Hétvége

2007.02.03. 03:27

Nekiindultak a nagyvilágnak

Sem a Petőfi-kötetemet, sem a furulyámat nem vittem magammal. Semmi költői nem történt 1956 januárjában, amikor Budapestről 15 évesen nekiindultam a nagyvilágnak. Naivan, de meglehetős logikával terveztem el a dolgokat - emlékezik vissza az 50 évvel ezelőtt vele történtekre Szemerédi Tibor, a ma Bécsben élő mérnök. A

Némethy Mária

Nekiindultunk az éjszakának. Gencsapáti táján találkoztunk egy férfival, akitől megkérdeztük, merre van a határ. Ő rábeszélt bennünket: ne kapkodjuk el a dolgot, aludjunk nála a pajtában. Másnap mutatott egy régi térképet, kivezetett bennünket a falu szélére. Elindultunk. Bozsok és Bucsu között az erdőben egy patakot kellett keresnünk, mert az közel van a határhoz. A hóban lopózkodtunk úgy, mint ahogyan a partizánkönyvekben olvastuk. Üres gépfegyverfészekkel találkoztunk. Nemrégen olvastam itt Bécsben, az állami levéltárban: egy héttel azelőtt ott az erdőben komoly lövöldözés, tűzharc volt. Egy bozsoki ember azt mondta el az osztrák határőröknek, hogy az oroszok több embert lelőttek. Ott jöttünk át... Már sötét volt, amikor kiértünk egy erdő szélére. A drámai történet komikus fordulataként nem tudtunk megegyezni az égtájak kérdésében. Még össze is verekedtünk. Felmásztam egy fára, s amerre fényt láttam, arra indultunk el. Amikor 20 év múlva Torontóban találkoztunk, kijelentettem a barátomnak: A számlát te fizeted, mert nekem köszönheted, hogy idekerültél. A lámpafény egy osztrák tanyáról jött, tulajdonosa tört magyarsággal közölte: Ausztriában vagyunk.

Amikor Szemerédi Tibor idáig ért élete legizgalmasabb időszakának elmesélésében, eltöprengtem azon: honnan volt egy 15 éves fiúnak annyi bátorsága? Vajon a mai fiatalok között hányan lehetnek hasonlóak? A mérnök, akinek három felnőtt fia van, erről így vélekedik:

- A fiaim közül egy sem lett volna erre képes 15 évesen. Ezt ők mondták, mert mi is beszélgettünk erről. Valamiféle magyarázatot is találtam. A mi generációnk gyerekként a diktatúrában hamarabb érett. Tudtuk, mi a dörgés, átláttunk a politikán, munkáltak a félelmek. A forradalom idején döntéseket hoztunk. Gyorsan felnőttünk.

Ausztriában az első időszakban egy halom élmény zuhant rám. Idegen nyelv, idegen emberek, narancs, rágógumi-automata. Nem voltak egzisztenciális gondjaim, pár száz forinttal a zsebemben, 15 évesen éltem bele a napba. Rohoncra (Rechnitz), a népiskolába kerültem egy szalmazsákra. Egy csomó sráccal kerültem össze, ők Vépnél leszálltak a vonatról, onnan gyalogoltak át a határon. Két nap után Városszalónok (Stadtschlaining) következett. Ott a városházán hallgattak ki először. 30 kilométerre a határtól kérdezték meg először a nevünket. Fiatalkorúak voltunk, nem volt személyink, ezért ujjlenyomatot vettek tőlünk. Onnan 3-4 nap után az első lágerbe kerültem, 10 kilométerre Graztól. Egy hónapig voltam ott. Egy gazdag paraszt szezonmunkásai számára fenntartott barakkokban laktunk, az osztrák állam bérbe vette a menekülteknek.

Hogyan viselkedtek az osztrákok a menekültekkel, a kiszolgáltatott fiatal srácokkal?

- Mindenki nagyon barátságos, kedves volt - válaszolja töprengve a bécsi mérnök. - Az utóbbi időben nagyon sok könyvet átböngésztem, levéltárakban kutattam, újságarchívumokban olvastam arról, mi is történt, mi volt az osztrákok kedvessége mögött. Az, hogy az osztrák kormány 20 millió schillinget osztott szét a menekültek megsegítésére. Akkor nekem az volt az élmény, hogy a szomszéd gazda istállójában a gazda lányával csókolóztam, nem pedig a politika, tehát erről fogalmam sem volt. Pedig az első benyomásaim között élesen megmaradt bennem erről az új világról a stadtschlainingi városháza. Hosszú sorban álltak ott a munkanélküliek, stempliztettek, hogy megkapják a segélyt. Mi azért mentünk oda, mert apanázsként kaptunk heti 30 schillinget. Elképzelem mi lenne, ha ma odamennének menekültek, s a munkanélküliek mellett állnának a sorban. Minimum szóváltás, torzsalkodás. Akkor nem volt semmilyen konfliktus. Például gyalogoltunk hazafelé, felvett a busz bennünket, a sofőr meg csak legyintett, amikor megmondtuk, nincs pénzünk. Az osztrákok szolidaritást éreztek a magyarok, a magyar ügy iránt. Később kaptam egy karitászos csomagot, volt benne egy cím. Írtam arra a címre gyatra német tudásommal: köszönöm szépen az adományt. Válaszként kaptam egy levelet, megkérdezték, hányas lábam van, s küldtek egy vadonatúj cipőt. Ezeket nem felejti el az ember.

Lágerről lágerre vándoroltam, Linz mellé, Haidba kerültem. A lágerből minél hamarabb ki akart lépni az ember. A Szabad Európa Rádióval lehetett üzenni, jártak riporterek. A szüleim tudták, mi van velem, hosszú levelezésünk összes levele megvan.

A kaotikus időkre rávilágít, hogy odafelé a vonaton együtt utaztunk négyen. Összebarátkoztam Tibivel. Egy parkolóban megállt a busz, felszállt valaki, aki Angliába akart menni. Tibi bátyja ott ült előttünk a barátnőjével. A lány kijelentette: Anglia klassz, ott királynő van, odamegyünk. A báty hátrafordult: Tibi, jössz? Nem? Akkor szia. A két testvér elköszönt egymástól.

Abban az időben az ember napról napra élt, spontán hoztunk döntéseket. Csak az idősebbek tudták, mit is akarnak. Németországban beindult már a gazdasági csoda, néhányan oda próbáltak eljutni, Amerikában a kvóta már betelt. Volt szelekció. Az USA tüdőbajosokat nem fogadott, de a svédek és a svájciak kifejezetten őket vitték. Egy évre szanatóriumba kerültek, meggyógyították őket. Az öreg emberek maradtak itt Ausztriában, számukra épült egy otthon a menekültügyi főbiztosság pénzéből.

Szemerédi Tibornak felvetem: nem egyértelmű, hány menekült érkezett 1956-57-ben Ausztriába. Azt tudni lehet, hányan maradtak ott?

- Az Ausztriában maradottak száma körül is nagy a káosz. Azért sem lehet pontosat tudni, mert 200-300 magyar menekültet a dominikai köztársaság diktátora fogadott be. A dzsungelbe vitték őket, rabszolgamunkára. Nagy volt a nemzetközi felháborodás, visszahozták mindet. Sokáig 60-80 ezer közötti magyar menekült élt Ausztriában, de a belügyminiszter sem jól tudja, hogy 70 ezer maradt itt. Az osztrák statisztikák azért hamisak, mert az első napokban bevagonírozták az embereket, azonnal vitték őket Svédországba. Novemberben róluk nem készült lista. A 180 ezres magyar menekültszám a Belügyminisztérium kézzel írt összeadása. Vannak napok, amelyekről nincs feljegyzés. Minden szám a levegőben lóg. Szerintem úgy 170 ezer Ausztriába, 20-30 ezer Jugoszláviába, Olaszországba menekült lehet a helyes adat.

Szemerédi Tibor tanult, keményen dolgozott, megbecsülték Ausztriában. Magyar lányt vett feleségül. Hálás az osztrákoknak, de magyarságát mindig megtartotta.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!