"A határőr meg az elhárítós volt az atyaisten"

Felsőrönök szélén még mindig jól látható az emberfogó kerítés nyoma, sokáig aknazár blokkolt az osztrák határig. A hatvanas évek végén jelentek meg a műszaki katonák. Nagy gépekkel és nagy rössel ötvenméteres sávban legyalulták az erdőt, a dombot. A tuskókat kirobbantották, hetekig zengett-bongott a környék. Mintha háborúsdit játszott volna az emberfia. De hát azt is játszott: a drótkerítés után a katonák hírközpontokat telepítettek, megszállták a vidéket és lehúzták a rolót.

Se ki, se be. Függöny, vasból. 


Török Balázs falugondnok a néhai szórványtelepülés, Szentimre egyetlen még ép, de már nem lakott, a leszármazottak által gondozott lakóháza előtt
Fotó: Benkő Sándor

De lázadók mindig akadnak. A nyomsávon rövidesen befelé mutató csapák jelentek meg. Akkor ez most bejött, vagy hátrázva kiment?, vakarták a fejüket az egyenruhások. Őket is átjárta a rettegés, mert tudták: ha megáll a sikeres szökés vádja, szinte borítékolható a futkosó... Akadtak hihetetlen történetek is. Egy atyafi úgy bekeveredett a drótok közé, hogy kilométereket gyalogolt, kaput keresvén. Senki sem tartóztatta fel, járőrbe sem botlott! Másrészt meg riadókocsival hozták le a hegyről azt, aki késő estéig dolgozni merészelt.

A határ menti falvakban amúgy mindenről tudtak. Előttük szóltak a szirénák, pukkantak a rakéták, ugattak a kutyák, zúgtak az UAZ-ok. A határvidéken már csak ilyen volt az élet: mozgalmas és veszélyes. A szökési (disszidálási) kísérletek felfedezése után a kocsmában megjelentek az elhárítók, és érdeklődtek. Ki mit látott, járt-e idegen a környéken stb. Nem volt tanácsos ellenszegülni, mert az évtizedek során kiépült önkéntes határőri rendszert igen hatékonyan működtették. Itt azonban megemlítendő: két határőrségről beszélünk. A rendszerváltás utáni a demokratikus kereteknek megfelelően működött, az elődje, kiváltképp a hatvanas években, állam volt az államban.

Mit is mondhatnánk utólag? Azt, hogy nem engedett át a kapun a járőr, ha éppen rossz kedve volt? Senki sem tudhatta, mi van a másik fejében... Hallgatni ma is arany , mondja Feri bácsi az egykor drótok közé szorított vasi kistelepülésen. Meggyőződése, hogy a határvidék falvainak többségét legalább negyven évre tetszhalálba küldték. Nehéz volt itt fiatalnak lenni. Ha valaki a faluból dobbantott, elsőként velük ordítoztak az elhárítósok. Egy Karcsi nevűre ma is emlékszem, az pofozkodott is. Minek tagadni, a határőr meg az elhárítós volt az atyaisten. Azoknak volt szerencséjük, akik jót fogtak ki. Engem itt a 8-as mellett állandóan csesztet-tek, korlátoztak. Felsőcsatáron meg az államhatártól tíz- méternyire dolgoztunk, nem foglalkoztak velünk. Voltak tehát különbségek. Az viszont tény, hogy akinek nem tetszett a rendszer, azt nagyon megdolgozták , cifráz egyet Feri bácsi. Majd azt mondja: a teljes igazság sohasem derül ki. Sem a régi szervezetről, sem arról, hogy mit is művelt.

A határőrség tényleges megszűnése után mégis beszédesebbek az emberek. Újabb és újabb történetek kerülnek elő, néhányuk horrorisztikus. S bár még feltárásra vár a határvidék őrizetes történelme, néhány fontos mozaik már előkerült. Sorra bukkannak elő a romos múltból az elfelejtett, közigazgatásilag leírt és tudatosan kipusztított települések. A Trianon után meghúzott határok ugyan kettévágtak kistérségeket, de a falvak lakói, családok és közösségek együtt maradtak, mozgásukat egészen 1948-ig nem korlátozták. A Rákosi-érában leereszkedő vasfüggöny (aknazár) tette hazátlanokká a határvidéki embereket. Ekkor lett földönfutóvá Magyarbükks szinte valamennyi lakója, ekkor tették tönkre a valaha virágzó, Rönök felett húzódó szórványtelepüléseket is. Orbán Róbert helytörténész, a vasfüggöyny-túraútvonal kidolgozója is apránként rakja össze a tájék történetét, dokumentálva a még elérhető tárgyi töredékeit. A térség szellemi és kulturális központja a felsőrönöki Szent Imre-templom volt, amely kisugárzott az itteni falvak, így Rönök, Borogödör (Inzenhof) és Sándorhegy (Tschanigraben) lakóira. A plébániatemplom mellett iskola is működött. Felsőrönök, Rábafüzes, Jakabháza, Nemesmedves (az osztrák oldalon lévő községekhez hasonlóan) szórványtelepülések voltak. E települések lakóinak nagyobbik része nem a faluközpontban, hanem a hegyekben lakott. A településszerkezet jól látható a régi kataszteri térképeken. 1946-ban a németeket (svábokat) kitelepítették, helyükre átmenetileg telepeseket hoztak az Alföldről. Többnyire a formálódó új hatalom számára megbízható szegény embereket, kubikosokat, zselléreket. Ám rövidesen nekik is távozniuk kellett... A lakosságot, vagyis a néhány megma- radtat és az újonnan jötteket a főút mellé koncentrálták. Nem erőltetett párhuzam: képzeljük el, hogy Őriszentpéteren csak a Városszer marad! A többi szert meg felszámolják. A határsávba gyömöszölt területeket aztán beerdősítették. A templom közigazgatásilag ugyan Rönökhöz tartozott, de valójában az úgynevezett Hienc hegyvidék központja volt. Ezen a helyen jött össze a környék népe a határ mindkét oldaláról, még a két világháború között is. Ez a találkozásihely- funkció az új, kommunista rendszer számára teljesen elfogadhatatlan volt. Hát dologhoz láttak...

Török Balázs rönöki falugondok helytörténeti kutatásai is számos új információval szolgálnak. Terepjáróba ülünk, magaslatra hajtunk. Innét jól látható a dimbes-dombos vidék, amit hektikusan át-meg átszabdal az államhatár. Rálátni a Brunner-tetőre, aztán a Hauser-völgy bukkan elő. Szemet gyönyörködtetőek a dombok, völgyek, rétek. Védetté szeretnénk a tájékot nyilvánítani , jegyzi meg Balázs. Kis séta után a templom alatti, fákkal benőtt temetőt mutatja. Michael Stern, áll az egyik sírkövön. Leginkább német nevekkel találkozni, de azért akad magyar is. Kilencven százalékban német ajkúak éltek Szentimrén, a németújvári (Güssing) járáshoz tartoztak , mondja a fiatalember, majd egy fa tövében álló keresztre mutat: Bartl József esperes nyugszik it. Tervezzük sírja felújítását és a temető megtisztítását. Nagyon sok idős ember látogat el ide, keresi néhai szeretteit.

Továbbzötyögünk az erdei úton, majd egy vágásban letérünk. A fák között gyümölcsös, házrommal. Megállunk. Látni, hogy a portát felgyújtották. A tető beomlott, az udvar gazos, a gazdasági épület eltűnt. A kút fedetlen. Az aljnövényzet még nem uralja a kertet, néhány almafa megmaradt, szelídgesztenyést is látni. A volt lakó, egy idős úr, most Gotthárdon él. Talán még ez a legjobb állagú épület a szórványban , jegyzi meg Balázs. Ahogy haladunk a Hauser-völgy felé, úgy lesz egyre izgalmasabb a túra. Különös betonépítmények tűnnek elő. Vélhetőleg egy elbontott katonai objektum ittfelejtett részei lehetnek. Egy kereszteződésben különös alakzatot látni. Kör alakú dombot, rajta téglatörmelék meg betonoszlop, kifordult téglapillérrel. A határ felé eső részen szabályos, ember méretű gödrök sorakoznak. Csak sejthető, hogy hírközpont üzemelt itt valaha, géppuskafészkekkel.

A rönöki Takács Lajos gyerekként tanúja lehetett a szórvány szabad életének. Fényképeket mutat, azon szép, fiatal nők, meg rengeteg gyermek. Füzérszerűen laktak itt Rönöktől Magyarbükksig, Nemesmedvestől Strémig. A lakóházak dombokon álltak. A Brunner-tetőn úgy tizenöt, a Hauser-völgyben meg tíz lehetett. Szentimrén 10-12 házban laktak, itt iskola is volt. Sivigronon húsz ház volt, szinte egy falu. Tudja, akkor egy-egy családban átlag 10-15 gyerek volt, és mind fel is nevelték. Ha így számolunk, akkor a dombháton, le Szentkeresztig, legalább ezren éltek. De inkább többen. A drót ezt verte szét.

Korabeli leírásokból tudjuk, hogy az aknazár telepítéséig élénk közösségi élet jellemezte a térséget. A családok összejártak, a fiatalok báloztak, a földeket művelték. Ám ne legyenek illúzióink: az újkori határtalanság korában sem támasztható már fel ez a világ. Tönkretevésében viszont fellelhetők mai nemzeti bajaink.