Hétvége

2008.08.02. 02:28

Aki elment egészen a falig

Batthyány-sorozatunk első részében (07. 19.) írtuk: Ami politikai koncepcióját illeti, fő vonalaiban rekonstruálható országgyűlési felszólalásaiból. Itt, ebből az anyagból lehet és kell annak okait feltárnunk, felfognunk, miért volt olyan ádáz és engesztelhetetlen az osztrák udvar és kormány, és miért volt vele szemben olykor kétkedő, óvatos, bizonytalan a magyar reformellenzék. M

Pete György

Az, hogy Batthyány egy csapásra a felsőházi ellenzék vezére tudott lenni, kétségtelen tehetsége, rátermettsége mellett - véleményem szerint - annak is tulajdonítható, hogy égetően szükség volt egy vitathatatlan tekintélyű, udvarképes személyre, aki vállalni és állni is képes a napi konfrontációkat a hatalommal, és aki integráns személyiség, s kellő tekintély azon ellenzéki személyiségek előtt is, akik erre a szerepre nem vállalkoztak, és nem is lettek volna rá alkalmasak. Ez magyarázza a gyors és átütő sikert 1839-ben. A semmiből jött emberét, aki be tudta, és be akarta tölteni ezt az űrt.

Nem kisebb személyiség, mint Szemere Bertalan, reformkori harcostársa, a második magyar miniszterelnök írja róla 1853-ban megjelent tanulmányában: ...nem csak megalapítá a Mágnási ellenzéket, de annak vezéréül is közértelemben elismerteték... Egyszerre mint alapító és vezér tűnt föl. A két legnagyobb politikai tekintély nálunk ez időben gr. Széchenyi István és Deák Ferenc volt. Batthyány amazt felülmúlta a jellemszilárdsága, emezt politikai bátorsága által. Ugyanő mondja Batthyány valódi szerepéről: Batthyányt, azaz az ő magas szellemét és hatalmas értelmét csak az ismerte, aki őt előző értekezésekben és tanácskozmányokban részt venni látta és hallotta. Ami rövid volt nyilvános szónoklataiban, ott a diszkussziókban oly bő volt, szavakban mások felülhaladhatták, argumentumokban senki, nem véleményét szerette s védte, de az ügyet... Miniszter kollégái közt volt tudományosb fő, ragyogóbb ész, ügyesb dialektikus, de mint státusférfiú mindeniknél egy fokkal mélyebben kombinált, egy fejjel magasban látott. Mondhatni, ő ott ragyogott, hol nem volt bámuló közönség. (Szemere 1853-ban kétségtelenül idealizálja a már halott - politikailag indifferens - elődjét, felhasználja Kossuth ellenében, annak erkölcsi lejáratására, de az, amit mond a reformkori Batthyányról, igaz, részint mert saját tapasztalatokon alapult, részint mert mások is így látták és így írtak róla.)

Mi az, ami Batthyány országgyűlési megnyilatkozásait jellemzi? Túl a közhelyes tömörségen, rövidségen, melyet részben valóban nyelvi, orgánumbeli adottságai hiánya miatt antiretorikának is tekinthetünk? Alapvetően, egy mondatban: a szigorúan hangsúlyozott alkotmányosság és törvényesség szem előtt tartása. Fölényes jogismeret, és konok, kikezdhetetlen elviség, mely erkölcsi alapjaitól semmilyen csábítás kedvéért el nem rugaszkodik, ő úgy taktikus, stratéga, úgy reálpolitikus, hogy azt a lehetőséget (a politikai machiavellizmust) kizárja, megkeresi és meg is tudja találni a célszerű kompromisszumokat. Mert ezek szükségszerűségét nemcsak elismeri, hanem hisz is bennük. Erről ugyancsak Szemere így ír: Batthyány a hideg ész embere vala, volt elv és igazság, ami iránt ő rokonszenvet nem érzett, de amit elvnek és igazságnak elismert, annak föltétlenül hódolt.

Mindezek előrebocsátása után nézzük Batthyány főbb bűneit . Az egyszerűség kedvéért osszuk ezeket két csoportba. Az egyikbe azok a témák kerülnének, melyek Bécset, az osztrák kormányzatot (és magyarországi bérenceit, csatlósait) irritálták. A másikba azon bel-magyarnak minősíthető ügyek, melyek megosztották a politikai ellenzéket is. (Óhatatlan, hogy e szétválasztás önkényes, részleges, hiszen a dolgok összbirodalmi és magyar érdekkörre nem különíthető el automatikusan, hiszen sokféleképp egymásba folynak.)

Két ügyet vegyünk szemügyre az első csoportból: 1. A szabad királyi városok szavazatszámának növelése az alsó táblánál. 2. A Bécs-Pest Duna bal parti vasútügye, valamint a bánsági-bánáti búza tengerre jutása. Fiume vagy Trieszt? Kettőt a másikból: 1. A megyék autonómiájának védelme. 2. A honosítások ügye.

A bécsi kormányzat egyik fő törekvése ekkor, a 40-es évek alatt az alsó tábla felhígítása, a többség megszerzése volt. Ennek megvalósítására a legegyszerűbb, leghatékonyabb módok egyikének a szabad királyi városok képviselői helyei számának megemelése tűnt. Ugyanis a kormány egyszerre reformer, polgárbarát színben tetszeleghetett, miközben saját abszolutista pecsenyéjét kívánta sütögetni. Az ellenzék - látva a csapdahelyzetet - nem az ellen tiltakozott, hogy a városi polgárság nagyobb térhez jusson, hanem ennek lehetőségét egy előzetes városi reform megvalósulásához kötötte, mely lehetővé tette volna a császárhű városi vezetőség átalakítását. A huzakodás hosszú évekig tartott, s végül a kormány terve kudarcot vallott. Álljon itt egyetlen korai, 1841-es Batthyány-hozzászólás, ami az ő révén is megteremtett médianyilvánosság bármily szűk, de létező lehetőségének (Főrendi napló) köszönhetően máig alapelv: azon esetre, ha mégis azon kérdés a jelen tábla többsége értelmében menne keresztül, ezen esetben, legyen nyoma, miszerint voltak még ezen táblában is egyének, kik előre látván ezen veszély komolyságát hiába emelték szavukat, és hogy reánk ne háromoljék, hanem azokra, kik a kérdés így féle eldöntésének okai .

A másik valóban húsbavágó eminens ügy, mely szintén sokáig tárgyaltatott, a vasúti infrastruktúra két központi tengelye, a Bécs-Pest (hol valósuljon meg, a Duna bal vagy jobb partján? Vagy mindkettőn?) A bánsági- bánáti búza hogy érje el a tengert? Fiume vagy Trieszt legyen-e a végpont, tehát a fő kikötő, ahol a tetemes haszon egy része lerakódik? Batthyány Baross Gábort előlegezve nyíltan harcol Bécs ellenében a magyar érdekekért, a jobb parti vasút és Fiume mellett, valamint a tervezet államilag garantált haszon és a párhuzamos vasút tilalma ellen, melyet a bécsi építtető követelt. A magyar belügyekről szólva valójában az érdekegyesítés politikájáról beszélünk, mert az tény, de csak egy dolog, hogy Batthyány 1839-ben megalapította és vezette a felsőházi ellenzéket, s ennek szellemében jól és eredményesen küzdött a felsőházban a reformországgyűléseken, de az, hogy kezdeményezte és meg is teremtette a két tábla együttműködését az országgyűlésben, hogy saját pénzén megválasztatta képviselőnek Pest megyében Kossuth Lajost, akivel sok mindenben már korábban is együttműködött, s létrejött 1847-ben az Ellenzéki Párt, létrejön az Ellenzéki Kör, s az 1848-as forradalomban is vezérszerepet vállal, elutazik Kossuthtal a forradalmi Bécsbe, s megválasztatik az első felelős magyar minisztérium elnökének, hogy kormányában ott van Széchenyi és Kossuth, Esterházy és Eötvös József, ez valódi csoda, valódi nagy politikai teljesítmény.

Ha belpolitikai okait keressük a Batthyány iránti reformista fenntartásoknak, annak egyik fő oka volt származása, az, hogy liberális, demokrata, sőt - horribile dictu - magyar és gróf lenni sem átallt. Szinte nincs olyan közjogi vagy reformjavaslat, ahol álláspontját balról, jobbról ne bírálták volna. De legfőbb bűne (azon túl, hogy főnemes létére nem konzervatív, hanem liberális) az volt a liberálisok szemében, hogy védte a megyerendszert, protekcionista-etatista volt gazdasági ügyekben, s megfontolt a politikai elit kibővítése kapcsán. Támogatta a nép beemelését az alkotmány sáncai mögé, de az uralkodói elit gyökeres átalakítását ellenezte, mint azt a honosítások kapcsán ki is mondta: Ha arról volna szó, hogy valaki részesítessék azon jogokban, melyek az utolsó törvények értelmében a nem nemes lakosokra nézve alkottattak, akkor minden esetre egészen más gondolatra lépnék fel itt; de itt arról van szó, hogy mi egyeseket mindjárt egyenesen a kiváltságos rendbe vegyük fel, és azoknak számát szaporítsuk, kik ha nem is egész mértékben, de némileg a közadózó nép költségein élvezik a gyümölcsöket és akiknek éppen nincs más érdemök, mint az, hogy tőkéjöket jutányosan az országba fektessék. Én ezt elég indoknak el nem ismerem, annyival inkább, mert az által, hogy tőkéjöket hazánkba befektetik, nem tétetünk biztosokká a felől, hogy azoknak kamatai fognak-e fructificálni az országnak? Ismerjük Petőfi véleményét: Én erre a kormányra magamat, de még a kutyámat sem bíznám. A radikális republikánusoknak sem Batthyány, sem politikája nem kellett. Mint ahogy a fontolva haladó reakciónak sem. (Az külön tanulmányt érdemelne, hogy Széchenyi miként vívódott, hová áll: az általa szélsőségesnek tekintett, Batthyány vezette ellenzékhez, vagy a császárhoz lojális pecsovicsok -hoz.) A központi probléma a vízválasztó Kossuth személye volt. És politikai radikalizmusa. Batthyány - ha volt neki - akkor és azzal lépte át az árnyékát, amikor felismerte: a reformpolitika csak Kossuthtal vihető sikerre. Ez az érdekegyesítés elengedhetetlen feltétele. Az, hogy ezt meg is valósította, történelmi tett volt, és az is marad az idő végezetéig. Elment a falig. (Folytatjuk)

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!