Ez meg mi akar lenni?

Ebben az esetben azonban mégsem jártunk teljesen úgy, mint a tévében rekedt rendőrök, adódott egy menekülési útvonal a döntés elől: az indiai ihletésű zene felkínálta meditáció.

A Rainforest 21 (Paul Rogers, Joe Gallivan, Anupriya Deotale) csütörtök esti koncertje igen jó választás volt, ami a helyszínt illeti. A körmendi Batthyány-kastélyban korábban itt cipőmúzeum volt, a Sala Terrena meghitt, intim környezet kisebb kon- certek rendezésére, ráadásul a kiállítási anyag - amely megnyitásra várt itt - is illett a zenéhez. Ha az átlagműveltségű polgár áll egy kortárs képzőművészeti alkotás előtt, mindig azt kérdezi: ez meg mi akar lenni? A kérdés őszinte, kifejezi a hozzá nem értésen kívül azt is, hogy a műalko- tásban lát ő fantáziát, csak az nem tud az lenni amivé valójában szeretne. Ehhez már ő kell, a néző. Vagyis addig bámuljuk a képet, amíg a sárga DNS-alakú valamiből egy karcsú nő dereka bontakozik ki.

Valami ilyesmi a Rainforest 21 zenéje is. Az indiai hangzás, mint a hajnali köd, finoman beterítette a koncertet, de hogy ne legyen teljes az örömünk, és a meditálók fölriadjanak néha, a dolgot bonyolította a bőgős sűrű dührohama (alaposan megtépte néha hangszerét), és a dobos tétovasága. Meg a folyamatos, igen világos üzenet, hogy ez nem autentikus meditatív indiai zene, hanem kortárs zenei koncert: ne tessék kérem itt aludni, mélázni, amikor mi a lelkünket tesszük ki azért, hogy valami maradandót alkossunk. Ilyen szempontból rendben is volt a dolog. Én elfogadom azt a képet, amelyen egy nőnek három lila feje van, de csak attól a művésztől, akiről tudom, tökéletesen meg-tanulta a szakmát, és tud port-rét, aktot rajzolni, de most éppen a saját útját keresi. A Rainforest 21 zenészei viszont szakmai tudásukról nem tudtak meggyőzni teljes mértékben. A hegedű akkor is szólt, amikor meg sem mozdította vonóját Anupriya: egy akusztikus koncerten a technikai trükk (amely könnyen kivitelezhető valamely elektronikus szerkezettel) vagy megengedhető vagy nem, én az utóbbi mellett vagyok. Fel nem foghatom, hogy a héthúrú bőgőhöz miért volt szükség három vonóra és főleg slide-gyűrűre, amikor ezeket nem lehetett kihasználni. Megjegyzem, az olyan hitetlen gyaurok számára, mint én, jó lett volna odavetni egy-egy tiszta és pontos bőgőfutamot, hogy eldörmöghessük: tud ez manus bőgőzni, csak most nem ez kell. A dobszólók közben a lábcin általában rendületlenül hozza a ritmust. Csütörtök este a lábcin iszonyúan egyenetlen volt. Az egyenetlenség nem tért vissza periodikusan, vagyis azt kell mondani, a dobos nem tudott függetleníteni. Az ilyen felismerések pedig nem segítik a meditatív elmélyülést, sokkal inkább valami prózai felvi- lágosodást. Ami amúgy leg-alább akkora élmény.

A Rainforest 21 (Paul Rogers, Joe Gallivan, Anupriya Deotale) csütörtök esti koncertje igen jó választás volt, ami a helyszínt illeti. A körmendi Batthyány-kastélyban korábban itt cipőmúzeum volt, a Sala Terrena meghitt, intim környezet kisebb kon- certek rendezésére, ráadásul a kiállítási anyag - amely megnyitásra várt itt - is illett a zenéhez. Ha az átlagműveltségű polgár áll egy kortárs képzőművészeti alkotás előtt, mindig azt kérdezi: ez meg mi akar lenni? A kérdés őszinte, kifejezi a hozzá nem értésen kívül azt is, hogy a műalko- tásban lát ő fantáziát, csak az nem tud az lenni amivé valójában szeretne. Ehhez már ő kell, a néző. Vagyis addig bámuljuk a képet, amíg a sárga DNS-alakú valamiből egy karcsú nő dereka bontakozik ki.

Valami ilyesmi a Rainforest 21 zenéje is. Az indiai hangzás, mint a hajnali köd, finoman beterítette a koncertet, de hogy ne legyen teljes az örömünk, és a meditálók fölriadjanak néha, a dolgot bonyolította a bőgős sűrű dührohama (alaposan megtépte néha hangszerét), és a dobos tétovasága. Meg a folyamatos, igen világos üzenet, hogy ez nem autentikus meditatív indiai zene, hanem kortárs zenei koncert: ne tessék kérem itt aludni, mélázni, amikor mi a lelkünket tesszük ki azért, hogy valami maradandót alkossunk. Ilyen szempontból rendben is volt a dolog. Én elfogadom azt a képet, amelyen egy nőnek három lila feje van, de csak attól a művésztől, akiről tudom, tökéletesen meg-tanulta a szakmát, és tud port-rét, aktot rajzolni, de most éppen a saját útját keresi. A Rainforest 21 zenészei viszont szakmai tudásukról nem tudtak meggyőzni teljes mértékben. A hegedű akkor is szólt, amikor meg sem mozdította vonóját Anupriya: egy akusztikus koncerten a technikai trükk (amely könnyen kivitelezhető valamely elektronikus szerkezettel) vagy megengedhető vagy nem, én az utóbbi mellett vagyok. Fel nem foghatom, hogy a héthúrú bőgőhöz miért volt szükség három vonóra és főleg slide-gyűrűre, amikor ezeket nem lehetett kihasználni. Megjegyzem, az olyan hitetlen gyaurok számára, mint én, jó lett volna odavetni egy-egy tiszta és pontos bőgőfutamot, hogy eldörmöghessük: tud ez manus bőgőzni, csak most nem ez kell. A dobszólók közben a lábcin általában rendületlenül hozza a ritmust. Csütörtök este a lábcin iszonyúan egyenetlen volt. Az egyenetlenség nem tért vissza periodikusan, vagyis azt kell mondani, a dobos nem tudott függetleníteni. Az ilyen felismerések pedig nem segítik a meditatív elmélyülést, sokkal inkább valami prózai felvi- lágosodást. Ami amúgy leg-alább akkora élmény.

A Rainforest 21 (Paul Rogers, Joe Gallivan, Anupriya Deotale) csütörtök esti koncertje igen jó választás volt, ami a helyszínt illeti. A körmendi Batthyány-kastélyban korábban itt cipőmúzeum volt, a Sala Terrena meghitt, intim környezet kisebb kon- certek rendezésére, ráadásul a kiállítási anyag - amely megnyitásra várt itt - is illett a zenéhez. Ha az átlagműveltségű polgár áll egy kortárs képzőművészeti alkotás előtt, mindig azt kérdezi: ez meg mi akar lenni? A kérdés őszinte, kifejezi a hozzá nem értésen kívül azt is, hogy a műalko- tásban lát ő fantáziát, csak az nem tud az lenni amivé valójában szeretne. Ehhez már ő kell, a néző. Vagyis addig bámuljuk a képet, amíg a sárga DNS-alakú valamiből egy karcsú nő dereka bontakozik ki.

Valami ilyesmi a Rainforest 21 zenéje is. Az indiai hangzás, mint a hajnali köd, finoman beterítette a koncertet, de hogy ne legyen teljes az örömünk, és a meditálók fölriadjanak néha, a dolgot bonyolította a bőgős sűrű dührohama (alaposan megtépte néha hangszerét), és a dobos tétovasága. Meg a folyamatos, igen világos üzenet, hogy ez nem autentikus meditatív indiai zene, hanem kortárs zenei koncert: ne tessék kérem itt aludni, mélázni, amikor mi a lelkünket tesszük ki azért, hogy valami maradandót alkossunk. Ilyen szempontból rendben is volt a dolog. Én elfogadom azt a képet, amelyen egy nőnek három lila feje van, de csak attól a művésztől, akiről tudom, tökéletesen meg-tanulta a szakmát, és tud port-rét, aktot rajzolni, de most éppen a saját útját keresi. A Rainforest 21 zenészei viszont szakmai tudásukról nem tudtak meggyőzni teljes mértékben. A hegedű akkor is szólt, amikor meg sem mozdította vonóját Anupriya: egy akusztikus koncerten a technikai trükk (amely könnyen kivitelezhető valamely elektronikus szerkezettel) vagy megengedhető vagy nem, én az utóbbi mellett vagyok. Fel nem foghatom, hogy a héthúrú bőgőhöz miért volt szükség három vonóra és főleg slide-gyűrűre, amikor ezeket nem lehetett kihasználni. Megjegyzem, az olyan hitetlen gyaurok számára, mint én, jó lett volna odavetni egy-egy tiszta és pontos bőgőfutamot, hogy eldörmöghessük: tud ez manus bőgőzni, csak most nem ez kell. A dobszólók közben a lábcin általában rendületlenül hozza a ritmust. Csütörtök este a lábcin iszonyúan egyenetlen volt. Az egyenetlenség nem tért vissza periodikusan, vagyis azt kell mondani, a dobos nem tudott függetleníteni. Az ilyen felismerések pedig nem segítik a meditatív elmélyülést, sokkal inkább valami prózai felvi- lágosodást. Ami amúgy leg-alább akkora élmény.

Valami ilyesmi a Rainforest 21 zenéje is. Az indiai hangzás, mint a hajnali köd, finoman beterítette a koncertet, de hogy ne legyen teljes az örömünk, és a meditálók fölriadjanak néha, a dolgot bonyolította a bőgős sűrű dührohama (alaposan megtépte néha hangszerét), és a dobos tétovasága. Meg a folyamatos, igen világos üzenet, hogy ez nem autentikus meditatív indiai zene, hanem kortárs zenei koncert: ne tessék kérem itt aludni, mélázni, amikor mi a lelkünket tesszük ki azért, hogy valami maradandót alkossunk. Ilyen szempontból rendben is volt a dolog. Én elfogadom azt a képet, amelyen egy nőnek három lila feje van, de csak attól a művésztől, akiről tudom, tökéletesen meg-tanulta a szakmát, és tud port-rét, aktot rajzolni, de most éppen a saját útját keresi. A Rainforest 21 zenészei viszont szakmai tudásukról nem tudtak meggyőzni teljes mértékben. A hegedű akkor is szólt, amikor meg sem mozdította vonóját Anupriya: egy akusztikus koncerten a technikai trükk (amely könnyen kivitelezhető valamely elektronikus szerkezettel) vagy megengedhető vagy nem, én az utóbbi mellett vagyok. Fel nem foghatom, hogy a héthúrú bőgőhöz miért volt szükség három vonóra és főleg slide-gyűrűre, amikor ezeket nem lehetett kihasználni. Megjegyzem, az olyan hitetlen gyaurok számára, mint én, jó lett volna odavetni egy-egy tiszta és pontos bőgőfutamot, hogy eldörmöghessük: tud ez manus bőgőzni, csak most nem ez kell. A dobszólók közben a lábcin általában rendületlenül hozza a ritmust. Csütörtök este a lábcin iszonyúan egyenetlen volt. Az egyenetlenség nem tért vissza periodikusan, vagyis azt kell mondani, a dobos nem tudott függetleníteni. Az ilyen felismerések pedig nem segítik a meditatív elmélyülést, sokkal inkább valami prózai felvi- lágosodást. Ami amúgy leg-alább akkora élmény.

Valami ilyesmi a Rainforest 21 zenéje is. Az indiai hangzás, mint a hajnali köd, finoman beterítette a koncertet, de hogy ne legyen teljes az örömünk, és a meditálók fölriadjanak néha, a dolgot bonyolította a bőgős sűrű dührohama (alaposan megtépte néha hangszerét), és a dobos tétovasága. Meg a folyamatos, igen világos üzenet, hogy ez nem autentikus meditatív indiai zene, hanem kortárs zenei koncert: ne tessék kérem itt aludni, mélázni, amikor mi a lelkünket tesszük ki azért, hogy valami maradandót alkossunk. Ilyen szempontból rendben is volt a dolog. Én elfogadom azt a képet, amelyen egy nőnek három lila feje van, de csak attól a művésztől, akiről tudom, tökéletesen meg-tanulta a szakmát, és tud port-rét, aktot rajzolni, de most éppen a saját útját keresi. A Rainforest 21 zenészei viszont szakmai tudásukról nem tudtak meggyőzni teljes mértékben. A hegedű akkor is szólt, amikor meg sem mozdította vonóját Anupriya: egy akusztikus koncerten a technikai trükk (amely könnyen kivitelezhető valamely elektronikus szerkezettel) vagy megengedhető vagy nem, én az utóbbi mellett vagyok. Fel nem foghatom, hogy a héthúrú bőgőhöz miért volt szükség három vonóra és főleg slide-gyűrűre, amikor ezeket nem lehetett kihasználni. Megjegyzem, az olyan hitetlen gyaurok számára, mint én, jó lett volna odavetni egy-egy tiszta és pontos bőgőfutamot, hogy eldörmöghessük: tud ez manus bőgőzni, csak most nem ez kell. A dobszólók közben a lábcin általában rendületlenül hozza a ritmust. Csütörtök este a lábcin iszonyúan egyenetlen volt. Az egyenetlenség nem tért vissza periodikusan, vagyis azt kell mondani, a dobos nem tudott függetleníteni. Az ilyen felismerések pedig nem segítik a meditatív elmélyülést, sokkal inkább valami prózai felvi- lágosodást. Ami amúgy leg-alább akkora élmény.