Végtelen lengyel dűnéken

Vagy harminc évvel ezelőtt történt mindez; fogtuk magunkat - négyen barátok - és igyekeztünk betartani fogadalmunkat. Tarnów állomása következett hamarosan, amúgy a jegyünk is addig szólt, ám egyikünk kitalálta, hogy kit érdekel az a porfészek, maradjunk a vonaton, s inkább Krakkóig menjünk. Hiába berzenkedtem, hogy eredetileg nem erről volt szó, de a többiek lehurrogtak. Szerencsére a - lengyel - kalauz úgy tett, mintha nem tudná, meddig is érvényes a tikettünk. Csalafintán mosolygott ránk.

Krakkó tényleg csodás arcát mutatta; főterének történelmi hangulata s az ottani nyüzsgés belém ívódott. De csak tovább hajtott bennünket a vágy, bár az erszényem meglehetősen lapos volt... Maradt hát az autóstop. Két-két főre osztódott a kis csapat, remélve, így nőnek esélyeink. Varsó; fölfújt szocialista léggömbnek érzékeltem, majd irány Kosalin, azaz a tengerpart. Amikor útközben ránk esteledett, hálózsákban aludtunk Isten szabad ege alatt, majd ismét kiálltunk az út szélére.

Szerettek bennünket a lengyelek. Minden gesztusukból éreztük. Az utolsó vagy százötven kilométert vonattal tettük meg. Egy autós, aki csak néhány tíz kilométernyit vitt társammal, vette meg nekünk a jegyet (miután versenyzett a szerelvénnyel, hogy elérhessük azt). Valami olyasmit magyarázott, hogy ő sohasem felejti el azt a sok jót, amit a második világháború idején a magyaroktól kapott. Könnyekkel a szemében integetett utánunk...

A tengerparton ismét összeverbuválódott a társaság, kollégiumban laktunk (ingyen), s hal azóta sem esett annyira jól, mint Kosalin akkori legmenőbb éttermében. (Egyik csapattagunk - tehetősek voltak a szülei - állta a cechet, és sok minden mást is fizetett. Soha nem éreztette, hogy szívességet tesz.) A strandon a víz meglehetősen hidegnek tűnt, de nem bírtuk volna ki, ha nem szaladunk bele többször is a hullámokba.

Utóbb Lengyelország bennem csak egy-egy álmomban jelent meg; úticélként a legeslegutóbbi időkig föl sem merült. Valahogy egyszer csak kiböktük odahaza (nem is tudom miért, vagy hogyan; úgy jött): dűnék. Nem az atlanti-óceániaik, hanem - a balti- tengeriek. Hát, akkor irány észak!

Repülés ugyan szóba jött, de méregdrága. Ugyanis tőlünk (Budapestről, Bécsből, Pozsonyból) nincs charterjárat se Szczecinbe, se Gdanskba. Valahol át kell szállni, s mostanság olyan borsosak az illetékek, hogy történetesen három személy valamivel kétszázezer alatt úszhatná csak meg az oda-vissza röpködést. Ennyire azért mégsem tűntek vonzónak a kiszemelt Slowinski Nemzeti Park (Gdansktól nyugatra fekvő) dűnéi. Ugyanakkor - fotókat nézegetve - mégis beléjük szerelmesedtünk. Így maradt az autó. Ezeregyszáz kilométer... Ez azt is jelenti, hogy útközben egyszer meg kell szállni oda- és visszafelé is. De ha már az a bizonyos zabszem ott van az altájon...

Két kiváló útikönyv szolgált mankóul (illetve kolléganőm által kinyomtatott három útiterv), s amikor éppen nem én vezettem, fennhangon idézgettem az egyikből Csehország magasságában: Az utazók sohase feledkezzenek el a lopás veszélyéről... Az autótolvajok egyre merészebb eszközöket alkalmaznak, és a rendőrök láthatóan képtelenek megelőzni az autólopásokat. A tolvajok egyik gyakran alkalmazott fogása, hogy arról győzködik a sofőrt, hogy defektet kapott a gumija. Miután a vezető kiszáll, a tolvaj fegyverrel megfenyegeti, majd beszáll a kocsiba és elhajt... Noha érdemes az autólopást azonnal jelenteni, kicsi az esélye annak, hogy megkerüljön. No, akkor most forduljunk vissza, és inkább menjünk a Balatonra! - jelentettem ki nejemnek, berezelve a hátul alvó gyermekünk miatt is. Utóbb persze jobbnak láttam inkább továbblapozni a bedekkerben a nevezetességek, a látványosságok, a szálláshelyek, az étkek fejezeteihez, s néhány lengyel kifejezés tanulmányozása céljából.

Az utazni - azaz élményre - vágyó ember többnyire mérlegel, utóbb pedig számvetést készít. Megkapja, megkapta-e azt, avagy annak egy részét, amire olyannyira epekedik, epekedett. Prózaian lecsupaszítva: megtérül-e a befektetés...

Lengyelországi portyánk után kijelenthetem: minden várakozásunkat fölülmúlta a táj; az ország belseje is gyönyörű, a tengeren pedig olyan tarajosak a hullámok, hogy boldogság beléjük, alájuk, föléjük ugrani. A víz, hja kérem, az most is hideg: állandó mozgásban kell lennie a lubickolónak, ha nem akar jégcsapokat kaparni magáról... A dűnék pedig: hozták magukat . A Leba városa mellett lévő, a már említett Slowinski Nemzeti Park - egyébiránt az UNESCO védelme alatt áll - csuda-fura képződmény. Mozgó homokdűnéket ugyan éppen nem láttunk, bár ismert: a fehér hegyek évente tíz méterrel vándorolnak beljebb a szárazföld irányába. Elképesztően izgalmas látvány, hogy amíg csak a szem ellát - s még jóval azon túl, erre és amarra is - homokképződmények ékelődnek erdők és tenger közé, miközben olyan erős a szél, hogy beszéd közben a homokszemek fogaink hézagai közé kéretőznek be. (S utóbb hiába a zománcok többszöri suvickolása, napok elteltével is üzennek a dűnék egy-két szem alakjában, melyek nyelvünk ide-oda cikázása közben kerülnek elő.) De a lényeg, hogy a végtelenség érzése lengi körül a vidéket; a fürkészőnek legalábbis ez a benyomása. Eszébe nem jut, hogy mennyit is zötykölődött ezért az élményért. (Merthogy megérte.) A Hel-félszigeten - egyébként a nyulak szigetének neveztem el, mert annyira túlzsúfolt, hogy az már embertelen - tett kiránduláskor előadódott defekt (záróvonal, szűk út, autóáradat, telefonálás haza a szerelőnknek, hogy a dísztárcsának azt az izéjét hogyan is távolítsuk el; egyszerűen csak le kellett pattintani...) is elhalványul, viszont fölerősödik, hogy a gumis milyen készséges, figyelmes, együttérző, gyors és még csak véletlenül sem volt zsebmetsző. (Egy az egyben el kellett dobni a sérült gumit.) Azoknak a polyákoknak a zöme, akikkel összehozott jó sorsunk: szimpatikus, vendégszerető, nem haszonleső. Amúgy ott is vannak - általunk legalábbis - megfizethetetlen szálláshelyek, szolgáltatások (akárcsak idehaza), de tiszta, olcsó magánlak nagyon is megtette a tengerparton éppúgy, mint mondjuk Monarchia-belinek tűnő garnizonszálló útközben.

Gdansk pedig maga a csoda. Útikönyvekben megtalálható nevezetességeit kár lenne sorrendbe szedni most, annyi viszont szentigaz: egy álom. Végigsétálni az Ulica Mariackán: gyönyörűség. A víz, a kisebb-nagyobb hajók, ladikok, az árusok és bámészkodók áradata elragadja, elragadtatja az utazót. S a lengyel konyha olyan finomságai kínálják-kelletik magukat, melyek ráadásul csak mérsékelten apasztják a brifkót.

Nyolc nap alatt egyetlenegy honfitársunkkal sem találkoztunk, ami azt is jelezheti: manapság nem divat itthonról Lengyelországba utazni. Pedig még mindig szeretnek bennünket ott. (A látnivalók sora pedig szinte végtelen.) Ez az érzés, úgy tűnt, átöröklődhetett a háborús nemzedékektől. Hazafelé, Wroclawtól délre, egy kisvárosban ezüstlakodalomba csöppentünk. Családtagként fogadtak bennünket maguk közé az ünneplők; az évfordulós lengyel-olasz házaspár, Jadviga és Giovanni, továbbá az őket köszöntők szemében csillogás jelent meg, amikor - kocsink valamelyik zúgából előhalászott két palack - Tokajival leptük meg őket.