Hétvége

2009.06.21. 06:50

Napfényes Guinea fia egy szombathelyi általános iskola portása

VN - Két fiú, három unoka és a napfényes Guinea várja haza <em>Camara Younoussát</em>. Hogy akkor mi tartja mégis Magyarországon? Közel harminc itt töltött esztendő emléke, rengeteg barát, s most már négyszáz kisgyerek is.

Bajdó Bettina-Vojnovics Viktória

Miben segíthetek? - szegezi a kérdést a Dési iskolába belépőknek egy ötvenes éveiben járó, magas, színes bőrű férfi. A kezdeti értetlenkedés hamar eltűnik az arcokról, mikor kiderül: ő az intézmény portása, s nem utolsósorban a gyerekek legújabb kedvence. S hogy jut el valaki az afrikai Guineából a szombathelyi intézmény portájáig? - ezt a kérdést már jó párszor hallotta Younoussa. De mint mindig, most is csak mosolyog, és elkezdi a legelején.

- Guineában születtem több mint öt évtizeddel ezelőtt. A gyermekkoromat is ott töltöttem; a fivéremmel és a rengeteg unokatestvéremmel szinte sohasem unatkoztunk. Teltek-múltak az esztendők, odakinn elvégeztem a tanárképző főiskolát, két évet tanítottam is. Hét és tíz év közötti gyermekek jártak a csoportomba, abban a közegben igazán jól éreztem magam. 

Időközben egy élettársi kapcsolatból két fiam született, egyikük 1975-ben, a másik 1978-ban. Ők, s az ő gyermekeik ma is a legféltettebb kincseim. 1979-ben aztán egy különleges napon teljesen más irányt vett az életem. Egy csinos, kedves magyar lány érkezett Guineába. Budapesten elvégezte a közgazdasági egyetemet, és dolgozni jött a hazámba. 

Két esztendőt töltöttünk el boldogan Afrikában, majd megkértem a kezét, s odakint össze is házasodtunk. Majd még abban az esztendőben, 1981-ben, eljöttünk Magyarországra, én akkor 27 éves voltam. A feleségem egyáltalán nem akart hazautazni, szerette Guineát, a kinti szabad életet. Igazából én voltam az, aki mindennél kíváncsibb voltam az ő hazájára, végül beleegyezett az utazásba, így útra keltünk. Akkor még itt is más idők jártak, mindenkinek volt munkája, biztos megélhetése - utal a rendszerváltás előtti időkre Younoussa. - Nem telt el három hónap, s máris dolgozni kezdtünk - teszi hozzá. Közben Magyarországon is házasságot kötöttek, Younoussa diplomáját is honosíttatták, s Szombathelyen telepedtek le.

- Ezt követően négy és fél évig egy gyárban dolgoztam, majd 85-ben kerültem a vépi szakmunkásképzőbe nevelőtanárként. Azzal foglalkoztam, amit elém sodort az élet: tolmácsoltam, szállodákban, kaszinóban dolgoztam, magyar-francia cégeknél vállaltam feladatokat. Ha kell, még ma is tolmácsolok bevándorlók, csempészek meghallgatásánál - mondja.

S bár két, Guineában hagyott gyermeke mindig is nagyon hiányzott neki, magyar feleségével, Mártával, teljes boldogságban élték meg az elmúlt évtizedeket. - Ő tökéletesen beszélt franciául, nekem pedig az az anyanyelvem, így könnyedén kommunikáltunk egymással. De tanított is: magyarul, németül, angolul, meg beilleszkedni, boldogulni, szeretni, és tisztességesen élni. 1981 óta négyszer jártam otthon, legutóbb 1999-ben látogattam meg a családomat - mondja Younoussa. A következő esztendők már nehezebben teltek - sóhajt nagyot, s kiderül: 2004-ben, hosszú betegség után felesége meghalt. Negyedszázad együttélés után magára maradt itt Magyarországon. 



A nejemtől tanultam magyarul, németül, angolul, meg beilleszkedni, szeretni s élni

- Egyedül voltam, de sohasem magányos - mondja. Rengeteg barát állt mellém és segített a bajban, ők a mai napig támogatnak. Mindezek ellenére is nehéz lett egyedül. Különösen azután, hogy Guineából megérkezett a hír az első unokám születéséről - mondja, miközben egy fotót, s a rajta büszkén mosolygó kisfiút mutatja. 

Souleymane ma már ötesztendős. Aztán egy kislány fotója kerül elő. Mouna büszkén pózol a nagypapának készített képen. Egy esztendővel ezelőtt a legkisebb jövevényként Ibrahima is megérkezett - kerül elő az újabb fotó, rajta egy édes mosolyú, gömbölyű arcú kisfiú. - Sajnos, ez idáig csak ennyi jutott nekem belőlük, mivel az elmúlt tíz évben nem tudtam hazautazni, még egyiküket sem ölelhettem meg - mondja. 

Ennek anyagi okai is vannak; bár minden munkát szeretek és elvégzek, leginkább alkalmi munkák jutnak, így nehéz fenntartani a lakást és magamat - ismerteti röviden a helyzetet, ám a büszkeség többet nem enged, s a munkákra terelődik a szó. 

- A kötelező portási feladatok ellátásán túl délutánonként is dolgozom. Egy szobrász ismerősöm ad rendszeresen munkát nekem. Egyébként a Savaria Rehab Team alkalmazottja vagyok, erre a portási munkára is ők közvetítettek ki, nyáron meg oda megyek dolgozni, ahol szükség lesz rám, majd remélem, szeptembertől újra itt teszem a dolgomat portásként, s gyerekek között lehetek. - Cest la vie (ilyen az élet) - zárja francia bölcsességgel az elmondottakat.

A kérdésre, hogy a felesége halála után nem gondolt-e arra, hogy hazatérjen - Younoussa csak annyit felel: az élet valóban olyan, mint egy végtelen körforgás. Egyszer fenn, máskor lenn. Nem szabad elfutnunk a nehézségek elől, együtt kell élni velük, meg kell oldani őket. Mindenesetre nagyon szeretnék hazatérni az unokáimhoz, a fiaimhoz - mondja, s előtódulnak az emlékek, pörögnek a történetek Guineáról, trópusi éghajlatáról, az afrikai mindennapokról, a honvágyról, és talán egy boldogabb életről.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!