A puszi vajon micsoda?

Könnyű annak, aki a nyolc általánost kilenc iskolában, három nyelven és három földrészen végezte el, gondolhatnánk, de Kepes András műsorait ismerve hamar rádöbbenhetünk, hogy ez önmagában édes kevés lenne ahhoz, hogy valaki a világ bármely pontján feltalálja magát. És ne csak feltalálja magát, de megtalálja azokat az embereket is, akik révén a legzártabb közösség is megnyílik előtte. Persze ez még mindig kevés, hiszen ahhoz is kell valami - leginkább tehetség -, hogy mindezt úgy tudja elmesélni nekünk, hogy egyetlen nyitott kérdés se maradjon bennünk.

Kepes András Eszkimó puszi című önálló estjén a nagy kedvencként jegyzett Világfalu sorozatából szemezgetett az Agora-Savaria Filmszínházban. A cím amúgy találó, mondhatjuk úgy is, hogy kultúrákon átívelő. Adódik is a kérdés: a puszi, mint olyan, vajon micsoda? Hiszen mindenki másképp puszil. A latin-amerikaiak egy puszit adnak - a másodikat csak akkor, ha visszatértünk -, a magyarok kettőt, az oroszok hármat. Ha meg összedörgöljük az orrunkat a másikéval, az az eszkimó puszi. Puszilunk, vagyis kóstolgatjuk egymást. Közben szaglászunk, leteszteljük egymás illatát. Szasza mama is ezt tette a riporterrel a mongol jurtában...

A más kultúra fogalmával már a véznácska, pipaszár lábú kis Kepes megismerkedett. Tarcsapusztán, ahova nyaranta küldték felhizlalni . Ott, Bodóék konyhájában látta, hogy Annus néni megterített, kimerte az ételt, aztán a háttérben meghúzódva kíváncsian nézte, vajon ízlik-e az ebéd a családnak. Majd leszedte az asztalt, leült a kisszékre, és ő is megebédelt. Később nagyobb rácsodálkozásokban is lehetett része. Például amikor az öreg dél-amerikai indiánt elkísérte Budapestre. Már a párizsi reptéren benne volt a drukk: vajon mit szól az öreg, ha meglátja a csillogó-villogó kirakatokat? Aztán jól meg is lepődött. Merthogy az öreg indián észre sem vette az üzleteket. Nem volt köze hozzájuk. Csak egyetlen tárgyat szúrt ki a színes kavalkádból: egy régiségbolt kirakatában pózoló fémszarvast. Egyedül az állatot ismerte, értette .

Kepes András bevallotta azt is, hogy sokszor volt mázlija. Megálmodta, hol szeretne forgatni, aztán a véletlen eléje sodorta azt az embert, aki elkísérte, és akinek révén a legzártabb világ is feltárult előtte. A legnagyobb mázlit egy Szent István parki gyereksétáltatásnak köszönheti. Akkoriban épp Marokkóról álmodozott. És mit ad isten, szembe jött vele egy marokkói zenei estre invitáló plakát. A koncerten kipécézett marokkói zenészről pedig kiderült, hogy a nagyapja fekete rabszolgaként szolgált egy arab családnál, majd amikor meghalt, a fiát magához vette az arab házaspár. Az árva rabszolgagyerek felnőtt, és egy berber asszonyt vett feleségül. Az ő gyerekük volt a zenész, aki egyszerre három világba kalauzolta el a riportert.

De a nagy mesélésből kiderült az is, hogy nem kell földrészeket átrepülni ahhoz, hogy rájöjjünk: ahányfélék vagyunk, annyiféleképpen jár az agyunk. Vegyük példának a békésen legelésző fekete tehenet. Jé, itt feketék a tehenek, csodálkozik rá a bölcsész. Tudjuk, hogy létezik egy tehén, amelyik fekete, mondja a fizikus. Itt legel egy tehén, amelyiknek az egyik oldala fekete, okoskodik a matematikus...

Kepes nem csak mesélt, mozizott is: történeteire filmrészletekkel is ráerősített. Már ameddig tudott. A bölcsész ember számára merőben más világnak számító technika ugyanis megtréfálta: a laptop egyszer csak megmakacsolta magát, és nem olvasta be a dévédét. Sebaj, gondoltuk, ő amúgy is úgy mesél, hogy nemcsak halljuk, de látjuk is a történeteit. Aztán jött a mentőötlet: a technikus felviszi a dévédét a vetítőbe. És ezzel jött az újabb feladat: a színpadról felmutogatni, mikor melyik filmbejátszás következik... De nem kellett félteni, hiszen számára ez is szakma: kommunikáció, ami nagyon megy neki.

És hogy miről szeretne még forgatni? Állítólag a többférjűségről. Úgyhogy drukkoljunk, hogy minél előbb belebotoljon az emberbe, aki elvezeti abba a Nepál közepén lévő közösségbe, ahol egy asszonynak több férje is lehet. Mi meg majd izgulunk, nehogy ottfogják...