Hétvége

2006.09.30. 02:24

Szép, fiatal és üde vagyok

Antal Imre (71 éves) fogalom. Évtizedek óta családtagnak számít a tévés otthonokban. A sárvári Danubius Thermal Hotelben beszélgettünk vele.

Mórocz Zsolt

A szeme csillog, arcán mosoly. Úgy érzem, tényleg örül a találkozásnak.

- Sopronban, a Sotexben, egyik koncerted után beszélgethettem veled életemben először; a hatvanas évek derekán lehetett. Néhány gyerektársammal odamentünk hozzád, s szeretettel fogadtál bennünket. Ugyanez a szeretet sugárzik belőled most is.

- A Halló fiúk, halló lányok korszakában lehetett ez. S elárulok valamit: én már akkor kopasz voltam és ősz. Azóta kinőtt a hajam, s nincs ősz hajszálam. Mondták is, miért nem szabadalmaztatod a módszeredet? Azt feleltem: mit? A körömkefét? Merthogy azzal csutakoltam. No, most ne azt várd, hogy hétfőről szerdára kinő. Ehhez idő kell. Meg türelem.

- Antal Imre arra is példa, hogy újra és újra tud kezdeni.

- Muszáj. Sőt, elmúlt az írásgörcsöm. Megint úgy írok, mint valaha. Tavaly csak így (mutatja a kezével: görbén) tudtam fogni a tollat. Gyönyörű, szép az élet!

- Mi ennek a hozzáállásnak a titka? Erő?

- Igen. Akarni kell. Nem az, hogy ja, hát nekem már úgyis végem; megöregedtem. Nem! Azért se! Ezeknek?

- Nekem mindig egy kép ugrik be rólad elsőként a sok közül, amikor Vitray Tamás és közötted tündököl egy isteni díva: Gina Lollobrigida.

- Kiderült, hogy Lollo nem alacsony... És akkor a Vitray, aki ugyebár nem magas, nem szálfatermetű ember, kitalálta, hogy tegyenek be egy lépcsőt. Mi egy kicsit feljebb álltunk... (göcög)

- Az egyik legszebb élményed lehetett!

- Igen. Amúgy kaptam is egy kazettát a televíziótól; a legszebb felvételeket nekem ajándékozták: Antal-show-kat, meg mindenfenét. Ide persze nem tudtam magammal hozni. Az valami borzasztó, hogy nekem többfelé kell élnem. Úgy szeretnék már egyszer otthon lenni! És most kaptam valakitől egy DVD-lejátszót meg televíziót; de ott kellett őket hagynom egy barátomnál.

- Mi történt az otthon-léteddel, azaz mi van a lakásoddal?

- Most már tulajdonképpen semmi. Úgyhogy végre innen már megyek haza. A Damjanich utcába. A múltkor éppen onnan siettem valahová, s úgy be lehet kintről húzni az ajtót, én meg belül felejtettem a kulcsot; klakk. Bent maradt. De úgy szép az élet, ha zajlik. Hívtam egy lakatost, aki beengedett.

- Kisebb megszakításokkal ugyanott laksz évtizedek óta.

- Ráadásul azt a lakást az édesanyám kapta a hetedik kerületi tanácstól. Nagyon jól csinálta az óvodát, apám az iskolát. Egyszer anyámat behívatták, hogy Antalné elvtársnő, itt van ez a boríték, de ezt csak karácsonykor szabad kinyitni. És mi betartottuk. Albérletben laktunk Budán, egy műteremben. Kettős albérlet; jaj, de isteni... Társalbérlet. Aztán kinyitottuk a borítékot, benne volt egy kulcs meg egy ilyen cédula, hogy VII. kerület, Damjanich utca 40., IV. emelet 2. Hol a Damjanich utca? Budapest-térkép... Troli megy rajta. Akkor menjünk! De hol kell leszállni? Hol a 40.? Ráadásul ez egy ikerház, és a ház bejárata az udvarban van bent. Kint nincsen bejárat (kuncog). Mire azt megtaláltuk! Hát, szóval, csuda volt!

- S aztán egyszer, évtizedekkel később, ugyanaz a kerület díszpolgárává választott.

- Meg Hódmezővásárhely. A szülővárosom is, ahonnan tizenhat éves koromban kerültem el. És akkor még ö betűvel beszéltem. Megyök, gyüvök, öszök... S bementem a zenei gimnáziumba a Nagymező utcába, s éreztem, itt nem lehet így beszélni. Ott ült egy srác a padban. Azt nem lehet kérdezni, hogy leölhetök? Ez volt a legelső, eszperente nyelv: leülhetek? Magamban, magamról: te mekegő hülye... Innentől kezdve muszáj volt.

Nagyot ugrik: - Olyan szép minden! Megy tovább a Szeszélyes évszakok! Nem igaz! Fantasztikus!

- Kicsit még visszakanya-rodva: korábban Szegeden tanultál zongorázni.

- Igen. De az ottani kivá- ló zongoratanárom, sajnos, meghalt. Zempléni Kornél kiváló zongoraművészt kérték meg, hogy járjon le. Meg is tette. Egy idő után azért azt mondta, hogy ez így nem megy, előbb-utóbb úgyis a Zeneakadémiára kell járnom. Anyámék kérték az áthelyezésüket Budapestre. Édes- anyám ott is vezető óvónő lett, édesapám a Rottenbiller ut- cában ének-zene szakos ta- nár; csinált például furulya- zenekart is. Akkor így kaptuk azt a bizonyos hetedik kerületi lakást.

- Azért a gének nem ha-zudnak...

- Nem. (Mosolyog.) S egy csodálatos gyerekkort kaptam tőlük! Édasanyám mindig azt mondta, hogy te, nem muszáj mindent elvállalni. De ha valamit elvállalsz, ha belegebedsz is, a tudásod, a képességeid legjavát tessék belerakni. Igyekszem is e szerint működni, létezni.

- Ez is lehet a titka, hogy érdemes művész lettél meg Opus-díjas...

- Nem tudom, lehet. Meg Erkel- és Liszt-díjas; mindenfene vagyok én. Ajaj! (Nevet.)

- A nagy váltásod ma miként él benned?

- A zongorától elköszönni... De ott volt a televízió, ott volt minden; azok valahogy úgy lekötöttek. A múltkor egyébként benéztem a Zeneakadémiára, bementem abba a terembe, ahol valaha tanultam. Bekopogtam. Rém kedvesen fogadott a tanár: Imre, jaj! Mondom: Engedjétek meg, hogy egy picit beüljek. Ő: Ne viccelj, hát gyere! Sőt!, mondja az én barátom. Adj egy órát ennek a gyereknek, aki ott ül a zongoránál. Bemutatkoztunk. Kérdem: Mit hoztál a mai órára? A felelet: Chopin egyik keringőjét. Én: Jó, akkor kezdjük el! Remekül zongorázott, csakhogy én félbeszakítottam: Te, ez nem így van a kottában. Fordulj az ablak felé, hajolj meg, és mondd azt: Hölgyeim és uraim, kedves közönség! Elnézésüket kérem azért, hogy ma miért játszom mást, mint ami a kottában van, de elkerülte a figyelmemet a kotta. Kérem, nézzenek be a jövő héten... (Kacag nagyot.) Akkor mondta ez a fiú: Ímre, foglalkozz velem! Mire én: Nem lehet, neked itt ül a tanárod, te őrült! Ő: Miért nem tanítasz? Én: Hát, mert nyugdíjas vagyok. Ilyenkor nevezzenek ki a Zeneakadémiára? Ilyen nincs.

Fotós kollégám közbekérdez:

- Azt olvastam valahol, hogy kvázi fogságban volt. Egy hölgy birtokolta önt, és nem engedte ki. Ez igaz?

- Igen. Egy pincében kellett aludnom. Nem volt ablak. Egyetlen villanykörte volt, a sarokban meg a lovászgyerekek... Egy dúsgazdag, uralkodni vágyó földbirtokos grófnőről van szó. Aztán egy reggel egyszerűen meglógtam. Nem bírtam tovább.

- Hogy akadtatok össze?

- Úgy, hogy egyszer megjelent a Piroska vendéglő teraszán. Bemutatkozott: Gróf X. Y. vagyok.Csókolom a kezét, parancsoljon! Ő: Jöjjön el hozzám a kastélyomba! Legyen a vendégem! Hová menjek, hogyan menjek? Kocsit küldetek magáért ekkor és ekkor, sofőrrel. Aztán nem lehetett tőle eljönni.

- És miért pont Antal Imre kellett neki?

- Hát mert ez egy név, egy trófea. Mit tudom én? A Vitrayt már lelőtték (kacarászik); hát nem tudom. Megmondtam neki: Vegye tudomásul, én soha többé nem megyek magához. Felejtsen el! Üzent: Itt hagyta a pizsamáját. Ezzel akart visszacsábítani. Mondom neki: Majd veszek másikat.

- És enni kaptál?

- Hogyne! Káprázatos volt! Társaságot hívott, nyárson sütések... Gyerekek, vegyetek a marhasültből, meg az Antalból egy darabot! Valahogy így volt. Köretnek... Mit énekelnek a kislányok: Küret után lesz az esküvőnk! (Kuncorog.) A lényeg a lényeg: szép vagyok, fiatal vagyok, üde vagyok, folytatódik a Szeszélyes! Az új. Múltkor fölhívtak: Imre, hát nem képzeled? Az egyik legnézettebb műsora a tévének! És úgy búcsúztam el májusban: Kérem, most nyári szünetet tartunk, mint a nagy kőszínházak, leengedjük a vasfüggönyt, viszontlátásra ősszel. Hát, itt van. Szóval folytatódik. Úgyhogy csupa szép, csupa jó minden. Mint ahogyan Babits Mihály is írja: A felhők fölött mindig kék az ég!

- Sopronban, a Sotexben, egyik koncerted után beszélgethettem veled életemben először; a hatvanas évek derekán lehetett. Néhány gyerektársammal odamentünk hozzád, s szeretettel fogadtál bennünket. Ugyanez a szeretet sugárzik belőled most is.

- A Halló fiúk, halló lányok korszakában lehetett ez. S elárulok valamit: én már akkor kopasz voltam és ősz. Azóta kinőtt a hajam, s nincs ősz hajszálam. Mondták is, miért nem szabadalmaztatod a módszeredet? Azt feleltem: mit? A körömkefét? Merthogy azzal csutakoltam. No, most ne azt várd, hogy hétfőről szerdára kinő. Ehhez idő kell. Meg türelem.

- Antal Imre arra is példa, hogy újra és újra tud kezdeni.

- Muszáj. Sőt, elmúlt az írásgörcsöm. Megint úgy írok, mint valaha. Tavaly csak így (mutatja a kezével: görbén) tudtam fogni a tollat. Gyönyörű, szép az élet!

- Mi ennek a hozzáállásnak a titka? Erő?

- Igen. Akarni kell. Nem az, hogy ja, hát nekem már úgyis végem; megöregedtem. Nem! Azért se! Ezeknek?

- Nekem mindig egy kép ugrik be rólad elsőként a sok közül, amikor Vitray Tamás és közötted tündököl egy isteni díva: Gina Lollobrigida.

- Kiderült, hogy Lollo nem alacsony... És akkor a Vitray, aki ugyebár nem magas, nem szálfatermetű ember, kitalálta, hogy tegyenek be egy lépcsőt. Mi egy kicsit feljebb álltunk... (göcög)

- Az egyik legszebb élményed lehetett!

- Igen. Amúgy kaptam is egy kazettát a televíziótól; a legszebb felvételeket nekem ajándékozták: Antal-show-kat, meg mindenfenét. Ide persze nem tudtam magammal hozni. Az valami borzasztó, hogy nekem többfelé kell élnem. Úgy szeretnék már egyszer otthon lenni! És most kaptam valakitől egy DVD-lejátszót meg televíziót; de ott kellett őket hagynom egy barátomnál.

- Mi történt az otthon-léteddel, azaz mi van a lakásoddal?

- Most már tulajdonképpen semmi. Úgyhogy végre innen már megyek haza. A Damjanich utcába. A múltkor éppen onnan siettem valahová, s úgy be lehet kintről húzni az ajtót, én meg belül felejtettem a kulcsot; klakk. Bent maradt. De úgy szép az élet, ha zajlik. Hívtam egy lakatost, aki beengedett.

- Kisebb megszakításokkal ugyanott laksz évtizedek óta.

- Ráadásul azt a lakást az édesanyám kapta a hetedik kerületi tanácstól. Nagyon jól csinálta az óvodát, apám az iskolát. Egyszer anyámat behívatták, hogy Antalné elvtársnő, itt van ez a boríték, de ezt csak karácsonykor szabad kinyitni. És mi betartottuk. Albérletben laktunk Budán, egy műteremben. Kettős albérlet; jaj, de isteni... Társalbérlet. Aztán kinyitottuk a borítékot, benne volt egy kulcs meg egy ilyen cédula, hogy VII. kerület, Damjanich utca 40., IV. emelet 2. Hol a Damjanich utca? Budapest-térkép... Troli megy rajta. Akkor menjünk! De hol kell leszállni? Hol a 40.? Ráadásul ez egy ikerház, és a ház bejárata az udvarban van bent. Kint nincsen bejárat (kuncog). Mire azt megtaláltuk! Hát, szóval, csuda volt!

- S aztán egyszer, évtizedekkel később, ugyanaz a kerület díszpolgárává választott.

- Meg Hódmezővásárhely. A szülővárosom is, ahonnan tizenhat éves koromban kerültem el. És akkor még ö betűvel beszéltem. Megyök, gyüvök, öszök... S bementem a zenei gimnáziumba a Nagymező utcába, s éreztem, itt nem lehet így beszélni. Ott ült egy srác a padban. Azt nem lehet kérdezni, hogy leölhetök? Ez volt a legelső, eszperente nyelv: leülhetek? Magamban, magamról: te mekegő hülye... Innentől kezdve muszáj volt.

Nagyot ugrik: - Olyan szép minden! Megy tovább a Szeszélyes évszakok! Nem igaz! Fantasztikus!

- Kicsit még visszakanya-rodva: korábban Szegeden tanultál zongorázni.

- Igen. De az ottani kivá- ló zongoratanárom, sajnos, meghalt. Zempléni Kornél kiváló zongoraművészt kérték meg, hogy járjon le. Meg is tette. Egy idő után azért azt mondta, hogy ez így nem megy, előbb-utóbb úgyis a Zeneakadémiára kell járnom. Anyámék kérték az áthelyezésüket Budapestre. Édes- anyám ott is vezető óvónő lett, édesapám a Rottenbiller ut- cában ének-zene szakos ta- nár; csinált például furulya- zenekart is. Akkor így kaptuk azt a bizonyos hetedik kerületi lakást.

- Azért a gének nem ha-zudnak...

- Nem. (Mosolyog.) S egy csodálatos gyerekkort kaptam tőlük! Édasanyám mindig azt mondta, hogy te, nem muszáj mindent elvállalni. De ha valamit elvállalsz, ha belegebedsz is, a tudásod, a képességeid legjavát tessék belerakni. Igyekszem is e szerint működni, létezni.

- Ez is lehet a titka, hogy érdemes művész lettél meg Opus-díjas...

- Nem tudom, lehet. Meg Erkel- és Liszt-díjas; mindenfene vagyok én. Ajaj! (Nevet.)

- A nagy váltásod ma miként él benned?

- A zongorától elköszönni... De ott volt a televízió, ott volt minden; azok valahogy úgy lekötöttek. A múltkor egyébként benéztem a Zeneakadémiára, bementem abba a terembe, ahol valaha tanultam. Bekopogtam. Rém kedvesen fogadott a tanár: Imre, jaj! Mondom: Engedjétek meg, hogy egy picit beüljek. Ő: Ne viccelj, hát gyere! Sőt!, mondja az én barátom. Adj egy órát ennek a gyereknek, aki ott ül a zongoránál. Bemutatkoztunk. Kérdem: Mit hoztál a mai órára? A felelet: Chopin egyik keringőjét. Én: Jó, akkor kezdjük el! Remekül zongorázott, csakhogy én félbeszakítottam: Te, ez nem így van a kottában. Fordulj az ablak felé, hajolj meg, és mondd azt: Hölgyeim és uraim, kedves közönség! Elnézésüket kérem azért, hogy ma miért játszom mást, mint ami a kottában van, de elkerülte a figyelmemet a kotta. Kérem, nézzenek be a jövő héten... (Kacag nagyot.) Akkor mondta ez a fiú: Ímre, foglalkozz velem! Mire én: Nem lehet, neked itt ül a tanárod, te őrült! Ő: Miért nem tanítasz? Én: Hát, mert nyugdíjas vagyok. Ilyenkor nevezzenek ki a Zeneakadémiára? Ilyen nincs.

Fotós kollégám közbekérdez:

- Azt olvastam valahol, hogy kvázi fogságban volt. Egy hölgy birtokolta önt, és nem engedte ki. Ez igaz?

- Igen. Egy pincében kellett aludnom. Nem volt ablak. Egyetlen villanykörte volt, a sarokban meg a lovászgyerekek... Egy dúsgazdag, uralkodni vágyó földbirtokos grófnőről van szó. Aztán egy reggel egyszerűen meglógtam. Nem bírtam tovább.

- Hogy akadtatok össze?

- Úgy, hogy egyszer megjelent a Piroska vendéglő teraszán. Bemutatkozott: Gróf X. Y. vagyok.Csókolom a kezét, parancsoljon! Ő: Jöjjön el hozzám a kastélyomba! Legyen a vendégem! Hová menjek, hogyan menjek? Kocsit küldetek magáért ekkor és ekkor, sofőrrel. Aztán nem lehetett tőle eljönni.

- És miért pont Antal Imre kellett neki?

- Hát mert ez egy név, egy trófea. Mit tudom én? A Vitrayt már lelőtték (kacarászik); hát nem tudom. Megmondtam neki: Vegye tudomásul, én soha többé nem megyek magához. Felejtsen el! Üzent: Itt hagyta a pizsamáját. Ezzel akart visszacsábítani. Mondom neki: Majd veszek másikat.

- És enni kaptál?

- Hogyne! Káprázatos volt! Társaságot hívott, nyárson sütések... Gyerekek, vegyetek a marhasültből, meg az Antalból egy darabot! Valahogy így volt. Köretnek... Mit énekelnek a kislányok: Küret után lesz az esküvőnk! (Kuncorog.) A lényeg a lényeg: szép vagyok, fiatal vagyok, üde vagyok, folytatódik a Szeszélyes! Az új. Múltkor fölhívtak: Imre, hát nem képzeled? Az egyik legnézettebb műsora a tévének! És úgy búcsúztam el májusban: Kérem, most nyári szünetet tartunk, mint a nagy kőszínházak, leengedjük a vasfüggönyt, viszontlátásra ősszel. Hát, itt van. Szóval folytatódik. Úgyhogy csupa szép, csupa jó minden. Mint ahogyan Babits Mihály is írja: A felhők fölött mindig kék az ég!

- Sopronban, a Sotexben, egyik koncerted után beszélgethettem veled életemben először; a hatvanas évek derekán lehetett. Néhány gyerektársammal odamentünk hozzád, s szeretettel fogadtál bennünket. Ugyanez a szeretet sugárzik belőled most is.

- A Halló fiúk, halló lányok korszakában lehetett ez. S elárulok valamit: én már akkor kopasz voltam és ősz. Azóta kinőtt a hajam, s nincs ősz hajszálam. Mondták is, miért nem szabadalmaztatod a módszeredet? Azt feleltem: mit? A körömkefét? Merthogy azzal csutakoltam. No, most ne azt várd, hogy hétfőről szerdára kinő. Ehhez idő kell. Meg türelem.

- Antal Imre arra is példa, hogy újra és újra tud kezdeni.

- Muszáj. Sőt, elmúlt az írásgörcsöm. Megint úgy írok, mint valaha. Tavaly csak így (mutatja a kezével: görbén) tudtam fogni a tollat. Gyönyörű, szép az élet!

- Mi ennek a hozzáállásnak a titka? Erő?

- Igen. Akarni kell. Nem az, hogy ja, hát nekem már úgyis végem; megöregedtem. Nem! Azért se! Ezeknek?

- Nekem mindig egy kép ugrik be rólad elsőként a sok közül, amikor Vitray Tamás és közötted tündököl egy isteni díva: Gina Lollobrigida.

- Kiderült, hogy Lollo nem alacsony... És akkor a Vitray, aki ugyebár nem magas, nem szálfatermetű ember, kitalálta, hogy tegyenek be egy lépcsőt. Mi egy kicsit feljebb álltunk... (göcög)

- Az egyik legszebb élményed lehetett!

- Igen. Amúgy kaptam is egy kazettát a televíziótól; a legszebb felvételeket nekem ajándékozták: Antal-show-kat, meg mindenfenét. Ide persze nem tudtam magammal hozni. Az valami borzasztó, hogy nekem többfelé kell élnem. Úgy szeretnék már egyszer otthon lenni! És most kaptam valakitől egy DVD-lejátszót meg televíziót; de ott kellett őket hagynom egy barátomnál.

- Mi történt az otthon-léteddel, azaz mi van a lakásoddal?

- Most már tulajdonképpen semmi. Úgyhogy végre innen már megyek haza. A Damjanich utcába. A múltkor éppen onnan siettem valahová, s úgy be lehet kintről húzni az ajtót, én meg belül felejtettem a kulcsot; klakk. Bent maradt. De úgy szép az élet, ha zajlik. Hívtam egy lakatost, aki beengedett.

- Kisebb megszakításokkal ugyanott laksz évtizedek óta.

- Ráadásul azt a lakást az édesanyám kapta a hetedik kerületi tanácstól. Nagyon jól csinálta az óvodát, apám az iskolát. Egyszer anyámat behívatták, hogy Antalné elvtársnő, itt van ez a boríték, de ezt csak karácsonykor szabad kinyitni. És mi betartottuk. Albérletben laktunk Budán, egy műteremben. Kettős albérlet; jaj, de isteni... Társalbérlet. Aztán kinyitottuk a borítékot, benne volt egy kulcs meg egy ilyen cédula, hogy VII. kerület, Damjanich utca 40., IV. emelet 2. Hol a Damjanich utca? Budapest-térkép... Troli megy rajta. Akkor menjünk! De hol kell leszállni? Hol a 40.? Ráadásul ez egy ikerház, és a ház bejárata az udvarban van bent. Kint nincsen bejárat (kuncog). Mire azt megtaláltuk! Hát, szóval, csuda volt!

- S aztán egyszer, évtizedekkel később, ugyanaz a kerület díszpolgárává választott.

- Meg Hódmezővásárhely. A szülővárosom is, ahonnan tizenhat éves koromban kerültem el. És akkor még ö betűvel beszéltem. Megyök, gyüvök, öszök... S bementem a zenei gimnáziumba a Nagymező utcába, s éreztem, itt nem lehet így beszélni. Ott ült egy srác a padban. Azt nem lehet kérdezni, hogy leölhetök? Ez volt a legelső, eszperente nyelv: leülhetek? Magamban, magamról: te mekegő hülye... Innentől kezdve muszáj volt.

Nagyot ugrik: - Olyan szép minden! Megy tovább a Szeszélyes évszakok! Nem igaz! Fantasztikus!

- Kicsit még visszakanya-rodva: korábban Szegeden tanultál zongorázni.

- Igen. De az ottani kivá- ló zongoratanárom, sajnos, meghalt. Zempléni Kornél kiváló zongoraművészt kérték meg, hogy járjon le. Meg is tette. Egy idő után azért azt mondta, hogy ez így nem megy, előbb-utóbb úgyis a Zeneakadémiára kell járnom. Anyámék kérték az áthelyezésüket Budapestre. Édes- anyám ott is vezető óvónő lett, édesapám a Rottenbiller ut- cában ének-zene szakos ta- nár; csinált például furulya- zenekart is. Akkor így kaptuk azt a bizonyos hetedik kerületi lakást.

- Azért a gének nem ha-zudnak...

- Nem. (Mosolyog.) S egy csodálatos gyerekkort kaptam tőlük! Édasanyám mindig azt mondta, hogy te, nem muszáj mindent elvállalni. De ha valamit elvállalsz, ha belegebedsz is, a tudásod, a képességeid legjavát tessék belerakni. Igyekszem is e szerint működni, létezni.

- Ez is lehet a titka, hogy érdemes művész lettél meg Opus-díjas...

- Nem tudom, lehet. Meg Erkel- és Liszt-díjas; mindenfene vagyok én. Ajaj! (Nevet.)

- A nagy váltásod ma miként él benned?

- A zongorától elköszönni... De ott volt a televízió, ott volt minden; azok valahogy úgy lekötöttek. A múltkor egyébként benéztem a Zeneakadémiára, bementem abba a terembe, ahol valaha tanultam. Bekopogtam. Rém kedvesen fogadott a tanár: Imre, jaj! Mondom: Engedjétek meg, hogy egy picit beüljek. Ő: Ne viccelj, hát gyere! Sőt!, mondja az én barátom. Adj egy órát ennek a gyereknek, aki ott ül a zongoránál. Bemutatkoztunk. Kérdem: Mit hoztál a mai órára? A felelet: Chopin egyik keringőjét. Én: Jó, akkor kezdjük el! Remekül zongorázott, csakhogy én félbeszakítottam: Te, ez nem így van a kottában. Fordulj az ablak felé, hajolj meg, és mondd azt: Hölgyeim és uraim, kedves közönség! Elnézésüket kérem azért, hogy ma miért játszom mást, mint ami a kottában van, de elkerülte a figyelmemet a kotta. Kérem, nézzenek be a jövő héten... (Kacag nagyot.) Akkor mondta ez a fiú: Ímre, foglalkozz velem! Mire én: Nem lehet, neked itt ül a tanárod, te őrült! Ő: Miért nem tanítasz? Én: Hát, mert nyugdíjas vagyok. Ilyenkor nevezzenek ki a Zeneakadémiára? Ilyen nincs.

Fotós kollégám közbekérdez:

- Azt olvastam valahol, hogy kvázi fogságban volt. Egy hölgy birtokolta önt, és nem engedte ki. Ez igaz?

- Igen. Egy pincében kellett aludnom. Nem volt ablak. Egyetlen villanykörte volt, a sarokban meg a lovászgyerekek... Egy dúsgazdag, uralkodni vágyó földbirtokos grófnőről van szó. Aztán egy reggel egyszerűen meglógtam. Nem bírtam tovább.

- Hogy akadtatok össze?

- Úgy, hogy egyszer megjelent a Piroska vendéglő teraszán. Bemutatkozott: Gróf X. Y. vagyok.Csókolom a kezét, parancsoljon! Ő: Jöjjön el hozzám a kastélyomba! Legyen a vendégem! Hová menjek, hogyan menjek? Kocsit küldetek magáért ekkor és ekkor, sofőrrel. Aztán nem lehetett tőle eljönni.

- És miért pont Antal Imre kellett neki?

- Hát mert ez egy név, egy trófea. Mit tudom én? A Vitrayt már lelőtték (kacarászik); hát nem tudom. Megmondtam neki: Vegye tudomásul, én soha többé nem megyek magához. Felejtsen el! Üzent: Itt hagyta a pizsamáját. Ezzel akart visszacsábítani. Mondom neki: Majd veszek másikat.

- És enni kaptál?

- Hogyne! Káprázatos volt! Társaságot hívott, nyárson sütések... Gyerekek, vegyetek a marhasültből, meg az Antalból egy darabot! Valahogy így volt. Köretnek... Mit énekelnek a kislányok: Küret után lesz az esküvőnk! (Kuncorog.) A lényeg a lényeg: szép vagyok, fiatal vagyok, üde vagyok, folytatódik a Szeszélyes! Az új. Múltkor fölhívtak: Imre, hát nem képzeled? Az egyik legnézettebb műsora a tévének! És úgy búcsúztam el májusban: Kérem, most nyári szünetet tartunk, mint a nagy kőszínházak, leengedjük a vasfüggönyt, viszontlátásra ősszel. Hát, itt van. Szóval folytatódik. Úgyhogy csupa szép, csupa jó minden. Mint ahogyan Babits Mihály is írja: A felhők fölött mindig kék az ég!

- Sopronban, a Sotexben, egyik koncerted után beszélgethettem veled életemben először; a hatvanas évek derekán lehetett. Néhány gyerektársammal odamentünk hozzád, s szeretettel fogadtál bennünket. Ugyanez a szeretet sugárzik belőled most is.

- A Halló fiúk, halló lányok korszakában lehetett ez. S elárulok valamit: én már akkor kopasz voltam és ősz. Azóta kinőtt a hajam, s nincs ősz hajszálam. Mondták is, miért nem szabadalmaztatod a módszeredet? Azt feleltem: mit? A körömkefét? Merthogy azzal csutakoltam. No, most ne azt várd, hogy hétfőről szerdára kinő. Ehhez idő kell. Meg türelem.

- Antal Imre arra is példa, hogy újra és újra tud kezdeni.

- Muszáj. Sőt, elmúlt az írásgörcsöm. Megint úgy írok, mint valaha. Tavaly csak így (mutatja a kezével: görbén) tudtam fogni a tollat. Gyönyörű, szép az élet!

- Mi ennek a hozzáállásnak a titka? Erő?

- Igen. Akarni kell. Nem az, hogy ja, hát nekem már úgyis végem; megöregedtem. Nem! Azért se! Ezeknek?

- Nekem mindig egy kép ugrik be rólad elsőként a sok közül, amikor Vitray Tamás és közötted tündököl egy isteni díva: Gina Lollobrigida.

- Kiderült, hogy Lollo nem alacsony... És akkor a Vitray, aki ugyebár nem magas, nem szálfatermetű ember, kitalálta, hogy tegyenek be egy lépcsőt. Mi egy kicsit feljebb álltunk... (göcög)

- Az egyik legszebb élményed lehetett!

- Igen. Amúgy kaptam is egy kazettát a televíziótól; a legszebb felvételeket nekem ajándékozták: Antal-show-kat, meg mindenfenét. Ide persze nem tudtam magammal hozni. Az valami borzasztó, hogy nekem többfelé kell élnem. Úgy szeretnék már egyszer otthon lenni! És most kaptam valakitől egy DVD-lejátszót meg televíziót; de ott kellett őket hagynom egy barátomnál.

- Mi történt az otthon-léteddel, azaz mi van a lakásoddal?

- Most már tulajdonképpen semmi. Úgyhogy végre innen már megyek haza. A Damjanich utcába. A múltkor éppen onnan siettem valahová, s úgy be lehet kintről húzni az ajtót, én meg belül felejtettem a kulcsot; klakk. Bent maradt. De úgy szép az élet, ha zajlik. Hívtam egy lakatost, aki beengedett.

- Kisebb megszakításokkal ugyanott laksz évtizedek óta.

- Ráadásul azt a lakást az édesanyám kapta a hetedik kerületi tanácstól. Nagyon jól csinálta az óvodát, apám az iskolát. Egyszer anyámat behívatták, hogy Antalné elvtársnő, itt van ez a boríték, de ezt csak karácsonykor szabad kinyitni. És mi betartottuk. Albérletben laktunk Budán, egy műteremben. Kettős albérlet; jaj, de isteni... Társalbérlet. Aztán kinyitottuk a borítékot, benne volt egy kulcs meg egy ilyen cédula, hogy VII. kerület, Damjanich utca 40., IV. emelet 2. Hol a Damjanich utca? Budapest-térkép... Troli megy rajta. Akkor menjünk! De hol kell leszállni? Hol a 40.? Ráadásul ez egy ikerház, és a ház bejárata az udvarban van bent. Kint nincsen bejárat (kuncog). Mire azt megtaláltuk! Hát, szóval, csuda volt!

- S aztán egyszer, évtizedekkel később, ugyanaz a kerület díszpolgárává választott.

- Meg Hódmezővásárhely. A szülővárosom is, ahonnan tizenhat éves koromban kerültem el. És akkor még ö betűvel beszéltem. Megyök, gyüvök, öszök... S bementem a zenei gimnáziumba a Nagymező utcába, s éreztem, itt nem lehet így beszélni. Ott ült egy srác a padban. Azt nem lehet kérdezni, hogy leölhetök? Ez volt a legelső, eszperente nyelv: leülhetek? Magamban, magamról: te mekegő hülye... Innentől kezdve muszáj volt.

Nagyot ugrik: - Olyan szép minden! Megy tovább a Szeszélyes évszakok! Nem igaz! Fantasztikus!

- Kicsit még visszakanya-rodva: korábban Szegeden tanultál zongorázni.

- Igen. De az ottani kivá- ló zongoratanárom, sajnos, meghalt. Zempléni Kornél kiváló zongoraművészt kérték meg, hogy járjon le. Meg is tette. Egy idő után azért azt mondta, hogy ez így nem megy, előbb-utóbb úgyis a Zeneakadémiára kell járnom. Anyámék kérték az áthelyezésüket Budapestre. Édes- anyám ott is vezető óvónő lett, édesapám a Rottenbiller ut- cában ének-zene szakos ta- nár; csinált például furulya- zenekart is. Akkor így kaptuk azt a bizonyos hetedik kerületi lakást.

- Azért a gének nem ha-zudnak...

- Nem. (Mosolyog.) S egy csodálatos gyerekkort kaptam tőlük! Édasanyám mindig azt mondta, hogy te, nem muszáj mindent elvállalni. De ha valamit elvállalsz, ha belegebedsz is, a tudásod, a képességeid legjavát tessék belerakni. Igyekszem is e szerint működni, létezni.

- Ez is lehet a titka, hogy érdemes művész lettél meg Opus-díjas...

- Nem tudom, lehet. Meg Erkel- és Liszt-díjas; mindenfene vagyok én. Ajaj! (Nevet.)

- A nagy váltásod ma miként él benned?

- A zongorától elköszönni... De ott volt a televízió, ott volt minden; azok valahogy úgy lekötöttek. A múltkor egyébként benéztem a Zeneakadémiára, bementem abba a terembe, ahol valaha tanultam. Bekopogtam. Rém kedvesen fogadott a tanár: Imre, jaj! Mondom: Engedjétek meg, hogy egy picit beüljek. Ő: Ne viccelj, hát gyere! Sőt!, mondja az én barátom. Adj egy órát ennek a gyereknek, aki ott ül a zongoránál. Bemutatkoztunk. Kérdem: Mit hoztál a mai órára? A felelet: Chopin egyik keringőjét. Én: Jó, akkor kezdjük el! Remekül zongorázott, csakhogy én félbeszakítottam: Te, ez nem így van a kottában. Fordulj az ablak felé, hajolj meg, és mondd azt: Hölgyeim és uraim, kedves közönség! Elnézésüket kérem azért, hogy ma miért játszom mást, mint ami a kottában van, de elkerülte a figyelmemet a kotta. Kérem, nézzenek be a jövő héten... (Kacag nagyot.) Akkor mondta ez a fiú: Ímre, foglalkozz velem! Mire én: Nem lehet, neked itt ül a tanárod, te őrült! Ő: Miért nem tanítasz? Én: Hát, mert nyugdíjas vagyok. Ilyenkor nevezzenek ki a Zeneakadémiára? Ilyen nincs.

Fotós kollégám közbekérdez:

- Azt olvastam valahol, hogy kvázi fogságban volt. Egy hölgy birtokolta önt, és nem engedte ki. Ez igaz?

- Igen. Egy pincében kellett aludnom. Nem volt ablak. Egyetlen villanykörte volt, a sarokban meg a lovászgyerekek... Egy dúsgazdag, uralkodni vágyó földbirtokos grófnőről van szó. Aztán egy reggel egyszerűen meglógtam. Nem bírtam tovább.

- Hogy akadtatok össze?

- Úgy, hogy egyszer megjelent a Piroska vendéglő teraszán. Bemutatkozott: Gróf X. Y. vagyok.Csókolom a kezét, parancsoljon! Ő: Jöjjön el hozzám a kastélyomba! Legyen a vendégem! Hová menjek, hogyan menjek? Kocsit küldetek magáért ekkor és ekkor, sofőrrel. Aztán nem lehetett tőle eljönni.

- És miért pont Antal Imre kellett neki?

- Hát mert ez egy név, egy trófea. Mit tudom én? A Vitrayt már lelőtték (kacarászik); hát nem tudom. Megmondtam neki: Vegye tudomásul, én soha többé nem megyek magához. Felejtsen el! Üzent: Itt hagyta a pizsamáját. Ezzel akart visszacsábítani. Mondom neki: Majd veszek másikat.

- És enni kaptál?

- Hogyne! Káprázatos volt! Társaságot hívott, nyárson sütések... Gyerekek, vegyetek a marhasültből, meg az Antalból egy darabot! Valahogy így volt. Köretnek... Mit énekelnek a kislányok: Küret után lesz az esküvőnk! (Kuncorog.) A lényeg a lényeg: szép vagyok, fiatal vagyok, üde vagyok, folytatódik a Szeszélyes! Az új. Múltkor fölhívtak: Imre, hát nem képzeled? Az egyik legnézettebb műsora a tévének! És úgy búcsúztam el májusban: Kérem, most nyári szünetet tartunk, mint a nagy kőszínházak, leengedjük a vasfüggönyt, viszontlátásra ősszel. Hát, itt van. Szóval folytatódik. Úgyhogy csupa szép, csupa jó minden. Mint ahogyan Babits Mihály is írja: A felhők fölött mindig kék az ég!

- Sopronban, a Sotexben, egyik koncerted után beszélgethettem veled életemben először; a hatvanas évek derekán lehetett. Néhány gyerektársammal odamentünk hozzád, s szeretettel fogadtál bennünket. Ugyanez a szeretet sugárzik belőled most is.

- A Halló fiúk, halló lányok korszakában lehetett ez. S elárulok valamit: én már akkor kopasz voltam és ősz. Azóta kinőtt a hajam, s nincs ősz hajszálam. Mondták is, miért nem szabadalmaztatod a módszeredet? Azt feleltem: mit? A körömkefét? Merthogy azzal csutakoltam. No, most ne azt várd, hogy hétfőről szerdára kinő. Ehhez idő kell. Meg türelem.

- Antal Imre arra is példa, hogy újra és újra tud kezdeni.

- Muszáj. Sőt, elmúlt az írásgörcsöm. Megint úgy írok, mint valaha. Tavaly csak így (mutatja a kezével: görbén) tudtam fogni a tollat. Gyönyörű, szép az élet!

- Mi ennek a hozzáállásnak a titka? Erő?

- Igen. Akarni kell. Nem az, hogy ja, hát nekem már úgyis végem; megöregedtem. Nem! Azért se! Ezeknek?

- Nekem mindig egy kép ugrik be rólad elsőként a sok közül, amikor Vitray Tamás és közötted tündököl egy isteni díva: Gina Lollobrigida.

- Kiderült, hogy Lollo nem alacsony... És akkor a Vitray, aki ugyebár nem magas, nem szálfatermetű ember, kitalálta, hogy tegyenek be egy lépcsőt. Mi egy kicsit feljebb álltunk... (göcög)

- Az egyik legszebb élményed lehetett!

- Igen. Amúgy kaptam is egy kazettát a televíziótól; a legszebb felvételeket nekem ajándékozták: Antal-show-kat, meg mindenfenét. Ide persze nem tudtam magammal hozni. Az valami borzasztó, hogy nekem többfelé kell élnem. Úgy szeretnék már egyszer otthon lenni! És most kaptam valakitől egy DVD-lejátszót meg televíziót; de ott kellett őket hagynom egy barátomnál.

- Mi történt az otthon-léteddel, azaz mi van a lakásoddal?

- Most már tulajdonképpen semmi. Úgyhogy végre innen már megyek haza. A Damjanich utcába. A múltkor éppen onnan siettem valahová, s úgy be lehet kintről húzni az ajtót, én meg belül felejtettem a kulcsot; klakk. Bent maradt. De úgy szép az élet, ha zajlik. Hívtam egy lakatost, aki beengedett.

- Kisebb megszakításokkal ugyanott laksz évtizedek óta.

- Ráadásul azt a lakást az édesanyám kapta a hetedik kerületi tanácstól. Nagyon jól csinálta az óvodát, apám az iskolát. Egyszer anyámat behívatták, hogy Antalné elvtársnő, itt van ez a boríték, de ezt csak karácsonykor szabad kinyitni. És mi betartottuk. Albérletben laktunk Budán, egy műteremben. Kettős albérlet; jaj, de isteni... Társalbérlet. Aztán kinyitottuk a borítékot, benne volt egy kulcs meg egy ilyen cédula, hogy VII. kerület, Damjanich utca 40., IV. emelet 2. Hol a Damjanich utca? Budapest-térkép... Troli megy rajta. Akkor menjünk! De hol kell leszállni? Hol a 40.? Ráadásul ez egy ikerház, és a ház bejárata az udvarban van bent. Kint nincsen bejárat (kuncog). Mire azt megtaláltuk! Hát, szóval, csuda volt!

- S aztán egyszer, évtizedekkel később, ugyanaz a kerület díszpolgárává választott.

- Meg Hódmezővásárhely. A szülővárosom is, ahonnan tizenhat éves koromban kerültem el. És akkor még ö betűvel beszéltem. Megyök, gyüvök, öszök... S bementem a zenei gimnáziumba a Nagymező utcába, s éreztem, itt nem lehet így beszélni. Ott ült egy srác a padban. Azt nem lehet kérdezni, hogy leölhetök? Ez volt a legelső, eszperente nyelv: leülhetek? Magamban, magamról: te mekegő hülye... Innentől kezdve muszáj volt.

Nagyot ugrik: - Olyan szép minden! Megy tovább a Szeszélyes évszakok! Nem igaz! Fantasztikus!

- Kicsit még visszakanya-rodva: korábban Szegeden tanultál zongorázni.

- Igen. De az ottani kivá- ló zongoratanárom, sajnos, meghalt. Zempléni Kornél kiváló zongoraművészt kérték meg, hogy járjon le. Meg is tette. Egy idő után azért azt mondta, hogy ez így nem megy, előbb-utóbb úgyis a Zeneakadémiára kell járnom. Anyámék kérték az áthelyezésüket Budapestre. Édes- anyám ott is vezető óvónő lett, édesapám a Rottenbiller ut- cában ének-zene szakos ta- nár; csinált például furulya- zenekart is. Akkor így kaptuk azt a bizonyos hetedik kerületi lakást.

- Azért a gének nem ha-zudnak...

- Nem. (Mosolyog.) S egy csodálatos gyerekkort kaptam tőlük! Édasanyám mindig azt mondta, hogy te, nem muszáj mindent elvállalni. De ha valamit elvállalsz, ha belegebedsz is, a tudásod, a képességeid legjavát tessék belerakni. Igyekszem is e szerint működni, létezni.

- Ez is lehet a titka, hogy érdemes művész lettél meg Opus-díjas...

- Nem tudom, lehet. Meg Erkel- és Liszt-díjas; mindenfene vagyok én. Ajaj! (Nevet.)

- A nagy váltásod ma miként él benned?

- A zongorától elköszönni... De ott volt a televízió, ott volt minden; azok valahogy úgy lekötöttek. A múltkor egyébként benéztem a Zeneakadémiára, bementem abba a terembe, ahol valaha tanultam. Bekopogtam. Rém kedvesen fogadott a tanár: Imre, jaj! Mondom: Engedjétek meg, hogy egy picit beüljek. Ő: Ne viccelj, hát gyere! Sőt!, mondja az én barátom. Adj egy órát ennek a gyereknek, aki ott ül a zongoránál. Bemutatkoztunk. Kérdem: Mit hoztál a mai órára? A felelet: Chopin egyik keringőjét. Én: Jó, akkor kezdjük el! Remekül zongorázott, csakhogy én félbeszakítottam: Te, ez nem így van a kottában. Fordulj az ablak felé, hajolj meg, és mondd azt: Hölgyeim és uraim, kedves közönség! Elnézésüket kérem azért, hogy ma miért játszom mást, mint ami a kottában van, de elkerülte a figyelmemet a kotta. Kérem, nézzenek be a jövő héten... (Kacag nagyot.) Akkor mondta ez a fiú: Ímre, foglalkozz velem! Mire én: Nem lehet, neked itt ül a tanárod, te őrült! Ő: Miért nem tanítasz? Én: Hát, mert nyugdíjas vagyok. Ilyenkor nevezzenek ki a Zeneakadémiára? Ilyen nincs.

Fotós kollégám közbekérdez:

- Azt olvastam valahol, hogy kvázi fogságban volt. Egy hölgy birtokolta önt, és nem engedte ki. Ez igaz?

- Igen. Egy pincében kellett aludnom. Nem volt ablak. Egyetlen villanykörte volt, a sarokban meg a lovászgyerekek... Egy dúsgazdag, uralkodni vágyó földbirtokos grófnőről van szó. Aztán egy reggel egyszerűen meglógtam. Nem bírtam tovább.

- Hogy akadtatok össze?

- Úgy, hogy egyszer megjelent a Piroska vendéglő teraszán. Bemutatkozott: Gróf X. Y. vagyok.Csókolom a kezét, parancsoljon! Ő: Jöjjön el hozzám a kastélyomba! Legyen a vendégem! Hová menjek, hogyan menjek? Kocsit küldetek magáért ekkor és ekkor, sofőrrel. Aztán nem lehetett tőle eljönni.

- És miért pont Antal Imre kellett neki?

- Hát mert ez egy név, egy trófea. Mit tudom én? A Vitrayt már lelőtték (kacarászik); hát nem tudom. Megmondtam neki: Vegye tudomásul, én soha többé nem megyek magához. Felejtsen el! Üzent: Itt hagyta a pizsamáját. Ezzel akart visszacsábítani. Mondom neki: Majd veszek másikat.

- És enni kaptál?

- Hogyne! Káprázatos volt! Társaságot hívott, nyárson sütések... Gyerekek, vegyetek a marhasültből, meg az Antalból egy darabot! Valahogy így volt. Köretnek... Mit énekelnek a kislányok: Küret után lesz az esküvőnk! (Kuncorog.) A lényeg a lényeg: szép vagyok, fiatal vagyok, üde vagyok, folytatódik a Szeszélyes! Az új. Múltkor fölhívtak: Imre, hát nem képzeled? Az egyik legnézettebb műsora a tévének! És úgy búcsúztam el májusban: Kérem, most nyári szünetet tartunk, mint a nagy kőszínházak, leengedjük a vasfüggönyt, viszontlátásra ősszel. Hát, itt van. Szóval folytatódik. Úgyhogy csupa szép, csupa jó minden. Mint ahogyan Babits Mihály is írja: A felhők fölött mindig kék az ég!

- A Halló fiúk, halló lányok korszakában lehetett ez. S elárulok valamit: én már akkor kopasz voltam és ősz. Azóta kinőtt a hajam, s nincs ősz hajszálam. Mondták is, miért nem szabadalmaztatod a módszeredet? Azt feleltem: mit? A körömkefét? Merthogy azzal csutakoltam. No, most ne azt várd, hogy hétfőről szerdára kinő. Ehhez idő kell. Meg türelem.

- Antal Imre arra is példa, hogy újra és újra tud kezdeni.

- Muszáj. Sőt, elmúlt az írásgörcsöm. Megint úgy írok, mint valaha. Tavaly csak így (mutatja a kezével: görbén) tudtam fogni a tollat. Gyönyörű, szép az élet!

- Mi ennek a hozzáállásnak a titka? Erő?

- Igen. Akarni kell. Nem az, hogy ja, hát nekem már úgyis végem; megöregedtem. Nem! Azért se! Ezeknek?

- Nekem mindig egy kép ugrik be rólad elsőként a sok közül, amikor Vitray Tamás és közötted tündököl egy isteni díva: Gina Lollobrigida.

- Kiderült, hogy Lollo nem alacsony... És akkor a Vitray, aki ugyebár nem magas, nem szálfatermetű ember, kitalálta, hogy tegyenek be egy lépcsőt. Mi egy kicsit feljebb álltunk... (göcög)

- Az egyik legszebb élményed lehetett!

- Igen. Amúgy kaptam is egy kazettát a televíziótól; a legszebb felvételeket nekem ajándékozták: Antal-show-kat, meg mindenfenét. Ide persze nem tudtam magammal hozni. Az valami borzasztó, hogy nekem többfelé kell élnem. Úgy szeretnék már egyszer otthon lenni! És most kaptam valakitől egy DVD-lejátszót meg televíziót; de ott kellett őket hagynom egy barátomnál.

- Mi történt az otthon-léteddel, azaz mi van a lakásoddal?

- Most már tulajdonképpen semmi. Úgyhogy végre innen már megyek haza. A Damjanich utcába. A múltkor éppen onnan siettem valahová, s úgy be lehet kintről húzni az ajtót, én meg belül felejtettem a kulcsot; klakk. Bent maradt. De úgy szép az élet, ha zajlik. Hívtam egy lakatost, aki beengedett.

- Kisebb megszakításokkal ugyanott laksz évtizedek óta.

- Ráadásul azt a lakást az édesanyám kapta a hetedik kerületi tanácstól. Nagyon jól csinálta az óvodát, apám az iskolát. Egyszer anyámat behívatták, hogy Antalné elvtársnő, itt van ez a boríték, de ezt csak karácsonykor szabad kinyitni. És mi betartottuk. Albérletben laktunk Budán, egy műteremben. Kettős albérlet; jaj, de isteni... Társalbérlet. Aztán kinyitottuk a borítékot, benne volt egy kulcs meg egy ilyen cédula, hogy VII. kerület, Damjanich utca 40., IV. emelet 2. Hol a Damjanich utca? Budapest-térkép... Troli megy rajta. Akkor menjünk! De hol kell leszállni? Hol a 40.? Ráadásul ez egy ikerház, és a ház bejárata az udvarban van bent. Kint nincsen bejárat (kuncog). Mire azt megtaláltuk! Hát, szóval, csuda volt!

- S aztán egyszer, évtizedekkel később, ugyanaz a kerület díszpolgárává választott.

- Meg Hódmezővásárhely. A szülővárosom is, ahonnan tizenhat éves koromban kerültem el. És akkor még ö betűvel beszéltem. Megyök, gyüvök, öszök... S bementem a zenei gimnáziumba a Nagymező utcába, s éreztem, itt nem lehet így beszélni. Ott ült egy srác a padban. Azt nem lehet kérdezni, hogy leölhetök? Ez volt a legelső, eszperente nyelv: leülhetek? Magamban, magamról: te mekegő hülye... Innentől kezdve muszáj volt.

Nagyot ugrik: - Olyan szép minden! Megy tovább a Szeszélyes évszakok! Nem igaz! Fantasztikus!

- Kicsit még visszakanya-rodva: korábban Szegeden tanultál zongorázni.

- Igen. De az ottani kivá- ló zongoratanárom, sajnos, meghalt. Zempléni Kornél kiváló zongoraművészt kérték meg, hogy járjon le. Meg is tette. Egy idő után azért azt mondta, hogy ez így nem megy, előbb-utóbb úgyis a Zeneakadémiára kell járnom. Anyámék kérték az áthelyezésüket Budapestre. Édes- anyám ott is vezető óvónő lett, édesapám a Rottenbiller ut- cában ének-zene szakos ta- nár; csinált például furulya- zenekart is. Akkor így kaptuk azt a bizonyos hetedik kerületi lakást.

- Azért a gének nem ha-zudnak...

- Nem. (Mosolyog.) S egy csodálatos gyerekkort kaptam tőlük! Édasanyám mindig azt mondta, hogy te, nem muszáj mindent elvállalni. De ha valamit elvállalsz, ha belegebedsz is, a tudásod, a képességeid legjavát tessék belerakni. Igyekszem is e szerint működni, létezni.

- Ez is lehet a titka, hogy érdemes művész lettél meg Opus-díjas...

- Nem tudom, lehet. Meg Erkel- és Liszt-díjas; mindenfene vagyok én. Ajaj! (Nevet.)

- A nagy váltásod ma miként él benned?

- A zongorától elköszönni... De ott volt a televízió, ott volt minden; azok valahogy úgy lekötöttek. A múltkor egyébként benéztem a Zeneakadémiára, bementem abba a terembe, ahol valaha tanultam. Bekopogtam. Rém kedvesen fogadott a tanár: Imre, jaj! Mondom: Engedjétek meg, hogy egy picit beüljek. Ő: Ne viccelj, hát gyere! Sőt!, mondja az én barátom. Adj egy órát ennek a gyereknek, aki ott ül a zongoránál. Bemutatkoztunk. Kérdem: Mit hoztál a mai órára? A felelet: Chopin egyik keringőjét. Én: Jó, akkor kezdjük el! Remekül zongorázott, csakhogy én félbeszakítottam: Te, ez nem így van a kottában. Fordulj az ablak felé, hajolj meg, és mondd azt: Hölgyeim és uraim, kedves közönség! Elnézésüket kérem azért, hogy ma miért játszom mást, mint ami a kottában van, de elkerülte a figyelmemet a kotta. Kérem, nézzenek be a jövő héten... (Kacag nagyot.) Akkor mondta ez a fiú: Ímre, foglalkozz velem! Mire én: Nem lehet, neked itt ül a tanárod, te őrült! Ő: Miért nem tanítasz? Én: Hát, mert nyugdíjas vagyok. Ilyenkor nevezzenek ki a Zeneakadémiára? Ilyen nincs.

Fotós kollégám közbekérdez:

- Azt olvastam valahol, hogy kvázi fogságban volt. Egy hölgy birtokolta önt, és nem engedte ki. Ez igaz?

- Igen. Egy pincében kellett aludnom. Nem volt ablak. Egyetlen villanykörte volt, a sarokban meg a lovászgyerekek... Egy dúsgazdag, uralkodni vágyó földbirtokos grófnőről van szó. Aztán egy reggel egyszerűen meglógtam. Nem bírtam tovább.

- Hogy akadtatok össze?

- Úgy, hogy egyszer megjelent a Piroska vendéglő teraszán. Bemutatkozott: Gróf X. Y. vagyok.Csókolom a kezét, parancsoljon! Ő: Jöjjön el hozzám a kastélyomba! Legyen a vendégem! Hová menjek, hogyan menjek? Kocsit küldetek magáért ekkor és ekkor, sofőrrel. Aztán nem lehetett tőle eljönni.

- És miért pont Antal Imre kellett neki?

- Hát mert ez egy név, egy trófea. Mit tudom én? A Vitrayt már lelőtték (kacarászik); hát nem tudom. Megmondtam neki: Vegye tudomásul, én soha többé nem megyek magához. Felejtsen el! Üzent: Itt hagyta a pizsamáját. Ezzel akart visszacsábítani. Mondom neki: Majd veszek másikat.

- És enni kaptál?

- Hogyne! Káprázatos volt! Társaságot hívott, nyárson sütések... Gyerekek, vegyetek a marhasültből, meg az Antalból egy darabot! Valahogy így volt. Köretnek... Mit énekelnek a kislányok: Küret után lesz az esküvőnk! (Kuncorog.) A lényeg a lényeg: szép vagyok, fiatal vagyok, üde vagyok, folytatódik a Szeszélyes! Az új. Múltkor fölhívtak: Imre, hát nem képzeled? Az egyik legnézettebb műsora a tévének! És úgy búcsúztam el májusban: Kérem, most nyári szünetet tartunk, mint a nagy kőszínházak, leengedjük a vasfüggönyt, viszontlátásra ősszel. Hát, itt van. Szóval folytatódik. Úgyhogy csupa szép, csupa jó minden. Mint ahogyan Babits Mihály is írja: A felhők fölött mindig kék az ég!

- A Halló fiúk, halló lányok korszakában lehetett ez. S elárulok valamit: én már akkor kopasz voltam és ősz. Azóta kinőtt a hajam, s nincs ősz hajszálam. Mondták is, miért nem szabadalmaztatod a módszeredet? Azt feleltem: mit? A körömkefét? Merthogy azzal csutakoltam. No, most ne azt várd, hogy hétfőről szerdára kinő. Ehhez idő kell. Meg türelem.

- Antal Imre arra is példa, hogy újra és újra tud kezdeni.

- Muszáj. Sőt, elmúlt az írásgörcsöm. Megint úgy írok, mint valaha. Tavaly csak így (mutatja a kezével: görbén) tudtam fogni a tollat. Gyönyörű, szép az élet!

- Mi ennek a hozzáállásnak a titka? Erő?

- Igen. Akarni kell. Nem az, hogy ja, hát nekem már úgyis végem; megöregedtem. Nem! Azért se! Ezeknek?

- Nekem mindig egy kép ugrik be rólad elsőként a sok közül, amikor Vitray Tamás és közötted tündököl egy isteni díva: Gina Lollobrigida.

- Kiderült, hogy Lollo nem alacsony... És akkor a Vitray, aki ugyebár nem magas, nem szálfatermetű ember, kitalálta, hogy tegyenek be egy lépcsőt. Mi egy kicsit feljebb álltunk... (göcög)

- Az egyik legszebb élményed lehetett!

- Igen. Amúgy kaptam is egy kazettát a televíziótól; a legszebb felvételeket nekem ajándékozták: Antal-show-kat, meg mindenfenét. Ide persze nem tudtam magammal hozni. Az valami borzasztó, hogy nekem többfelé kell élnem. Úgy szeretnék már egyszer otthon lenni! És most kaptam valakitől egy DVD-lejátszót meg televíziót; de ott kellett őket hagynom egy barátomnál.

- Mi történt az otthon-léteddel, azaz mi van a lakásoddal?

- Most már tulajdonképpen semmi. Úgyhogy végre innen már megyek haza. A Damjanich utcába. A múltkor éppen onnan siettem valahová, s úgy be lehet kintről húzni az ajtót, én meg belül felejtettem a kulcsot; klakk. Bent maradt. De úgy szép az élet, ha zajlik. Hívtam egy lakatost, aki beengedett.

- Kisebb megszakításokkal ugyanott laksz évtizedek óta.

- Ráadásul azt a lakást az édesanyám kapta a hetedik kerületi tanácstól. Nagyon jól csinálta az óvodát, apám az iskolát. Egyszer anyámat behívatták, hogy Antalné elvtársnő, itt van ez a boríték, de ezt csak karácsonykor szabad kinyitni. És mi betartottuk. Albérletben laktunk Budán, egy műteremben. Kettős albérlet; jaj, de isteni... Társalbérlet. Aztán kinyitottuk a borítékot, benne volt egy kulcs meg egy ilyen cédula, hogy VII. kerület, Damjanich utca 40., IV. emelet 2. Hol a Damjanich utca? Budapest-térkép... Troli megy rajta. Akkor menjünk! De hol kell leszállni? Hol a 40.? Ráadásul ez egy ikerház, és a ház bejárata az udvarban van bent. Kint nincsen bejárat (kuncog). Mire azt megtaláltuk! Hát, szóval, csuda volt!

- S aztán egyszer, évtizedekkel később, ugyanaz a kerület díszpolgárává választott.

- Meg Hódmezővásárhely. A szülővárosom is, ahonnan tizenhat éves koromban kerültem el. És akkor még ö betűvel beszéltem. Megyök, gyüvök, öszök... S bementem a zenei gimnáziumba a Nagymező utcába, s éreztem, itt nem lehet így beszélni. Ott ült egy srác a padban. Azt nem lehet kérdezni, hogy leölhetök? Ez volt a legelső, eszperente nyelv: leülhetek? Magamban, magamról: te mekegő hülye... Innentől kezdve muszáj volt.

Nagyot ugrik: - Olyan szép minden! Megy tovább a Szeszélyes évszakok! Nem igaz! Fantasztikus!

- Kicsit még visszakanya-rodva: korábban Szegeden tanultál zongorázni.

- Igen. De az ottani kivá- ló zongoratanárom, sajnos, meghalt. Zempléni Kornél kiváló zongoraművészt kérték meg, hogy járjon le. Meg is tette. Egy idő után azért azt mondta, hogy ez így nem megy, előbb-utóbb úgyis a Zeneakadémiára kell járnom. Anyámék kérték az áthelyezésüket Budapestre. Édes- anyám ott is vezető óvónő lett, édesapám a Rottenbiller ut- cában ének-zene szakos ta- nár; csinált például furulya- zenekart is. Akkor így kaptuk azt a bizonyos hetedik kerületi lakást.

- Azért a gének nem ha-zudnak...

- Nem. (Mosolyog.) S egy csodálatos gyerekkort kaptam tőlük! Édasanyám mindig azt mondta, hogy te, nem muszáj mindent elvállalni. De ha valamit elvállalsz, ha belegebedsz is, a tudásod, a képességeid legjavát tessék belerakni. Igyekszem is e szerint működni, létezni.

- Ez is lehet a titka, hogy érdemes művész lettél meg Opus-díjas...

- Nem tudom, lehet. Meg Erkel- és Liszt-díjas; mindenfene vagyok én. Ajaj! (Nevet.)

- A nagy váltásod ma miként él benned?

- A zongorától elköszönni... De ott volt a televízió, ott volt minden; azok valahogy úgy lekötöttek. A múltkor egyébként benéztem a Zeneakadémiára, bementem abba a terembe, ahol valaha tanultam. Bekopogtam. Rém kedvesen fogadott a tanár: Imre, jaj! Mondom: Engedjétek meg, hogy egy picit beüljek. Ő: Ne viccelj, hát gyere! Sőt!, mondja az én barátom. Adj egy órát ennek a gyereknek, aki ott ül a zongoránál. Bemutatkoztunk. Kérdem: Mit hoztál a mai órára? A felelet: Chopin egyik keringőjét. Én: Jó, akkor kezdjük el! Remekül zongorázott, csakhogy én félbeszakítottam: Te, ez nem így van a kottában. Fordulj az ablak felé, hajolj meg, és mondd azt: Hölgyeim és uraim, kedves közönség! Elnézésüket kérem azért, hogy ma miért játszom mást, mint ami a kottában van, de elkerülte a figyelmemet a kotta. Kérem, nézzenek be a jövő héten... (Kacag nagyot.) Akkor mondta ez a fiú: Ímre, foglalkozz velem! Mire én: Nem lehet, neked itt ül a tanárod, te őrült! Ő: Miért nem tanítasz? Én: Hát, mert nyugdíjas vagyok. Ilyenkor nevezzenek ki a Zeneakadémiára? Ilyen nincs.

Fotós kollégám közbekérdez:

- Azt olvastam valahol, hogy kvázi fogságban volt. Egy hölgy birtokolta önt, és nem engedte ki. Ez igaz?

- Igen. Egy pincében kellett aludnom. Nem volt ablak. Egyetlen villanykörte volt, a sarokban meg a lovászgyerekek... Egy dúsgazdag, uralkodni vágyó földbirtokos grófnőről van szó. Aztán egy reggel egyszerűen meglógtam. Nem bírtam tovább.

- Hogy akadtatok össze?

- Úgy, hogy egyszer megjelent a Piroska vendéglő teraszán. Bemutatkozott: Gróf X. Y. vagyok.Csókolom a kezét, parancsoljon! Ő: Jöjjön el hozzám a kastélyomba! Legyen a vendégem! Hová menjek, hogyan menjek? Kocsit küldetek magáért ekkor és ekkor, sofőrrel. Aztán nem lehetett tőle eljönni.

- És miért pont Antal Imre kellett neki?

- Hát mert ez egy név, egy trófea. Mit tudom én? A Vitrayt már lelőtték (kacarászik); hát nem tudom. Megmondtam neki: Vegye tudomásul, én soha többé nem megyek magához. Felejtsen el! Üzent: Itt hagyta a pizsamáját. Ezzel akart visszacsábítani. Mondom neki: Majd veszek másikat.

- És enni kaptál?

- Hogyne! Káprázatos volt! Társaságot hívott, nyárson sütések... Gyerekek, vegyetek a marhasültből, meg az Antalból egy darabot! Valahogy így volt. Köretnek... Mit énekelnek a kislányok: Küret után lesz az esküvőnk! (Kuncorog.) A lényeg a lényeg: szép vagyok, fiatal vagyok, üde vagyok, folytatódik a Szeszélyes! Az új. Múltkor fölhívtak: Imre, hát nem képzeled? Az egyik legnézettebb műsora a tévének! És úgy búcsúztam el májusban: Kérem, most nyári szünetet tartunk, mint a nagy kőszínházak, leengedjük a vasfüggönyt, viszontlátásra ősszel. Hát, itt van. Szóval folytatódik. Úgyhogy csupa szép, csupa jó minden. Mint ahogyan Babits Mihály is írja: A felhők fölött mindig kék az ég!

- A Halló fiúk, halló lányok korszakában lehetett ez. S elárulok valamit: én már akkor kopasz voltam és ősz. Azóta kinőtt a hajam, s nincs ősz hajszálam. Mondták is, miért nem szabadalmaztatod a módszeredet? Azt feleltem: mit? A körömkefét? Merthogy azzal csutakoltam. No, most ne azt várd, hogy hétfőről szerdára kinő. Ehhez idő kell. Meg türelem.

- Antal Imre arra is példa, hogy újra és újra tud kezdeni.

- Muszáj. Sőt, elmúlt az írásgörcsöm. Megint úgy írok, mint valaha. Tavaly csak így (mutatja a kezével: görbén) tudtam fogni a tollat. Gyönyörű, szép az élet!

- Mi ennek a hozzáállásnak a titka? Erő?

- Igen. Akarni kell. Nem az, hogy ja, hát nekem már úgyis végem; megöregedtem. Nem! Azért se! Ezeknek?

- Nekem mindig egy kép ugrik be rólad elsőként a sok közül, amikor Vitray Tamás és közötted tündököl egy isteni díva: Gina Lollobrigida.

- Kiderült, hogy Lollo nem alacsony... És akkor a Vitray, aki ugyebár nem magas, nem szálfatermetű ember, kitalálta, hogy tegyenek be egy lépcsőt. Mi egy kicsit feljebb álltunk... (göcög)

- Az egyik legszebb élményed lehetett!

- Igen. Amúgy kaptam is egy kazettát a televíziótól; a legszebb felvételeket nekem ajándékozták: Antal-show-kat, meg mindenfenét. Ide persze nem tudtam magammal hozni. Az valami borzasztó, hogy nekem többfelé kell élnem. Úgy szeretnék már egyszer otthon lenni! És most kaptam valakitől egy DVD-lejátszót meg televíziót; de ott kellett őket hagynom egy barátomnál.

- Mi történt az otthon-léteddel, azaz mi van a lakásoddal?

- Most már tulajdonképpen semmi. Úgyhogy végre innen már megyek haza. A Damjanich utcába. A múltkor éppen onnan siettem valahová, s úgy be lehet kintről húzni az ajtót, én meg belül felejtettem a kulcsot; klakk. Bent maradt. De úgy szép az élet, ha zajlik. Hívtam egy lakatost, aki beengedett.

- Kisebb megszakításokkal ugyanott laksz évtizedek óta.

- Ráadásul azt a lakást az édesanyám kapta a hetedik kerületi tanácstól. Nagyon jól csinálta az óvodát, apám az iskolát. Egyszer anyámat behívatták, hogy Antalné elvtársnő, itt van ez a boríték, de ezt csak karácsonykor szabad kinyitni. És mi betartottuk. Albérletben laktunk Budán, egy műteremben. Kettős albérlet; jaj, de isteni... Társalbérlet. Aztán kinyitottuk a borítékot, benne volt egy kulcs meg egy ilyen cédula, hogy VII. kerület, Damjanich utca 40., IV. emelet 2. Hol a Damjanich utca? Budapest-térkép... Troli megy rajta. Akkor menjünk! De hol kell leszállni? Hol a 40.? Ráadásul ez egy ikerház, és a ház bejárata az udvarban van bent. Kint nincsen bejárat (kuncog). Mire azt megtaláltuk! Hát, szóval, csuda volt!

- S aztán egyszer, évtizedekkel később, ugyanaz a kerület díszpolgárává választott.

- Meg Hódmezővásárhely. A szülővárosom is, ahonnan tizenhat éves koromban kerültem el. És akkor még ö betűvel beszéltem. Megyök, gyüvök, öszök... S bementem a zenei gimnáziumba a Nagymező utcába, s éreztem, itt nem lehet így beszélni. Ott ült egy srác a padban. Azt nem lehet kérdezni, hogy leölhetök? Ez volt a legelső, eszperente nyelv: leülhetek? Magamban, magamról: te mekegő hülye... Innentől kezdve muszáj volt.

Nagyot ugrik: - Olyan szép minden! Megy tovább a Szeszélyes évszakok! Nem igaz! Fantasztikus!

- Kicsit még visszakanya-rodva: korábban Szegeden tanultál zongorázni.

- Igen. De az ottani kivá- ló zongoratanárom, sajnos, meghalt. Zempléni Kornél kiváló zongoraművészt kérték meg, hogy járjon le. Meg is tette. Egy idő után azért azt mondta, hogy ez így nem megy, előbb-utóbb úgyis a Zeneakadémiára kell járnom. Anyámék kérték az áthelyezésüket Budapestre. Édes- anyám ott is vezető óvónő lett, édesapám a Rottenbiller ut- cában ének-zene szakos ta- nár; csinált például furulya- zenekart is. Akkor így kaptuk azt a bizonyos hetedik kerületi lakást.

- Azért a gének nem ha-zudnak...

- Nem. (Mosolyog.) S egy csodálatos gyerekkort kaptam tőlük! Édasanyám mindig azt mondta, hogy te, nem muszáj mindent elvállalni. De ha valamit elvállalsz, ha belegebedsz is, a tudásod, a képességeid legjavát tessék belerakni. Igyekszem is e szerint működni, létezni.

- Ez is lehet a titka, hogy érdemes művész lettél meg Opus-díjas...

- Nem tudom, lehet. Meg Erkel- és Liszt-díjas; mindenfene vagyok én. Ajaj! (Nevet.)

- A nagy váltásod ma miként él benned?

- A zongorától elköszönni... De ott volt a televízió, ott volt minden; azok valahogy úgy lekötöttek. A múltkor egyébként benéztem a Zeneakadémiára, bementem abba a terembe, ahol valaha tanultam. Bekopogtam. Rém kedvesen fogadott a tanár: Imre, jaj! Mondom: Engedjétek meg, hogy egy picit beüljek. Ő: Ne viccelj, hát gyere! Sőt!, mondja az én barátom. Adj egy órát ennek a gyereknek, aki ott ül a zongoránál. Bemutatkoztunk. Kérdem: Mit hoztál a mai órára? A felelet: Chopin egyik keringőjét. Én: Jó, akkor kezdjük el! Remekül zongorázott, csakhogy én félbeszakítottam: Te, ez nem így van a kottában. Fordulj az ablak felé, hajolj meg, és mondd azt: Hölgyeim és uraim, kedves közönség! Elnézésüket kérem azért, hogy ma miért játszom mást, mint ami a kottában van, de elkerülte a figyelmemet a kotta. Kérem, nézzenek be a jövő héten... (Kacag nagyot.) Akkor mondta ez a fiú: Ímre, foglalkozz velem! Mire én: Nem lehet, neked itt ül a tanárod, te őrült! Ő: Miért nem tanítasz? Én: Hát, mert nyugdíjas vagyok. Ilyenkor nevezzenek ki a Zeneakadémiára? Ilyen nincs.

Fotós kollégám közbekérdez:

- Azt olvastam valahol, hogy kvázi fogságban volt. Egy hölgy birtokolta önt, és nem engedte ki. Ez igaz?

- Igen. Egy pincében kellett aludnom. Nem volt ablak. Egyetlen villanykörte volt, a sarokban meg a lovászgyerekek... Egy dúsgazdag, uralkodni vágyó földbirtokos grófnőről van szó. Aztán egy reggel egyszerűen meglógtam. Nem bírtam tovább.

- Hogy akadtatok össze?

- Úgy, hogy egyszer megjelent a Piroska vendéglő teraszán. Bemutatkozott: Gróf X. Y. vagyok.Csókolom a kezét, parancsoljon! Ő: Jöjjön el hozzám a kastélyomba! Legyen a vendégem! Hová menjek, hogyan menjek? Kocsit küldetek magáért ekkor és ekkor, sofőrrel. Aztán nem lehetett tőle eljönni.

- És miért pont Antal Imre kellett neki?

- Hát mert ez egy név, egy trófea. Mit tudom én? A Vitrayt már lelőtték (kacarászik); hát nem tudom. Megmondtam neki: Vegye tudomásul, én soha többé nem megyek magához. Felejtsen el! Üzent: Itt hagyta a pizsamáját. Ezzel akart visszacsábítani. Mondom neki: Majd veszek másikat.

- És enni kaptál?

- Hogyne! Káprázatos volt! Társaságot hívott, nyárson sütések... Gyerekek, vegyetek a marhasültből, meg az Antalból egy darabot! Valahogy így volt. Köretnek... Mit énekelnek a kislányok: Küret után lesz az esküvőnk! (Kuncorog.) A lényeg a lényeg: szép vagyok, fiatal vagyok, üde vagyok, folytatódik a Szeszélyes! Az új. Múltkor fölhívtak: Imre, hát nem képzeled? Az egyik legnézettebb műsora a tévének! És úgy búcsúztam el májusban: Kérem, most nyári szünetet tartunk, mint a nagy kőszínházak, leengedjük a vasfüggönyt, viszontlátásra ősszel. Hát, itt van. Szóval folytatódik. Úgyhogy csupa szép, csupa jó minden. Mint ahogyan Babits Mihály is írja: A felhők fölött mindig kék az ég!

- A Halló fiúk, halló lányok korszakában lehetett ez. S elárulok valamit: én már akkor kopasz voltam és ősz. Azóta kinőtt a hajam, s nincs ősz hajszálam. Mondták is, miért nem szabadalmaztatod a módszeredet? Azt feleltem: mit? A körömkefét? Merthogy azzal csutakoltam. No, most ne azt várd, hogy hétfőről szerdára kinő. Ehhez idő kell. Meg türelem.

- Antal Imre arra is példa, hogy újra és újra tud kezdeni.

- Muszáj. Sőt, elmúlt az írásgörcsöm. Megint úgy írok, mint valaha. Tavaly csak így (mutatja a kezével: görbén) tudtam fogni a tollat. Gyönyörű, szép az élet!

- Mi ennek a hozzáállásnak a titka? Erő?

- Igen. Akarni kell. Nem az, hogy ja, hát nekem már úgyis végem; megöregedtem. Nem! Azért se! Ezeknek?

- Nekem mindig egy kép ugrik be rólad elsőként a sok közül, amikor Vitray Tamás és közötted tündököl egy isteni díva: Gina Lollobrigida.

- Kiderült, hogy Lollo nem alacsony... És akkor a Vitray, aki ugyebár nem magas, nem szálfatermetű ember, kitalálta, hogy tegyenek be egy lépcsőt. Mi egy kicsit feljebb álltunk... (göcög)

- Az egyik legszebb élményed lehetett!

- Igen. Amúgy kaptam is egy kazettát a televíziótól; a legszebb felvételeket nekem ajándékozták: Antal-show-kat, meg mindenfenét. Ide persze nem tudtam magammal hozni. Az valami borzasztó, hogy nekem többfelé kell élnem. Úgy szeretnék már egyszer otthon lenni! És most kaptam valakitől egy DVD-lejátszót meg televíziót; de ott kellett őket hagynom egy barátomnál.

- Mi történt az otthon-léteddel, azaz mi van a lakásoddal?

- Most már tulajdonképpen semmi. Úgyhogy végre innen már megyek haza. A Damjanich utcába. A múltkor éppen onnan siettem valahová, s úgy be lehet kintről húzni az ajtót, én meg belül felejtettem a kulcsot; klakk. Bent maradt. De úgy szép az élet, ha zajlik. Hívtam egy lakatost, aki beengedett.

- Kisebb megszakításokkal ugyanott laksz évtizedek óta.

- Ráadásul azt a lakást az édesanyám kapta a hetedik kerületi tanácstól. Nagyon jól csinálta az óvodát, apám az iskolát. Egyszer anyámat behívatták, hogy Antalné elvtársnő, itt van ez a boríték, de ezt csak karácsonykor szabad kinyitni. És mi betartottuk. Albérletben laktunk Budán, egy műteremben. Kettős albérlet; jaj, de isteni... Társalbérlet. Aztán kinyitottuk a borítékot, benne volt egy kulcs meg egy ilyen cédula, hogy VII. kerület, Damjanich utca 40., IV. emelet 2. Hol a Damjanich utca? Budapest-térkép... Troli megy rajta. Akkor menjünk! De hol kell leszállni? Hol a 40.? Ráadásul ez egy ikerház, és a ház bejárata az udvarban van bent. Kint nincsen bejárat (kuncog). Mire azt megtaláltuk! Hát, szóval, csuda volt!

- S aztán egyszer, évtizedekkel később, ugyanaz a kerület díszpolgárává választott.

- Meg Hódmezővásárhely. A szülővárosom is, ahonnan tizenhat éves koromban kerültem el. És akkor még ö betűvel beszéltem. Megyök, gyüvök, öszök... S bementem a zenei gimnáziumba a Nagymező utcába, s éreztem, itt nem lehet így beszélni. Ott ült egy srác a padban. Azt nem lehet kérdezni, hogy leölhetök? Ez volt a legelső, eszperente nyelv: leülhetek? Magamban, magamról: te mekegő hülye... Innentől kezdve muszáj volt.

Nagyot ugrik: - Olyan szép minden! Megy tovább a Szeszélyes évszakok! Nem igaz! Fantasztikus!

- Kicsit még visszakanya-rodva: korábban Szegeden tanultál zongorázni.

- Igen. De az ottani kivá- ló zongoratanárom, sajnos, meghalt. Zempléni Kornél kiváló zongoraművészt kérték meg, hogy járjon le. Meg is tette. Egy idő után azért azt mondta, hogy ez így nem megy, előbb-utóbb úgyis a Zeneakadémiára kell járnom. Anyámék kérték az áthelyezésüket Budapestre. Édes- anyám ott is vezető óvónő lett, édesapám a Rottenbiller ut- cában ének-zene szakos ta- nár; csinált például furulya- zenekart is. Akkor így kaptuk azt a bizonyos hetedik kerületi lakást.

- Azért a gének nem ha-zudnak...

- Nem. (Mosolyog.) S egy csodálatos gyerekkort kaptam tőlük! Édasanyám mindig azt mondta, hogy te, nem muszáj mindent elvállalni. De ha valamit elvállalsz, ha belegebedsz is, a tudásod, a képességeid legjavát tessék belerakni. Igyekszem is e szerint működni, létezni.

- Ez is lehet a titka, hogy érdemes művész lettél meg Opus-díjas...

- Nem tudom, lehet. Meg Erkel- és Liszt-díjas; mindenfene vagyok én. Ajaj! (Nevet.)

- A nagy váltásod ma miként él benned?

- A zongorától elköszönni... De ott volt a televízió, ott volt minden; azok valahogy úgy lekötöttek. A múltkor egyébként benéztem a Zeneakadémiára, bementem abba a terembe, ahol valaha tanultam. Bekopogtam. Rém kedvesen fogadott a tanár: Imre, jaj! Mondom: Engedjétek meg, hogy egy picit beüljek. Ő: Ne viccelj, hát gyere! Sőt!, mondja az én barátom. Adj egy órát ennek a gyereknek, aki

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!