A kutyás-macskás Szabó

Szabó Magda univerzumában és mitológiájában az állatok egészen ember(i)ek. De nem az állatmesei - tanító, szellemes és tanulságos - értelemben: az állati létezés itt az emberi létezés legmélyét, pőre - egyszerre dideregtető és melegséget sugárzó - lényegét mutatja meg.

Szabó Magda több kötetében is rögzíti azt az emblematikus, gyerekkori esetet, amely a legendás Debreceni Református Leánynevelő Intézet Dóczi Gedeonról elnevezett gimnáziumához kötődik. (Ki ne emlékezne az Abigélre - akár regény-, akár megfilmesített változatban. Aki kukorékolni mer, lecsukatom! ) Szóval: Szabó Magda ötödikes gimnazista volt, amikor múzeumlátogatásra indult az osztály - azzal, hogy majd mindenkinek beszámolót kell írnia a látottakról. Szabó Magda - akinek a magyardolgozataival mindig baj volt: sose azt vette észre, azt írta le, amit a többiek - ezúttal határtalan bizalommal tekintett a feladat elé: Beszámolót egy múzeumlátogatásról? No, az bizonyosan menni fog. (Merszi, Möszjő) Hát nem ment - M. néni, a magyartanár szerint legalábbis.

Ecce homo - Íme, az író

Mert Szabó Magda az Ecce homo című Munkácsy-képen (tényleg: a híres trilógia mindhárom darabja most együtt látható Debrecenben) azt a kutyát tartotta megörökítésre méltónak - miközben a társai egytől egyig Jézusról írtak -, amely (aki) nem valami finom kutya szegény, sovány is , de érezhetően sorsa-története van. Nyilván elkergette a gazdája. Ja, és van mellette egy vöröses hajú, sovány karú nő is - nem annyira érdekes, mint a kutya; de mégis. (Íme, az író.) M. néni sikoltozva dobta vissza a kutyás dolgozatot. Viszont ez az a pillanat, amely ráragasztja Szabó Magdára a kutyás Szabó nevet. (Mitologikus, eposzi jelző ez is.) Hiszen ebben a - nyilván az emlékezet által cizellált, épp ezért mindig ugyanúgy elhangzó - történetben minden benne van, ami egyén és közösség, szabályalkotó és szabályszegő, diák és tanár, sőt, művész és társadalom kapcsolatában konfliktusforrás lehet. A felnőtt - és tanár, és író - Szabó Magda pedig megrezzenő piros golyóstollal a kezében fedezi föl, hogy egyik (különben elég szabálytalan) tanítványa a Toldi bika-epizódját - a bika szemszögéből jellemzi: a dolgozat szabályos búcsúlevél, a bika köszön el benne húgától, a tehéntől, mielőtt a vágóhídra megy. Szívfájdítóan tárgyilagos, okos levél volt, egyszerre elbúsító és felemelő. Aláírtam a nagy ötöst, aztán odamentem az ablakhoz, kibámultam a Vérmezőre. Ha elfogadjuk, hogy így volt - és miért ne fogadnánk, bár a történet igazságából az se von le egy fikarcnyit sem, ha fikció -, akkor a bikás dolgozatra adott nagy ötös rehabilitálja az egykori, ötödikes gimnazista kutyás Szabót is. (M. néni meg - )

Tisztelettel: Szobotka Konstantin alezredes

És a bika búcsúlevele akár át is vezethet bennünket az Európa Könyvkiadó 2009-es kötetéhez, amely Örömhozó, bánatrontó címmel azokat a leveleket gyűjti egybe (az unokaöcs és jogutód, Tasi Géza által), amelyeket a játékos kedvű, minden porcikájában és pillanatában íróként létező Szabó Magda a saját Évuka (plusz Marcika és Piszekandúr), aztán Konstantin (egészen pontosan Szobotka Konstantin alezredes) macskája nevében írt - a Júlia utcai szomszédságban élő Schrott házaspárnak, illetve Pomogáts Béláéknak. Bár Szabó Magdánál sose lehet tudni: lehet, hogy tényleg a macskák körmölték azokat a leveleket. Az viszont biztos, hogy értett a nyelvükön: kemény, konok, kálvinista női Szent Ferenc. (És vele-mellette társa, kollégája, szerelme, férje: a visszahúzódó, Szent Ferenc-szelídségű Szobotka Tibor.) A napsugaras, derűs posztumusz kötet mellesleg, alig kitapintható és persze érthető önigazolásként arról is beszámol, hogy Szabó Magda élete utolsó szakaszában jól érezte magát Széphegyen; úgy, mint a valóságos és mitikus Júlia utcában. Egyébként pedig szinte az Ókút gyerekkori világába vezeti vissza az olvasót - és nem mellesleg életrajzi adalékokkal (fotókkal, dokumentumokkal) is szolgál. Örömhozó ajándék Szabó Magdától. Nekünk, most már: az ókútból.

- Szép a mennyország, Béla? - kérdezte váratlanul

Ha egy ókút berogy, behörpöli a rajta állót. (...) Én nem rettegtem az ókúttól, én vágytam belé, azt gondoltam, csodálatosabb nem is történhetik velem, mint hogy csakugyan megnyílik a kavicsos felszín, s én lassan alásüllyedek. A látható kutak varázsa is vonzott, hát még egy láthatatlané, amely azzal kecsegtetett, hogy megláthatom mindazokat a titkokat, amelyeket ott őriz a kútfenéken. De álltam, amit megígértettek velem, csak messziről néztem a tilalmas helyet, sóvárogva és engedelmesen. Mindezt (természetesen) megint csak az író mondja az Ókút című könyvben, amely a legnagyobb tudatossággal - és micsoda plasztikus, gyönyörű erővel - tárja föl az ókút, a múlt rejtelmeit. Minden, minden az íróság felé mutat. Itt is külön fejezetet kapnak az Állatok. A szülői házban naponta újjászülető mesék - Szabó Magda sokszor elmondja, hogy a Sziget-kék Kandúrkája, Harisnyása és többi állathőse mind az édesanyja, Jablonczay Lenke képzeletében jött a világra; neki nem volt más dolga, csak az, hogy a történetüket papírra vesse.

Aztán az a ló, amely (aki) a debreceni Varga utca torkolatánál sötétlett a földön, lába furcsán kigyökkenve. Nem állt, de nem is feküdt, inkább valahogy mintha ült volna. (...) Mit csinál szegény az út közepén? A gyerek Szabó Magda nem érti; pap nagybátyja tárgyilagos megjegyzéseit sem tudja elhelyezni (sintérről, gyors végről) a saját - és sajátságos, hogy kedves szavát idézzük - világában. Apja menti a helyzetet: - Szép a mennyország, Béla? - kérdezte váratlanul az apám. (...)

- Te mondtad, mikor a teológiára jártál, milyen szép az üdvözültek serege. Mindenki csak mosolyog, emberek, állatok. (...)

- Ahá - mondta nagy sokára pap nagybátyám. - Igen. Most már emlékszem. (Hát csak megértette. Hódolat Szabó Eleknek - és Nietzschének.)

Megrázó, sokszori felfedezésre rendelt, a 20. század ismeretéhez is elengedhetetlen regénye, a Katalin utca bevezetőjében Szabó Magda azt írja, hogy a fiatalság elmúlása nem azért riasztó, mert elvesz tőlük valamit, hanem mert ad nekik valamit. Nem bölcsességet, nem derűt, nem józanságot, nem nyugalmat. A bontott Egész tudatát . A bontottságban az ember körül élő állatok az Egész paradicsomi állapotát jelentik - pusztán a létezésükkel.

Régimódi történet

A bontott Egész és az eltűnt idő nyomában jár a Régimódi történet is, amely a maga vonzó monumentalitásával talán egy kicsit el is takarta a szemünk elől az életmű más darabjait. A Régimódi történetből csak egyetlenegy, szintén kavargó világokat megnyitó állatos epizód : Rickl Mária a porban viharosan párzó macskákat mutat az egészen fiatal Jablonczay Lenkének - látod, ezt akarják, ezt teszik a nőkkel a férfiak. A következtetést a közelség és távolságtartás optikájával biztos kézzel bánó író vonja le: a nagyanyai lecke hatásos, egy életen át kitart.

És futott Blanka, vitte nekik a vizet

A Katalin utca Blankája a távoli, forró szigeten, a férje családjában elkezdte istápolni a kóbor állatokat : (...) Bársonypillantású, tikkadt állatok emelték fel a fejüket Blanka kiáltására: Henriett!, és futott Blanka, vitte nekik a vizet (...) Szabó Magda szerint a szeretet - kegyelem.

A nagy kérdés az, hogyan csináljuk. Miféle archetipikus gondoskodni vágyás viszi rá Az ajtó görögös főhősét, Emerencet, hogy maga köré gyűjtse a környék összes macskáját? Az ajtó - határ, titkokkal. Szabó Magda egész (írói) élete - az emberi titok fölfejtésének és főleg megértésének lélegzet-elállító, sikeres kísérlete. És nála jobban nem tudja senki, hogy a kulcsot az állatok ókút-mélységű, néma tekintete őrzi.