Elfogadni az emberek másságát Ó

A pihenés fogalmához erősen kötődik az olvasás, ezért Presser Gábor kedvenc könyveiről kezdjük a beszélgetést a Danubius Thermal és Sport Hotel egyik csendes zugában.

- Szívesen nyúlok például Szerb Antalhoz vagy Marqueshez; éppenséggel nemrégiben olvastam újra bele a Bánatos kurváimba. Ő az egyik kedvencem; Szerelem a kolera idején... Nagyon nagy kedvencem néhány Esterházy-könyv is; nem a történeten csodálkozunk, hanem ugye a szavaknak a játékán. Vagy Závada Jadviga párnája, ami egy kicsit megismerteti az emberrel azt, hogy hol is él. Rengeteget mondhatnék, bár ilyesmiről azért nem szeretek beszélni, mert utána mindig rájövök, hogy nem is azt említettem... Szóval, hogy mennyi mindent kihagytam, és az milyen rossz. Pedig milyen jó lett volna, ha nem hagyom ki. Mert az embertől egy interjú során azt várják, hogy tud-e adni magáról egy képet, és akkor egy nagyon hiányos képet adok magamról...

- Ez a műfaj már csak ilyen.

- Igen, de nekem ez akkor is egy fontos sirámom.

- Van olyan ország, vagy a világnak olyan pontja, amelyikre egy bizonyos hangulatban a legszívesebben gondolsz, s ahová, amelynek a hangulatára visszavágysz, s ha úgy adódik, el is utazol oda?

- Pont olyan nincs, hogy egy országba egy hangulatért elmennék. De én egy nagyon-nagyon kíváncsi ember vagyok, szándékosan nem mondom, hogy nyitott, mert én nem szeretem ezt a szót. Külföldön sok olyan élmény éri az embert, amit nem lehet hazahozni, nem lehet átadni másoknak, amit csak ott lehet megtapasztalni. Ezek között az élmények között jócskán vannak olyanok, amelyek nekem nagyon sokat adtak. S ha ezt valakivel szeretném megosztani, ha másképp nem megy, elviszem oda, ahol ő még nem járt. Nekem tényleg rengeteg örömteli hely van az életemben. Nagyon kevés olyan, ahol rosszul éreztem volna magam. Visszavágyom például Indiába, ahol húsz éve jártam, és nagyon szeretném, ha majd újra elmehetnék. Általában, ha minél távolabbra megyünk, annál könnyebben tudjuk elfogadni az emberek másságát. Úgyhogy ez egy jó lecke szerintem. Azok már úgyis menthetetlenek, akik elmennek, mondjuk, mit tudom én Thaiföldre, mert ott olcsó a nyaralás, meg olcsó a szex; és utána azt mondják, hogy micsoda egy népség az. Azokkal akkor már úgysincs miről beszélni. Minél távolabbra megyünk, annál jobban tudjuk kipróbálni magunkat, hogy képesek vagyunk mások szokásait, emberségét, mások tradícióit elfogadni, befogadni. És nem kell ezeket megtanulni, nem kell ezeket gyakorolni, hanem - én úgy gondolom, így szeretném - jó szívvel megnézni, megszagolni, megtapogatni. Kicsit belekóstolni; meghallgatni az ő zenéjüket, megszeretgetni a táncaikat, megkóstolgatni a kajáikat. Valahogy így. Miután mindannyian mások vagyunk, ezt, szerintem, illik tiszteletben tartani. Úgy vélem, hogy én nem tudok senkinek sem, hogy is fejezzem ki magam: tanácsokat adni, hogy hogyan kell élni. De, ha megkérdeznék, elmondom, én hogy szeretnék. Túlságosan nagy dolog egy élet ahhoz, hogy egy helyen éljük. Próbáljuk meg azt az életet megtisztelni azzal, hogyha módunkban áll - és nekünk sokszor volt erre módunk, mert sokat utaztunk, turnéztunk, és akkor ez nagyon-nagyon érdekes dolog volt -, tehát próbáljuk meg egy kicsit megfigyelni, megszemlélni másoknak az életét, részt venni más emberek életében. Mindenhol kaptam valamit. Volt, ahol kicsit többet, má-sutt kicsit kevesebbet. Nekem semmiből nincs kedvencem. Nekem mindenből ötven kedvencem van. (Elneveti magát olyan Pici bácsisan.) Szóval sok mindent megtanulhatunk becsülni. Ugyanakkor azt mondom, akik most hirtelen olyan szerencsések lettek, hogy módjukban van utazgatni, azok utazzanak itthon is körbe. Érdekes és szép dolgokat lehet látni.

- Egy alkalommal Sztevanovity Dusánnal Zsennyén töltöttetek el hosszabb - alkotói - időszakot. Aazóta is szívesen jársz Nyugat-Dunántúlon.

- Mert nagyon-nagyon szép. A legirigyeltebb tája az országnak, hiszen szerencsés a fekvésénél fogva is. Ráadásul ugye egy olyan ország, amely ennyire szegény természeti kincsekben, hegyekben, tengerben, folyókban; bár folyókban nem vagyunk annyira szegények, amikor kiöntenek... De úgy különben azokból is lehetne több. Szóval egy ilyen országban nagyon meg kell becsülni, ha valahol gyönyörű lankák vannak. Ezért is szívesen járok ide.

- Nem csak a mi tájunkhoz, de a munkahelyedhez, inkább úgy nevezném: alkotói fészkedhez, a Vígszínházhoz is hűséges vagy. 1978-tól zenei vezetőként ténykedsz ott. Több művedet is a Vígben mutatták be először. Motoszkál benned valami új darab, mondjuk egy újabb Presser-musical?

- Nem tudom pontosan, mit hoz a jövő... Az emberben mindig motoszkál valami, aztán mindig valahogy eltérítenek. Mindig úgy hagyom, hogy az erősebbik szél fújjon. Konkrétum semmi ilyesmi nincs ebben a pillanatban. Most újítottuk föl a Padlást (1987-ben volt a bemutatója - szp), a 700 ezredik néző környékén. És ez az embert bután megelégedetté teszi, tehát bután kényelmessé tesz, és csücsülök a babéraimon. De abban a percben, ha olyan jó könyv kerül a kezembe, mint anno a Padlás, tehát valami olyan, ami engem ugyanúgy megmozgatna, mint az tette velem akkor, abban a pillanatban biztos, hogy nekirohanok a zongorának...

Presser Gábornak, azaz Pici bának mindenből legalább ötven kedvence van...

- Szívesen nyúlok például Szerb Antalhoz vagy Marqueshez; éppenséggel nemrégiben olvastam újra bele a Bánatos kurváimba. Ő az egyik kedvencem; Szerelem a kolera idején... Nagyon nagy kedvencem néhány Esterházy-könyv is; nem a történeten csodálkozunk, hanem ugye a szavaknak a játékán. Vagy Závada Jadviga párnája, ami egy kicsit megismerteti az emberrel azt, hogy hol is él. Rengeteget mondhatnék, bár ilyesmiről azért nem szeretek beszélni, mert utána mindig rájövök, hogy nem is azt említettem... Szóval, hogy mennyi mindent kihagytam, és az milyen rossz. Pedig milyen jó lett volna, ha nem hagyom ki. Mert az embertől egy interjú során azt várják, hogy tud-e adni magáról egy képet, és akkor egy nagyon hiányos képet adok magamról...

- Ez a műfaj már csak ilyen.

- Igen, de nekem ez akkor is egy fontos sirámom.

- Van olyan ország, vagy a világnak olyan pontja, amelyikre egy bizonyos hangulatban a legszívesebben gondolsz, s ahová, amelynek a hangulatára visszavágysz, s ha úgy adódik, el is utazol oda?

- Pont olyan nincs, hogy egy országba egy hangulatért elmennék. De én egy nagyon-nagyon kíváncsi ember vagyok, szándékosan nem mondom, hogy nyitott, mert én nem szeretem ezt a szót. Külföldön sok olyan élmény éri az embert, amit nem lehet hazahozni, nem lehet átadni másoknak, amit csak ott lehet megtapasztalni. Ezek között az élmények között jócskán vannak olyanok, amelyek nekem nagyon sokat adtak. S ha ezt valakivel szeretném megosztani, ha másképp nem megy, elviszem oda, ahol ő még nem járt. Nekem tényleg rengeteg örömteli hely van az életemben. Nagyon kevés olyan, ahol rosszul éreztem volna magam. Visszavágyom például Indiába, ahol húsz éve jártam, és nagyon szeretném, ha majd újra elmehetnék. Általában, ha minél távolabbra megyünk, annál könnyebben tudjuk elfogadni az emberek másságát. Úgyhogy ez egy jó lecke szerintem. Azok már úgyis menthetetlenek, akik elmennek, mondjuk, mit tudom én Thaiföldre, mert ott olcsó a nyaralás, meg olcsó a szex; és utána azt mondják, hogy micsoda egy népség az. Azokkal akkor már úgysincs miről beszélni. Minél távolabbra megyünk, annál jobban tudjuk kipróbálni magunkat, hogy képesek vagyunk mások szokásait, emberségét, mások tradícióit elfogadni, befogadni. És nem kell ezeket megtanulni, nem kell ezeket gyakorolni, hanem - én úgy gondolom, így szeretném - jó szívvel megnézni, megszagolni, megtapogatni. Kicsit belekóstolni; meghallgatni az ő zenéjüket, megszeretgetni a táncaikat, megkóstolgatni a kajáikat. Valahogy így. Miután mindannyian mások vagyunk, ezt, szerintem, illik tiszteletben tartani. Úgy vélem, hogy én nem tudok senkinek sem, hogy is fejezzem ki magam: tanácsokat adni, hogy hogyan kell élni. De, ha megkérdeznék, elmondom, én hogy szeretnék. Túlságosan nagy dolog egy élet ahhoz, hogy egy helyen éljük. Próbáljuk meg azt az életet megtisztelni azzal, hogyha módunkban áll - és nekünk sokszor volt erre módunk, mert sokat utaztunk, turnéztunk, és akkor ez nagyon-nagyon érdekes dolog volt -, tehát próbáljuk meg egy kicsit megfigyelni, megszemlélni másoknak az életét, részt venni más emberek életében. Mindenhol kaptam valamit. Volt, ahol kicsit többet, má-sutt kicsit kevesebbet. Nekem semmiből nincs kedvencem. Nekem mindenből ötven kedvencem van. (Elneveti magát olyan Pici bácsisan.) Szóval sok mindent megtanulhatunk becsülni. Ugyanakkor azt mondom, akik most hirtelen olyan szerencsések lettek, hogy módjukban van utazgatni, azok utazzanak itthon is körbe. Érdekes és szép dolgokat lehet látni.

- Egy alkalommal Sztevanovity Dusánnal Zsennyén töltöttetek el hosszabb - alkotói - időszakot. Aazóta is szívesen jársz Nyugat-Dunántúlon.

- Mert nagyon-nagyon szép. A legirigyeltebb tája az országnak, hiszen szerencsés a fekvésénél fogva is. Ráadásul ugye egy olyan ország, amely ennyire szegény természeti kincsekben, hegyekben, tengerben, folyókban; bár folyókban nem vagyunk annyira szegények, amikor kiöntenek... De úgy különben azokból is lehetne több. Szóval egy ilyen országban nagyon meg kell becsülni, ha valahol gyönyörű lankák vannak. Ezért is szívesen járok ide.

- Nem csak a mi tájunkhoz, de a munkahelyedhez, inkább úgy nevezném: alkotói fészkedhez, a Vígszínházhoz is hűséges vagy. 1978-tól zenei vezetőként ténykedsz ott. Több művedet is a Vígben mutatták be először. Motoszkál benned valami új darab, mondjuk egy újabb Presser-musical?

- Nem tudom pontosan, mit hoz a jövő... Az emberben mindig motoszkál valami, aztán mindig valahogy eltérítenek. Mindig úgy hagyom, hogy az erősebbik szél fújjon. Konkrétum semmi ilyesmi nincs ebben a pillanatban. Most újítottuk föl a Padlást (1987-ben volt a bemutatója - szp), a 700 ezredik néző környékén. És ez az embert bután megelégedetté teszi, tehát bután kényelmessé tesz, és csücsülök a babéraimon. De abban a percben, ha olyan jó könyv kerül a kezembe, mint anno a Padlás, tehát valami olyan, ami engem ugyanúgy megmozgatna, mint az tette velem akkor, abban a pillanatban biztos, hogy nekirohanok a zongorának...

Presser Gábornak, azaz Pici bának mindenből legalább ötven kedvence van...

- Szívesen nyúlok például Szerb Antalhoz vagy Marqueshez; éppenséggel nemrégiben olvastam újra bele a Bánatos kurváimba. Ő az egyik kedvencem; Szerelem a kolera idején... Nagyon nagy kedvencem néhány Esterházy-könyv is; nem a történeten csodálkozunk, hanem ugye a szavaknak a játékán. Vagy Závada Jadviga párnája, ami egy kicsit megismerteti az emberrel azt, hogy hol is él. Rengeteget mondhatnék, bár ilyesmiről azért nem szeretek beszélni, mert utána mindig rájövök, hogy nem is azt említettem... Szóval, hogy mennyi mindent kihagytam, és az milyen rossz. Pedig milyen jó lett volna, ha nem hagyom ki. Mert az embertől egy interjú során azt várják, hogy tud-e adni magáról egy képet, és akkor egy nagyon hiányos képet adok magamról...

- Ez a műfaj már csak ilyen.

- Igen, de nekem ez akkor is egy fontos sirámom.

- Van olyan ország, vagy a világnak olyan pontja, amelyikre egy bizonyos hangulatban a legszívesebben gondolsz, s ahová, amelynek a hangulatára visszavágysz, s ha úgy adódik, el is utazol oda?

- Pont olyan nincs, hogy egy országba egy hangulatért elmennék. De én egy nagyon-nagyon kíváncsi ember vagyok, szándékosan nem mondom, hogy nyitott, mert én nem szeretem ezt a szót. Külföldön sok olyan élmény éri az embert, amit nem lehet hazahozni, nem lehet átadni másoknak, amit csak ott lehet megtapasztalni. Ezek között az élmények között jócskán vannak olyanok, amelyek nekem nagyon sokat adtak. S ha ezt valakivel szeretném megosztani, ha másképp nem megy, elviszem oda, ahol ő még nem járt. Nekem tényleg rengeteg örömteli hely van az életemben. Nagyon kevés olyan, ahol rosszul éreztem volna magam. Visszavágyom például Indiába, ahol húsz éve jártam, és nagyon szeretném, ha majd újra elmehetnék. Általában, ha minél távolabbra megyünk, annál könnyebben tudjuk elfogadni az emberek másságát. Úgyhogy ez egy jó lecke szerintem. Azok már úgyis menthetetlenek, akik elmennek, mondjuk, mit tudom én Thaiföldre, mert ott olcsó a nyaralás, meg olcsó a szex; és utána azt mondják, hogy micsoda egy népség az. Azokkal akkor már úgysincs miről beszélni. Minél távolabbra megyünk, annál jobban tudjuk kipróbálni magunkat, hogy képesek vagyunk mások szokásait, emberségét, mások tradícióit elfogadni, befogadni. És nem kell ezeket megtanulni, nem kell ezeket gyakorolni, hanem - én úgy gondolom, így szeretném - jó szívvel megnézni, megszagolni, megtapogatni. Kicsit belekóstolni; meghallgatni az ő zenéjüket, megszeretgetni a táncaikat, megkóstolgatni a kajáikat. Valahogy így. Miután mindannyian mások vagyunk, ezt, szerintem, illik tiszteletben tartani. Úgy vélem, hogy én nem tudok senkinek sem, hogy is fejezzem ki magam: tanácsokat adni, hogy hogyan kell élni. De, ha megkérdeznék, elmondom, én hogy szeretnék. Túlságosan nagy dolog egy élet ahhoz, hogy egy helyen éljük. Próbáljuk meg azt az életet megtisztelni azzal, hogyha módunkban áll - és nekünk sokszor volt erre módunk, mert sokat utaztunk, turnéztunk, és akkor ez nagyon-nagyon érdekes dolog volt -, tehát próbáljuk meg egy kicsit megfigyelni, megszemlélni másoknak az életét, részt venni más emberek életében. Mindenhol kaptam valamit. Volt, ahol kicsit többet, má-sutt kicsit kevesebbet. Nekem semmiből nincs kedvencem. Nekem mindenből ötven kedvencem van. (Elneveti magát olyan Pici bácsisan.) Szóval sok mindent megtanulhatunk becsülni. Ugyanakkor azt mondom, akik most hirtelen olyan szerencsések lettek, hogy módjukban van utazgatni, azok utazzanak itthon is körbe. Érdekes és szép dolgokat lehet látni.

- Egy alkalommal Sztevanovity Dusánnal Zsennyén töltöttetek el hosszabb - alkotói - időszakot. Aazóta is szívesen jársz Nyugat-Dunántúlon.

- Mert nagyon-nagyon szép. A legirigyeltebb tája az országnak, hiszen szerencsés a fekvésénél fogva is. Ráadásul ugye egy olyan ország, amely ennyire szegény természeti kincsekben, hegyekben, tengerben, folyókban; bár folyókban nem vagyunk annyira szegények, amikor kiöntenek... De úgy különben azokból is lehetne több. Szóval egy ilyen országban nagyon meg kell becsülni, ha valahol gyönyörű lankák vannak. Ezért is szívesen járok ide.

- Nem csak a mi tájunkhoz, de a munkahelyedhez, inkább úgy nevezném: alkotói fészkedhez, a Vígszínházhoz is hűséges vagy. 1978-tól zenei vezetőként ténykedsz ott. Több művedet is a Vígben mutatták be először. Motoszkál benned valami új darab, mondjuk egy újabb Presser-musical?

- Nem tudom pontosan, mit hoz a jövő... Az emberben mindig motoszkál valami, aztán mindig valahogy eltérítenek. Mindig úgy hagyom, hogy az erősebbik szél fújjon. Konkrétum semmi ilyesmi nincs ebben a pillanatban. Most újítottuk föl a Padlást (1987-ben volt a bemutatója - szp), a 700 ezredik néző környékén. És ez az embert bután megelégedetté teszi, tehát bután kényelmessé tesz, és csücsülök a babéraimon. De abban a percben, ha olyan jó könyv kerül a kezembe, mint anno a Padlás, tehát valami olyan, ami engem ugyanúgy megmozgatna, mint az tette velem akkor, abban a pillanatban biztos, hogy nekirohanok a zongorának...

Presser Gábornak, azaz Pici bának mindenből legalább ötven kedvence van...

- Ez a műfaj már csak ilyen.

- Igen, de nekem ez akkor is egy fontos sirámom.

- Van olyan ország, vagy a világnak olyan pontja, amelyikre egy bizonyos hangulatban a legszívesebben gondolsz, s ahová, amelynek a hangulatára visszavágysz, s ha úgy adódik, el is utazol oda?

- Pont olyan nincs, hogy egy országba egy hangulatért elmennék. De én egy nagyon-nagyon kíváncsi ember vagyok, szándékosan nem mondom, hogy nyitott, mert én nem szeretem ezt a szót. Külföldön sok olyan élmény éri az embert, amit nem lehet hazahozni, nem lehet átadni másoknak, amit csak ott lehet megtapasztalni. Ezek között az élmények között jócskán vannak olyanok, amelyek nekem nagyon sokat adtak. S ha ezt valakivel szeretném megosztani, ha másképp nem megy, elviszem oda, ahol ő még nem járt. Nekem tényleg rengeteg örömteli hely van az életemben. Nagyon kevés olyan, ahol rosszul éreztem volna magam. Visszavágyom például Indiába, ahol húsz éve jártam, és nagyon szeretném, ha majd újra elmehetnék. Általában, ha minél távolabbra megyünk, annál könnyebben tudjuk elfogadni az emberek másságát. Úgyhogy ez egy jó lecke szerintem. Azok már úgyis menthetetlenek, akik elmennek, mondjuk, mit tudom én Thaiföldre, mert ott olcsó a nyaralás, meg olcsó a szex; és utána azt mondják, hogy micsoda egy népség az. Azokkal akkor már úgysincs miről beszélni. Minél távolabbra megyünk, annál jobban tudjuk kipróbálni magunkat, hogy képesek vagyunk mások szokásait, emberségét, mások tradícióit elfogadni, befogadni. És nem kell ezeket megtanulni, nem kell ezeket gyakorolni, hanem - én úgy gondolom, így szeretném - jó szívvel megnézni, megszagolni, megtapogatni. Kicsit belekóstolni; meghallgatni az ő zenéjüket, megszeretgetni a táncaikat, megkóstolgatni a kajáikat. Valahogy így. Miután mindannyian mások vagyunk, ezt, szerintem, illik tiszteletben tartani. Úgy vélem, hogy én nem tudok senkinek sem, hogy is fejezzem ki magam: tanácsokat adni, hogy hogyan kell élni. De, ha megkérdeznék, elmondom, én hogy szeretnék. Túlságosan nagy dolog egy élet ahhoz, hogy egy helyen éljük. Próbáljuk meg azt az életet megtisztelni azzal, hogyha módunkban áll - és nekünk sokszor volt erre módunk, mert sokat utaztunk, turnéztunk, és akkor ez nagyon-nagyon érdekes dolog volt -, tehát próbáljuk meg egy kicsit megfigyelni, megszemlélni másoknak az életét, részt venni más emberek életében. Mindenhol kaptam valamit. Volt, ahol kicsit többet, má-sutt kicsit kevesebbet. Nekem semmiből nincs kedvencem. Nekem mindenből ötven kedvencem van. (Elneveti magát olyan Pici bácsisan.) Szóval sok mindent megtanulhatunk becsülni. Ugyanakkor azt mondom, akik most hirtelen olyan szerencsések lettek, hogy módjukban van utazgatni, azok utazzanak itthon is körbe. Érdekes és szép dolgokat lehet látni.

- Egy alkalommal Sztevanovity Dusánnal Zsennyén töltöttetek el hosszabb - alkotói - időszakot. Aazóta is szívesen jársz Nyugat-Dunántúlon.

- Mert nagyon-nagyon szép. A legirigyeltebb tája az országnak, hiszen szerencsés a fekvésénél fogva is. Ráadásul ugye egy olyan ország, amely ennyire szegény természeti kincsekben, hegyekben, tengerben, folyókban; bár folyókban nem vagyunk annyira szegények, amikor kiöntenek... De úgy különben azokból is lehetne több. Szóval egy ilyen országban nagyon meg kell becsülni, ha valahol gyönyörű lankák vannak. Ezért is szívesen járok ide.

- Nem csak a mi tájunkhoz, de a munkahelyedhez, inkább úgy nevezném: alkotói fészkedhez, a Vígszínházhoz is hűséges vagy. 1978-tól zenei vezetőként ténykedsz ott. Több művedet is a Vígben mutatták be először. Motoszkál benned valami új darab, mondjuk egy újabb Presser-musical?

- Nem tudom pontosan, mit hoz a jövő... Az emberben mindig motoszkál valami, aztán mindig valahogy eltérítenek. Mindig úgy hagyom, hogy az erősebbik szél fújjon. Konkrétum semmi ilyesmi nincs ebben a pillanatban. Most újítottuk föl a Padlást (1987-ben volt a bemutatója - szp), a 700 ezredik néző környékén. És ez az embert bután megelégedetté teszi, tehát bután kényelmessé tesz, és csücsülök a babéraimon. De abban a percben, ha olyan jó könyv kerül a kezembe, mint anno a Padlás, tehát valami olyan, ami engem ugyanúgy megmozgatna, mint az tette velem akkor, abban a pillanatban biztos, hogy nekirohanok a zongorának...

Presser Gábornak, azaz Pici bának mindenből legalább ötven kedvence van...

- Ez a műfaj már csak ilyen.

- Igen, de nekem ez akkor is egy fontos sirámom.

- Van olyan ország, vagy a világnak olyan pontja, amelyikre egy bizonyos hangulatban a legszívesebben gondolsz, s ahová, amelynek a hangulatára visszavágysz, s ha úgy adódik, el is utazol oda?

- Pont olyan nincs, hogy egy országba egy hangulatért elmennék. De én egy nagyon-nagyon kíváncsi ember vagyok, szándékosan nem mondom, hogy nyitott, mert én nem szeretem ezt a szót. Külföldön sok olyan élmény éri az embert, amit nem lehet hazahozni, nem lehet átadni másoknak, amit csak ott lehet megtapasztalni. Ezek között az élmények között jócskán vannak olyanok, amelyek nekem nagyon sokat adtak. S ha ezt valakivel szeretném megosztani, ha másképp nem megy, elviszem oda, ahol ő még nem járt. Nekem tényleg rengeteg örömteli hely van az életemben. Nagyon kevés olyan, ahol rosszul éreztem volna magam. Visszavágyom például Indiába, ahol húsz éve jártam, és nagyon szeretném, ha majd újra elmehetnék. Általában, ha minél távolabbra megyünk, annál könnyebben tudjuk elfogadni az emberek másságát. Úgyhogy ez egy jó lecke szerintem. Azok már úgyis menthetetlenek, akik elmennek, mondjuk, mit tudom én Thaiföldre, mert ott olcsó a nyaralás, meg olcsó a szex; és utána azt mondják, hogy micsoda egy népség az. Azokkal akkor már úgysincs miről beszélni. Minél távolabbra megyünk, annál jobban tudjuk kipróbálni magunkat, hogy képesek vagyunk mások szokásait, emberségét, mások tradícióit elfogadni, befogadni. És nem kell ezeket megtanulni, nem kell ezeket gyakorolni, hanem - én úgy gondolom, így szeretném - jó szívvel megnézni, megszagolni, megtapogatni. Kicsit belekóstolni; meghallgatni az ő zenéjüket, megszeretgetni a táncaikat, megkóstolgatni a kajáikat. Valahogy így. Miután mindannyian mások vagyunk, ezt, szerintem, illik tiszteletben tartani. Úgy vélem, hogy én nem tudok senkinek sem, hogy is fejezzem ki magam: tanácsokat adni, hogy hogyan kell élni. De, ha megkérdeznék, elmondom, én hogy szeretnék. Túlságosan nagy dolog egy élet ahhoz, hogy egy helyen éljük. Próbáljuk meg azt az életet megtisztelni azzal, hogyha módunkban áll - és nekünk sokszor volt erre módunk, mert sokat utaztunk, turnéztunk, és akkor ez nagyon-nagyon érdekes dolog volt -, tehát próbáljuk meg egy kicsit megfigyelni, megszemlélni másoknak az életét, részt venni más emberek életében. Mindenhol kaptam valamit. Volt, ahol kicsit többet, má-sutt kicsit kevesebbet. Nekem semmiből nincs kedvencem. Nekem mindenből ötven kedvencem van. (Elneveti magát olyan Pici bácsisan.) Szóval sok mindent megtanulhatunk becsülni. Ugyanakkor azt mondom, akik most hirtelen olyan szerencsések lettek, hogy módjukban van utazgatni, azok utazzanak itthon is körbe. Érdekes és szép dolgokat lehet látni.

- Egy alkalommal Sztevanovity Dusánnal Zsennyén töltöttetek el hosszabb - alkotói - időszakot. Aazóta is szívesen jársz Nyugat-Dunántúlon.

- Mert nagyon-nagyon szép. A legirigyeltebb tája az országnak, hiszen szerencsés a fekvésénél fogva is. Ráadásul ugye egy olyan ország, amely ennyire szegény természeti kincsekben, hegyekben, tengerben, folyókban; bár folyókban nem vagyunk annyira szegények, amikor kiöntenek... De úgy különben azokból is lehetne több. Szóval egy ilyen országban nagyon meg kell becsülni, ha valahol gyönyörű lankák vannak. Ezért is szívesen járok ide.

- Nem csak a mi tájunkhoz, de a munkahelyedhez, inkább úgy nevezném: alkotói fészkedhez, a Vígszínházhoz is hűséges vagy. 1978-tól zenei vezetőként ténykedsz ott. Több művedet is a Vígben mutatták be először. Motoszkál benned valami új darab, mondjuk egy újabb Presser-musical?

- Nem tudom pontosan, mit hoz a jövő... Az emberben mindig motoszkál valami, aztán mindig valahogy eltérítenek. Mindig úgy hagyom, hogy az erősebbik szél fújjon. Konkrétum semmi ilyesmi nincs ebben a pillanatban. Most újítottuk föl a Padlást (1987-ben volt a bemutatója - szp), a 700 ezredik néző környékén. És ez az embert bután megelégedetté teszi, tehát bután kényelmessé tesz, és csücsülök a babéraimon. De abban a percben, ha olyan jó könyv kerül a kezembe, mint anno a Padlás, tehát valami olyan, ami engem ugyanúgy megmozgatna, mint az tette velem akkor, abban a pillanatban biztos, hogy nekirohanok a zongorának...

Presser Gábornak, azaz Pici bának mindenből legalább ötven kedvence van...

- Ez a műfaj már csak ilyen.

- Igen, de nekem ez akkor is egy fontos sirámom.

- Van olyan ország, vagy a világnak olyan pontja, amelyikre egy bizonyos hangulatban a legszívesebben gondolsz, s ahová, amelynek a hangulatára visszavágysz, s ha úgy adódik, el is utazol oda?

- Pont olyan nincs, hogy egy országba egy hangulatért elmennék. De én egy nagyon-nagyon kíváncsi ember vagyok, szándékosan nem mondom, hogy nyitott, mert én nem szeretem ezt a szót. Külföldön sok olyan élmény éri az embert, amit nem lehet hazahozni, nem lehet átadni másoknak, amit csak ott lehet megtapasztalni. Ezek között az élmények között jócskán vannak olyanok, amelyek nekem nagyon sokat adtak. S ha ezt valakivel szeretném megosztani, ha másképp nem megy, elviszem oda, ahol ő még nem járt. Nekem tényleg rengeteg örömteli hely van az életemben. Nagyon kevés olyan, ahol rosszul éreztem volna magam. Visszavágyom például Indiába, ahol húsz éve jártam, és nagyon szeretném, ha majd újra elmehetnék. Általában, ha minél távolabbra megyünk, annál könnyebben tudjuk elfogadni az emberek másságát. Úgyhogy ez egy jó lecke szerintem. Azok már úgyis menthetetlenek, akik elmennek, mondjuk, mit tudom én Thaiföldre, mert ott olcsó a nyaralás, meg olcsó a szex; és utána azt mondják, hogy micsoda egy népség az. Azokkal akkor már úgysincs miről beszélni. Minél távolabbra megyünk, annál jobban tudjuk kipróbálni magunkat, hogy képesek vagyunk mások szokásait, emberségét, mások tradícióit elfogadni, befogadni. És nem kell ezeket megtanulni, nem kell ezeket gyakorolni, hanem - én úgy gondolom, így szeretném - jó szívvel megnézni, megszagolni, megtapogatni. Kicsit belekóstolni; meghallgatni az ő zenéjüket, megszeretgetni a táncaikat, megkóstolgatni a kajáikat. Valahogy így. Miután mindannyian mások vagyunk, ezt, szerintem, illik tiszteletben tartani. Úgy vélem, hogy én nem tudok senkinek sem, hogy is fejezzem ki magam: tanácsokat adni, hogy hogyan kell élni. De, ha megkérdeznék, elmondom, én hogy szeretnék. Túlságosan nagy dolog egy élet ahhoz, hogy egy helyen éljük. Próbáljuk meg azt az életet megtisztelni azzal, hogyha módunkban áll - és nekünk sokszor volt erre módunk, mert sokat utaztunk, turnéztunk, és akkor ez nagyon-nagyon érdekes dolog volt -, tehát próbáljuk meg egy kicsit megfigyelni, megszemlélni másoknak az életét, részt venni más emberek életében. Mindenhol kaptam valamit. Volt, ahol kicsit többet, má-sutt kicsit kevesebbet. Nekem semmiből nincs kedvencem. Nekem mindenből ötven kedvencem van. (Elneveti magát olyan Pici bácsisan.) Szóval sok mindent megtanulhatunk becsülni. Ugyanakkor azt mondom, akik most hirtelen olyan szerencsések lettek, hogy módjukban van utazgatni, azok utazzanak itthon is körbe. Érdekes és szép dolgokat lehet látni.

- Egy alkalommal Sztevanovity Dusánnal Zsennyén töltöttetek el hosszabb - alkotói - időszakot. Aazóta is szívesen jársz Nyugat-Dunántúlon.

- Mert nagyon-nagyon szép. A legirigyeltebb tája az országnak, hiszen szerencsés a fekvésénél fogva is. Ráadásul ugye egy olyan ország, amely ennyire szegény természeti kincsekben, hegyekben, tengerben, folyókban; bár folyókban nem vagyunk annyira szegények, amikor kiöntenek... De úgy különben azokból is lehetne több. Szóval egy ilyen országban nagyon meg kell becsülni, ha valahol gyönyörű lankák vannak. Ezért is szívesen járok ide.

- Nem csak a mi tájunkhoz, de a munkahelyedhez, inkább úgy nevezném: alkotói fészkedhez, a Vígszínházhoz is hűséges vagy. 1978-tól zenei vezetőként ténykedsz ott. Több művedet is a Vígben mutatták be először. Motoszkál benned valami új darab, mondjuk egy újabb Presser-musical?

- Nem tudom pontosan, mit hoz a jövő... Az emberben mindig motoszkál valami, aztán mindig valahogy eltérítenek. Mindig úgy hagyom, hogy az erősebbik szél fújjon. Konkrétum semmi ilyesmi nincs ebben a pillanatban. Most újítottuk föl a Padlást (1987-ben volt a bemutatója - szp), a 700 ezredik néző környékén. És ez az embert bután megelégedetté teszi, tehát bután kényelmessé tesz, és csücsülök a babéraimon. De abban a percben, ha olyan jó könyv kerül a kezembe, mint anno a Padlás, tehát valami olyan, ami engem ugyanúgy megmozgatna, mint az tette velem akkor, abban a pillanatban biztos, hogy nekirohanok a zongorának...

Presser Gábornak, azaz Pici bának mindenből legalább ötven kedvence van...

- Ez a műfaj már csak ilyen.

- Igen, de nekem ez akkor is egy fontos sirámom.

- Van olyan ország, vagy a világnak olyan pontja, amelyikre egy bizonyos hangulatban a legszívesebben gondolsz, s ahová, amelynek a hangulatára visszavágysz, s ha úgy adódik, el is utazol oda?

- Pont olyan nincs, hogy egy országba egy hangulatért elmennék. De én egy nagyon-nagyon kíváncsi ember vagyok, szándékosan nem mondom, hogy nyitott, mert én nem szeretem ezt a szót. Külföldön sok olyan élmény éri az embert, amit nem lehet hazahozni, nem lehet átadni másoknak, amit csak ott lehet megtapasztalni. Ezek között az élmények között jócskán vannak olyanok, amelyek nekem nagyon sokat adtak. S ha ezt valakivel szeretném megosztani, ha másképp nem megy, elviszem oda, ahol ő még nem járt. Nekem tényleg rengeteg örömteli hely van az életemben. Nagyon kevés olyan, ahol rosszul éreztem volna magam. Visszavágyom például Indiába, ahol húsz éve jártam, és nagyon szeretném, ha majd újra elmehetnék. Általában, ha minél távolabbra megyünk, annál könnyebben tudjuk elfogadni az emberek másságát. Úgyhogy ez egy jó lecke szerintem. Azok már úgyis menthetetlenek, akik elmennek, mondjuk, mit tudom én Thaiföldre, mert ott olcsó a nyaralás, meg olcsó a szex; és utána azt mondják, hogy micsoda egy népség az. Azokkal akkor már úgysincs miről beszélni. Minél távolabbra megyünk, annál jobban tudjuk kipróbálni magunkat, hogy képesek vagyunk mások szokásait, emberségét, mások tradícióit elfogadni, befogadni. És nem kell ezeket megtanulni, nem kell ezeket gyakorolni, hanem - én úgy gondolom, így szeretném - jó szívvel megnézni, megszagolni, megtapogatni. Kicsit belekóstolni; meghallgatni az ő zenéjüket, megszeretgetni a táncaikat, megkóstolgatni a kajáikat. Valahogy így. Miután mindannyian mások vagyunk, ezt, szerintem, illik tiszteletben tartani. Úgy vélem, hogy én nem tudok senkinek sem, hogy is fejezzem ki magam: tanácsokat adni, hogy hogyan kell élni. De, ha megkérdeznék, elmondom, én hogy szeretnék. Túlságosan nagy dolog egy élet ahhoz, hogy egy helyen éljük. Próbáljuk meg azt az életet megtisztelni azzal, hogyha módunkban áll - és nekünk sokszor volt erre módunk, mert sokat utaztunk, turnéztunk, és akkor ez nagyon-nagyon érdekes dolog volt -, tehát próbáljuk meg egy kicsit megfigyelni, megszemlélni másoknak az életét, részt venni más emberek életében. Mindenhol kaptam valamit. Volt, ahol kicsit többet, má-sutt kicsit kevesebbet. Nekem semmiből nincs kedvencem. Nekem mindenből ötven kedvencem van. (Elneveti magát olyan Pici bácsisan.) Szóval sok mindent megtanulhatunk becsülni. Ugyanakkor azt mondom, akik most hirtelen olyan szerencsések lettek, hogy módjukban van utazgatni, azok utazzanak itthon is körbe. Érdekes és szép dolgokat lehet látni.

- Egy alkalommal Sztevanovity Dusánnal Zsennyén töltöttetek el hosszabb - alkotói - időszakot. Aazóta is szívesen jársz Nyugat-Dunántúlon.

- Mert nagyon-nagyon szép. A legirigyeltebb tája az országnak, hiszen szerencsés a fekvésénél fogva is. Ráadásul ugye egy olyan ország, amely ennyire szegény természeti kincsekben, hegyekben, tengerben, folyókban; bár folyókban nem vagyunk annyira szegények, amikor kiöntenek... De úgy különben azokból is lehetne több. Szóval egy ilyen országban nagyon meg kell becsülni, ha valahol gyönyörű lankák vannak. Ezért is szívesen járok ide.

- Nem csak a mi tájunkhoz, de a munkahelyedhez, inkább úgy nevezném: alkotói fészkedhez, a Vígszínházhoz is hűséges vagy. 1978-tól zenei vezetőként ténykedsz ott. Több művedet is a Vígben mutatták be először. Motoszkál benned valami új darab, mondjuk egy újabb Presser-musical?

- Nem tudom pontosan, mit hoz a jövő... Az emberben mindig motoszkál valami, aztán mindig valahogy eltérítenek. Mindig úgy hagyom, hogy az erősebbik szél fújjon. Konkrétum semmi ilyesmi nincs ebben a pillanatban. Most újítottuk föl a Padlást (1987-ben volt a bemutatója - szp), a 700 ezredik néző környékén. És ez az embert bután megelégedetté teszi, tehát bután kényelmessé tesz, és csücsülök a babéraimon. De abban a percben, ha olyan jó könyv kerül a kezembe, mint anno a Padlás, tehát valami olyan, ami engem ugyanúgy megmozgatna, mint az tette velem akkor, abban a pillanatban biztos, hogy nekirohanok a zongorának...

Presser Gábornak, azaz Pici bának mindenből legalább ötven kedvence van...

- Igen, de nekem ez akkor is egy fontos sirámom.

- Van olyan ország, vagy a világnak olyan pontja, amelyikre egy bizonyos hangulatban a legszívesebben gondolsz, s ahová, amelynek a hangulatára visszavágysz, s ha úgy adódik, el is utazol oda?

- Pont olyan nincs, hogy egy országba egy hangulatért elmennék. De én egy nagyon-nagyon kíváncsi ember vagyok, szándékosan nem mondom, hogy nyitott, mert én nem szeretem ezt a szót. Külföldön sok olyan élmény éri az embert, amit nem lehet hazahozni, nem lehet átadni másoknak, amit csak ott lehet megtapasztalni. Ezek között az élmények között jócskán vannak olyanok, amelyek nekem nagyon sokat adtak. S ha ezt valakivel szeretném megosztani, ha másképp nem megy, elviszem oda, ahol ő még nem járt. Nekem tényleg rengeteg örömteli hely van az életemben. Nagyon kevés olyan, ahol rosszul éreztem volna magam. Visszavágyom például Indiába, ahol húsz éve jártam, és nagyon szeretném, ha majd újra elmehetnék. Általában, ha minél távolabbra megyünk, annál könnyebben tudjuk elfogadni az emberek másságát. Úgyhogy ez egy jó lecke szerintem. Azok már úgyis menthetetlenek, akik elmennek, mondjuk, mit tudom én Thaiföldre, mert ott olcsó a nyaralás, meg olcsó a szex; és utána azt mondják, hogy micsoda egy népség az. Azokkal akkor már úgysincs miről beszélni. Minél távolabbra megyünk, annál jobban tudjuk kipróbálni magunkat, hogy képesek vagyunk mások szokásait, emberségét, mások tradícióit elfogadni, befogadni. És nem kell ezeket megtanulni, nem kell ezeket gyakorolni, hanem - én úgy gondolom, így szeretném - jó szívvel megnézni, megszagolni, megtapogatni. Kicsit belekóstolni; meghallgatni az ő zenéjüket, megszeretgetni a táncaikat, megkóstolgatni a kajáikat. Valahogy így. Miután mindannyian mások vagyunk, ezt, szerintem, illik tiszteletben tartani. Úgy vélem, hogy én nem tudok senkinek sem, hogy is fejezzem ki magam: tanácsokat adni, hogy hogyan kell élni. De, ha megkérdeznék, elmondom, én hogy szeretnék. Túlságosan nagy dolog egy élet ahhoz, hogy egy helyen éljük. Próbáljuk meg azt az életet megtisztelni azzal, hogyha módunkban áll - és nekünk sokszor volt erre módunk, mert sokat utaztunk, turnéztunk, és akkor ez nagyon-nagyon érdekes dolog volt -, tehát próbáljuk meg egy kicsit megfigyelni, megszemlélni másoknak az életét, részt venni más emberek életében. Mindenhol kaptam valamit. Volt, ahol kicsit többet, má-sutt kicsit kevesebbet. Nekem semmiből nincs kedvencem. Nekem mindenből ötven kedvencem van. (Elneveti magát olyan Pici bácsisan.) Szóval sok mindent megtanulhatunk becsülni. Ugyanakkor azt mondom, akik most hirtelen olyan szerencsések lettek, hogy módjukban van utazgatni, azok utazzanak itthon is körbe. Érdekes és szép dolgokat lehet látni.

- Egy alkalommal Sztevanovity Dusánnal Zsennyén töltöttetek el hosszabb - alkotói - időszakot. Aazóta is szívesen jársz Nyugat-Dunántúlon.

- Mert nagyon-nagyon szép. A legirigyeltebb tája az országnak, hiszen szerencsés a fekvésénél fogva is. Ráadásul ugye egy olyan ország, amely ennyire szegény természeti kincsekben, hegyekben, tengerben, folyókban; bár folyókban nem vagyunk annyira szegények, amikor kiöntenek... De úgy különben azokból is lehetne több. Szóval egy ilyen országban nagyon meg kell becsülni, ha valahol gyönyörű lankák vannak. Ezért is szívesen járok ide.

- Nem csak a mi tájunkhoz, de a munkahelyedhez, inkább úgy nevezném: alkotói fészkedhez, a Vígszínházhoz is hűséges vagy. 1978-tól zenei vezetőként ténykedsz ott. Több művedet is a Vígben mutatták be először. Motoszkál benned valami új darab, mondjuk egy újabb Presser-musical?

- Nem tudom pontosan, mit hoz a jövő... Az emberben mindig motoszkál valami, aztán mindig valahogy eltérítenek. Mindig úgy hagyom, hogy az erősebbik szél fújjon. Konkrétum semmi ilyesmi nincs ebben a pillanatban. Most újítottuk föl a Padlást (1987-ben volt a bemutatója - szp), a 700 ezredik néző környékén. És ez az embert bután megelégedetté teszi, tehát bután kényelmessé tesz, és csücsülök a babéraimon. De abban a percben, ha olyan jó könyv kerül a kezembe, mint anno a Padlás, tehát valami olyan, ami engem ugyanúgy megmozgatna, mint az tette velem akkor, abban a pillanatban biztos, hogy nekirohanok a zongorának...

Presser Gábornak, azaz Pici bának mindenből legalább ötven kedvence van...

- Igen, de nekem ez akkor is egy fontos sirámom.

- Van olyan ország, vagy a világnak olyan pontja, amelyikre egy bizonyos hangulatban a legszívesebben gondolsz, s ahová, amelynek a hangulatára visszavágysz, s ha úgy adódik, el is utazol oda?

- Pont olyan nincs, hogy egy országba egy hangulatért elmennék. De én egy nagyon-nagyon kíváncsi ember vagyok, szándékosan nem mondom, hogy nyitott, mert én nem szeretem ezt a szót. Külföldön sok olyan élmény éri az embert, amit nem lehet hazahozni, nem lehet átadni másoknak, amit csak ott lehet megtapasztalni. Ezek között az élmények között jócskán vannak olyanok, amelyek nekem nagyon sokat adtak. S ha ezt valakivel szeretném megosztani, ha másképp nem megy, elviszem oda, ahol ő még nem járt. Nekem tényleg rengeteg örömteli hely van az életemben. Nagyon kevés olyan, ahol rosszul éreztem volna magam. Visszavágyom például Indiába, ahol húsz éve jártam, és nagyon szeretném, ha majd újra elmehetnék. Általában, ha minél távolabbra megyünk, annál könnyebben tudjuk elfogadni az emberek másságát. Úgyhogy ez egy jó lecke szerintem. Azok már úgyis menthetetlenek, akik elmennek, mondjuk, mit tudom én Thaiföldre, mert ott olcsó a nyaralás, meg olcsó a szex; és utána azt mondják, hogy micsoda egy népség az. Azokkal akkor már úgysincs miről beszélni. Minél távolabbra megyünk, annál jobban tudjuk kipróbálni magunkat, hogy képesek vagyunk mások szokásait, emberségét, mások tradícióit elfogadni, befogadni. És nem kell ezeket megtanulni, nem kell ezeket gyakorolni, hanem - én úgy gondolom, így szeretném - jó szívvel megnézni, megszagolni, megtapogatni. Kicsit belekóstolni; meghallgatni az ő zenéjüket, megszeretgetni a táncaikat, megkóstolgatni a kajáikat. Valahogy így. Miután mindannyian mások vagyunk, ezt, szerintem, illik tiszteletben tartani. Úgy vélem, hogy én nem tudok senkinek sem, hogy is fejezzem ki magam: tanácsokat adni, hogy hogyan kell élni. De, ha megkérdeznék, elmondom, én hogy szeretnék. Túlságosan nagy dolog egy élet ahhoz, hogy egy helyen éljük. Próbáljuk meg azt az életet megtisztelni azzal, hogyha módunkban áll - és nekünk sokszor volt erre módunk, mert sokat utaztunk, turnéztunk, és akkor ez nagyon-nagyon érdekes dolog volt -, tehát próbáljuk meg egy kicsit megfigyelni, megszemlélni másoknak az életét, részt venni más emberek életében. Mindenhol kaptam valamit. Volt, ahol kicsit többet, má-sutt kicsit kevesebbet. Nekem semmiből nincs kedvencem. Nekem mindenből ötven kedvencem van. (Elneveti magát olyan Pici bácsisan.) Szóval sok mindent megtanulhatunk becsülni. Ugyanakkor azt mondom, akik most hirtelen olyan szerencsések lettek, hogy módjukban van utazgatni, azok utazzanak itthon is körbe. Érdekes és szép dolgokat lehet látni.

- Egy alkalommal Sztevanovity Dusánnal Zsennyén töltöttetek el hosszabb - alkotói - időszakot. Aazóta is szívesen jársz Nyugat-Dunántúlon.

- Mert nagyon-nagyon szép. A legirigyeltebb tája az országnak, hiszen szerencsés a fekvésénél fogva is. Ráadásul ugye egy olyan ország, amely ennyire szegény természeti kincsekben, hegyekben, tengerben, folyókban; bár folyókban nem vagyunk annyira szegények, amikor kiöntenek... De úgy különben azokból is lehetne több. Szóval egy ilyen országban nagyon meg kell becsülni, ha valahol gyönyörű lankák vannak. Ezért is szívesen járok ide.

- Nem csak a mi tájunkhoz, de a munkahelyedhez, inkább úgy nevezném: alkotói fészkedhez, a Vígszínházhoz is hűséges vagy. 1978-tól zenei vezetőként ténykedsz ott. Több művedet is a Vígben mutatták be először. Motoszkál benned valami új darab, mondjuk egy újabb Presser-musical?

- Nem tudom pontosan, mit hoz a jövő... Az emberben mindig motoszkál valami, aztán mindig valahogy eltérítenek. Mindig úgy hagyom, hogy az erősebbik szél fújjon. Konkrétum semmi ilyesmi nincs ebben a pillanatban. Most újítottuk föl a Padlást (1987-ben volt a bemutatója - szp), a 700 ezredik néző környékén. És ez az embert bután megelégedetté teszi, tehát bután kényelmessé tesz, és csücsülök a babéraimon. De abban a percben, ha olyan jó könyv kerül a kezembe, mint anno a Padlás, tehát valami olyan, ami engem ugyanúgy megmozgatna, mint az tette velem akkor, abban a pillanatban biztos, hogy nekirohanok a zongorának...

Presser Gábornak, azaz Pici bának mindenből legalább ötven kedvence van...

- Igen, de nekem ez akkor is egy fontos sirámom.

- Van olyan ország, vagy a világnak olyan pontja, amelyikre egy bizonyos hangulatban a legszívesebben gondolsz, s ahová, amelynek a hangulatára visszavágysz, s ha úgy adódik, el is utazol oda?

- Pont olyan nincs, hogy egy országba egy hangulatért elmennék. De én egy nagyon-nagyon kíváncsi ember vagyok, szándékosan nem mondom, hogy nyitott, mert én nem szeretem ezt a szót. Külföldön sok olyan élmény éri az embert, amit nem lehet hazahozni, nem lehet átadni másoknak, amit csak ott lehet megtapasztalni. Ezek között az élmények között jócskán vannak olyanok, amelyek nekem nagyon sokat adtak. S ha ezt valakivel szeretném megosztani, ha másképp nem megy, elviszem oda, ahol ő még nem járt. Nekem tényleg rengeteg örömteli hely van az életemben. Nagyon kevés olyan, ahol rosszul éreztem volna magam. Visszavágyom például Indiába, ahol húsz éve jártam, és nagyon szeretném, ha majd újra elmehetnék. Általában, ha minél távolabbra megyünk, annál könnyebben tudjuk elfogadni az emberek másságát. Úgyhogy ez egy jó lecke szerintem. Azok már úgyis menthetetlenek, akik elmennek, mondjuk, mit tudom én Thaiföldre, mert ott olcsó a nyaralás, meg olcsó a szex; és utána azt mondják, hogy micsoda egy népség az. Azokkal akkor már úgysincs miről beszélni. Minél távolabbra megyünk, annál jobban tudjuk kipróbálni magunkat, hogy képesek vagyunk mások szokásait, emberségét, mások tradícióit elfogadni, befogadni. És nem kell ezeket megtanulni, nem kell ezeket gyakorolni, hanem - én úgy gondolom, így szeretném - jó szívvel megnézni, megszagolni, megtapogatni. Kicsit belekóstolni; meghallgatni az ő zenéjüket, megszeretgetni a táncaikat, megkóstolgatni a kajáikat. Valahogy így. Miután mindannyian mások vagyunk, ezt, szerintem, illik tiszteletben tartani. Úgy vélem, hogy én nem tudok senkinek sem, hogy is fejezzem ki magam: tanácsokat adni, hogy hogyan kell élni. De, ha megkérdeznék, elmondom, én hogy szeretnék. Túlságosan nagy dolog egy élet ahhoz, hogy egy helyen éljük. Próbáljuk meg azt az életet megtisztelni azzal, hogyha módunkban áll - és nekünk sokszor volt erre módunk, mert sokat utaztunk, turnéztunk, és akkor ez nagyon-nagyon érdekes dolog volt -, tehát próbáljuk meg egy kicsit megfigyelni, megszemlélni másoknak az életét, részt venni más emberek életében. Mindenhol kaptam valamit. Volt, ahol kicsit többet, má-sutt kicsit kevesebbet. Nekem semmiből nincs kedvencem. Nekem mindenből ötven kedvencem van. (Elneveti magát olyan Pici bácsisan.) Szóval sok mindent megtanulhatunk becsülni. Ugyanakkor azt mondom, akik most hirtelen olyan szerencsések lettek, hogy módjukban van utazgatni, azok utazzanak itthon is körbe. Érdekes és szép dolgokat lehet látni.

- Egy alkalommal Sztevanovity Dusánnal Zsennyén töltöttetek el hosszabb - alkotói - időszakot. Aazóta is szívesen jársz Nyugat-Dunántúlon.

- Mert nagyon-nagyon szép. A legirigyeltebb tája az országnak, hiszen szerencsés a fekvésénél fogva is. Ráadásul ugye egy olyan ország, amely ennyire szegény természeti kincsekben, hegyekben, tengerben, folyókban; bár folyókban nem vagyunk annyira szegények, amikor kiöntenek... De úgy különben azokból is lehetne több. Szóval egy ilyen országban nagyon meg kell becsülni, ha valahol gyönyörű lankák vannak. Ezért is szívesen járok ide.

- Nem csak a mi tájunkhoz, de a munkahelyedhez, inkább úgy nevezném: alkotói fészkedhez, a Vígszínházhoz is hűséges vagy. 1978-tól zenei vezetőként ténykedsz ott. Több művedet is a Vígben mutatták be először. Motoszkál benned valami új darab, mondjuk egy újabb Presser-musical?

- Nem tudom pontosan, mit hoz a jövő... Az emberben mindig motoszkál valami, aztán mindig valahogy eltérítenek. Mindig úgy hagyom, hogy az erősebbik szél fújjon. Konkrétum semmi ilyesmi nincs ebben a pillanatban. Most újítottuk föl a Padlást (1987-ben volt a bemutatója - szp), a 700 ezredik néző környékén. És ez az embert bután megelégedetté teszi, tehát bután kényelmessé tesz, és csücsülök a babéraimon. De abban a percben, ha olyan jó könyv kerül a kezembe, mint anno a Padlás, tehát valami olyan, ami engem ugyanúgy megmozgatna, mint az tette velem akkor, abban a pillanatban biztos, hogy nekirohanok a zongorának...

Presser Gábornak, azaz Pici bának mindenből legalább ötven kedvence van...

- Igen, de nekem ez akkor is egy fontos sirámom.

- Van olyan ország, vagy a világnak olyan pontja, amelyikre egy bizonyos hangulatban a legszívesebben gondolsz, s ahová, amelynek a hangulatára visszavágysz, s ha úgy adódik, el is utazol oda?

- Pont olyan nincs, hogy egy országba egy hangulatért elmennék. De én egy nagyon-nagyon kíváncsi ember vagyok, szándékosan nem mondom, hogy nyitott, mert én nem szeretem ezt a szót. Külföldön sok olyan élmény éri az embert, amit nem lehet hazahozni, nem lehet átadni másoknak, amit csak ott lehet megtapasztalni. Ezek között az élmények között jócskán vannak olyanok, amelyek nekem nagyon sokat adtak. S ha ezt valakivel szeretném megosztani, ha másképp nem megy, elviszem oda, ahol ő még nem járt. Nekem tényleg rengeteg örömteli hely van az életemben. Nagyon kevés olyan, ahol rosszul éreztem volna magam. Visszavágyom például Indiába, ahol húsz éve jártam, és nagyon szeretném, ha majd újra elmehetnék. Általában, ha minél távolabbra megyünk, annál könnyebben tudjuk elfogadni az emberek másságát. Úgyhogy ez egy jó lecke szerintem. Azok már úgyis menthetetlenek, akik elmennek, mondjuk, mit tudom én Thaiföldre, mert ott olcsó a nyaralás, meg olcsó a szex; és utána azt mondják, hogy micsoda egy népség az. Azokkal akkor már úgysincs miről beszélni. Minél távolabbra megyünk, annál jobban tudjuk kipróbálni magunkat, hogy képesek vagyunk mások szokásait, emberségét, mások tradícióit elfogadni, befogadni. És nem kell ezeket megtanulni, nem kell ezeket gyakorolni, hanem - én úgy gondolom, így szeretném - jó szívvel megnézni, megszagolni, megtapogatni. Kicsit belekóstolni; meghallgatni az ő zenéjüket, megszeretgetni a táncaikat, megkóstolgatni a kajáikat. Valahogy így. Miután mindannyian mások vagyunk, ezt, szerintem, illik tiszteletben tartani. Úgy vélem, hogy én nem tudok senkinek sem, hogy is fejezzem ki magam: tanácsokat adni, hogy hogyan kell élni. De, ha megkérdeznék, elmondom, én hogy szeretnék. Túlságosan nagy dolog egy élet ahhoz, hogy egy helyen éljük. Próbáljuk meg azt az életet megtisztelni azzal, hogyha módunkban áll - és nekünk sokszor volt erre módunk, mert sokat utaztunk, turnéztunk, és akkor ez nagyon-nagyon érdekes dolog volt -, tehát próbáljuk meg egy kicsit megfigyelni, megszemlélni másoknak az életét, részt venni más emberek életében. Mindenhol kaptam valamit. Volt, ahol kicsit többet, má-sutt kicsit kevesebbet. Nekem semmiből nincs kedvencem. Nekem mindenből ötven kedvencem van. (Elneveti magát olyan Pici bácsisan.) Szóval sok mindent megtanulhatunk becsülni. Ugyanakkor azt mondom, akik most hirtelen olyan szerencsések lettek, hogy módjukban van utazgatni, azok utazzanak itthon is körbe. Érdekes és szép dolgokat lehet látni.

- Egy alkalommal Sztevanovity Dusánnal Zsennyén töltöttetek el hosszabb - alkotói - időszakot. Aazóta is szívesen jársz Nyugat-Dunántúlon.

- Mert nagyon-nagyon szép. A legirigyeltebb tája az országnak, hiszen szerencsés a fekvésénél fogva is. Ráadásul ugye egy olyan ország, amely ennyire szegény természeti kincsekben, hegyekben, tengerben, folyókban; bár folyókban nem vagyunk annyira szegények, amikor kiöntenek... De úgy különben azokból is lehetne több. Szóval egy ilyen országban nagyon meg kell becsülni, ha valahol gyönyörű lankák vannak. Ezért is szívesen járok ide.

- Nem csak a mi tájunkhoz, de a munkahelyedhez, inkább úgy nevezném: alkotói fészkedhez, a Vígszínházhoz is hűséges vagy. 1978-tól zenei vezetőként ténykedsz ott. Több művedet is a Vígben mutatták be először. Motoszkál benned valami új darab, mondjuk egy újabb Presser-musical?

- Nem tudom pontosan, mit hoz a jövő... Az emberben mindig motoszkál valami, aztán mindig valahogy eltérítenek. Mindig úgy hagyom, hogy az erősebbik szél fújjon. Konkrétum semmi ilyesmi nincs ebben a pillanatban. Most újítottuk föl a Padlást (1987-ben volt a bemutatója - szp), a 700 ezredik néző környékén. És ez az embert bután megelégedetté teszi, tehát bután kényelmessé tesz, és csücsülök a babéraimon. De abban a percben, ha olyan jó könyv kerül a kezembe, mint anno a Padlás, tehát valami olyan, ami engem ugyanúgy megmozgatna, mint az tette velem akkor, abban a pillanatban biztos, hogy nekirohanok a zongorának...

Presser Gábornak, azaz Pici bának mindenből legalább ötven kedvence van...

- Van olyan ország, vagy a világnak olyan pontja, amelyikre egy bizonyos hangulatban a legszívesebben gondolsz, s ahová, amelynek a hangulatára visszavágysz, s ha úgy adódik, el is utazol oda?

- Pont olyan nincs, hogy egy országba egy hangulatért elmennék. De én egy nagyon-nagyon kíváncsi ember vagyok, szándékosan nem mondom, hogy nyitott, mert én nem szeretem ezt a szót. Külföldön sok olyan élmény éri az embert, amit nem lehet hazahozni, nem lehet átadni másoknak, amit csak ott lehet megtapasztalni. Ezek között az élmények között jócskán vannak olyanok, amelyek nekem nagyon sokat adtak. S ha ezt valakivel szeretném megosztani, ha másképp nem megy, elviszem oda, ahol ő még nem járt. Nekem tényleg rengeteg örömteli hely van az életemben. Nagyon kevés olyan, ahol rosszul éreztem volna magam. Visszavágyom például Indiába, ahol húsz éve jártam, és nagyon szeretném, ha majd újra elmehetnék. Általában, ha minél távolabbra megyünk, annál könnyebben tudjuk elfogadni az emberek másságát. Úgyhogy ez egy jó lecke szerintem. Azok már úgyis menthetetlenek, akik elmennek, mondjuk, mit tudom én Thaiföldre, mert ott olcsó a nyaralás, meg olcsó a szex; és utána azt mondják, hogy micsoda egy népség az. Azokkal akkor már úgysincs miről beszélni. Minél távolabbra megyünk, annál jobban tudjuk kipróbálni magunkat, hogy képesek vagyunk mások szokásait, emberségét, mások tradícióit elfogadni, befogadni. És nem kell ezeket megtanulni, nem kell ezeket gyakorolni, hanem - én úgy gondolom, így szeretném - jó szívvel megnézni, megszagolni, megtapogatni. Kicsit belekóstolni; meghallgatni az ő zenéjüket, megszeretgetni a táncaikat, megkóstolgatni a kajáikat. Valahogy így. Miután mindannyian mások vagyunk, ezt, szerintem, illik tiszteletben tartani. Úgy vélem, hogy én nem tudok senkinek sem, hogy is fejezzem ki magam: tanácsokat adni, hogy hogyan kell élni. De, ha megkérdeznék, elmondom, én hogy szeretnék. Túlságosan nagy dolog egy élet ahhoz, hogy egy helyen éljük. Próbáljuk meg azt az életet megtisztelni azzal, hogyha módunkban áll - és nekünk sokszor volt erre módunk, mert sokat utaztunk, turnéztunk, és akkor ez nagyon-nagyon érdekes dolog volt -, tehát próbáljuk meg egy kicsit megfigyelni, megszemlélni másoknak az életét, részt venni más emberek életében. Mindenhol kaptam valamit. Volt, ahol kicsit többet, má-sutt kicsit kevesebbet. Nekem semmiből nincs kedvencem. Nekem mindenből ötven kedvencem van. (Elneveti magát olyan Pici bácsisan.) Szóval sok mindent megtanulhatunk becsülni. Ugyanakkor azt mondom, akik most hirtelen olyan szerencsések lettek, hogy módjukban van utazgatni, azok utazzanak itthon is körbe. Érdekes és szép dolgokat lehet látni.

- Egy alkalommal Sztevanovity Dusánnal Zsennyén töltöttetek el hosszabb - alkotói - időszakot. Aazóta is szívesen jársz Nyugat-Dunántúlon.

- Mert nagyon-nagyon szép. A legirigyeltebb tája az országnak, hiszen szerencsés a fekvésénél fogva is. Ráadásul ugye egy olyan ország, amely ennyire szegény természeti kincsekben, hegyekben, tengerben, folyókban; bár folyókban nem vagyunk annyira szegények, amikor kiöntenek... De úgy különben azokból is lehetne több. Szóval egy ilyen országban nagyon meg kell becsülni, ha valahol gyönyörű lankák vannak. Ezért is szívesen járok ide.

- Nem csak a mi tájunkhoz, de a munkahelyedhez, inkább úgy nevezném: alkotói fészkedhez, a Vígszínházhoz is hűséges vagy. 1978-tól zenei vezetőként ténykedsz ott. Több művedet is a Vígben mutatták be először. Motoszkál benned valami új darab, mondjuk egy újabb Presser-musical?

- Nem tudom pontosan, mit hoz a jövő... Az emberben mindig motoszkál valami, aztán mindig valahogy eltérítenek. Mindig úgy hagyom, hogy az erősebbik szél fújjon. Konkrétum semmi ilyesmi nincs ebben a pillanatban. Most újítottuk föl a Padlást (1987-ben volt a bemutatója - szp), a 700 ezredik néző környékén. És ez az embert bután megelégedetté teszi, tehát bután kényelmessé tesz, és csücsülök a babéraimon. De abban a percben, ha olyan jó könyv kerül a kezembe, mint anno a Padlás, tehát valami olyan, ami engem ugyanúgy megmozgatna, mint az tette velem akkor, abban a pillanatban biztos, hogy nekirohanok a zongorának...

Presser Gábornak, azaz Pici bának mindenből legalább ötven kedvence van...

- Van olyan ország, vagy a világnak olyan pontja, amelyikre egy bizonyos hangulatban a legszívesebben gondolsz, s ahová, amelynek a hangulatára visszavágysz, s ha úgy adódik, el is utazol oda?

- Pont olyan nincs, hogy egy országba egy hangulatért elmennék. De én egy nagyon-nagyon kíváncsi ember vagyok, szándékosan nem mondom, hogy nyitott, mert én nem szeretem ezt a szót. Külföldön sok olyan élmény éri az embert, amit nem lehet hazahozni, nem lehet átadni másoknak, amit csak ott lehet megtapasztalni. Ezek között az élmények között jócskán vannak olyanok, amelyek nekem nagyon sokat adtak. S ha ezt valakivel szeretném megosztani, ha másképp nem megy, elviszem oda, ahol ő még nem járt. Nekem tényleg rengeteg örömteli hely van az életemben. Nagyon kevés olyan, ahol rosszul éreztem volna magam. Visszavágyom például Indiába, ahol húsz éve jártam, és nagyon szeretném, ha majd újra elmehetnék. Általában, ha minél távolabbra megyünk, annál könnyebben tudjuk elfogadni az emberek másságát. Úgyhogy ez egy jó lecke szerintem. Azok már úgyis menthetetlenek, akik elmennek, mondjuk, mit tudom én Thaiföldre, mert ott olcsó a nyaralás, meg olcsó a szex; és utána azt mondják, hogy micsoda egy népség az. Azokkal akkor már úgysincs miről beszélni. Minél távolabbra megyünk, annál jobban tudjuk kipróbálni magunkat, hogy képesek vagyunk mások szokásait, emberségét, mások tradícióit elfogadni, befogadni. És nem kell ezeket megtanulni, nem kell ezeket gyakorolni, hanem - én úgy gondolom, így szeretném - jó szívvel megnézni, megszagolni, megtapogatni. Kicsit belekóstolni; meghallgatni az ő zenéjüket, megszeretgetni a táncaikat, megkóstolgatni a kajáikat. Valahogy így. Miután mindannyian mások vagyunk, ezt, szerintem, illik tiszteletben tartani. Úgy vélem, hogy én nem tudok senkinek sem, hogy is fejezzem ki magam: tanácsokat adni, hogy hogyan kell élni. De, ha megkérdeznék, elmondom, én hogy szeretnék. Túlságosan nagy dolog egy élet ahhoz, hogy egy helyen éljük. Próbáljuk meg azt az életet megtisztelni azzal, hogyha módunkban áll - és nekünk sokszor volt erre módunk, mert sokat utaztunk, turnéztunk, és akkor ez nagyon-nagyon érdekes dolog volt -, tehát próbáljuk meg egy kicsit megfigyelni, megszemlélni másoknak az életét, részt venni más emberek életében. Mindenhol kaptam valamit. Volt, ahol kicsit többet, má-sutt kicsit kevesebbet. Nekem semmiből nincs kedvencem. Nekem mindenből ötven kedvencem van. (Elneveti magát olyan Pici bácsisan.) Szóval sok mindent megtanulhatunk becsülni. Ugyanakkor azt mondom, akik most hirtelen olyan szerencsések lettek, hogy módjukban van utazgatni, azok utazzanak itthon is körbe. Érdekes és szép dolgokat lehet látni.

- Egy alkalommal Sztevanovity Dusánnal Zsennyén töltöttetek el hosszabb - alkotói - időszakot. Aazóta is szívesen jársz Nyugat-Dunántúlon.

- Mert nagyon-nagyon szép. A legirigyeltebb tája az országnak, hiszen szerencsés a fekvésénél fogva is. Ráadásul ugye egy olyan ország, amely ennyire szegény természeti kincsekben, hegyekben, tengerben, folyókban; bár folyókban nem vagyunk annyira szegények, amikor kiöntenek... De úgy különben azokból is lehetne több. Szóval egy ilyen országban nagyon meg kell becsülni, ha valahol gyönyörű lankák vannak. Ezért is szívesen járok ide.

- Nem csak a mi tájunkhoz, de a munkahelyedhez, inkább úgy nevezném: alkotói fészkedhez, a Vígszínházhoz is hűséges vagy. 1978-tól zenei vezetőként ténykedsz ott. Több művedet is a Vígben mutatták be először. Motoszkál benned valami új darab, mondjuk egy újabb Presser-musical?

- Nem tudom pontosan, mit hoz a jövő... Az emberben mindig motoszkál valami, aztán mindig valahogy eltérítenek. Mindig úgy hagyom, hogy az erősebbik szél fújjon. Konkrétum semmi ilyesmi nincs ebben a pillanatban. Most újítottuk föl a Padlást (1987-ben volt a bemutatója - szp), a 700 ezredik néző környékén. És ez az embert bután megelégedetté teszi, tehát bután kényelmessé tesz, és csücsülök a babéraimon. De abban a percben, ha olyan jó könyv kerül a kezembe, mint anno a Padlás, tehát valami olyan, ami engem ugyanúgy megmozgatna, mint az tette velem akkor, abban a pillanatban biztos, hogy nekirohanok a zongorának...

Presser Gábornak, azaz Pici bának mindenből legalább ötven kedvence van...

- Van olyan ország, vagy a világnak olyan pontja, amelyikre egy bizonyos hangulatban a legszívesebben gondolsz, s ahová, amelynek a hangulatára visszavágysz, s ha úgy adódik, el is utazol oda?

- Pont olyan nincs, hogy egy országba egy hangulatért elmennék. De én egy nagyon-nagyon kíváncsi ember vagyok, szándékosan nem mondom, hogy nyitott, mert én nem szeretem ezt a szót. Külföldön sok olyan élmény éri az embert, amit nem lehet hazahozni, nem lehet átadni másoknak, amit csak ott lehet megtapasztalni. Ezek között az élmények között jócskán vannak olyanok, amelyek nekem nagyon sokat adtak. S ha ezt valakivel szeretném megosztani, ha másképp nem megy, elviszem oda, ahol ő még nem járt. Nekem tényleg rengeteg örömteli hely van az életemben. Nagyon kevés olyan, ahol rosszul éreztem volna magam. Visszavágyom például Indiába, ahol húsz éve jártam, és nagyon szeretném, ha majd újra elmehetnék. Általában, ha minél távolabbra megyünk, annál könnyebben tudjuk elfogadni az emberek másságát. Úgyhogy ez egy jó lecke szerintem. Azok már úgyis menthetetlenek, akik elmennek, mondjuk, mit tudom én Thaiföldre, mert ott olcsó a nyaralás, meg olcsó a szex; és utána azt mondják, hogy micsoda egy népség az. Azokkal akkor már úgysincs miről beszélni. Minél távolabbra megyünk, annál jobban tudjuk kipróbálni magunkat, hogy képesek vagyunk mások szokásait, emberségét, mások tradícióit elfogadni, befogadni. És nem kell ezeket megtanulni, nem kell ezeket gyakorolni, hanem - én úgy gondolom, így szeretném - jó szívvel megnézni, megszagolni, megtapogatni. Kicsit belekóstolni; meghallgatni az ő zenéjüket, megszeretgetni a táncaikat, megkóstolgatni a kajáikat. Valahogy így. Miután mindannyian mások vagyunk, ezt, szerintem, illik tiszteletben tartani. Úgy vélem, hogy én nem tudok senkinek sem, hogy is fejezzem ki magam: tanácsokat adni, hogy hogyan kell élni. De, ha megkérdeznék, elmondom, én hogy szeretnék. Túlságosan nagy dolog egy élet ahhoz, hogy egy helyen éljük. Próbáljuk meg azt az életet megtisztelni azzal, hogyha módunkban áll - és nekünk sokszor volt erre módunk, mert sokat utaztunk, turnéztunk, és akkor ez nagyon-nagyon érdekes dolog volt -, tehát próbáljuk meg egy kicsit megfigyelni, megszemlélni másoknak az életét, részt venni más emberek életében. Mindenhol kaptam valamit. Volt, ahol kicsit többet, má-sutt kicsit kevesebbet. Nekem semmiből nincs kedvencem. Nekem mindenből ötven kedvencem van. (Elneveti magát olyan Pici bácsisan.) Szóval sok mindent megtanulhatunk becsülni. Ugyanakkor azt mondom, akik most hirtelen olyan szerencsések lettek, hogy módjukban van utazgatni, azok utazzanak itthon is körbe. Érdekes és szép dolgokat lehet látni.

- Egy alkalommal Sztevanovity Dusánnal Zsennyén töltöttetek el hosszabb - alkotói - időszakot. Aazóta is szívesen jársz Nyugat-Dunántúlon.

- Mert nagyon-nagyon szép. A legirigyeltebb tája az országnak, hiszen szerencsés a fekvésénél fogva is. Ráadásul ugye egy olyan ország, amely ennyire szegény természeti kincsekben, hegyekben, tengerben, folyókban; bár folyókban nem vagyunk annyira szegények, amikor kiöntenek... De úgy különben azokból is lehetne több. Szóval egy ilyen országban nagyon meg kell becsülni, ha valahol gyönyörű lankák vannak. Ezért is szívesen járok ide.

- Nem csak a mi tájunkhoz, de a munkahelyedhez, inkább úgy nevezném: alkotói fészkedhez, a Vígszínházhoz is hűséges vagy. 1978-tól zenei vezetőként ténykedsz ott. Több művedet is a Vígben mutatták be először. Motoszkál benned valami új darab, mondjuk egy újabb Presser-musical?

- Nem tudom pontosan, mit hoz a jövő... Az emberben mindig motoszkál valami, aztán mindig valahogy eltérítenek. Mindig úgy hagyom, hogy az erősebbik szél fújjon. Konkrétum semmi ilyesmi nincs ebben a pillanatban. Most újítottuk föl a Padlást (1987-ben volt a bemutatója - szp), a 700 ezredik néző környékén. És ez az embert bután megelégedetté teszi, tehát bután kényelmessé tesz, és csücsülök a babéraimon. De abban a percben, ha olyan jó könyv kerül a kezembe, mint anno a Padlás, tehát valami olyan, ami engem ugyanúgy megmozgatna, mint az tette velem akkor, abban a pillanatban biztos, hogy nekirohanok a zongorának...

Presser Gábornak, azaz Pici bának mindenből legalább ötven kedvence van...

- Van olyan ország, vagy a világnak olyan pontja, amelyikre egy bizonyos hangulatban a legszívesebben gondolsz, s ahová, amelynek a hangulatára visszavágysz, s ha úgy adódik, el is utazol oda?

- Pont olyan nincs, hogy egy országba egy hangulatért elmennék. De én egy nagyon-nagyon kíváncsi ember vagyok, szándékosan nem mondom, hogy nyitott, mert én nem szeretem ezt a szót. Külföldön sok olyan élmény éri az embert, amit nem lehet hazahozni, nem lehet átadni másoknak, amit csak ott lehet megtapasztalni. Ezek között az élmények között jócskán vannak olyanok, amelyek nekem nagyon sokat adtak. S ha ezt valakivel szeretném megosztani, ha másképp nem megy, elviszem oda, ahol ő még nem járt. Nekem tényleg rengeteg örömteli hely van az életemben. Nagyon kevés olyan, ahol rosszul éreztem volna magam. Visszavágyom például Indiába, ahol húsz éve jártam, és nagyon szeretném, ha majd újra elmehetnék. Általában, ha minél távolabbra megyünk, annál könnyebben tudjuk elfogadni az emberek másságát. Úgyhogy ez egy jó lecke szerintem. Azok már úgyis menthetetlenek, akik elmennek, mondjuk, mit tudom én Thaiföldre, mert ott olcsó a nyaralás, meg olcsó a szex; és utána azt mondják, hogy micsoda egy népség az. Azokkal akkor már úgysincs miről beszélni. Minél távolabbra megyünk, ann