Berzsenyi, a nyelvrobbantó

Mint mikor egy kötéltáncos egyensúlyoz - autodidakta zseniként - a pokol tüzei fölött és az isteni tökéletesség ideálképe vonzásában egyre feljebb, és hirtelen vad szirénahangok riasztják, úgy érte, érhette a nem várt - mert barátainak, eszmetársainak gondolt - Kazinczy-Kölcsey felől költészetének bírálata.

A költő Berzsenyi - útban a még nagyobb teljesítmények felé - megsemmisült, alázuhant mindennapjainak rögvilágába pályája csúcsán, delén. Haláláig már csak hat verset írt. A niklai magányában lassan elvérző lélek azonban eléggé sértett és büszke, hogy megvédje magát, illetve költészeti irányát, annak jogosultságát. Igazságérzete ezért kitanítja, kiképezi zseniális költőből zseniális esztétává, megíratja vele az első igazi, rendszeres magyar esztétikai szakkönyvet: A Poeticai harmonisticát, melyhez később csak József Attila Esztétikai töredékei mérhetők. A zseni mindig visszavág és mindig neki van igaza. Majd kicsit később, vagy párhuzamosan megírja a röghöz kötött, életismerő, mert gyakorlati gazdálkodó a Magyarországi mezei szorgalomnak néhány akadályairól címmel, a kor egyik legjobb közgazdasági könyvét - mely egyben méltó és jogos válasz, reflexió Berzeviczy hasonló tárgyú, de kicsit életszerűtlen, bár radikális fejtegetéseire.

Berzsenyi költő, ítész, esztéta és társadalmi-gazdasági reformer. Széchenyi előfutára, kinek gondolkodását meghatározó módon alakította költészetével is. Nem véletlen, hogy az 1830-ban megjelent Hitel nemcsak Berzsenyi versidézeteivel érvel, hanem konkrétan idézett módon fő érvrendszerét, szellemi tartalmát őrá építi. (Például a nőkről való gondolatai teljesen megfelelnek Berzsenyi Dukai Takács Judithoz írott versének gondolatmenetével.) De ami a szó szerinti egyezéseken is túlmutat: Széchenyi egész gondolkodása s egész tevékenysége Berzsenyi világát visszhangozza. Az Erkölcs központi szerepét, a használni akarás szándékának elsőbbségét az egyéni érdekkel szemben.

De előfutára, ihletője Vörösmartynak és Petőfinek, az előretörő romantika és kibontakozó népies költészetnek is. Az ő lírájukban él, folytatódik tovább a sajátos Berzsenyis világlátás, világérzés, a nemzeti önismeretre való törekvés és a magas egyetemes mérce tisztelete.

Azért bűnhődött, mert tehetségben, művészi erőben meghaladta Kazinczy és köre színvonalát, akik a németes szentimentalizmusban javarészt megragadtak, s a fentebb stíl jegyében nyelvükben erőtlenek, keresettek, kozmopolitizmusuk miatt nemzeti értelemben koncepciótlanok voltak.

Berzsenyit mindenkori költészetünk nem véletlenül fedezte fel magának újra meg újra: a reformkor, majd a Nyugat nemzedéke Füst Milántól Szerb Antalig, Babitstól, Szabó Dezsőtől Németh Lászlóig, mert életműve olyan kilátópont, melyről mindig rátekinthetünk korunk, nemzetünk állapotára, felmérhetjük tennivalóinkat. Kilátópont ma is, hiszen a magyarság ma is fenyegetett, válságba jutott, vergődik, forr körülötte a világ bús tengere , a globalista, erkölcsileg nihilista hatalmi játszma. Elkelne Berzsenyi méltósága, jellemszilárdsága, egyetemesen emberi, és így, ezáltal magyar gondolkodása, világlátása, erkölcsi ereje, bátorsága, elszánása a megújulásra.

Berzsenyi nagyon sebezhetőnek bizonyult. Senki nem gondolta, gondolhatta róla azután, hogy milyen erős, büszke, önérzetes ember, magára igencsak adó embernek mutatkozott, aki éppen erejével, férfiasságával dicsekedett barátai előtt. Aki anekdotafiguraként mesélt soproni verekedéséről a németekkel, szerelmi szenvedélyének hevéről. (Az én szeretőm karjaimban elalélt.)

Mint a mimóza összezárult.

Soha nem bírta megemészteni az igaztalanul és főleg a baráti oldalról őt ért kritikát.

Nem ismerhetjük meg soha, mit írt volna, ha... (Erre nézvést néhány epigrammája adhat útmutatást....)

Lehetett volna Byron, Puskin magyar pályatársa.

Az, hogy ő, a magyar klasszika, a görögös formák, az ódaköltészet óriása: közhely. De nyelvteremtő erejét, és ami ugyanaz, nyelvrobbantó szerepét nem vizsgálta meg senki tüzetesen. Nem a metaforák költője volt. Ő volt a magyar versmondat megújítója, a tömörítés, a kifejezés robosztus, meghökkentő alakzatainak létrehozója. A negédes, finomkodó franciás rokokó és németes biedermeier stílus meghaladója. Hatalmas fesztávok áthidalója, a grammatika valódi lehetőségeinek felfedezője. Kazinczyék élő kritikája.

Ki bírt előtte vagy kortársaként olyan sorokat leírni, mint legelső ódájában 1796-ban (A magyarokhoz I.):

Ércfalain viperák süvöltnek.

Ihlet és gondolat, ez volt költészetének bája és varázsa. Az iskolákban az ódaköltőt, érces hangját, talán még az episztolaíró felvilágosodott eszméit tanítják, de Berzsenyi lírája sokkal több ennél. Bár legtöbbre ő is antik verslábakba, strófákba írott költeményeit tartja, melyek tökélye ezeket már igazi magyar versformává alakította, verseinek nagyobb része a hangsúlyos, magyaros hagyományt folytatja, sőt episztoláiban shakespeare-i tökélyű jambusokban ír. Szerb Antal írja a magasat-mélyet, mennyet-földet, múltat-jelent együtt látó és láttató titáni erejű, gyémántkeménységű költőről: Kifejezésének csodálatos, csak a legnagyobb antik költőkhöz mérhető hatalma, a magyar kar mennyköve által áll Berzsenyi azok között, akikre ha gondolunk, magyar voltunk valami nagyszerű, megdöbbentő értelmet kap. Akikre ha gondolunk, valami olyanféle érzés tölti el a magyar irodalom hívét, mint a római költőt, amikor a görögökkel mérte össze nemzetét... Mások mélyebb bölcsességeket mondanak, és hajlékonyabb nüanszokkal fejezik ki lelkük ezerrétűségét, de Berzsenyi, ez a Bennszülött óriás, még szóhoz tudta juttatni azokat az ősi rétegeket, a héroszok és félistenek rétegét az emberben, amit utoljára Shakespeare és Michelangelo szólaltattak meg az európai kultúrában. Igen, Berzsenyi nem európai magyar csupán, ő magyar európai. Itt az idő. Fedezzük fel a XXI. század számára is.