősen hatott rám a keleti gondolkodás, a buddhizmus. Megtanultam, hogyan kell szórni a mandalát. És amikor kész van, elsöprik egy mozdulattal. Mert akkor már nem az enyém. Addig fontos, amíg azzal foglalatoskodok. A zenét életre kelteni, ez a dolgom. Arra büszke vagyok, vagyis inkább öröm, ha sikerül egy olyan atmoszférát teremteni, amiben jól érzik magukat az emberek. Egyesül valamilyen erő a koncerten. Akkor érezni leginkább, amikor nagy csend van. Sokat gondolok arra a hírvivőre, aki futott a háborún át, elmondta a hírt, és összerogyott. Persze nem szeretnék összerogyni, de a hírvivés volna a lényeg. Jól szolgálni, ennyi a feladatom.

- Hogy került kapcsolatba a buddhizmussal?

- Ökumenikus gondolkodású vagyok, eredetileg katolikus. Mindenki hitét tisztelem, erről is írok az új könyvem Tolerancia című fejezetében. A buddhizmus szá- momra inkább filozófia, mint vallás. Azért szeretem, mert erőszakmentes, és maximálisan tiszteletben tartja a másikat. A nyolcvanas évek elején sokszor hívtak Japánba, láttam Hirosimát és Nagaszakit is. Láttam a zen-buddhista kolostorokat, kerteket, szerintük a kőben is lélek van. A fára cédulákat tesznek a kívánságaikkal, amik lebegnek a szélben, hisznek abban, hogy így eljutnak a kérések Istenhez. A Shinto-templomban egy gongot ütnek meg farönkkel, hogy a rezgés vigye fel az égbe a kéréseket, az imát. A legkisebb, zsebkendőnyi területeken is fát ültetnek, ez a bonsai. A betegségem alatt találtam egy CD-t: A láma éne- két. Úgy feküdtem le, hogy végtelenítettem a CD-lejátszót, hogy ha felébredek éjszaka, és azt érzem, hogy meg akarok fulladni, ezt a megnyugtató zenét halljam. Bevált. Kaptam egy Ji Kinget (Pressing Lajos fordításában, Kung Fu Ce tanításaival) Fekete Károlytól, akivel a szombathelyi és büki koncerten is felléptem. Azóta mindennap forgatom.

- Mire használja? Kérdéseket tesz fel?

- Azt is ebből tanultam például, hogy hogyan szedjem össze magam reggel. Ha hagyom, hogy amikor felkelek, az agyam adjon parancsokat össze-vissza, akkor kapkodok, ideges leszek. De ez hiba. Sokkal hatékonyabb, ha leülök, mielőtt az agyam parancsokat ad, és a Ji Kinget kérdezem, mi a feladatom ma. Nyugodtan, nem kapkodva, nem villódzós módon végzem el a teendőimet. Úgy meditálok, hogy rajzolok és festek. Így készülök egy koncertre is.

- Mióta kíséri az életét a festés?

- Huszonöt éves korom óta festek. Ez a mandalám. A szombathelyi a negyvennyolcadik kiállításom volt, egy párizsi tárlattal párhuzamosan. A kiállítások végigkísérték a koncertjeimet. Festés közben ugyanazt csinálom, amit a színpadon. Szeretem megjeleníteni valakinek vagy valaminek a lelkét, szeretném, ha más is megérezné azt a hatást, amit rám tett. A buddhizmus átjárja a gondolkodásomat, ez megjelenik a képeim témáiban is. De vallási rituálékat nem csinálok. Madonnákat ugyanúgy festek. A fény és az angyal visszatérő motívumok a festményeken, grafikákon. Az új könyvemben is írok arról, milyen hatással volt rám a keleti gondolkodás. Nagyon szeretem azt a tanmesét, amit Szögjal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról című könyvében találtam. A mese nem más, mint egy önéletrajz, öt fejezetben. 1. Sétálok végig az utcán, van egy mély gödör a járdán, beleesem. Elveszett vagyok..., remény nélküli. Nem az én hibám. Egy örökkévalóság, mire kimászom belőle. 2. Sétálok ugyanazon az utcán. Van egy mély gödör a járdán, úgy teszek, mintha nem látnám. Megint beleesek. Nem tudom elhinni, hogy megint ugyanott vagyok. De nem az én hibám. Ismét hosszú időbe telik, mire kijutok. 3. Sétálok ugyanazon az utcán. Van egy mély gödör a járdán. Látom, hogy ott van. Mégis beleesek - ez már szokás. Nyitva a szemem, tudom, hol vagyok. Az én hibám. Azonnan kikerülök onnan. 4. Sétálok ugyanazon az utcán. Van egy mély gödör a járdán. Kikerü-löm. 5. Egy másik utcán sétálok. Ez a tanmese az új könyv mottója.

- Az is másik utcán sétálás, hogy Franciaországban él, és már nem lép fel nagy színpadokon?

- Az a másik utcán sétálás, hogy úgy döntöttem, az álmaimat követem. Hallgatok a pici belső hangra, harmóniában élek, egészségesebben. Úgy érzem magam, mint aki megtalálta önmagát. Boldogabb vagyok, mint mikor megfeleltem mások elvárásainak. A szakma, a rajongók bélyeget ragasztanak a művészre. És azt viselni kell, olyan mint egy maszk, sőt, több maszk. A családom is meg akarta valósítani az álmát rajtam keresztül. Kérdés, kinek az álma volt, hogy énekesnő lettem.

- Az édesanyja ideutazott Szombathelyre, hogy lássa-hallja énekelni az oladi templomban. Az ő álma volt, hogy énekesnő legyen?

- Az övé is. De az enyém is. Gyerekkori álmom volt, hogy a Scala piros függönye előtt meghajolok. Amit vizionál az ember, az bejön. Megvalósult az álmom, de közben borzasztóan vágytam a nyugalomra. Amikor a környezetem azt gondolja, hogy nekem így jó, vagy úgy jó, nem tudják, valójában mi milyen hatással van rám. A belső ve- zérmű azonnal jelez. Most már megengedem magamnak, hogy az vezéreljen, amit belül tényleg érzek.

- Mi vezette Franciaor- szágba?

- Amikor beteg voltam, sokat gondolkodtam. Eszembe jutott, hogy 1976-ban énekeltem Aix-en Provance-ban, s hogy jártam Cezanne házában is, ahol ő festett. Emlékeztem, hogy nagyon boldog voltam Franciaországban. Vágytam Provance napfényére, aranyszíneket akartam látni. Nem bírom a telet. Rám lehetne írni, hogy Sylvia csak 30 Celsius-fokban működik. A fény, a meleg nagyon kihat az ember lelkiállapotára is. Sok helyen jártam a világban, de nem szeretem a nagyvárosokat. Mikor odaköltöztem, bolondnak néztek, de már tudom, hogy lehet karriert csinálni kis településről is. Amikor beteg voltam, sokáig keseregtem azon, hogy kinek kell egy ötvenen túli énekesnő, aki két évig nyomta az ágyat. Majd minden lépésemet megtervezve, másfél évig leveleztem a kapcsolatok kialakításáért. Most kezd összeállni az az élet, amit én mindig szerettem volna élni. Eldönthetem, hogy miből mennyit kérek. Ezzel együtt azt a huszonöt évet, amit utaztam, nem bánom. De ez a mostani periódus a lelkemnek sokkal jobban passzol, mint amaz. Nyugalomban tudok csak teremteni.

Sylvia ma már nem a világ nagy operaszínpadaira vágyik. Felgyógyulva a tüdőbetegségből szívesebben vállal kisebb dalesteket, kész operaénekeseket készít fel egy-egy szerepre, hívják mesterkur-zusokra tanítani, nagy verse- nyek zsűrijébe. A Sao Paolo-i Maria Callas Énekversenyen zsűrielnök volt. Operalibrettókat is ír: így született A díva című opera, ami Maria Callas előtt tiszteleg, és arról szól, milyen nehézségei, buktatói vannak, ha valaki az életét ennyire a művészetnek szen-teli. Sylvia és Maria Callas egyszer találkoztak, egy évvel Callas halála előtt. Fantasztikus nő, nagyszerűen bánt velem. Próbáltam ábrázolni a jellemét, megrajzolni a portréját. (Callas az utolsó interjújában beszélt Sylviáról; a találkozás neki is fontos volt.)

Sylviának is fel lehetne tenni a kérdést a dívalét előnyeiről és hátrányairól, de azt mondja, nem dívatípus. A franciaországi kisvárosban, ahol él, nincs tél, jó a klíma, de a közérzetét az is alapvetően meghatározza, hogy ha rámosolyognak, tudja, hogy neki szól, nem a művésznőnek.

- Csak közvetítő közeg vagyok. A tehetséget kaptam. Arra nem vagyok büszke, ami az adottságom, a hangom, olyan, mint a két karom vagy lábam. A kérdés: mit csiszolok ki magamból. Erősen hatott rám a keleti gondolkodás, a buddhizmus. Megtanultam, hogyan kell szórni a mandalát. És amikor kész van, elsöprik egy mozdulattal. Mert akkor már nem az enyém. Addig fontos, amíg azzal foglalatoskodok. A zenét életre kelteni, ez a dolgom. Arra büszke vagyok, vagyis inkább öröm, ha sikerül egy olyan atmoszférát teremteni, amiben jól érzik magukat az emberek. Egyesül valamilyen erő a koncerten. Akkor érezni leginkább, amikor nagy csend van. Sokat gondolok arra a hírvivőre, aki futott a háborún át, elmondta a hírt, és összerogyott. Persze nem szeretnék összerogyni, de a hírvivés volna a lényeg. Jól szolgálni, ennyi a feladatom.

- Hogy került kapcsolatba a buddhizmussal?

- Ökumenikus gondolkodású vagyok, eredetileg katolikus. Mindenki hitét tisztelem, erről is írok az új könyvem Tolerancia című fejezetében. A buddhizmus szá- momra inkább filozófia, mint vallás. Azért szeretem, mert erőszakmentes, és maximálisan tiszteletben tartja a másikat. A nyolcvanas évek elején sokszor hívtak Japánba, láttam Hirosimát és Nagaszakit is. Láttam a zen-buddhista kolostorokat, kerteket, szerintük a kőben is lélek van. A fára cédulákat tesznek a kívánságaikkal, amik lebegnek a szélben, hisznek abban, hogy így eljutnak a kérések Istenhez. A Shinto-templomban egy gongot ütnek meg farönkkel, hogy a rezgés vigye fel az égbe a kéréseket, az imát. A legkisebb, zsebkendőnyi területeken is fát ültetnek, ez a bonsai. A betegségem alatt találtam egy CD-t: A láma éne- két. Úgy feküdtem le, hogy végtelenítettem a CD-lejátszót, hogy ha felébredek éjszaka, és azt érzem, hogy meg akarok fulladni, ezt a megnyugtató zenét halljam. Bevált. Kaptam egy Ji Kinget (Pressing Lajos fordításában, Kung Fu Ce tanításaival) Fekete Károlytól, akivel a szombathelyi és büki koncerten is felléptem. Azóta mindennap forgatom.

- Mire használja? Kérdéseket tesz fel?

- Azt is ebből tanultam például, hogy hogyan szedjem össze magam reggel. Ha hagyom, hogy amikor felkelek, az agyam adjon parancsokat össze-vissza, akkor kapkodok, ideges leszek. De ez hiba. Sokkal hatékonyabb, ha leülök, mielőtt az agyam parancsokat ad, és a Ji Kinget kérdezem, mi a feladatom ma. Nyugodtan, nem kapkodva, nem villódzós módon végzem el a teendőimet. Úgy meditálok, hogy rajzolok és festek. Így készülök egy koncertre is.

- Mióta kíséri az életét a festés?

- Huszonöt éves korom óta festek. Ez a mandalám. A szombathelyi a negyvennyolcadik kiállításom volt, egy párizsi tárlattal párhuzamosan. A kiállítások végigkísérték a koncertjeimet. Festés közben ugyanazt csinálom, amit a színpadon. Szeretem megjeleníteni valakinek vagy valaminek a lelkét, szeretném, ha más is megérezné azt a hatást, amit rám tett. A buddhizmus átjárja a gondolkodásomat, ez megjelenik a képeim témáiban is. De vallási rituálékat nem csinálok. Madonnákat ugyanúgy festek. A fény és az angyal visszatérő motívumok a festményeken, grafikákon. Az új könyvemben is írok arról, milyen hatással volt rám a keleti gondolkodás. Nagyon szeretem azt a tanmesét, amit Szögjal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról című könyvében találtam. A mese nem más, mint egy önéletrajz, öt fejezetben. 1. Sétálok végig az utcán, van egy mély gödör a járdán, beleesem. Elveszett vagyok..., remény nélküli. Nem az én hibám. Egy örökkévalóság, mire kimászom belőle. 2. Sétálok ugyanazon az utcán. Van egy mély gödör a járdán, úgy teszek, mintha nem látnám. Megint beleesek. Nem tudom elhinni, hogy megint ugyanott vagyok. De nem az én hibám. Ismét hosszú időbe telik, mire kijutok. 3. Sétálok ugyanazon az utcán. Van egy mély gödör a járdán. Látom, hogy ott van. Mégis beleesek - ez már szokás. Nyitva a szemem, tudom, hol vagyok. Az én hibám. Azonnan kikerülök onnan. 4. Sétálok ugyanazon az utcán. Van egy mély gödör a járdán. Kikerü-löm. 5. Egy másik utcán sétálok. Ez a tanmese az új könyv mottója.

- Az is másik utcán sétálás, hogy Franciaországban él, és már nem lép fel nagy színpadokon?

- Az a másik utcán sétálás, hogy úgy döntöttem, az álmaimat követem. Hallgatok a pici belső hangra, harmóniában élek, egészségesebben. Úgy érzem magam, mint aki megtalálta önmagát. Boldogabb vagyok, mint mikor megfeleltem mások elvárásainak. A szakma, a rajongók bélyeget ragasztanak a művészre. És azt viselni kell, olyan mint egy maszk, sőt, több maszk. A családom is meg akarta valósítani az álmát rajtam keresztül. Kérdés, kinek az álma volt, hogy énekesnő lettem.

- Az édesanyja ideutazott Szombathelyre, hogy lássa-hallja énekelni az oladi templomban. Az ő álma volt, hogy énekesnő legyen?

- Az övé is. De az enyém is. Gyerekkori álmom volt, hogy a Scala piros függönye előtt meghajolok. Amit vizionál az ember, az bejön. Megvalósult az álmom, de közben borzasztóan vágytam a nyugalomra. Amikor a környezetem azt gondolja, hogy nekem így jó, vagy úgy jó, nem tudják, valójában mi milyen hatással van rám. A belső ve- zérmű azonnal jelez. Most már megengedem magamnak, hogy az vezéreljen, amit belül tényleg érzek.

- Mi vezette Franciaor- szágba?

- Amikor beteg voltam, sokat gondolkodtam. Eszembe jutott, hogy 1976-ban énekeltem Aix-en Provance-ban, s hogy jártam Cezanne házában is, ahol ő festett. Emlékeztem, hogy nagyon boldog voltam Franciaországban. Vágytam Provance napfényére, aranyszíneket akartam látni. Nem bírom a telet. Rám lehetne írni, hogy Sylvia csak 30 Celsius-fokban működik. A fény, a meleg nagyon kihat az ember lelkiállapotára is. Sok helyen jártam a világban, de nem szeretem a nagyvárosokat. Mikor odaköltöztem, bolondnak néztek, de már tudom, hogy lehet karriert csinálni kis településről is. Amikor beteg voltam, sokáig keseregtem azon, hogy kinek kell egy ötvenen túli énekesnő, aki két évig nyomta az ágyat. Majd minden lépésemet megtervezve, másfél évig leveleztem a kapcsolatok kialakításáért. Most kezd összeállni az az élet, amit én mindig szerettem volna élni. Eldönthetem, hogy miből mennyit kérek. Ezzel együtt azt a huszonöt évet, amit utaztam, nem bánom. De ez a mostani periódus a lelkemnek sokkal jobban passzol, mint amaz. Nyugalomban tudok csak teremteni.

Sylvia ma már nem a világ nagy operaszínpadaira vágyik. Felgyógyulva a tüdőbetegségből szívesebben vállal kisebb dalesteket, kész operaénekeseket készít fel egy-egy szerepre, hívják mesterkur-zusokra tanítani, nagy verse- nyek zsűrijébe. A Sao Paolo-i Maria Callas Énekversenyen zsűrielnök volt. Operalibrettókat is ír: így született A díva című opera, ami Maria Callas előtt tiszteleg, és arról szól, milyen nehézségei, buktatói vannak, ha valaki az életét ennyire a művészetnek szen-teli. Sylvia és Maria Callas egyszer találkoztak, egy évvel Callas halála előtt. Fantasztikus nő, nagyszerűen bánt velem. Próbáltam ábrázolni a jellemét, megrajzolni a portréját. (Callas az utolsó interjújában beszélt Sylviáról; a találkozás neki is fontos volt.)

Sylviának is fel lehetne tenni a kérdést a dívalét előnyeiről és hátrányairól, de azt mondja, nem dívatípus. A franciaországi kisvárosban, ahol él, nincs tél, jó a klíma, de a közérzetét az is alapvetően meghatározza, hogy ha rámosolyognak, tudja, hogy neki szól, nem a művésznőnek.

- Csak közvetítő közeg vagyok. A tehetséget kaptam. Arra nem vagyok büszke, ami az adottságom, a hangom, olyan, mint a két karom vagy lábam. A kérdés: mit csiszolok ki magamból. Erősen hatott rám a keleti gondolkodás, a buddhizmus. Megtanultam, hogyan kell szórni a mandalát. És amikor kész van, elsöprik egy mozdulattal. Mert akkor már nem az enyém. Addig fontos, amíg azzal foglalatoskodok. A zenét életre kelteni, ez a dolgom. Arra büszke vagyok, vagyis inkább öröm, ha sikerül egy olyan atmoszférát teremteni, amiben jól érzik magukat az emberek. Egyesül valamilyen erő a koncerten. Akkor érezni leginkább, amikor nagy csend van. Sokat gondolok arra a hírvivőre, aki futott a háborún át, elmondta a hírt, és összerogyott. Persze nem szeretnék összerogyni, de a hírvivés volna a lényeg. Jól szolgálni, ennyi a feladatom.

- Hogy került kapcsolatba a buddhizmussal?

- Ökumenikus gondolkodású vagyok, eredetileg katolikus. Mindenki hitét tisztelem, erről is írok az új könyvem Tolerancia című fejezetében. A buddhizmus szá- momra inkább filozófia, mint vallás. Azért szeretem, mert erőszakmentes, és maximálisan tiszteletben tartja a másikat. A nyolcvanas évek elején sokszor hívtak Japánba, láttam Hirosimát és Nagaszakit is. Láttam a zen-buddhista kolostorokat, kerteket, szerintük a kőben is lélek van. A fára cédulákat tesznek a kívánságaikkal, amik lebegnek a szélben, hisznek abban, hogy így eljutnak a kérések Istenhez. A Shinto-templomban egy gongot ütnek meg farönkkel, hogy a rezgés vigye fel az égbe a kéréseket, az imát. A legkisebb, zsebkendőnyi területeken is fát ültetnek, ez a bonsai. A betegségem alatt találtam egy CD-t: A láma éne- két. Úgy feküdtem le, hogy végtelenítettem a CD-lejátszót, hogy ha felébredek éjszaka, és azt érzem, hogy meg akarok fulladni, ezt a megnyugtató zenét halljam. Bevált. Kaptam egy Ji Kinget (Pressing Lajos fordításában, Kung Fu Ce tanításaival) Fekete Károlytól, akivel a szombathelyi és büki koncerten is felléptem. Azóta mindennap forgatom.

- Mire használja? Kérdéseket tesz fel?

- Azt is ebből tanultam például, hogy hogyan szedjem össze magam reggel. Ha hagyom, hogy amikor felkelek, az agyam adjon parancsokat össze-vissza, akkor kapkodok, ideges leszek. De ez hiba. Sokkal hatékonyabb, ha leülök, mielőtt az agyam parancsokat ad, és a Ji Kinget kérdezem, mi a feladatom ma. Nyugodtan, nem kapkodva, nem villódzós módon végzem el a teendőimet. Úgy meditálok, hogy rajzolok és festek. Így készülök egy koncertre is.

- Mióta kíséri az életét a festés?

- Huszonöt éves korom óta festek. Ez a mandalám. A szombathelyi a negyvennyolcadik kiállításom volt, egy párizsi tárlattal párhuzamosan. A kiállítások végigkísérték a koncertjeimet. Festés közben ugyanazt csinálom, amit a színpadon. Szeretem megjeleníteni valakinek vagy valaminek a lelkét, szeretném, ha más is megérezné azt a hatást, amit rám tett. A buddhizmus átjárja a gondolkodásomat, ez megjelenik a képeim témáiban is. De vallási rituálékat nem csinálok. Madonnákat ugyanúgy festek. A fény és az angyal visszatérő motívumok a festményeken, grafikákon. Az új könyvemben is írok arról, milyen hatással volt rám a keleti gondolkodás. Nagyon szeretem azt a tanmesét, amit Szögjal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról című könyvében találtam. A mese nem más, mint egy önéletrajz, öt fejezetben. 1. Sétálok végig az utcán, van egy mély gödör a járdán, beleesem. Elveszett vagyok..., remény nélküli. Nem az én hibám. Egy örökkévalóság, mire kimászom belőle. 2. Sétálok ugyanazon az utcán. Van egy mély gödör a járdán, úgy teszek, mintha nem látnám. Megint beleesek. Nem tudom elhinni, hogy megint ugyanott vagyok. De nem az én hibám. Ismét hosszú időbe telik, mire kijutok. 3. Sétálok ugyanazon az utcán. Van egy mély gödör a járdán. Látom, hogy ott van. Mégis beleesek - ez már szokás. Nyitva a szemem, tudom, hol vagyok. Az én hibám. Azonnan kikerülök onnan. 4. Sétálok ugyanazon az utcán. Van egy mély gödör a járdán. Kikerü-löm. 5. Egy másik utcán sétálok. Ez a tanmese az új könyv mottója.

- Az is másik utcán sétálás, hogy Franciaországban él, és már nem lép fel nagy színpadokon?

- Az a másik utcán sétálás, hogy úgy döntöttem, az álmaimat követem. Hallgatok a pici belső hangra, harmóniában élek, egészségesebben. Úgy érzem magam, mint aki megtalálta önmagát. Boldogabb vagyok, mint mikor megfeleltem mások elvárásainak. A szakma, a rajongók bélyeget ragasztanak a művészre. És azt viselni kell, olyan mint egy maszk, sőt, több maszk. A családom is meg akarta valósítani az álmát rajtam keresztül. Kérdés, kinek az álma volt, hogy énekesnő lettem.

- Az édesanyja ideutazott Szombathelyre, hogy lássa-hallja énekelni az oladi templomban. Az ő álma volt, hogy énekesnő legyen?

- Az övé is. De az enyém is. Gyerekkori álmom volt, hogy a Scala piros függönye előtt meghajolok. Amit vizionál az ember, az bejön. Megvalósult az álmom, de közben borzasztóan vágytam a nyugalomra. Amikor a környezetem azt gondolja, hogy nekem így jó, vagy úgy jó, nem tudják, valójában mi milyen hatással van rám. A belső ve- zérmű azonnal jelez. Most már megengedem magamnak, hogy az vezéreljen, amit belül tényleg érzek.

- Mi vezette Franciaor- szágba?

- Amikor beteg voltam, sokat gondolkodtam. Eszembe jutott, hogy 1976-ban énekeltem Aix-en Provance-ban, s hogy jártam Cezanne házában is, ahol ő festett. Emlékeztem, hogy nagyon boldog voltam Franciaországban. Vágytam Provance napfényére, aranyszíneket akartam látni. Nem bírom a telet. Rám lehetne írni, hogy Sylvia csak 30 Celsius-fokban működik. A fény, a meleg nagyon kihat az ember lelkiállapotára is. Sok helyen jártam a világban, de nem szeretem a nagyvárosokat. Mikor odaköltöztem, bolondnak néztek, de már tudom, hogy lehet karriert csinálni kis településről is. Amikor beteg voltam, sokáig keseregtem azon, hogy kinek kell egy ötvenen túli énekesnő, aki két évig nyomta az ágyat. Majd minden lépésemet megtervezve, másfél évig leveleztem a kapcsolatok kialakításáért. Most kezd összeállni az az élet, amit én mindig szerettem volna élni. Eldönthetem, hogy miből mennyit kérek. Ezzel együtt azt a huszonöt évet, amit utaztam, nem bánom. De ez a mostani periódus a lelkemnek sokkal jobban passzol, mint amaz. Nyugalomban tudok csak teremteni.

Sylviának is fel lehetne tenni a kérdést a dívalét előnyeiről és hátrányairól, de azt mondja, nem dívatípus. A franciaországi kisvárosban, ahol él, nincs tél, jó a klíma, de a közérzetét az is alapvetően meghatározza, hogy ha rámosolyognak, tudja, hogy neki szól, nem a művésznőnek.

- Csak közvetítő közeg vagyok. A tehetséget kaptam. Arra nem vagyok büszke, ami az adottságom, a hangom, olyan, mint a két karom vagy lábam. A kérdés: mit csiszolok ki magamból. Erősen hatott rám a keleti gondolkodás, a buddhizmus. Megtanultam, hogyan kell szórni a mandalát. És amikor kész van, elsöprik egy mozdulattal. Mert akkor már nem az enyém. Addig fontos, amíg azzal foglalatoskodok. A zenét életre kelteni, ez a dolgom. Arra büszke vagyok, vagyis inkább öröm, ha sikerül egy olyan atmoszférát teremteni, amiben jól érzik magukat az emberek. Egyesül valamilyen erő a koncerten. Akkor érezni leginkább, amikor nagy csend van. Sokat gondolok arra a hírvivőre, aki futott a háborún át, elmondta a hírt, és összerogyott. Persze nem szeretnék összerogyni, de a hírvivés volna a lényeg. Jól szolgálni, ennyi a feladatom.

- Hogy került kapcsolatba a buddhizmussal?

- Ökumenikus gondolkodású vagyok, eredetileg katolikus. Mindenki hitét tisztelem, erről is írok az új könyvem Tolerancia című fejezetében. A buddhizmus szá- momra inkább filozófia, mint vallás. Azért szeretem, mert erőszakmentes, és maximálisan tiszteletben tartja a másikat. A nyolcvanas évek elején sokszor hívtak Japánba, láttam Hirosimát és Nagaszakit is. Láttam a zen-buddhista kolostorokat, kerteket, szerintük a kőben is lélek van. A fára cédulákat tesznek a kívánságaikkal, amik lebegnek a szélben, hisznek abban, hogy így eljutnak a kérések Istenhez. A Shinto-templomban egy gongot ütnek meg farönkkel, hogy a rezgés vigye fel az égbe a kéréseket, az imát. A legkisebb, zsebkendőnyi területeken is fát ültetnek, ez a bonsai. A betegségem alatt találtam egy CD-t: A láma éne- két. Úgy feküdtem le, hogy végtelenítettem a CD-lejátszót, hogy ha felébredek éjszaka, és azt érzem, hogy meg akarok fulladni, ezt a megnyugtató zenét halljam. Bevált. Kaptam egy Ji Kinget (Pressing Lajos fordításában, Kung Fu Ce tanításaival) Fekete Károlytól, akivel a szombathelyi és büki koncerten is felléptem. Azóta mindennap forgatom.

- Mire használja? Kérdéseket tesz fel?

- Azt is ebből tanultam például, hogy hogyan szedjem össze magam reggel. Ha hagyom, hogy amikor felkelek, az agyam adjon parancsokat össze-vissza, akkor kapkodok, ideges leszek. De ez hiba. Sokkal hatékonyabb, ha leülök, mielőtt az agyam parancsokat ad, és a Ji Kinget kérdezem, mi a feladatom ma. Nyugodtan, nem kapkodva, nem villódzós módon végzem el a teendőimet. Úgy meditálok, hogy rajzolok és festek. Így készülök egy koncertre is.

- Mióta kíséri az életét a festés?

- Huszonöt éves korom óta festek. Ez a mandalám. A szombathelyi a negyvennyolcadik kiállításom volt, egy párizsi tárlattal párhuzamosan. A kiállítások végigkísérték a koncertjeimet. Festés közben ugyanazt csinálom, amit a színpadon. Szeretem megjeleníteni valakinek vagy valaminek a lelkét, szeretném, ha más is megérezné azt a hatást, amit rám tett. A buddhizmus átjárja a gondolkodásomat, ez megjelenik a képeim témáiban is. De vallási rituálékat nem csinálok. Madonnákat ugyanúgy festek. A fény és az angyal visszatérő motívumok a festményeken, grafikákon. Az új könyvemben is írok arról, milyen hatással volt rám a keleti gondolkodás. Nagyon szeretem azt a tanmesét, amit Szögjal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról című könyvében találtam. A mese nem más, mint egy önéletrajz, öt fejezetben. 1. Sétálok végig az utcán, van egy mély gödör a járdán, beleesem. Elveszett vagyok..., remény nélküli. Nem az én hibám. Egy örökkévalóság, mire kimászom belőle. 2. Sétálok ugyanazon az utcán. Van egy mély gödör a járdán, úgy teszek, mintha nem látnám. Megint beleesek. Nem tudom elhinni, hogy megint ugyanott vagyok. De nem az én hibám. Ismét hosszú időbe telik, mire kijutok. 3. Sétálok ugyanazon az utcán. Van egy mély gödör a járdán. Látom, hogy ott van. Mégis beleesek - ez már szokás. Nyitva a szemem, tudom, hol vagyok. Az én hibám. Azonnan kikerülök onnan. 4. Sétálok ugyanazon az utcán. Van egy mély gödör a járdán. Kikerü-löm. 5. Egy másik utcán sétálok. Ez a tanmese az új könyv mottója.

- Az is másik utcán sétálás, hogy Franciaországban él, és már nem lép fel nagy színpadokon?

- Az a másik utcán sétálás, hogy úgy döntöttem, az álmaimat követem. Hallgatok a pici belső hangra, harmóniában élek, egészségesebben. Úgy érzem magam, mint aki megtalálta önmagát. Boldogabb vagyok, mint mikor megfeleltem mások elvárásainak. A szakma, a rajongók bélyeget ragasztanak a művészre. És azt viselni kell, olyan mint egy maszk, sőt, több maszk. A családom is meg akarta valósítani az álmát rajtam keresztül. Kérdés, kinek az álma volt, hogy énekesnő lettem.

- Az édesanyja ideutazott Szombathelyre, hogy lássa-hallja énekelni az oladi templomban. Az ő álma volt, hogy énekesnő legyen?

- Az övé is. De az enyém is. Gyerekkori álmom volt, hogy a Scala piros függönye előtt meghajolok. Amit vizionál az ember, az bejön. Megvalósult az álmom, de közben borzasztóan vágytam a nyugalomra. Amikor a környezetem azt gondolja, hogy nekem így jó, vagy úgy jó, nem tudják, valójában mi milyen hatással van rám. A belső ve- zérmű azonnal jelez. Most már megengedem magamnak, hogy az vezéreljen, amit belül tényleg érzek.

- Mi vezette Franciaor- szágba?

- Amikor beteg voltam, sokat gondolkodtam. Eszembe jutott, hogy 1976-ban énekeltem Aix-en Provance-ban, s hogy jártam Cezanne házában is, ahol ő festett. Emlékeztem, hogy nagyon boldog voltam Franciaországban. Vágytam Provance napfényére, aranyszíneket akartam látni. Nem bírom a telet. Rám lehetne írni, hogy Sylvia csak 30 Celsius-fokban működik. A fény, a meleg nagyon kihat az ember lelkiállapotára is. Sok helyen jártam a világban, de nem szeretem a nagyvárosokat. Mikor odaköltöztem, bolondnak néztek, de már tudom, hogy lehet karriert csinálni kis településről is. Amikor beteg voltam, sokáig keseregtem azon, hogy kinek kell egy ötvenen túli énekesnő, aki két évig nyomta az ágyat. Majd minden lépésemet megtervezve, másfél évig leveleztem a kapcsolatok kialakításáért. Most kezd összeállni az az élet, amit én mindig szerettem volna élni. Eldönthetem, hogy miből mennyit kérek. Ezzel együtt azt a huszonöt évet, amit utaztam, nem bánom. De ez a mostani periódus a lelkemnek sokkal jobban passzol, mint amaz. Nyugalomban tudok csak teremteni.

Sylviának is fel lehetne tenni a kérdést a dívalét előnyeiről és hátrányairól, de azt mondja, nem dívatípus. A franciaországi kisvárosban, ahol él, nincs tél, jó a klíma, de a közérzetét az is alapvetően meghatározza, hogy ha rámosolyognak, tudja, hogy neki szól, nem a művésznőnek.

- Csak közvetítő közeg vagyok. A tehetséget kaptam. Arra nem vagyok büszke, ami az adottságom, a hangom, olyan, mint a két karom vagy lábam. A kérdés: mit csiszolok ki magamból. Erősen hatott rám a keleti gondolkodás, a buddhizmus. Megtanultam, hogyan kell szórni a mandalát. És amikor kész van, elsöprik egy mozdulattal. Mert akkor már nem az enyém. Addig fontos, amíg azzal foglalatoskodok. A zenét életre kelteni, ez a dolgom. Arra büszke vagyok, vagyis inkább öröm, ha sikerül egy olyan atmoszférát teremteni, amiben jól érzik magukat az emberek. Egyesül valamilyen erő a koncerten. Akkor érezni leginkább, amikor nagy csend van. Sokat gondolok arra a hírvivőre, aki futott a háborún át, elmondta a hírt, és összerogyott. Persze nem szeretnék összerogyni, de a hírvivés volna a lényeg. Jól szolgálni, ennyi a feladatom.

- Hogy került kapcsolatba a buddhizmussal?

- Ökumenikus gondolkodású vagyok, eredetileg katolikus. Mindenki hitét tisztelem, erről is írok az új könyvem Tolerancia című fejezetében. A buddhizmus szá- momra inkább filozófia, mint vallás. Azért szeretem, mert erőszakmentes, és maximálisan tiszteletben tartja a másikat. A nyolcvanas évek elején sokszor hívtak Japánba, láttam Hirosimát és Nagaszakit is. Láttam a zen-buddhista kolostorokat, kerteket, szerintük a kőben is lélek van. A fára cédulákat tesznek a kívánságaikkal, amik lebegnek a szélben, hisznek abban, hogy így eljutnak a kérések Istenhez. A Shinto-templomban egy gongot ütnek meg farönkkel, hogy a rezgés vigye fel az égbe a kéréseket, az imát. A legkisebb, zsebkendőnyi területeken is fát ültetnek, ez a bonsai. A betegségem alatt találtam egy CD-t: A láma éne- két. Úgy feküdtem le, hogy végtelenítettem a CD-lejátszót, hogy ha felébredek éjszaka, és azt érzem, hogy meg akarok fulladni, ezt a megnyugtató zenét halljam. Bevált. Kaptam egy Ji Kinget (Pressing Lajos fordításában, Kung Fu Ce tanításaival) Fekete Károlytól, akivel a szombathelyi és büki koncerten is felléptem. Azóta mindennap forgatom.

- Mire használja? Kérdéseket tesz fel?

- Azt is ebből tanultam például, hogy hogyan szedjem össze magam reggel. Ha hagyom, hogy amikor felkelek, az agyam adjon parancsokat össze-vissza, akkor kapkodok, ideges leszek. De ez hiba. Sokkal hatékonyabb, ha leülök, mielőtt az agyam parancsokat ad, és a Ji Kinget kérdezem, mi a feladatom ma. Nyugodtan, nem kapkodva, nem villódzós módon végzem el a teendőimet. Úgy meditálok, hogy rajzolok és festek. Így készülök egy koncertre is.

- Mióta kíséri az életét a festés?

- Huszonöt éves korom óta festek. Ez a mandalám. A szombathelyi a negyvennyolcadik kiállításom volt, egy párizsi tárlattal párhuzamosan. A kiállítások végigkísérték a koncertjeimet. Festés közben ugyanazt csinálom, amit a színpadon. Szeretem megjeleníteni valakinek vagy valaminek a lelkét, szeretném, ha más is megérezné azt a hatást, amit rám tett. A buddhizmus átjárja a gondolkodásomat, ez megjelenik a képeim témáiban is. De vallási rituálékat nem csinálok. Madonnákat ugyanúgy festek. A fény és az angyal visszatérő motívumok a festményeken, grafikákon. Az új könyvemben is írok arról, milyen hatással volt rám a keleti gondolkodás. Nagyon szeretem azt a tanmesét, amit Szögjal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról című könyvében találtam. A mese nem más, mint egy önéletrajz, öt fejezetben. 1. Sétálok végig az utcán, van egy mély gödör a járdán, beleesem. Elveszett vagyok..., remény nélküli. Nem az én hibám. Egy örökkévalóság, mire kimászom belőle. 2. Sétálok ugyanazon az utcán. Van egy mély gödör a járdán, úgy teszek, mintha nem látnám. Megint beleesek. Nem tudom elhinni, hogy megint ugyanott vagyok. De nem az én hibám. Ismét hosszú időbe telik, mire kijutok. 3. Sétálok ugyanazon az utcán. Van egy mély gödör a járdán. Látom, hogy ott van. Mégis beleesek - ez már szokás. Nyitva a szemem, tudom, hol vagyok. Az én hibám. Azonnan kikerülök onnan. 4. Sétálok ugyanazon az utcán. Van egy mély gödör a járdán. Kikerü-löm. 5. Egy másik utcán sétálok. Ez a tanmese az új könyv mottója.

- Az is másik utcán sétálás, hogy Franciaországban él, és már nem lép fel nagy színpadokon?

- Az a másik utcán sétálás, hogy úgy döntöttem, az álmaimat követem. Hallgatok a pici belső hangra, harmóniában élek, egészségesebben. Úgy érzem magam, mint aki megtalálta önmagát. Boldogabb vagyok, mint mikor megfeleltem mások elvárásainak. A szakma, a rajongók bélyeget ragasztanak a művészre. És azt viselni kell, olyan mint egy maszk, sőt, több maszk. A családom is meg akarta valósítani az álmát rajtam keresztül. Kérdés, kinek az álma volt, hogy énekesnő lettem.

- Az édesanyja ideutazott Szombathelyre, hogy lássa-hallja énekelni az oladi templomban. Az ő álma volt, hogy énekesnő legyen?

- Az övé is. De az enyém is. Gyerekkori álmom volt, hogy a Scala piros függönye előtt meghajolok. Amit vizionál az ember, az bejön. Megvalósult az álmom, de közben borzasztóan vágytam a nyugalomra. Amikor a környezetem azt gondolja, hogy nekem így jó, vagy úgy jó, nem tudják, valójában mi milyen hatással van rám. A belső ve- zérmű azonnal jelez. Most már megengedem magamnak, hogy az vezéreljen, amit belül tényleg érzek.

- Mi vezette Franciaor- szágba?

- Amikor beteg voltam, sokat gondolkodtam. Eszembe jutott, hogy 1976-ban énekeltem Aix-en Provance-ban, s hogy jártam Cezanne házában is, ahol ő festett. Emlékeztem, hogy nagyon boldog voltam Franciaországban. Vágytam Provance napfényére, aranyszíneket akartam látni. Nem bírom a telet. Rám lehetne írni, hogy Sylvia csak 30 Celsius-fokban működik. A fény, a meleg nagyon kihat az ember lelkiállapotára is. Sok helyen jártam a világban, de nem szeretem a nagyvárosokat. Mikor odaköltöztem, bolondnak néztek, de már tudom, hogy lehet karriert csinálni kis településről is. Amikor beteg voltam, sokáig keseregtem azon, hogy kinek kell egy ötvenen túli énekesnő, aki két évig nyomta az ágyat. Majd minden lépésemet megtervezve, másfél évig leveleztem a kapcsolatok kialakításáért. Most kezd összeállni az az élet, amit én mindig szerettem volna élni. Eldönthetem, hogy miből mennyit kérek. Ezzel együtt azt a huszonöt évet, amit utaztam, nem bánom. De ez a mostani periódus a lelkemnek sokkal jobban passzol, mint amaz. Nyugalomban tudok csak teremteni.

- Csak közvetítő közeg vagyok. A tehetséget kaptam. Arra nem vagyok büszke, ami az adottságom, a hangom, olyan, mint a két karom vagy lábam. A kérdés: mit csiszolok ki magamból. Erősen hatott rám a keleti gondolkodás, a buddhizmus. Megtanultam, hogyan kell szórni a mandalát. És amikor kész van, elsöprik egy mozdulattal. Mert akkor már nem az enyém. Addig fontos, amíg azzal foglalatoskodok. A zenét életre kelteni, ez a dolgom. Arra büszke vagyok, vagyis inkább öröm, ha sikerül egy olyan atmoszférát teremteni, amiben jól érzik magukat az emberek. Egyesül valamilyen erő a koncerten. Akkor érezni leginkább, amikor nagy csend van. Sokat gondolok arra a hírvivőre, aki futott a háborún át, elmondta a hírt, és összerogyott. Persze nem szeretnék összerogyni, de a hírvivés volna a lényeg. Jól szolgálni, ennyi a feladatom.

- Hogy került kapcsolatba a buddhizmussal?

- Ökumenikus gondolkodású vagyok, eredetileg katolikus. Mindenki hitét tisztelem, erről is írok az új könyvem Tolerancia című fejezetében. A buddhizmus szá- momra inkább filozófia, mint vallás. Azért szeretem, mert erőszakmentes, és maximálisan tiszteletben tartja a másikat. A nyolcvanas évek elején sokszor hívtak Japánba, láttam Hirosimát és Nagaszakit is. Láttam a zen-buddhista kolostorokat, kerteket, szerintük a kőben is lélek van. A fára cédulákat tesznek a kívánságaikkal, amik lebegnek a szélben, hisznek abban, hogy így eljutnak a kérések Istenhez. A Shinto-templomban egy gongot ütnek meg farönkkel, hogy a rezgés vigye fel az égbe a kéréseket, az imát. A legkisebb, zsebkendőnyi területeken is fát ültetnek, ez a bonsai. A betegségem alatt találtam egy CD-t: A láma éne- két. Úgy feküdtem le, hogy végtelenítettem a CD-lejátszót, hogy ha felébredek éjszaka, és azt érzem, hogy meg akarok fulladni, ezt a megnyugtató zenét halljam. Bevált. Kaptam egy Ji Kinget (Pressing Lajos fordításában, Kung Fu Ce tanításaival) Fekete Károlytól, akivel a szombathelyi és büki koncerten is felléptem. Azóta mindennap forgatom.

- Mire használja? Kérdéseket tesz fel?

- Azt is ebből tanultam például, hogy hogyan szedjem össze magam reggel. Ha hagyom, hogy amikor felkelek, az agyam adjon parancsokat össze-vissza, akkor kapkodok, ideges leszek. De ez hiba. Sokkal hatékonyabb, ha leülök, mielőtt az agyam parancsokat ad, és a Ji Kinget kérdezem, mi a feladatom ma. Nyugodtan, nem kapkodva, nem villódzós módon végzem el a teendőimet. Úgy meditálok, hogy rajzolok és festek. Így készülök egy koncertre is.

- Mióta kíséri az életét a festés?

- Huszonöt éves korom óta festek. Ez a mandalám. A szombathelyi a negyvennyolcadik kiállításom volt, egy párizsi tárlattal párhuzamosan. A kiállítások végigkísérték a koncertjeimet. Festés közben ugyanazt csinálom, amit a színpadon. Szeretem megjeleníteni valakinek vagy valaminek a lelkét, szeretném, ha más is megérezné azt a hatást, amit rám tett. A buddhizmus átjárja a gondolkodásomat, ez megjelenik a képeim témáiban is. De vallási rituálékat nem csinálok. Madonnákat ugyanúgy festek. A fény és az angyal visszatérő motívumok a festményeken, grafikákon. Az új könyvemben is írok arról, milyen hatással volt rám a keleti gondolkodás. Nagyon szeretem azt a tanmesét, amit Szögjal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról című könyvében találtam. A mese nem más, mint egy önéletrajz, öt fejezetben. 1. Sétálok végig az utcán, van egy mély gödör a járdán, beleesem. Elveszett vagyok..., remény nélküli. Nem az én hibám. Egy örökkévalóság, mire kimászom belőle. 2. Sétálok ugyanazon az utcán. Van egy mély gödör a járdán, úgy teszek, mintha nem látnám. Megint beleesek. Nem tudom elhinni, hogy megint ugyanott vagyok. De nem az én hibám. Ismét hosszú időbe telik, mire kijutok. 3. Sétálok ugyanazon az utcán. Van egy mély gödör a járdán. Látom, hogy ott van. Mégis beleesek - ez már szokás. Nyitva a szemem, tudom, hol vagyok. Az én hibám. Azonnan kikerülök onnan. 4. Sétálok ugyanazon az utcán. Van egy mély gödör a járdán. Kikerü-löm. 5. Egy másik utcán sétálok. Ez a tanmese az új könyv mottója.

- Az is másik utcán sétálás, hogy Franciaországban él, és már nem lép fel nagy színpadokon?

- Az a másik utcán sétálás, hogy úgy döntöttem, az álmaimat követem. Hallgatok a pici belső hangra, harmóniában élek, egészségesebben. Úgy érzem magam, mint aki megtalálta önmagát. Boldogabb vagyok, mint mikor megfeleltem mások elvárásainak. A szakma, a rajongók bélyeget ragasztanak a művészre. És azt viselni kell, olyan mint egy maszk, sőt, több maszk. A családom is meg akarta valósítani az álmát rajtam keresztül. Kérdés, kinek az álma volt, hogy énekesnő lettem.

- Az édesanyja ideutazott Szombathelyre, hogy lássa-hallja énekelni az oladi templomban. Az ő álma volt, hogy énekesnő legyen?

- Az övé is. De az enyém is. Gyerekkori álmom volt, hogy a Scala piros függönye előtt meghajolok. Amit vizionál az ember, az bejön. Megvalósult az álmom, de közben borzasztóan vágytam a nyugalomra. Amikor a környezetem azt gondolja, hogy nekem így jó, vagy úgy jó, nem tudják, valójában mi milyen hatással van rám. A belső ve- zérmű azonnal jelez. Most már megengedem magamnak, hogy az vezéreljen, amit belül tényleg érzek.

- Mi vezette Franciaor- szágba?

- Amikor beteg voltam, sokat gondolkodtam. Eszembe jutott, hogy 1976-ban énekeltem Aix-en Provance-ban, s hogy jártam Cezanne házában is, ahol ő festett. Emlékeztem, hogy nagyon boldog voltam Franciaországban. Vágytam Provance napfényére, aranyszíneket akartam látni. Nem bírom a telet. Rám lehetne írni, hogy Sylvia csak 30 Celsius-fokban működik. A fény, a meleg nagyon kihat az ember lelkiállapotára is. Sok helyen jártam a világban, de nem szeretem a nagyvárosokat. Mikor odaköltöztem, bolondnak néztek, de már tudom, hogy lehet karriert csinálni kis településről is. Amikor beteg voltam, sokáig keseregtem azon, hogy kinek kell egy ötvenen túli énekesnő, aki két évig nyomta az ágyat. Majd minden lépésemet megtervezve, másfél évig leveleztem a kapcsolatok kialakításáért. Most kezd összeállni az az élet, amit én mindig szerettem volna élni. Eldönthetem, hogy miből mennyit kérek. Ezzel együtt azt a huszonöt évet, amit utaztam, nem bánom. De ez a mostani periódus a lelkemnek sokkal jobban passzol, mint amaz. Nyugalomban tudok csak teremteni.

- Csak közvetítő közeg vagyok. A tehetséget kaptam. Arra nem vagyok büszke, ami az adottságom, a hangom, olyan, mint a két karom vagy lábam. A kérdés: mit csiszolok ki magamból. Erősen hatott rám a keleti gondolkodás, a buddhizmus. Megtanultam, hogyan kell szórni a mandalát. És amikor kész van, elsöprik egy mozdulattal. Mert akkor már nem az enyém. Addig fontos, amíg azzal foglalatoskodok. A zenét életre kelteni, ez a dolgom. Arra büszke vagyok, vagyis inkább öröm, ha sikerül egy olyan atmoszférát teremteni, amiben jól érzik magukat az emberek. Egyesül valamilyen erő a koncerten. Akkor érezni leginkább, amikor nagy csend van. Sokat gondolok arra a hírvivőre, aki futott a háborún át, elmondta a hírt, és összerogyott. Persze nem szeretnék összerogyni, de a hírvivés volna a lényeg. Jól szolgálni, ennyi a feladatom.

- Hogy került kapcsolatba a buddhizmussal?

- Ökumenikus gondolkodású vagyok, eredetileg katolikus. Mindenki hitét tisztelem, erről is írok az új könyvem Tolerancia című fejezetében. A buddhizmus szá- momra inkább filozófia, mint vallás. Azért szeretem, mert erőszakmentes, és maximálisan tiszteletben tartja a másikat. A nyolcvanas évek elején sokszor hívtak Japánba, láttam Hirosimát és Nagaszakit is. Láttam a zen-buddhista kolostorokat, kerteket, szerintük a kőben is lélek van. A fára cédulákat tesznek a kívánságaikkal, amik lebegnek a szélben, hisznek abban, hogy így eljutnak a kérések Istenhez. A Shinto-templomban egy gongot ütnek meg farönkkel, hogy a rezgés vigye fel az égbe a kéréseket, az imát. A legkisebb, zsebkendőnyi területeken is fát ültetnek, ez a bonsai. A betegségem alatt találtam egy CD-t: A láma éne- két. Úgy feküdtem le, hogy végtelenítettem a CD-lejátszót, hogy ha felébredek éjszaka, és azt érzem, hogy meg akarok fulladni, ezt a megnyugtató zenét halljam. Bevált. Kaptam egy Ji Kinget (Pressing Lajos fordításában, Kung Fu Ce tanításaival) Fekete Károlytól, akivel a szombathelyi és büki koncerten is felléptem. Azóta mindennap forgatom.

- Mire használja? Kérdéseket tesz fel?

- Azt is ebből tanultam például, hogy hogyan szedjem össze magam reggel. Ha hagyom, hogy amikor felkelek, az agyam adjon parancsokat össze-vissza, akkor kapkodok, ideges leszek. De ez hiba. Sokkal hatékonyabb, ha leülök, mielőtt az agyam parancsokat ad, és a Ji Kinget kérdezem, mi a feladatom ma. Nyugodtan, nem kapkodva, nem villódzós módon végzem el a teendőimet. Úgy meditálok, hogy rajzolok és festek. Így készülök egy koncertre is.

- Mióta kíséri az életét a festés?

- Huszonöt éves korom óta festek. Ez a mandalám. A szombathelyi a negyvennyolcadik kiállításom volt, egy párizsi tárlattal párhuzamosan. A kiállítások végigkísérték a koncertjeimet. Festés közben ugyanazt csinálom, amit a színpadon. Szeretem megjeleníteni valakinek vagy valaminek a lelkét, szeretném, ha más is megérezné azt a hatást, amit rám tett. A buddhizmus átjárja a gondolkodásomat, ez megjelenik a képeim témáiban is. De vallási rituálékat nem csinálok. Madonnákat ugyanúgy festek. A fény és az angyal visszatérő motívumok a festményeken, grafikákon. Az új könyvemben is írok arról, milyen hatással volt rám a keleti gondolkodás. Nagyon szeretem azt a tanmesét, amit Szögjal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról című könyvében találtam. A mese nem más, mint egy önéletrajz, öt fejezetben. 1. Sétálok végig az utcán, van egy mély gödör a járdán, beleesem. Elveszett vagyok..., remény nélküli. Nem az én hibám. Egy örökkévalóság, mire kimászom belőle. 2. Sétálok ugyanazon az utcán. Van egy mély gödör a járdán, úgy teszek, mintha nem látnám. Megint beleesek. Nem tudom elhinni, hogy megint ugyanott vagyok. De nem az én hibám. Ismét hosszú időbe telik, mire kijutok. 3. Sétálok ugyanazon az utcán. Van egy mély gödör a járdán. Látom, hogy ott van. Mégis beleesek - ez már szokás. Nyitva a szemem, tudom, hol vagyok. Az én hibám. Azonnan kikerülök onnan. 4. Sétálok ugyanazon az utcán. Van egy mély gödör a járdán. Kikerü-löm. 5. Egy másik utcán sétálok. Ez a tanmese az új könyv mottója.

- Az is másik utcán sétálás, hogy Franciaországban él, és már nem lép fel nagy színpadokon?

- Az a másik utcán sétálás, hogy úgy döntöttem, az álmaimat követem. Hallgatok a pici belső hangra, harmóniában élek, egészségesebben. Úgy érzem magam, mint aki megtalálta önmagát. Boldogabb vagyok, mint mikor megfeleltem mások elvárásainak. A szakma, a rajongók bélyeget ragasztanak a művészre. És azt viselni kell, olyan mint egy maszk, sőt, több maszk. A családom is meg akarta valósítani az álmát rajtam keresztül. Kérdés, kinek az álma volt, hogy énekesnő lettem.

- Az édesanyja ideutazott Szombathelyre, hogy lássa-hallja énekelni az oladi templomban. Az ő álma volt, hogy énekesnő legyen?

- Az övé is. De az enyém is. Gyerekkori álmom volt, hogy a Scala piros függönye előtt meghajolok. Amit vizionál az ember, az bejön. Megvalósult az álmom, de közben borzasztóan vágytam a nyugalomra. Amikor a környezetem azt gondolja, hogy nekem így jó, vagy úgy jó, nem tudják, valójában mi milyen hatással van rám. A belső ve- zérmű azonnal jelez. Most már megengedem magamnak, hogy az vezéreljen, amit belül tényleg érzek.

- Mi vezette Franciaor- szágba?

- Amikor beteg voltam, sokat gondolkodtam. Eszembe jutott, hogy 1976-ban énekeltem Aix-en Provance-ban, s hogy jártam Cezanne házában is, ahol ő festett. Emlékeztem, hogy nagyon boldog voltam Franciaországban. Vágytam Provance napfényére, aranyszíneket akartam látni. Nem bírom a telet. Rám lehetne írni, hogy Sylvia csak 30 Celsius-fokban működik. A fény, a meleg nagyon kihat az ember lelkiállapotára is. Sok helyen jártam a világban, de nem szeretem a nagyvárosokat. Mikor odaköltöztem, bolondnak néztek, de már tudom, hogy lehet karriert csinálni kis településről is. Amikor beteg voltam, sokáig keseregtem azon, hogy kinek kell egy ötvenen túli énekesnő, aki két évig nyomta az ágyat. Majd minden lépésemet megtervezve, másfél évig leveleztem a kapcsolatok kialakításáért. Most kezd összeállni az az élet, amit én mindig szerettem volna élni. Eldönthetem, hogy miből mennyit kérek. Ezzel együtt azt a huszonöt évet, amit utaztam, nem bánom. De ez a mostani periódus a lelkemnek sokkal jobban passzol, mint amaz. Nyugalomban tudok csak teremteni.

- Hogy került kapcsolatba a buddhizmussal?

- Ökumenikus gondolkodású vagyok, eredetileg katolikus. Mindenki hitét tisztelem, erről is írok az új könyvem Tolerancia című fejezetében. A buddhizmus szá- momra inkább filozófia, mint vallás. Azért szeretem, mert erőszakmentes, és maximálisan tiszteletben tartja a másikat. A nyolcvanas évek elején sokszor hívtak Japánba, láttam Hirosimát és N