Magyar rocktörmelék

gyan, ugyan; miért pont a rockzene lenne a jó fiú? Egy olyan, tartós válsággal küszködő társadalomban, amelyre ma is jellemző a kontraszelekció, erősen megérintette a korrupció, a morális züllés. Miért a rockzene lenne az, amely valamiféle irányt mutatna, mint tette volt a hatvanas években? (Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa...) Miért ez a sajátos, korai-hippizmusból, ifjúsági elégedetlenkedésből , Marlon Brando-i bőrkabátból kiszakadt mjúzikrakéta lenne az, amely felmutathatná a mai magyar társadalomnak: íme, itt a dinamika, itt a jövőkép.

Hát persze, a rock sem jó fiú. Ide is begyűrűzik a politika, hol piros csíkos lobogók, hol spangli-dalok formájában. Itt is hat az áfa és a többi csapás, aminek következtében oszlik-foszlik a forint. Egyre vacakabbak a hangfalak, lestrapáltak a végfokok, repülési időn túliak a keverőpultok. Torzul hát a hangzás, nincs pénz. Mert az a mega-sztárvilágba ment, a reklámzenébe, a nagy tiniátverésbe. Nesze, ez a minta, (v)edd meg! Élőkoncert? Ugyan már... Elő a mélyhűtött, standapityere készletekkel!

...A karneváli felvonulását élő, körgyűrűin szinte forgalommentes Szombathelyt nyugati irányban kikerülvén Sitkéről Bildeinbe hajtunk. Egy négyszáz lakosú kis osztrák falucskába, amelyben sokan tudnak még magyarul, de titkolják. Újabban amúgy is sokan titkolják magyarságukat vagy csupán kötődéseiket. Persze, egészen másért és másképp Bildeinben, mint mondjuk, Nyitrán. Itt sokan azért nem beszélnek, mert nem tudnak jól. Így mondják: szépül. Vagy azért, mert nincs is a magyarra szükség. Legföljebb évente egyszer, ilyenkor. Amikor ezrek szállják meg a falucska templom alatti részét, ahol az egyre nevesebb Open Air-okat, szabadtéri rockfesztiválokat rendezik. Ráklikkelünk a kocsikra, rendszámok Bécstől Klagenfurtig, de akad salzburgi járgány is. Már a falu határában ízelítőt kapunk a profizmusból. Úgy szól a cucc, mintha itt lenne; nem hangos, nem fülsértő, hanem csak dinamikus. Alul jönnek a basszusdob- mélyek, középen a hangszerek, felül meg az ének. És a háromutas zörej egy magasröptű technológia révén a fülben mégis tökéletesen, élvezhetően egybeérik. Mint a jó gyümölcs, a maga életörömös ízeivel.

A színpad előtt állunk, a fénytechnikát vizslatjuk. Az benne a pláne, hogy puritán: csak annyi robotlámpa tekereg, amennyi kell. De ami van, az száztíz százalékon pörög. Mint az éppen soros angol, trash-metálra építkező banda. Nekünk még a fülünkben cseng (cseng? zúg) Deák Bill Hosszúlábú asszonya, aki szebb napokat is megélt már az énekes tolmácsolásában. A közönség, a lelkes és odaadó közönség, a magyar rockzenét lélegeztetőgépként életben tartó közönség sem igazán tudott mit kezdeni az egykori blueskirály produkciójával. Elcsukló hang, kisiklott refrének, elfeledett sorok, állandósult hej-hej-ek. Igaza lenne a kiváló rock szakírónak, Sebők Jánosnak? Szerinte vége a magyar rocknak, mert akik kitalálták, azok sem a helyüket, sem a tudásukat, sem az általuk használt eszközöket - mondjuk a médiát - nem örökítették-adták át. Tehát, filózik szerzőnk, beleöregedtek, belebetonozódtak és persze fásultak a műfajba. A fiataloknak meg maradt a dj-ség, amely, ha egy bizonyos mennyiséget meghalad, akkor az a zenei infantilizmus térhódítására utalhat.

Kérem szépen, kit tud ma kottát olvasni e körben?

Lehet, ez a banda sem, itt Bildeinben. De amit csinálnak, az mégis irigylésre méltó. A frontember éppen a hetedik tökéletes spárgát produkálja a maga 40 kilójával a placctól méter magasan, eközben sem a mikrofon, sem a hangja nem rezdül. Állandó, letámadásos jellegű színpadi mozgáskombinációk sorozata éri el a közönséget, amely itt szokatlan vehemenciával reagál: üvölt, fütyül és a színpad felé tör. A hat biztonságis hamar leizzad, de mindvégig udvarias. Nem üt sandát, nem szól be, csak kitessékel, vagy visz a kordonon kívülre. Még köszön is... A basszista előre rohan, kábel-kígyójárással bűvöli a technikát, a szólógitáros úgyszintén. Az énekes ekkor nagy puffanással dob egy hátast. Baleset? Dehogy, kérem szépen, ez a show része, ezek itt a sovány rockerek. Az énekes tehát hány néhány cigánykereket a már tomboló közönség előtt - jelesül 2500 fő, több jegyet már nem adnak ki, így a be nem jutottak százai az utcán hallgatóznak az árokparti fűre heveredett polgármester társaságában - és hősünk kezében végig ott a mikrofon, végig nyomja a nótát. Hibátlan produkció. Ahogy a szöveget elmaradt angoltanulásunk okán meg tudjuk ítélni, nem kis súlyú problémákról parázik a médiában kis Jagger-ként emlegetett szólista: a drogról, a szegénységről ordít, majd azt fejtegeti, hogy a fater már a negyedik Volvót veszi, de mégis hülye maradt, szegény.

Mi keletiek beérnénk az első Volvóval, meg az effajta szegénységgel. A hülyeség sem zavarna, hiszen ez az életünk része. De beérnénk már azzal is, hogy egy ilyen, törhetetlennek tűnő mikrofonunk legyen. Tavaly a Tankcsapda lépett fel ezen a színapadon, koncertjüket a szolid unalom és az udvarias bukás ötvözete kísérte (400 néző). Amúgy az ide hívott magyar bandák szinte sűrítik mindazon hibákat, amelyek révén gyakorlatilag eladhatatlanok a nemzetközi rockpiacon. Statikusak, képtelenek a gyors hely- és agyváltásokra, viszont könnyen sértődnek. A magyar bandák legnagyobb baja, hogy látni rajtuk: dolgoznak a színpadon. És ez itt nagyon nem tetszik. Az itteni népnek nem a munka, hanem a show kell (egyébként show-sága révén a legjobb rocker nálunk még ma is Nagy Feró). Nem szólógitár-bravúr kell, meg dobömleny, hanem lüktető, szövegében is erős rockzene. A mi bandánk másfél óra után, a 45 kilókból kettőt még fogyva, nem szasztok-kal búcsúzik. Hanem csókot hintve, fáradtságát legyűrve.

...Szedelőzködünk a sógoréjben, arra gondolva: mik az esélyeink? Mi és hol lett elrontva, hogy nincs itthon Orszáczky Jackie, meg Baksa-Soós. Hogy elhúzott a Balatonos Méhes Marietta, de nya-kunkon maradt örökifjúnak Fenyő? Vagy ez az egész rockműfaj csupán életünket végig kísérő kulturális periféria? Hát, ez is lehet. De a rontott perifériák előbb-utóbb káosz-centrummá állnak össze. Vagy csak törmelékké, emlékeztetve egy félrecsúszott, jobb sorsra érdemes ifjúsági szubkultúrára.

Hát persze, a rock sem jó fiú. Ide is begyűrűzik a politika, hol piros csíkos lobogók, hol spangli-dalok formájában. Itt is hat az áfa és a többi csapás, aminek következtében oszlik-foszlik a forint. Egyre vacakabbak a hangfalak, lestrapáltak a végfokok, repülési időn túliak a keverőpultok. Torzul hát a hangzás, nincs pénz. Mert az a mega-sztárvilágba ment, a reklámzenébe, a nagy tiniátverésbe. Nesze, ez a minta, (v)edd meg! Élőkoncert? Ugyan már... Elő a mélyhűtött, standapityere készletekkel!

...A karneváli felvonulását élő, körgyűrűin szinte forgalommentes Szombathelyt nyugati irányban kikerülvén Sitkéről Bildeinbe hajtunk. Egy négyszáz lakosú kis osztrák falucskába, amelyben sokan tudnak még magyarul, de titkolják. Újabban amúgy is sokan titkolják magyarságukat vagy csupán kötődéseiket. Persze, egészen másért és másképp Bildeinben, mint mondjuk, Nyitrán. Itt sokan azért nem beszélnek, mert nem tudnak jól. Így mondják: szépül. Vagy azért, mert nincs is a magyarra szükség. Legföljebb évente egyszer, ilyenkor. Amikor ezrek szállják meg a falucska templom alatti részét, ahol az egyre nevesebb Open Air-okat, szabadtéri rockfesztiválokat rendezik. Ráklikkelünk a kocsikra, rendszámok Bécstől Klagenfurtig, de akad salzburgi járgány is. Már a falu határában ízelítőt kapunk a profizmusból. Úgy szól a cucc, mintha itt lenne; nem hangos, nem fülsértő, hanem csak dinamikus. Alul jönnek a basszusdob- mélyek, középen a hangszerek, felül meg az ének. És a háromutas zörej egy magasröptű technológia révén a fülben mégis tökéletesen, élvezhetően egybeérik. Mint a jó gyümölcs, a maga életörömös ízeivel.

A színpad előtt állunk, a fénytechnikát vizslatjuk. Az benne a pláne, hogy puritán: csak annyi robotlámpa tekereg, amennyi kell. De ami van, az száztíz százalékon pörög. Mint az éppen soros angol, trash-metálra építkező banda. Nekünk még a fülünkben cseng (cseng? zúg) Deák Bill Hosszúlábú asszonya, aki szebb napokat is megélt már az énekes tolmácsolásában. A közönség, a lelkes és odaadó közönség, a magyar rockzenét lélegeztetőgépként életben tartó közönség sem igazán tudott mit kezdeni az egykori blueskirály produkciójával. Elcsukló hang, kisiklott refrének, elfeledett sorok, állandósult hej-hej-ek. Igaza lenne a kiváló rock szakírónak, Sebők Jánosnak? Szerinte vége a magyar rocknak, mert akik kitalálták, azok sem a helyüket, sem a tudásukat, sem az általuk használt eszközöket - mondjuk a médiát - nem örökítették-adták át. Tehát, filózik szerzőnk, beleöregedtek, belebetonozódtak és persze fásultak a műfajba. A fiataloknak meg maradt a dj-ség, amely, ha egy bizonyos mennyiséget meghalad, akkor az a zenei infantilizmus térhódítására utalhat.

Kérem szépen, kit tud ma kottát olvasni e körben?

Lehet, ez a banda sem, itt Bildeinben. De amit csinálnak, az mégis irigylésre méltó. A frontember éppen a hetedik tökéletes spárgát produkálja a maga 40 kilójával a placctól méter magasan, eközben sem a mikrofon, sem a hangja nem rezdül. Állandó, letámadásos jellegű színpadi mozgáskombinációk sorozata éri el a közönséget, amely itt szokatlan vehemenciával reagál: üvölt, fütyül és a színpad felé tör. A hat biztonságis hamar leizzad, de mindvégig udvarias. Nem üt sandát, nem szól be, csak kitessékel, vagy visz a kordonon kívülre. Még köszön is... A basszista előre rohan, kábel-kígyójárással bűvöli a technikát, a szólógitáros úgyszintén. Az énekes ekkor nagy puffanással dob egy hátast. Baleset? Dehogy, kérem szépen, ez a show része, ezek itt a sovány rockerek. Az énekes tehát hány néhány cigánykereket a már tomboló közönség előtt - jelesül 2500 fő, több jegyet már nem adnak ki, így a be nem jutottak százai az utcán hallgatóznak az árokparti fűre heveredett polgármester társaságában - és hősünk kezében végig ott a mikrofon, végig nyomja a nótát. Hibátlan produkció. Ahogy a szöveget elmaradt angoltanulásunk okán meg tudjuk ítélni, nem kis súlyú problémákról parázik a médiában kis Jagger-ként emlegetett szólista: a drogról, a szegénységről ordít, majd azt fejtegeti, hogy a fater már a negyedik Volvót veszi, de mégis hülye maradt, szegény.

Mi keletiek beérnénk az első Volvóval, meg az effajta szegénységgel. A hülyeség sem zavarna, hiszen ez az életünk része. De beérnénk már azzal is, hogy egy ilyen, törhetetlennek tűnő mikrofonunk legyen. Tavaly a Tankcsapda lépett fel ezen a színapadon, koncertjüket a szolid unalom és az udvarias bukás ötvözete kísérte (400 néző). Amúgy az ide hívott magyar bandák szinte sűrítik mindazon hibákat, amelyek révén gyakorlatilag eladhatatlanok a nemzetközi rockpiacon. Statikusak, képtelenek a gyors hely- és agyváltásokra, viszont könnyen sértődnek. A magyar bandák legnagyobb baja, hogy látni rajtuk: dolgoznak a színpadon. És ez itt nagyon nem tetszik. Az itteni népnek nem a munka, hanem a show kell (egyébként show-sága révén a legjobb rocker nálunk még ma is Nagy Feró). Nem szólógitár-bravúr kell, meg dobömleny, hanem lüktető, szövegében is erős rockzene. A mi bandánk másfél óra után, a 45 kilókból kettőt még fogyva, nem szasztok-kal búcsúzik. Hanem csókot hintve, fáradtságát legyűrve.

...Szedelőzködünk a sógoréjben, arra gondolva: mik az esélyeink? Mi és hol lett elrontva, hogy nincs itthon Orszáczky Jackie, meg Baksa-Soós. Hogy elhúzott a Balatonos Méhes Marietta, de nya-kunkon maradt örökifjúnak Fenyő? Vagy ez az egész rockműfaj csupán életünket végig kísérő kulturális periféria? Hát, ez is lehet. De a rontott perifériák előbb-utóbb káosz-centrummá állnak össze. Vagy csak törmelékké, emlékeztetve egy félrecsúszott, jobb sorsra érdemes ifjúsági szubkultúrára.

Hát persze, a rock sem jó fiú. Ide is begyűrűzik a politika, hol piros csíkos lobogók, hol spangli-dalok formájában. Itt is hat az áfa és a többi csapás, aminek következtében oszlik-foszlik a forint. Egyre vacakabbak a hangfalak, lestrapáltak a végfokok, repülési időn túliak a keverőpultok. Torzul hát a hangzás, nincs pénz. Mert az a mega-sztárvilágba ment, a reklámzenébe, a nagy tiniátverésbe. Nesze, ez a minta, (v)edd meg! Élőkoncert? Ugyan már... Elő a mélyhűtött, standapityere készletekkel!

...A karneváli felvonulását élő, körgyűrűin szinte forgalommentes Szombathelyt nyugati irányban kikerülvén Sitkéről Bildeinbe hajtunk. Egy négyszáz lakosú kis osztrák falucskába, amelyben sokan tudnak még magyarul, de titkolják. Újabban amúgy is sokan titkolják magyarságukat vagy csupán kötődéseiket. Persze, egészen másért és másképp Bildeinben, mint mondjuk, Nyitrán. Itt sokan azért nem beszélnek, mert nem tudnak jól. Így mondják: szépül. Vagy azért, mert nincs is a magyarra szükség. Legföljebb évente egyszer, ilyenkor. Amikor ezrek szállják meg a falucska templom alatti részét, ahol az egyre nevesebb Open Air-okat, szabadtéri rockfesztiválokat rendezik. Ráklikkelünk a kocsikra, rendszámok Bécstől Klagenfurtig, de akad salzburgi járgány is. Már a falu határában ízelítőt kapunk a profizmusból. Úgy szól a cucc, mintha itt lenne; nem hangos, nem fülsértő, hanem csak dinamikus. Alul jönnek a basszusdob- mélyek, középen a hangszerek, felül meg az ének. És a háromutas zörej egy magasröptű technológia révén a fülben mégis tökéletesen, élvezhetően egybeérik. Mint a jó gyümölcs, a maga életörömös ízeivel.

A színpad előtt állunk, a fénytechnikát vizslatjuk. Az benne a pláne, hogy puritán: csak annyi robotlámpa tekereg, amennyi kell. De ami van, az száztíz százalékon pörög. Mint az éppen soros angol, trash-metálra építkező banda. Nekünk még a fülünkben cseng (cseng? zúg) Deák Bill Hosszúlábú asszonya, aki szebb napokat is megélt már az énekes tolmácsolásában. A közönség, a lelkes és odaadó közönség, a magyar rockzenét lélegeztetőgépként életben tartó közönség sem igazán tudott mit kezdeni az egykori blueskirály produkciójával. Elcsukló hang, kisiklott refrének, elfeledett sorok, állandósult hej-hej-ek. Igaza lenne a kiváló rock szakírónak, Sebők Jánosnak? Szerinte vége a magyar rocknak, mert akik kitalálták, azok sem a helyüket, sem a tudásukat, sem az általuk használt eszközöket - mondjuk a médiát - nem örökítették-adták át. Tehát, filózik szerzőnk, beleöregedtek, belebetonozódtak és persze fásultak a műfajba. A fiataloknak meg maradt a dj-ség, amely, ha egy bizonyos mennyiséget meghalad, akkor az a zenei infantilizmus térhódítására utalhat.

Kérem szépen, kit tud ma kottát olvasni e körben?

Lehet, ez a banda sem, itt Bildeinben. De amit csinálnak, az mégis irigylésre méltó. A frontember éppen a hetedik tökéletes spárgát produkálja a maga 40 kilójával a placctól méter magasan, eközben sem a mikrofon, sem a hangja nem rezdül. Állandó, letámadásos jellegű színpadi mozgáskombinációk sorozata éri el a közönséget, amely itt szokatlan vehemenciával reagál: üvölt, fütyül és a színpad felé tör. A hat biztonságis hamar leizzad, de mindvégig udvarias. Nem üt sandát, nem szól be, csak kitessékel, vagy visz a kordonon kívülre. Még köszön is... A basszista előre rohan, kábel-kígyójárással bűvöli a technikát, a szólógitáros úgyszintén. Az énekes ekkor nagy puffanással dob egy hátast. Baleset? Dehogy, kérem szépen, ez a show része, ezek itt a sovány rockerek. Az énekes tehát hány néhány cigánykereket a már tomboló közönség előtt - jelesül 2500 fő, több jegyet már nem adnak ki, így a be nem jutottak százai az utcán hallgatóznak az árokparti fűre heveredett polgármester társaságában - és hősünk kezében végig ott a mikrofon, végig nyomja a nótát. Hibátlan produkció. Ahogy a szöveget elmaradt angoltanulásunk okán meg tudjuk ítélni, nem kis súlyú problémákról parázik a médiában kis Jagger-ként emlegetett szólista: a drogról, a szegénységről ordít, majd azt fejtegeti, hogy a fater már a negyedik Volvót veszi, de mégis hülye maradt, szegény.

Mi keletiek beérnénk az első Volvóval, meg az effajta szegénységgel. A hülyeség sem zavarna, hiszen ez az életünk része. De beérnénk már azzal is, hogy egy ilyen, törhetetlennek tűnő mikrofonunk legyen. Tavaly a Tankcsapda lépett fel ezen a színapadon, koncertjüket a szolid unalom és az udvarias bukás ötvözete kísérte (400 néző). Amúgy az ide hívott magyar bandák szinte sűrítik mindazon hibákat, amelyek révén gyakorlatilag eladhatatlanok a nemzetközi rockpiacon. Statikusak, képtelenek a gyors hely- és agyváltásokra, viszont könnyen sértődnek. A magyar bandák legnagyobb baja, hogy látni rajtuk: dolgoznak a színpadon. És ez itt nagyon nem tetszik. Az itteni népnek nem a munka, hanem a show kell (egyébként show-sága révén a legjobb rocker nálunk még ma is Nagy Feró). Nem szólógitár-bravúr kell, meg dobömleny, hanem lüktető, szövegében is erős rockzene. A mi bandánk másfél óra után, a 45 kilókból kettőt még fogyva, nem szasztok-kal búcsúzik. Hanem csókot hintve, fáradtságát legyűrve.

...Szedelőzködünk a sógoréjben, arra gondolva: mik az esélyeink? Mi és hol lett elrontva, hogy nincs itthon Orszáczky Jackie, meg Baksa-Soós. Hogy elhúzott a Balatonos Méhes Marietta, de nya-kunkon maradt örökifjúnak Fenyő? Vagy ez az egész rockműfaj csupán életünket végig kísérő kulturális periféria? Hát, ez is lehet. De a rontott perifériák előbb-utóbb káosz-centrummá állnak össze. Vagy csak törmelékké, emlékeztetve egy félrecsúszott, jobb sorsra érdemes ifjúsági szubkultúrára.

...A karneváli felvonulását élő, körgyűrűin szinte forgalommentes Szombathelyt nyugati irányban kikerülvén Sitkéről Bildeinbe hajtunk. Egy négyszáz lakosú kis osztrák falucskába, amelyben sokan tudnak még magyarul, de titkolják. Újabban amúgy is sokan titkolják magyarságukat vagy csupán kötődéseiket. Persze, egészen másért és másképp Bildeinben, mint mondjuk, Nyitrán. Itt sokan azért nem beszélnek, mert nem tudnak jól. Így mondják: szépül. Vagy azért, mert nincs is a magyarra szükség. Legföljebb évente egyszer, ilyenkor. Amikor ezrek szállják meg a falucska templom alatti részét, ahol az egyre nevesebb Open Air-okat, szabadtéri rockfesztiválokat rendezik. Ráklikkelünk a kocsikra, rendszámok Bécstől Klagenfurtig, de akad salzburgi járgány is. Már a falu határában ízelítőt kapunk a profizmusból. Úgy szól a cucc, mintha itt lenne; nem hangos, nem fülsértő, hanem csak dinamikus. Alul jönnek a basszusdob- mélyek, középen a hangszerek, felül meg az ének. És a háromutas zörej egy magasröptű technológia révén a fülben mégis tökéletesen, élvezhetően egybeérik. Mint a jó gyümölcs, a maga életörömös ízeivel.

A színpad előtt állunk, a fénytechnikát vizslatjuk. Az benne a pláne, hogy puritán: csak annyi robotlámpa tekereg, amennyi kell. De ami van, az száztíz százalékon pörög. Mint az éppen soros angol, trash-metálra építkező banda. Nekünk még a fülünkben cseng (cseng? zúg) Deák Bill Hosszúlábú asszonya, aki szebb napokat is megélt már az énekes tolmácsolásában. A közönség, a lelkes és odaadó közönség, a magyar rockzenét lélegeztetőgépként életben tartó közönség sem igazán tudott mit kezdeni az egykori blueskirály produkciójával. Elcsukló hang, kisiklott refrének, elfeledett sorok, állandósult hej-hej-ek. Igaza lenne a kiváló rock szakírónak, Sebők Jánosnak? Szerinte vége a magyar rocknak, mert akik kitalálták, azok sem a helyüket, sem a tudásukat, sem az általuk használt eszközöket - mondjuk a médiát - nem örökítették-adták át. Tehát, filózik szerzőnk, beleöregedtek, belebetonozódtak és persze fásultak a műfajba. A fiataloknak meg maradt a dj-ség, amely, ha egy bizonyos mennyiséget meghalad, akkor az a zenei infantilizmus térhódítására utalhat.

Kérem szépen, kit tud ma kottát olvasni e körben?

Lehet, ez a banda sem, itt Bildeinben. De amit csinálnak, az mégis irigylésre méltó. A frontember éppen a hetedik tökéletes spárgát produkálja a maga 40 kilójával a placctól méter magasan, eközben sem a mikrofon, sem a hangja nem rezdül. Állandó, letámadásos jellegű színpadi mozgáskombinációk sorozata éri el a közönséget, amely itt szokatlan vehemenciával reagál: üvölt, fütyül és a színpad felé tör. A hat biztonságis hamar leizzad, de mindvégig udvarias. Nem üt sandát, nem szól be, csak kitessékel, vagy visz a kordonon kívülre. Még köszön is... A basszista előre rohan, kábel-kígyójárással bűvöli a technikát, a szólógitáros úgyszintén. Az énekes ekkor nagy puffanással dob egy hátast. Baleset? Dehogy, kérem szépen, ez a show része, ezek itt a sovány rockerek. Az énekes tehát hány néhány cigánykereket a már tomboló közönség előtt - jelesül 2500 fő, több jegyet már nem adnak ki, így a be nem jutottak százai az utcán hallgatóznak az árokparti fűre heveredett polgármester társaságában - és hősünk kezében végig ott a mikrofon, végig nyomja a nótát. Hibátlan produkció. Ahogy a szöveget elmaradt angoltanulásunk okán meg tudjuk ítélni, nem kis súlyú problémákról parázik a médiában kis Jagger-ként emlegetett szólista: a drogról, a szegénységről ordít, majd azt fejtegeti, hogy a fater már a negyedik Volvót veszi, de mégis hülye maradt, szegény.

Mi keletiek beérnénk az első Volvóval, meg az effajta szegénységgel. A hülyeség sem zavarna, hiszen ez az életünk része. De beérnénk már azzal is, hogy egy ilyen, törhetetlennek tűnő mikrofonunk legyen. Tavaly a Tankcsapda lépett fel ezen a színapadon, koncertjüket a szolid unalom és az udvarias bukás ötvözete kísérte (400 néző). Amúgy az ide hívott magyar bandák szinte sűrítik mindazon hibákat, amelyek révén gyakorlatilag eladhatatlanok a nemzetközi rockpiacon. Statikusak, képtelenek a gyors hely- és agyváltásokra, viszont könnyen sértődnek. A magyar bandák legnagyobb baja, hogy látni rajtuk: dolgoznak a színpadon. És ez itt nagyon nem tetszik. Az itteni népnek nem a munka, hanem a show kell (egyébként show-sága révén a legjobb rocker nálunk még ma is Nagy Feró). Nem szólógitár-bravúr kell, meg dobömleny, hanem lüktető, szövegében is erős rockzene. A mi bandánk másfél óra után, a 45 kilókból kettőt még fogyva, nem szasztok-kal búcsúzik. Hanem csókot hintve, fáradtságát legyűrve.

...Szedelőzködünk a sógoréjben, arra gondolva: mik az esélyeink? Mi és hol lett elrontva, hogy nincs itthon Orszáczky Jackie, meg Baksa-Soós. Hogy elhúzott a Balatonos Méhes Marietta, de nya-kunkon maradt örökifjúnak Fenyő? Vagy ez az egész rockműfaj csupán életünket végig kísérő kulturális periféria? Hát, ez is lehet. De a rontott perifériák előbb-utóbb káosz-centrummá állnak össze. Vagy csak törmelékké, emlékeztetve egy félrecsúszott, jobb sorsra érdemes ifjúsági szubkultúrára.

...A karneváli felvonulását élő, körgyűrűin szinte forgalommentes Szombathelyt nyugati irányban kikerülvén Sitkéről Bildeinbe hajtunk. Egy négyszáz lakosú kis osztrák falucskába, amelyben sokan tudnak még magyarul, de titkolják. Újabban amúgy is sokan titkolják magyarságukat vagy csupán kötődéseiket. Persze, egészen másért és másképp Bildeinben, mint mondjuk, Nyitrán. Itt sokan azért nem beszélnek, mert nem tudnak jól. Így mondják: szépül. Vagy azért, mert nincs is a magyarra szükség. Legföljebb évente egyszer, ilyenkor. Amikor ezrek szállják meg a falucska templom alatti részét, ahol az egyre nevesebb Open Air-okat, szabadtéri rockfesztiválokat rendezik. Ráklikkelünk a kocsikra, rendszámok Bécstől Klagenfurtig, de akad salzburgi járgány is. Már a falu határában ízelítőt kapunk a profizmusból. Úgy szól a cucc, mintha itt lenne; nem hangos, nem fülsértő, hanem csak dinamikus. Alul jönnek a basszusdob- mélyek, középen a hangszerek, felül meg az ének. És a háromutas zörej egy magasröptű technológia révén a fülben mégis tökéletesen, élvezhetően egybeérik. Mint a jó gyümölcs, a maga életörömös ízeivel.

A színpad előtt állunk, a fénytechnikát vizslatjuk. Az benne a pláne, hogy puritán: csak annyi robotlámpa tekereg, amennyi kell. De ami van, az száztíz százalékon pörög. Mint az éppen soros angol, trash-metálra építkező banda. Nekünk még a fülünkben cseng (cseng? zúg) Deák Bill Hosszúlábú asszonya, aki szebb napokat is megélt már az énekes tolmácsolásában. A közönség, a lelkes és odaadó közönség, a magyar rockzenét lélegeztetőgépként életben tartó közönség sem igazán tudott mit kezdeni az egykori blueskirály produkciójával. Elcsukló hang, kisiklott refrének, elfeledett sorok, állandósult hej-hej-ek. Igaza lenne a kiváló rock szakírónak, Sebők Jánosnak? Szerinte vége a magyar rocknak, mert akik kitalálták, azok sem a helyüket, sem a tudásukat, sem az általuk használt eszközöket - mondjuk a médiát - nem örökítették-adták át. Tehát, filózik szerzőnk, beleöregedtek, belebetonozódtak és persze fásultak a műfajba. A fiataloknak meg maradt a dj-ség, amely, ha egy bizonyos mennyiséget meghalad, akkor az a zenei infantilizmus térhódítására utalhat.

Kérem szépen, kit tud ma kottát olvasni e körben?

Lehet, ez a banda sem, itt Bildeinben. De amit csinálnak, az mégis irigylésre méltó. A frontember éppen a hetedik tökéletes spárgát produkálja a maga 40 kilójával a placctól méter magasan, eközben sem a mikrofon, sem a hangja nem rezdül. Állandó, letámadásos jellegű színpadi mozgáskombinációk sorozata éri el a közönséget, amely itt szokatlan vehemenciával reagál: üvölt, fütyül és a színpad felé tör. A hat biztonságis hamar leizzad, de mindvégig udvarias. Nem üt sandát, nem szól be, csak kitessékel, vagy visz a kordonon kívülre. Még köszön is... A basszista előre rohan, kábel-kígyójárással bűvöli a technikát, a szólógitáros úgyszintén. Az énekes ekkor nagy puffanással dob egy hátast. Baleset? Dehogy, kérem szépen, ez a show része, ezek itt a sovány rockerek. Az énekes tehát hány néhány cigánykereket a már tomboló közönség előtt - jelesül 2500 fő, több jegyet már nem adnak ki, így a be nem jutottak százai az utcán hallgatóznak az árokparti fűre heveredett polgármester társaságában - és hősünk kezében végig ott a mikrofon, végig nyomja a nótát. Hibátlan produkció. Ahogy a szöveget elmaradt angoltanulásunk okán meg tudjuk ítélni, nem kis súlyú problémákról parázik a médiában kis Jagger-ként emlegetett szólista: a drogról, a szegénységről ordít, majd azt fejtegeti, hogy a fater már a negyedik Volvót veszi, de mégis hülye maradt, szegény.

Mi keletiek beérnénk az első Volvóval, meg az effajta szegénységgel. A hülyeség sem zavarna, hiszen ez az életünk része. De beérnénk már azzal is, hogy egy ilyen, törhetetlennek tűnő mikrofonunk legyen. Tavaly a Tankcsapda lépett fel ezen a színapadon, koncertjüket a szolid unalom és az udvarias bukás ötvözete kísérte (400 néző). Amúgy az ide hívott magyar bandák szinte sűrítik mindazon hibákat, amelyek révén gyakorlatilag eladhatatlanok a nemzetközi rockpiacon. Statikusak, képtelenek a gyors hely- és agyváltásokra, viszont könnyen sértődnek. A magyar bandák legnagyobb baja, hogy látni rajtuk: dolgoznak a színpadon. És ez itt nagyon nem tetszik. Az itteni népnek nem a munka, hanem a show kell (egyébként show-sága révén a legjobb rocker nálunk még ma is Nagy Feró). Nem szólógitár-bravúr kell, meg dobömleny, hanem lüktető, szövegében is erős rockzene. A mi bandánk másfél óra után, a 45 kilókból kettőt még fogyva, nem szasztok-kal búcsúzik. Hanem csókot hintve, fáradtságát legyűrve.

...Szedelőzködünk a sógoréjben, arra gondolva: mik az esélyeink? Mi és hol lett elrontva, hogy nincs itthon Orszáczky Jackie, meg Baksa-Soós. Hogy elhúzott a Balatonos Méhes Marietta, de nya-kunkon maradt örökifjúnak Fenyő? Vagy ez az egész rockműfaj csupán életünket végig kísérő kulturális periféria? Hát, ez is lehet. De a rontott perifériák előbb-utóbb káosz-centrummá állnak össze. Vagy csak törmelékké, emlékeztetve egy félrecsúszott, jobb sorsra érdemes ifjúsági szubkultúrára.

A színpad előtt állunk, a fénytechnikát vizslatjuk. Az benne a pláne, hogy puritán: csak annyi robotlámpa tekereg, amennyi kell. De ami van, az száztíz százalékon pörög. Mint az éppen soros angol, trash-metálra építkező banda. Nekünk még a fülünkben cseng (cseng? zúg) Deák Bill Hosszúlábú asszonya, aki szebb napokat is megélt már az énekes tolmácsolásában. A közönség, a lelkes és odaadó közönség, a magyar rockzenét lélegeztetőgépként életben tartó közönség sem igazán tudott mit kezdeni az egykori blueskirály produkciójával. Elcsukló hang, kisiklott refrének, elfeledett sorok, állandósult hej-hej-ek. Igaza lenne a kiváló rock szakírónak, Sebők Jánosnak? Szerinte vége a magyar rocknak, mert akik kitalálták, azok sem a helyüket, sem a tudásukat, sem az általuk használt eszközöket - mondjuk a médiát - nem örökítették-adták át. Tehát, filózik szerzőnk, beleöregedtek, belebetonozódtak és persze fásultak a műfajba. A fiataloknak meg maradt a dj-ség, amely, ha egy bizonyos mennyiséget meghalad, akkor az a zenei infantilizmus térhódítására utalhat.

Kérem szépen, kit tud ma kottát olvasni e körben?

Lehet, ez a banda sem, itt Bildeinben. De amit csinálnak, az mégis irigylésre méltó. A frontember éppen a hetedik tökéletes spárgát produkálja a maga 40 kilójával a placctól méter magasan, eközben sem a mikrofon, sem a hangja nem rezdül. Állandó, letámadásos jellegű színpadi mozgáskombinációk sorozata éri el a közönséget, amely itt szokatlan vehemenciával reagál: üvölt, fütyül és a színpad felé tör. A hat biztonságis hamar leizzad, de mindvégig udvarias. Nem üt sandát, nem szól be, csak kitessékel, vagy visz a kordonon kívülre. Még köszön is... A basszista előre rohan, kábel-kígyójárással bűvöli a technikát, a szólógitáros úgyszintén. Az énekes ekkor nagy puffanással dob egy hátast. Baleset? Dehogy, kérem szépen, ez a show része, ezek itt a sovány rockerek. Az énekes tehát hány néhány cigánykereket a már tomboló közönség előtt - jelesül 2500 fő, több jegyet már nem adnak ki, így a be nem jutottak százai az utcán hallgatóznak az árokparti fűre heveredett polgármester társaságában - és hősünk kezében végig ott a mikrofon, végig nyomja a nótát. Hibátlan produkció. Ahogy a szöveget elmaradt angoltanulásunk okán meg tudjuk ítélni, nem kis súlyú problémákról parázik a médiában kis Jagger-ként emlegetett szólista: a drogról, a szegénységről ordít, majd azt fejtegeti, hogy a fater már a negyedik Volvót veszi, de mégis hülye maradt, szegény.

Mi keletiek beérnénk az első Volvóval, meg az effajta szegénységgel. A hülyeség sem zavarna, hiszen ez az életünk része. De beérnénk már azzal is, hogy egy ilyen, törhetetlennek tűnő mikrofonunk legyen. Tavaly a Tankcsapda lépett fel ezen a színapadon, koncertjüket a szolid unalom és az udvarias bukás ötvözete kísérte (400 néző). Amúgy az ide hívott magyar bandák szinte sűrítik mindazon hibákat, amelyek révén gyakorlatilag eladhatatlanok a nemzetközi rockpiacon. Statikusak, képtelenek a gyors hely- és agyváltásokra, viszont könnyen sértődnek. A magyar bandák legnagyobb baja, hogy látni rajtuk: dolgoznak a színpadon. És ez itt nagyon nem tetszik. Az itteni népnek nem a munka, hanem a show kell (egyébként show-sága révén a legjobb rocker nálunk még ma is Nagy Feró). Nem szólógitár-bravúr kell, meg dobömleny, hanem lüktető, szövegében is erős rockzene. A mi bandánk másfél óra után, a 45 kilókból kettőt még fogyva, nem szasztok-kal búcsúzik. Hanem csókot hintve, fáradtságát legyűrve.

...Szedelőzködünk a sógoréjben, arra gondolva: mik az esélyeink? Mi és hol lett elrontva, hogy nincs itthon Orszáczky Jackie, meg Baksa-Soós. Hogy elhúzott a Balatonos Méhes Marietta, de nya-kunkon maradt örökifjúnak Fenyő? Vagy ez az egész rockműfaj csupán életünket végig kísérő kulturális periféria? Hát, ez is lehet. De a rontott perifériák előbb-utóbb káosz-centrummá állnak össze. Vagy csak törmelékké, emlékeztetve egy félrecsúszott, jobb sorsra érdemes ifjúsági szubkultúrára.

A színpad előtt állunk, a fénytechnikát vizslatjuk. Az benne a pláne, hogy puritán: csak annyi robotlámpa tekereg, amennyi kell. De ami van, az száztíz százalékon pörög. Mint az éppen soros angol, trash-metálra építkező banda. Nekünk még a fülünkben cseng (cseng? zúg) Deák Bill Hosszúlábú asszonya, aki szebb napokat is megélt már az énekes tolmácsolásában. A közönség, a lelkes és odaadó közönség, a magyar rockzenét lélegeztetőgépként életben tartó közönség sem igazán tudott mit kezdeni az egykori blueskirály produkciójával. Elcsukló hang, kisiklott refrének, elfeledett sorok, állandósult hej-hej-ek. Igaza lenne a kiváló rock szakírónak, Sebők Jánosnak? Szerinte vége a magyar rocknak, mert akik kitalálták, azok sem a helyüket, sem a tudásukat, sem az általuk használt eszközöket - mondjuk a médiát - nem örökítették-adták át. Tehát, filózik szerzőnk, beleöregedtek, belebetonozódtak és persze fásultak a műfajba. A fiataloknak meg maradt a dj-ség, amely, ha egy bizonyos mennyiséget meghalad, akkor az a zenei infantilizmus térhódítására utalhat.

Kérem szépen, kit tud ma kottát olvasni e körben?

Lehet, ez a banda sem, itt Bildeinben. De amit csinálnak, az mégis irigylésre méltó. A frontember éppen a hetedik tökéletes spárgát produkálja a maga 40 kilójával a placctól méter magasan, eközben sem a mikrofon, sem a hangja nem rezdül. Állandó, letámadásos jellegű színpadi mozgáskombinációk sorozata éri el a közönséget, amely itt szokatlan vehemenciával reagál: üvölt, fütyül és a színpad felé tör. A hat biztonságis hamar leizzad, de mindvégig udvarias. Nem üt sandát, nem szól be, csak kitessékel, vagy visz a kordonon kívülre. Még köszön is... A basszista előre rohan, kábel-kígyójárással bűvöli a technikát, a szólógitáros úgyszintén. Az énekes ekkor nagy puffanással dob egy hátast. Baleset? Dehogy, kérem szépen, ez a show része, ezek itt a sovány rockerek. Az énekes tehát hány néhány cigánykereket a már tomboló közönség előtt - jelesül 2500 fő, több jegyet már nem adnak ki, így a be nem jutottak százai az utcán hallgatóznak az árokparti fűre heveredett polgármester társaságában - és hősünk kezében végig ott a mikrofon, végig nyomja a nótát. Hibátlan produkció. Ahogy a szöveget elmaradt angoltanulásunk okán meg tudjuk ítélni, nem kis súlyú problémákról parázik a médiában kis Jagger-ként emlegetett szólista: a drogról, a szegénységről ordít, majd azt fejtegeti, hogy a fater már a negyedik Volvót veszi, de mégis hülye maradt, szegény.

Mi keletiek beérnénk az első Volvóval, meg az effajta szegénységgel. A hülyeség sem zavarna, hiszen ez az életünk része. De beérnénk már azzal is, hogy egy ilyen, törhetetlennek tűnő mikrofonunk legyen. Tavaly a Tankcsapda lépett fel ezen a színapadon, koncertjüket a szolid unalom és az udvarias bukás ötvözete kísérte (400 néző). Amúgy az ide hívott magyar bandák szinte sűrítik mindazon hibákat, amelyek révén gyakorlatilag eladhatatlanok a nemzetközi rockpiacon. Statikusak, képtelenek a gyors hely- és agyváltásokra, viszont könnyen sértődnek. A magyar bandák legnagyobb baja, hogy látni rajtuk: dolgoznak a színpadon. És ez itt nagyon nem tetszik. Az itteni népnek nem a munka, hanem a show kell (egyébként show-sága révén a legjobb rocker nálunk még ma is Nagy Feró). Nem szólógitár-bravúr kell, meg dobömleny, hanem lüktető, szövegében is erős rockzene. A mi bandánk másfél óra után, a 45 kilókból kettőt még fogyva, nem szasztok-kal búcsúzik. Hanem csókot hintve, fáradtságát legyűrve.

...Szedelőzködünk a sógoréjben, arra gondolva: mik az esélyeink? Mi és hol lett elrontva, hogy nincs itthon Orszáczky Jackie, meg Baksa-Soós. Hogy elhúzott a Balatonos Méhes Marietta, de nya-kunkon maradt örökifjúnak Fenyő? Vagy ez az egész rockműfaj csupán életünket végig kísérő kulturális periféria? Hát, ez is lehet. De a rontott perifériák előbb-utóbb káosz-centrummá állnak össze. Vagy csak törmelékké, emlékeztetve egy félrecsúszott, jobb sorsra érdemes ifjúsági szubkultúrára.

Kérem szépen, kit tud ma kottát olvasni e körben?

Lehet, ez a banda sem, itt Bildeinben. De amit csinálnak, az mégis irigylésre méltó. A frontember éppen a hetedik tökéletes spárgát produkálja a maga 40 kilójával a placctól méter magasan, eközben sem a mikrofon, sem a hangja nem rezdül. Állandó, letámadásos jellegű színpadi mozgáskombinációk sorozata éri el a közönséget, amely itt szokatlan vehemenciával reagál: üvölt, fütyül és a színpad felé tör. A hat biztonságis hamar leizzad, de mindvégig udvarias. Nem üt sandát, nem szól be, csak kitessékel, vagy visz a kordonon kívülre. Még köszön is... A basszista előre rohan, kábel-kígyójárással bűvöli a technikát, a szólógitáros úgyszintén. Az énekes ekkor nagy puffanással dob egy hátast. Baleset? Dehogy, kérem szépen, ez a show része, ezek itt a sovány rockerek. Az énekes tehát hány néhány cigánykereket a már tomboló közönség előtt - jelesül 2500 fő, több jegyet már nem adnak ki, így a be nem jutottak százai az utcán hallgatóznak az árokparti fűre heveredett polgármester társaságában - és hősünk kezében végig ott a mikrofon, végig nyomja a nótát. Hibátlan produkció. Ahogy a szöveget elmaradt angoltanulásunk okán meg tudjuk ítélni, nem kis súlyú problémákról parázik a médiában kis Jagger-ként emlegetett szólista: a drogról, a szegénységről ordít, majd azt fejtegeti, hogy a fater már a negyedik Volvót veszi, de mégis hülye maradt, szegény.

Mi keletiek beérnénk az első Volvóval, meg az effajta szegénységgel. A hülyeség sem zavarna, hiszen ez az életünk része. De beérnénk már azzal is, hogy egy ilyen, törhetetlennek tűnő mikrofonunk legyen. Tavaly a Tankcsapda lépett fel ezen a színapadon, koncertjüket a szolid unalom és az udvarias bukás ötvözete kísérte (400 néző). Amúgy az ide hívott magyar bandák szinte sűrítik mindazon hibákat, amelyek révén gyakorlatilag eladhatatlanok a nemzetközi rockpiacon. Statikusak, képtelenek a gyors hely- és agyváltásokra, viszont könnyen sértődnek. A magyar bandák legnagyobb baja, hogy látni rajtuk: dolgoznak a színpadon. És ez itt nagyon nem tetszik. Az itteni népnek nem a munka, hanem a show kell (egyébként show-sága révén a legjobb rocker nálunk még ma is Nagy Feró). Nem szólógitár-bravúr kell, meg dobömleny, hanem lüktető, szövegében is erős rockzene. A mi bandánk másfél óra után, a 45 kilókból kettőt még fogyva, nem szasztok-kal búcsúzik. Hanem csókot hintve, fáradtságát legyűrve.

...Szedelőzködünk a sógoréjben, arra gondolva: mik az esélyeink? Mi és hol lett elrontva, hogy nincs itthon Orszáczky Jackie, meg Baksa-Soós. Hogy elhúzott a Balatonos Méhes Marietta, de nya-kunkon maradt örökifjúnak Fenyő? Vagy ez az egész rockműfaj csupán életünket végig kísérő kulturális periféria? Hát, ez is lehet. De a rontott perifériák előbb-utóbb káosz-centrummá állnak össze. Vagy csak törmelékké, emlékeztetve egy félrecsúszott, jobb sorsra érdemes ifjúsági szubkultúrára.

Kérem szépen, kit tud ma kottát olvasni e körben?

Lehet, ez a banda sem, itt Bildeinben. De amit csinálnak, az mégis irigylésre méltó. A frontember éppen a hetedik tökéletes spárgát produkálja a maga 40 kilójával a placctól méter magasan, eközben sem a mikrofon, sem a hangja nem rezdül. Állandó, letámadásos jellegű színpadi mozgáskombinációk sorozata éri el a közönséget, amely itt szokatlan vehemenciával reagál: üvölt, fütyül és a színpad felé tör. A hat biztonságis hamar leizzad, de mindvégig udvarias. Nem üt sandát, nem szól be, csak kitessékel, vagy visz a kordonon kívülre. Még köszön is... A basszista előre rohan, kábel-kígyójárással bűvöli a technikát, a szólógitáros úgyszintén. Az énekes ekkor nagy puffanással dob egy hátast. Baleset? Dehogy, kérem szépen, ez a show része, ezek itt a sovány rockerek. Az énekes tehát hány néhány cigánykereket a már tomboló közönség előtt - jelesül 2500 fő, több jegyet már nem adnak ki, így a be nem jutottak százai az utcán hallgatóznak az árokparti fűre heveredett polgármester társaságában - és hősünk kezében végig ott a mikrofon, végig nyomja a nótát. Hibátlan produkció. Ahogy a szöveget elmaradt angoltanulásunk okán meg tudjuk ítélni, nem kis súlyú problémákról parázik a médiában kis Jagger-ként emlegetett szólista: a drogról, a szegénységről ordít, majd azt fejtegeti, hogy a fater már a negyedik Volvót veszi, de mégis hülye maradt, szegény.

Mi keletiek beérnénk az első Volvóval, meg az effajta szegénységgel. A hülyeség sem zavarna, hiszen ez az életünk része. De beérnénk már azzal is, hogy egy ilyen, törhetetlennek tűnő mikrofonunk legyen. Tavaly a Tankcsapda lépett fel ezen a színapadon, koncertjüket a szolid unalom és az udvarias bukás ötvözete kísérte (400 néző). Amúgy az ide hívott magyar bandák szinte sűrítik mindazon hibákat, amelyek révén gyakorlatilag eladhatatlanok a nemzetközi rockpiacon. Statikusak, képtelenek a gyors hely- és agyváltásokra, viszont könnyen sértődnek. A magyar bandák legnagyobb baja, hogy látni rajtuk: dolgoznak a színpadon. És ez itt nagyon nem tetszik. Az itteni népnek nem a munka, hanem a show kell (egyébként show-sága révén a legjobb rocker nálunk még ma is Nagy Feró). Nem szólógitár-bravúr kell, meg dobömleny, hanem lüktető, szövegében is erős rockzene. A mi bandánk másfél óra után, a 45 kilókból kettőt még fogyva, nem szasztok-kal búcsúzik. Hanem csókot hintve, fáradtságát legyűrve.

...Szedelőzködünk a sógoréjben, arra gondolva: mik az esélyeink? Mi és hol lett elrontva, hogy nincs itthon Orszáczky Jackie, meg Baksa-Soós. Hogy elhúzott a Balatonos Méhes Marietta, de nya-kunkon maradt örökifjúnak Fenyő? Vagy ez az egész rockműfaj csupán életünket végig kísérő kulturális periféria? Hát, ez is lehet. De a rontott perifériák előbb-utóbb káosz-centrummá állnak össze. Vagy csak törmelékké, emlékeztetve egy félrecsúszott, jobb sorsra érdemes ifjúsági szubkultúrára.

Lehet, ez a banda sem, itt Bildeinben. De amit csinálnak, az mégis irigylésre méltó. A frontember éppen a hetedik tökéletes spárgát produkálja a maga 40 kilójával a placctól méter magasan, eközben sem a mikrofon, sem a hangja nem rezdül. Állandó, letámadásos jellegű színpadi mozgáskombinációk sorozata éri el a közönséget, amely itt szokatlan vehemenciával reagál: üvölt, fütyül és a színpad felé tör. A hat biztonságis hamar leizzad, de mindvégig udvarias. Nem üt sandát, nem szól be, csak kitessékel, vagy visz a kordonon kívülre. Még köszön is... A basszista előre rohan, kábel-kígyójárással bűvöli a technikát, a szólógitáros úgyszintén. Az énekes ekkor nagy puffanással dob egy hátast. Baleset? Dehogy, kérem szépen, ez a show része, ezek itt a sovány rockerek. Az énekes tehát hány néhány cigánykereket a már tomboló közönség előtt - jelesül 2500 fő, több jegyet már nem adnak ki, így a be nem jutottak százai az utcán hallgatóznak az árokparti fűre heveredett polgármester társaságában - és hősünk kezében végig ott a mikrofon, végig nyomja a nótát. Hibátlan produkció. Ahogy a szöveget elmaradt angoltanulásunk okán meg tudjuk ítélni, nem kis súlyú problémákról parázik a médiában kis Jagger-ként emlegetett szólista: a drogról, a szegénységről ordít, majd azt fejtegeti, hogy a fater már a negyedik Volvót veszi, de mégis hülye maradt, szegény.

Mi keletiek beérnénk az első Volvóval, meg az effajta szegénységgel. A hülyeség sem zavarna, hiszen ez az életünk része. De beérnénk már azzal is, hogy egy ilyen, törhetetlennek tűnő mikrofonunk legyen. Tavaly a Tankcsapda lépett fel ezen a színapadon, koncertjüket a szolid unalom és az udvarias bukás ötvözete kísérte (400 néző). Amúgy az ide hívott magyar bandák szinte sűrítik mindazon hibákat, amelyek révén gyakorlatilag eladhatatlanok a nemzetközi rockpiacon. Statikusak, képtelenek a gyors hely- és agyváltásokra, viszont könnyen sértődnek. A magyar bandák legnagyobb baja, hogy látni rajtuk: dolgoznak a színpadon. És ez itt nagyon nem tetszik. Az itteni népnek nem a munka, hanem a show kell (egyébként show-sága révén a legjobb rocker nálunk még ma is Nagy Feró). Nem szólógitár-bravúr kell, meg dobömleny, hanem lüktető, szövegében is erős rockzene. A mi bandánk másfél óra után, a 45 kilókból kettőt még fogyva, nem szasztok-kal búcsúzik. Hanem csókot hintve, fáradtságát legyűrve.

...Szedelőzködünk a sógoréjben, arra gondolva: mik az esélyeink? Mi és hol lett elrontva, hogy nincs itthon Orszáczky Jackie, meg Baksa-Soós. Hogy elhúzott a Balatonos Méhes Marietta, de nya-kunkon maradt örökifjúnak Fenyő? Vagy ez az egész rockműfaj csupán életünket végig kísérő kulturális periféria? Hát, ez is lehet. De a rontott perifériák előbb-utóbb káosz-centrummá állnak össze. Vagy csak törmelékké, emlékeztetve egy félrecsúszott, jobb sorsra érdemes ifjúsági szubkultúrára.

Lehet, ez a banda sem, itt Bildeinben. De amit csinálnak, az mégis irigylésre méltó. A frontember éppen a hetedik tökéletes spárgát produkálja a maga 40 kilójával a placctól méter magasan, eközben sem a mikrofon, sem a hangja nem rezdül. Állandó, letámadásos jellegű színpadi mozgáskombinációk sorozata éri el a közönséget, amely itt szokatlan vehemenciával reagál: üvölt, fütyül és a színpad felé tör. A hat biztonságis hamar leizzad, de mindvégig udvarias. Nem üt sandát, nem szól be, csak kitessékel, vagy visz a kordonon kívülre. Még köszön is... A basszista előre rohan, kábel-kígyójárással bűvöli a technikát, a szólógitáros úgyszintén. Az énekes ekkor nagy puffanással dob egy hátast. Baleset? Dehogy, kérem szépen, ez a show része, ezek itt a sovány rockerek. Az énekes tehát hány néhány cigánykereket a már tomboló közönség előtt - jelesül 2500 fő, több jegyet már nem adnak ki, így a be nem jutottak százai az utcán hallgatóznak az árokparti fűre heveredett polgármester társaságában - és hősünk kezében végig ott a mikrofon, végig nyomja a nótát. Hibátlan produkció. Ahogy a szöveget elmaradt angoltanulásunk okán meg tudjuk ítélni, nem kis súlyú problémákról parázik a médiában kis Jagger-ként emlegetett szólista: a drogról, a szegénységről ordít, majd azt fejtegeti, hogy a fater már a negyedik Volvót veszi, de mégis hülye maradt, szegény.

Mi keletiek beérnénk az első Volvóval, meg az effajta szegénységgel. A hülyeség sem zavarna, hiszen ez az életünk része. De beérnénk már azzal is, hogy egy ilyen, törhetetlennek tűnő mikrofonunk legyen. Tavaly a Tankcsapda lépett fel ezen a színapadon, koncertjüket a szolid unalom és az udvarias bukás ötvözete kísérte (400 néző). Amúgy az ide hívott magyar bandák szinte sűrítik mindazon hibákat, amelyek révén gyakorlatilag eladhatatlanok a nemzetközi rockpiacon. Statikusak, képtelenek a gyors hely- és agyváltásokra, viszont könnyen sértődnek. A magyar bandák legnagyobb baja, hogy látni rajtuk: dolgoznak a színpadon. És ez itt nagyon nem tetszik. Az itteni népnek nem a munka, hanem a show kell (egyébként show-sága révén a legjobb rocker nálunk még ma is Nagy Feró). Nem szólógitár-bravúr kell, meg dobömleny, hanem lüktető, szövegében is erős rockzene. A mi bandánk másfél óra után, a 45 kilókból kettőt még fogyva, nem szasztok-kal búcsúzik. Hanem csókot hintve, fáradtságát legyűrve.

...Szedelőzködünk a sógoréjben, arra gondolva: mik az esélyeink? Mi és hol lett elrontva, hogy nincs itthon Orszáczky Jackie, meg Baksa-Soós. Hogy elhúzott a Balatonos Méhes Marietta, de nya-kunkon maradt örökifjúnak Fenyő? Vagy ez az egész rockműfaj csupán életünket végig kísérő kulturális periféria? Hát, ez is lehet. De a rontott perifériák előbb-utóbb káosz-centrummá állnak össze. Vagy csak törmelékké, emlékeztetve egy félrecsúszott, jobb sorsra érdemes ifjúsági szubkultúrára.

Mi keletiek beérnénk az első Volvóval, meg az effajta szegénységgel. A hülyeség sem zavarna, hiszen ez az életünk része. De beérnénk már azzal is, hogy egy ilyen, törhetetlennek tűnő mikrofonunk legyen. Tavaly a Tankcsapda lépett fel ezen a színapadon, koncertjüket a szolid unalom és az udvarias bukás ötvözete kísérte (400 néző). Amúgy az ide hívott magyar bandák szinte sűrítik mindazon hibákat, amelyek révén gyakorlatilag eladhatatlanok a nemzetközi rockpiacon. Statikusak, képtelenek a gyors hely- és agyváltásokra, viszont könnyen sértődnek. A magyar bandák legnagyobb baja, hogy látni rajtuk: dolgoznak a színpadon. És ez itt nagyon nem tetszik. Az itteni népnek nem a munka, hanem a show kell (egyébként show-sága révén a legjobb rocker nálunk még ma is Nagy Feró). Nem szólógitár-bravúr kell, meg dobömleny, hanem lüktető, szövegében is erős rockzene. A mi bandánk másfél óra után, a 45 kilókból kettőt még fogyva, nem szasztok-kal búcsúzik. Hanem csókot hintve, fáradtságát legyűrve.

...Szedelőzködünk a sógoréjben, arra gondolva: mik az esélyeink? Mi és hol lett elrontva, hogy nincs itthon Orszáczky Jackie, meg Baksa-Soós. Hogy elhúzott a Balatonos Méhes Marietta, de nya-kunkon maradt örökifjúnak Fenyő? Vagy ez az egész rockműfaj csupán életünket végig kísérő kulturális periféria? Hát, ez is lehet. De a rontott perifériák előbb-utóbb káosz-centrummá állnak össze. Vagy csak törmelékké, emlékeztetve egy félrecsúszott, jobb sorsra érdemes ifjúsági szubkultúrára.

Mi keletiek beérnénk az első Volvóval, meg az effajta szegénységgel. A hülyeség sem zavarna, hiszen ez az életünk része. De beérnénk már azzal is, hogy egy ilyen, törhetetlennek tűnő mikrofonunk legyen. Tavaly a Tankcsapda lépett fel ezen a színapadon, koncertjüket a szolid unalom és az udvarias bukás ötvözete kísérte (400 néző). Amúgy az ide hívott magyar bandák szinte sűrítik mindazon hibákat, amelyek révén gyakorlatilag eladhatatlanok a nemzetközi rockpiacon. Statikusak, képtelenek a gyors hely- és agyváltásokra, viszont könnyen sértődnek. A magyar bandák legnagyobb baja, hogy látni rajtuk: dolgoznak a színpadon. És ez itt nagyon nem tetszik. Az itteni népnek nem a munka, hanem a show kell (egyébként show-sága révén a legjobb rocker nálunk még ma is Nagy Feró). Nem szólógitár-bravúr kell, meg dobömleny, hanem lüktető, szövegében is erős rockzene. A mi bandánk másfél óra után, a 45 kilókból kettőt még fogyva, nem szasztok-kal búcsúzik. Hanem csókot hintve, fáradtságát legyűrve.

...Szedelőzködünk a sógoréjben, arra gondolva: mik az esélyeink? Mi és hol lett elrontva, hogy nincs itthon Orszáczky Jackie, meg Baksa-Soós. Hogy elhúzott a Balatonos Méhes Marietta, de nya-kunkon maradt örökifjúnak Fenyő? Vagy ez az egész rockműfaj csupán életünket végig kísérő kulturális periféria? Hát, ez is lehet. De a rontott perifériák előbb-utóbb káosz-centrummá állnak össze. Vagy csak törmelékké, emlékeztetve egy félrecsúszott, jobb sorsra érdemes ifjúsági szubkultúrára.

...Szedelőzködünk a sógoréjben, arra gondolva: mik az esélyeink? Mi és hol lett elrontva, hogy nincs itthon Orszáczky Jackie, meg Baksa-Soós. Hogy elhúzott a Balatonos Méhes Marietta, de nya-kunkon maradt örökifjúnak Fenyő? Vagy ez az egész rockműfaj csupán életünket végig kísérő kulturális periféria? Hát, ez is lehet. De a rontott perifériák előbb-utóbb káosz-centrummá állnak össze. Vagy csak törmelékké, emlékeztetve egy félrecsúszott, jobb sorsra érdemes ifjúsági szubkultúrára.

...Szedelőzködünk a sógoréjben, arra gondolva: mik az esélyeink? Mi és hol lett elrontva, hogy nincs itthon Orszáczky Jackie, meg Baksa-Soós. Hogy elhúzott a Balatonos Méhes Marietta, de nya-kunkon maradt örökifjúnak Fenyő? Vagy ez az egész rockműfaj csupán életünket végig kísérő kulturális periféria? Hát, ez is lehet. De a rontott perifériák előbb-utóbb káosz-centrummá állnak össze. Vagy csak törmelékké, emlékeztetve egy félrecsúszott, jobb sorsra érdemes ifjúsági szubkultúrára.