Eddig Itália földjén

- Nagyon népszerű vagy itt, sokat jelentesz Sárvárnak. Neked mit jelent itt lenni?

- Míg itthon éltem, egyáltalán nem éreztem magam népszerűnek, inkább csodabogárnak. Egy furcsán makacs szürke eminenciásnak, aki kitartóan gyakorol, itt és Sótonyban, valami olyan furcsa zenei világban, mint a jazz. 93-ban Pestre költöztem, a Zeneakadémián sok jazz tanszakos ismerősöm, barátom lett, kiváló zenészek, mint Borbély Mihály, Gadó Gábor, megalakítottuk a Quartett B-t, néha hazajöttünk zenélni, és csak azután éreztem, hogy elismernek itthon is. Korábban nem tudtak mit kezdeni velem.

- Most már tudnak?

- Úgy érzem, igen. Sikerünk van, nagyon jó a fogadtatás. Nem megy a susmus, figyelnek, élvezik. Örülök, hogy itt vagyunk, hogy itt játszhatunk.

- Úgy tűnik, igencsak feszített tempóban zajlik ez a mostani látogatás.

- Igen, tegnap a Trafóban játszottunk (Budapest), holnap pedig ismét Pest: a Nyitott Műhely nevű zenei klubban lépünk majd fel, aztán irány Róma.

- Mi vitt Rómába? Vonzott valaha a multimilliomos jazzdobos ideája?

- Nem - neveti el magát -, nem pénz, a szerelem vitt oda, csakis a szerelem. Láttad az első sorban azt a gyönyörű lányt? Az a sűrűvérű palermói olasz lány az oka, hogy egy Quartett B koncertsorozat után kint maradtam. Nem fenyeget a multimilliomos jazzdobos szerep, de megélünk. Tanítok, muzsikálok, és szerencsére a zene mellett van még egy hobbim: kézzel készítek bőr hangszertokokat, ami ma kihalófélben levő mesterség, ennélfogva elég különleges. Büszke vagyok arra, hogy a legnagyobb példaképemnek, az amerikai Joey Baronnak készített cintányér-tokot elfogadta tőlem.

Azóta állandó ingyenes belépője van a világhírű zenész koncertjeire, ami boldoggá teszi, de ezt nem kellene hangsúlyozni, mégiscsak olyan gyerekes, mondja. Mondom, hogy szerintem inkább kedves, ebben megegyezünk.

- Negyven leszel a nyáron. Mit jelent ez az évszám a dobosnak?

- Későn érő vagyok, egy nagy gyerek, a kor nem jelent semmit. A gyerekkoromat élem, éretlennek érzem magam. Az apám ennyi idősen már komoly családapa volt, én meg jövök-megyek a világban, és zenélek.

- Ha a jazz tenger, mi neked a dob?

- Egy kis vitorlás, amelyikkel jó szélben szelem a hullámokat, szélcsendben pedig pecázgatok. Tanítok, bőrt varrok, csendben vagyok, töltődöm, mert erre is szükségem van.

- Maradsz Itáliában?

- Nem tudom, fogalmam sincs mi lesz, egy biztos: követem az álmaimat, és remélem, a legnagyobbakkal is együtt játszhatok még.

- Hogy vagy az olaszokkal? Korodnál és hangszerednél fogva (is) mintha te lennél a meghatározó.

- Igen, bőgő híján, ami jazzben eléggé fundamentális szereppel bír, dobosként is irányító szerep hárul rám, és igen, én vagyok a legidősebb. Nagy teher ez a szerep, néha nem is jól viselem. Ingerült vagyok, kiabálok, nem szeretem magam ilyenkor, de ezt kell elviselniük velem.

A két srác nem panaszkodik: Piero delle Monache tenor szaxofonos (a koncerten elhangzott első darab szerzője) és Francesco Diodati gitáros Zsolttal nagy egyetértésben a zenét mint közös nyelvet említik, ahol nem számít, ki melyik nációhoz tartozik. Kitartó biztatásomra, hogy a magyarok dicsérete mellett mondjanak valamit, amit érdekesnek találnak, végül a közönség visszafogottságát említik.

Ahogy Zsolt is kicsit befelé forduló, zárkózott, szerintük a a magyar közönség is csendesebb. Az olaszok hangosak, gesztikulálnak, a közönség hangulata is előbb elér a színpadra. Piero azt mondja, a jazzben az a legélvezetesebb, hogy keverhetik a rock, a launch, pop elemeket, míg erre sem a komoly, sem a könynyű műfaj nem ad ilyen nagy lehetőséget.

A koncert, melyen a Piero delle Monache Retour a második félidőben a Váczi trióval kiegészülve játszott, igazi ínyencfalat volt. Olyan nem várt szerencse a Nádasdy-vár folyosóján, amilyen a zenei játékot, a szabadságot, a kiszámíthatatlanság harmóniáját szerető embernek ritkán adatik. Se jazz -ül, se magyarul, se olaszul nem kellett tudni az örömutazáshoz. Grazie mille, amici, gyertek máskor is.