2009.11.28. 03:27
A kalyiba fölött az ég
A Herner Ferike faterja nem hagy nyugodni. Olyasmi érzés ez, mint amikor a Herda Pityu teljes erejéből szeretné megérteni, hogy mi történik vele, benne és körülötte; annyira, hogy szinte szétrobbantják a belső feszültségek. (Még jó, hogy az ároknak van partja. Legalább rendesen leülhet az ember. Ráadásul annak a temérdek pálinkának se kell megmaradnia.)
Háy János istendrámája és Kelemen Zoltán dramaturgi-rendezői változata külön szöszmötölő, összevető elemzést érdemelne. (A világ - csak olvasat.) Umberto Eco például A rózsa neve-regényben ejt el néhány könnyed félmondatot arról, hogy milyen váratlan következményei lehetnek a készülő (szépirodalmi) szöveg egészére nézve akár egy-egy fordulat kihúzásának, megváltoztatásának, áthelyezésének. (Most pusztán arról van szó, hogy a beavatkozás nyomán hogyan mozdulnak el hangsúlyok, kontúrok, árnyalatok, jelentések.)
A dramaturg finom, óvatos sebészi munkát végez. Kelemen Zoltán például A Herner Ferike faterja jelen idejéből kihúzta Marikát, a polgármester titkárnőjét, aki kölniszagot húz maga után - mint anno a Herner Ferike muterja. Csak a Marikának mindenki köszön (az a minimum). Elvégre nem a rendőr felesége - hanem a polgármester titkárnője. Ők mind iskolatársak voltak: a Banda, a Krekács, a Herda; meg a Herner Ferike - meg a Kiss Gyuri is. Az első háromból harminc év múlva munkanélküli ároktisztító közmunkás lett, a negyedikből - állítólag - véletlen- vagy sorsszerű gyilkos; az ötödikből polgármester. A sors olykor nem tudja, mit akar? Vagy mégis?
A Herner Ferike - maga a szorongásból és szeretethiányból összerakott figura - Kelemen Zoltán átiratában - mintha közeledne egy kicsit Háy János világának talán legemblematikusabb szereplőjéhez, a kataton Gézagyerekhez. Nem is elsősorban az átiratban: a színpadon megjelenő gesztusokban és cselekvésekben. A 4. jelenet elejére illesztett jojózás és verés után például egészen másképpen, máshonnan szól Ferike sziszegése - Tudod te, ki a faterom? -, mint nyomtatásban: a Háy-drámában a 7. jelenet kezdőmondataként. (A szerzői instrukció szerint ezután - ebből - következik a verés.)
A magányos szövegbogarászásra tavaszig még lesz idő; most viszont fontos dolgunk van. Valahol Szombathely környékén meg kell találnunk a Papi Jóska kalyibáját, ahonnan majd az előadás végén (tavaszi) dögszagot hoz a szél. Kelemen Zoli pontosan tudja, hol jegyezte meg magának, csak úgy mellékesen, azt a romlékony kis deszkatákolmányt, amelyről - Juhász Ádám és Csernai István közreműködésével - próbafelvételeket szeretne készíteni.
Ott van. Fű, fa, kalyiba. Maga az élet. Közben meg, mint valami színházi kulissza, olyan. Ádám és István távolságokat és arányokat mér - hogy hány méterről vetítik majd a színházban a fölvett képsorokat -, aztán hárman elpróbálják a nagy futást: ahogy majd Banda, Krekács meg Herda fut el a Papi Jóska kalyibájáig, és öklendezve vissza. Legközelebb már élesben veszik: akkor persze itt lesz a három ároktisztító is, akik az elő-adásnak ebben a jelenetében - a leleplezett illúzió szerint - a filmvászonról futnak vissza a játéktérbe.
November. Tavasz. Az évszakok egymásra kopírozódnak. A város karnyújtásnyira, és mégis nagyon messze van. Telített nyugalom. A fűben kemény dió. (Azt csinálom, hogy rávágok. Hogy eltörik-e. Nem.) A gondoskodó kezek nyomát magán viselő koszlott kis építmény közelében valaki egy darabon árkot ásott (talán, hogy elcsurogjon a víz). Fölöttünk furcsán tágas a harangvirág színű ég. Hahó, lakik ott valaki?
Háy János istendrámája és Kelemen Zoltán dramaturgi-rendezői változata külön szöszmötölő, összevető elemzést érdemelne. (A világ - csak olvasat.) Umberto Eco például A rózsa neve-regényben ejt el néhány könnyed félmondatot arról, hogy milyen váratlan következményei lehetnek a készülő (szépirodalmi) szöveg egészére nézve akár egy-egy fordulat kihúzásának, megváltoztatásának, áthelyezésének. (Most pusztán arról van szó, hogy a beavatkozás nyomán hogyan mozdulnak el hangsúlyok, kontúrok, árnyalatok, jelentések.)
A dramaturg finom, óvatos sebészi munkát végez. Kelemen Zoltán például A Herner Ferike faterja jelen idejéből kihúzta Marikát, a polgármester titkárnőjét, aki kölniszagot húz maga után - mint anno a Herner Ferike muterja. Csak a Marikának mindenki köszön (az a minimum). Elvégre nem a rendőr felesége - hanem a polgármester titkárnője. Ők mind iskolatársak voltak: a Banda, a Krekács, a Herda; meg a Herner Ferike - meg a Kiss Gyuri is. Az első háromból harminc év múlva munkanélküli ároktisztító közmunkás lett, a negyedikből - állítólag - véletlen- vagy sorsszerű gyilkos; az ötödikből polgármester. A sors olykor nem tudja, mit akar? Vagy mégis?
A Herner Ferike - maga a szorongásból és szeretethiányból összerakott figura - Kelemen Zoltán átiratában - mintha közeledne egy kicsit Háy János világának talán legemblematikusabb szereplőjéhez, a kataton Gézagyerekhez. Nem is elsősorban az átiratban: a színpadon megjelenő gesztusokban és cselekvésekben. A 4. jelenet elejére illesztett jojózás és verés után például egészen másképpen, máshonnan szól Ferike sziszegése - Tudod te, ki a faterom? -, mint nyomtatásban: a Háy-drámában a 7. jelenet kezdőmondataként. (A szerzői instrukció szerint ezután - ebből - következik a verés.)
A magányos szövegbogarászásra tavaszig még lesz idő; most viszont fontos dolgunk van. Valahol Szombathely környékén meg kell találnunk a Papi Jóska kalyibáját, ahonnan majd az előadás végén (tavaszi) dögszagot hoz a szél. Kelemen Zoli pontosan tudja, hol jegyezte meg magának, csak úgy mellékesen, azt a romlékony kis deszkatákolmányt, amelyről - Juhász Ádám és Csernai István közreműködésével - próbafelvételeket szeretne készíteni.
Ott van. Fű, fa, kalyiba. Maga az élet. Közben meg, mint valami színházi kulissza, olyan. Ádám és István távolságokat és arányokat mér - hogy hány méterről vetítik majd a színházban a fölvett képsorokat -, aztán hárman elpróbálják a nagy futást: ahogy majd Banda, Krekács meg Herda fut el a Papi Jóska kalyibájáig, és öklendezve vissza. Legközelebb már élesben veszik: akkor persze itt lesz a három ároktisztító is, akik az elő-adásnak ebben a jelenetében - a leleplezett illúzió szerint - a filmvászonról futnak vissza a játéktérbe.
November. Tavasz. Az évszakok egymásra kopírozódnak. A város karnyújtásnyira, és mégis nagyon messze van. Telített nyugalom. A fűben kemény dió. (Azt csinálom, hogy rávágok. Hogy eltörik-e. Nem.) A gondoskodó kezek nyomát magán viselő koszlott kis építmény közelében valaki egy darabon árkot ásott (talán, hogy elcsurogjon a víz). Fölöttünk furcsán tágas a harangvirág színű ég. Hahó, lakik ott valaki?
A dramaturg finom, óvatos sebészi munkát végez. Kelemen Zoltán például A Herner Ferike faterja jelen idejéből kihúzta Marikát, a polgármester titkárnőjét, aki kölniszagot húz maga után - mint anno a Herner Ferike muterja. Csak a Marikának mindenki köszön (az a minimum). Elvégre nem a rendőr felesége - hanem a polgármester titkárnője. Ők mind iskolatársak voltak: a Banda, a Krekács, a Herda; meg a Herner Ferike - meg a Kiss Gyuri is. Az első háromból harminc év múlva munkanélküli ároktisztító közmunkás lett, a negyedikből - állítólag - véletlen- vagy sorsszerű gyilkos; az ötödikből polgármester. A sors olykor nem tudja, mit akar? Vagy mégis?
A Herner Ferike - maga a szorongásból és szeretethiányból összerakott figura - Kelemen Zoltán átiratában - mintha közeledne egy kicsit Háy János világának talán legemblematikusabb szereplőjéhez, a kataton Gézagyerekhez. Nem is elsősorban az átiratban: a színpadon megjelenő gesztusokban és cselekvésekben. A 4. jelenet elejére illesztett jojózás és verés után például egészen másképpen, máshonnan szól Ferike sziszegése - Tudod te, ki a faterom? -, mint nyomtatásban: a Háy-drámában a 7. jelenet kezdőmondataként. (A szerzői instrukció szerint ezután - ebből - következik a verés.)
A magányos szövegbogarászásra tavaszig még lesz idő; most viszont fontos dolgunk van. Valahol Szombathely környékén meg kell találnunk a Papi Jóska kalyibáját, ahonnan majd az előadás végén (tavaszi) dögszagot hoz a szél. Kelemen Zoli pontosan tudja, hol jegyezte meg magának, csak úgy mellékesen, azt a romlékony kis deszkatákolmányt, amelyről - Juhász Ádám és Csernai István közreműködésével - próbafelvételeket szeretne készíteni.
Ott van. Fű, fa, kalyiba. Maga az élet. Közben meg, mint valami színházi kulissza, olyan. Ádám és István távolságokat és arányokat mér - hogy hány méterről vetítik majd a színházban a fölvett képsorokat -, aztán hárman elpróbálják a nagy futást: ahogy majd Banda, Krekács meg Herda fut el a Papi Jóska kalyibájáig, és öklendezve vissza. Legközelebb már élesben veszik: akkor persze itt lesz a három ároktisztító is, akik az elő-adásnak ebben a jelenetében - a leleplezett illúzió szerint - a filmvászonról futnak vissza a játéktérbe.
November. Tavasz. Az évszakok egymásra kopírozódnak. A város karnyújtásnyira, és mégis nagyon messze van. Telített nyugalom. A fűben kemény dió. (Azt csinálom, hogy rávágok. Hogy eltörik-e. Nem.) A gondoskodó kezek nyomát magán viselő koszlott kis építmény közelében valaki egy darabon árkot ásott (talán, hogy elcsurogjon a víz). Fölöttünk furcsán tágas a harangvirág színű ég. Hahó, lakik ott valaki?
A dramaturg finom, óvatos sebészi munkát végez. Kelemen Zoltán például A Herner Ferike faterja jelen idejéből kihúzta Marikát, a polgármester titkárnőjét, aki kölniszagot húz maga után - mint anno a Herner Ferike muterja. Csak a Marikának mindenki köszön (az a minimum). Elvégre nem a rendőr felesége - hanem a polgármester titkárnője. Ők mind iskolatársak voltak: a Banda, a Krekács, a Herda; meg a Herner Ferike - meg a Kiss Gyuri is. Az első háromból harminc év múlva munkanélküli ároktisztító közmunkás lett, a negyedikből - állítólag - véletlen- vagy sorsszerű gyilkos; az ötödikből polgármester. A sors olykor nem tudja, mit akar? Vagy mégis?
A Herner Ferike - maga a szorongásból és szeretethiányból összerakott figura - Kelemen Zoltán átiratában - mintha közeledne egy kicsit Háy János világának talán legemblematikusabb szereplőjéhez, a kataton Gézagyerekhez. Nem is elsősorban az átiratban: a színpadon megjelenő gesztusokban és cselekvésekben. A 4. jelenet elejére illesztett jojózás és verés után például egészen másképpen, máshonnan szól Ferike sziszegése - Tudod te, ki a faterom? -, mint nyomtatásban: a Háy-drámában a 7. jelenet kezdőmondataként. (A szerzői instrukció szerint ezután - ebből - következik a verés.)
A magányos szövegbogarászásra tavaszig még lesz idő; most viszont fontos dolgunk van. Valahol Szombathely környékén meg kell találnunk a Papi Jóska kalyibáját, ahonnan majd az előadás végén (tavaszi) dögszagot hoz a szél. Kelemen Zoli pontosan tudja, hol jegyezte meg magának, csak úgy mellékesen, azt a romlékony kis deszkatákolmányt, amelyről - Juhász Ádám és Csernai István közreműködésével - próbafelvételeket szeretne készíteni.
Ott van. Fű, fa, kalyiba. Maga az élet. Közben meg, mint valami színházi kulissza, olyan. Ádám és István távolságokat és arányokat mér - hogy hány méterről vetítik majd a színházban a fölvett képsorokat -, aztán hárman elpróbálják a nagy futást: ahogy majd Banda, Krekács meg Herda fut el a Papi Jóska kalyibájáig, és öklendezve vissza. Legközelebb már élesben veszik: akkor persze itt lesz a három ároktisztító is, akik az elő-adásnak ebben a jelenetében - a leleplezett illúzió szerint - a filmvászonról futnak vissza a játéktérbe.
November. Tavasz. Az évszakok egymásra kopírozódnak. A város karnyújtásnyira, és mégis nagyon messze van. Telített nyugalom. A fűben kemény dió. (Azt csinálom, hogy rávágok. Hogy eltörik-e. Nem.) A gondoskodó kezek nyomát magán viselő koszlott kis építmény közelében valaki egy darabon árkot ásott (talán, hogy elcsurogjon a víz). Fölöttünk furcsán tágas a harangvirág színű ég. Hahó, lakik ott valaki?
A Herner Ferike - maga a szorongásból és szeretethiányból összerakott figura - Kelemen Zoltán átiratában - mintha közeledne egy kicsit Háy János világának talán legemblematikusabb szereplőjéhez, a kataton Gézagyerekhez. Nem is elsősorban az átiratban: a színpadon megjelenő gesztusokban és cselekvésekben. A 4. jelenet elejére illesztett jojózás és verés után például egészen másképpen, máshonnan szól Ferike sziszegése - Tudod te, ki a faterom? -, mint nyomtatásban: a Háy-drámában a 7. jelenet kezdőmondataként. (A szerzői instrukció szerint ezután - ebből - következik a verés.)
A magányos szövegbogarászásra tavaszig még lesz idő; most viszont fontos dolgunk van. Valahol Szombathely környékén meg kell találnunk a Papi Jóska kalyibáját, ahonnan majd az előadás végén (tavaszi) dögszagot hoz a szél. Kelemen Zoli pontosan tudja, hol jegyezte meg magának, csak úgy mellékesen, azt a romlékony kis deszkatákolmányt, amelyről - Juhász Ádám és Csernai István közreműködésével - próbafelvételeket szeretne készíteni.
Ott van. Fű, fa, kalyiba. Maga az élet. Közben meg, mint valami színházi kulissza, olyan. Ádám és István távolságokat és arányokat mér - hogy hány méterről vetítik majd a színházban a fölvett képsorokat -, aztán hárman elpróbálják a nagy futást: ahogy majd Banda, Krekács meg Herda fut el a Papi Jóska kalyibájáig, és öklendezve vissza. Legközelebb már élesben veszik: akkor persze itt lesz a három ároktisztító is, akik az elő-adásnak ebben a jelenetében - a leleplezett illúzió szerint - a filmvászonról futnak vissza a játéktérbe.
November. Tavasz. Az évszakok egymásra kopírozódnak. A város karnyújtásnyira, és mégis nagyon messze van. Telített nyugalom. A fűben kemény dió. (Azt csinálom, hogy rávágok. Hogy eltörik-e. Nem.) A gondoskodó kezek nyomát magán viselő koszlott kis építmény közelében valaki egy darabon árkot ásott (talán, hogy elcsurogjon a víz). Fölöttünk furcsán tágas a harangvirág színű ég. Hahó, lakik ott valaki?
A Herner Ferike - maga a szorongásból és szeretethiányból összerakott figura - Kelemen Zoltán átiratában - mintha közeledne egy kicsit Háy János világának talán legemblematikusabb szereplőjéhez, a kataton Gézagyerekhez. Nem is elsősorban az átiratban: a színpadon megjelenő gesztusokban és cselekvésekben. A 4. jelenet elejére illesztett jojózás és verés után például egészen másképpen, máshonnan szól Ferike sziszegése - Tudod te, ki a faterom? -, mint nyomtatásban: a Háy-drámában a 7. jelenet kezdőmondataként. (A szerzői instrukció szerint ezután - ebből - következik a verés.)
A magányos szövegbogarászásra tavaszig még lesz idő; most viszont fontos dolgunk van. Valahol Szombathely környékén meg kell találnunk a Papi Jóska kalyibáját, ahonnan majd az előadás végén (tavaszi) dögszagot hoz a szél. Kelemen Zoli pontosan tudja, hol jegyezte meg magának, csak úgy mellékesen, azt a romlékony kis deszkatákolmányt, amelyről - Juhász Ádám és Csernai István közreműködésével - próbafelvételeket szeretne készíteni.
Ott van. Fű, fa, kalyiba. Maga az élet. Közben meg, mint valami színházi kulissza, olyan. Ádám és István távolságokat és arányokat mér - hogy hány méterről vetítik majd a színházban a fölvett képsorokat -, aztán hárman elpróbálják a nagy futást: ahogy majd Banda, Krekács meg Herda fut el a Papi Jóska kalyibájáig, és öklendezve vissza. Legközelebb már élesben veszik: akkor persze itt lesz a három ároktisztító is, akik az elő-adásnak ebben a jelenetében - a leleplezett illúzió szerint - a filmvászonról futnak vissza a játéktérbe.
November. Tavasz. Az évszakok egymásra kopírozódnak. A város karnyújtásnyira, és mégis nagyon messze van. Telített nyugalom. A fűben kemény dió. (Azt csinálom, hogy rávágok. Hogy eltörik-e. Nem.) A gondoskodó kezek nyomát magán viselő koszlott kis építmény közelében valaki egy darabon árkot ásott (talán, hogy elcsurogjon a víz). Fölöttünk furcsán tágas a harangvirág színű ég. Hahó, lakik ott valaki?
A magányos szövegbogarászásra tavaszig még lesz idő; most viszont fontos dolgunk van. Valahol Szombathely környékén meg kell találnunk a Papi Jóska kalyibáját, ahonnan majd az előadás végén (tavaszi) dögszagot hoz a szél. Kelemen Zoli pontosan tudja, hol jegyezte meg magának, csak úgy mellékesen, azt a romlékony kis deszkatákolmányt, amelyről - Juhász Ádám és Csernai István közreműködésével - próbafelvételeket szeretne készíteni.
Ott van. Fű, fa, kalyiba. Maga az élet. Közben meg, mint valami színházi kulissza, olyan. Ádám és István távolságokat és arányokat mér - hogy hány méterről vetítik majd a színházban a fölvett képsorokat -, aztán hárman elpróbálják a nagy futást: ahogy majd Banda, Krekács meg Herda fut el a Papi Jóska kalyibájáig, és öklendezve vissza. Legközelebb már élesben veszik: akkor persze itt lesz a három ároktisztító is, akik az elő-adásnak ebben a jelenetében - a leleplezett illúzió szerint - a filmvászonról futnak vissza a játéktérbe.
November. Tavasz. Az évszakok egymásra kopírozódnak. A város karnyújtásnyira, és mégis nagyon messze van. Telített nyugalom. A fűben kemény dió. (Azt csinálom, hogy rávágok. Hogy eltörik-e. Nem.) A gondoskodó kezek nyomát magán viselő koszlott kis építmény közelében valaki egy darabon árkot ásott (talán, hogy elcsurogjon a víz). Fölöttünk furcsán tágas a harangvirág színű ég. Hahó, lakik ott valaki?
A magányos szövegbogarászásra tavaszig még lesz idő; most viszont fontos dolgunk van. Valahol Szombathely környékén meg kell találnunk a Papi Jóska kalyibáját, ahonnan majd az előadás végén (tavaszi) dögszagot hoz a szél. Kelemen Zoli pontosan tudja, hol jegyezte meg magának, csak úgy mellékesen, azt a romlékony kis deszkatákolmányt, amelyről - Juhász Ádám és Csernai István közreműködésével - próbafelvételeket szeretne készíteni.
Ott van. Fű, fa, kalyiba. Maga az élet. Közben meg, mint valami színházi kulissza, olyan. Ádám és István távolságokat és arányokat mér - hogy hány méterről vetítik majd a színházban a fölvett képsorokat -, aztán hárman elpróbálják a nagy futást: ahogy majd Banda, Krekács meg Herda fut el a Papi Jóska kalyibájáig, és öklendezve vissza. Legközelebb már élesben veszik: akkor persze itt lesz a három ároktisztító is, akik az elő-adásnak ebben a jelenetében - a leleplezett illúzió szerint - a filmvászonról futnak vissza a játéktérbe.
November. Tavasz. Az évszakok egymásra kopírozódnak. A város karnyújtásnyira, és mégis nagyon messze van. Telített nyugalom. A fűben kemény dió. (Azt csinálom, hogy rávágok. Hogy eltörik-e. Nem.) A gondoskodó kezek nyomát magán viselő koszlott kis építmény közelében valaki egy darabon árkot ásott (talán, hogy elcsurogjon a víz). Fölöttünk furcsán tágas a harangvirág színű ég. Hahó, lakik ott valaki?
Ott van. Fű, fa, kalyiba. Maga az élet. Közben meg, mint valami színházi kulissza, olyan. Ádám és István távolságokat és arányokat mér - hogy hány méterről vetítik majd a színházban a fölvett képsorokat -, aztán hárman elpróbálják a nagy futást: ahogy majd Banda, Krekács meg Herda fut el a Papi Jóska kalyibájáig, és öklendezve vissza. Legközelebb már élesben veszik: akkor persze itt lesz a három ároktisztító is, akik az elő-adásnak ebben a jelenetében - a leleplezett illúzió szerint - a filmvászonról futnak vissza a játéktérbe.
November. Tavasz. Az évszakok egymásra kopírozódnak. A város karnyújtásnyira, és mégis nagyon messze van. Telített nyugalom. A fűben kemény dió. (Azt csinálom, hogy rávágok. Hogy eltörik-e. Nem.) A gondoskodó kezek nyomát magán viselő koszlott kis építmény közelében valaki egy darabon árkot ásott (talán, hogy elcsurogjon a víz). Fölöttünk furcsán tágas a harangvirág színű ég. Hahó, lakik ott valaki?
Ott van. Fű, fa, kalyiba. Maga az élet. Közben meg, mint valami színházi kulissza, olyan. Ádám és István távolságokat és arányokat mér - hogy hány méterről vetítik majd a színházban a fölvett képsorokat -, aztán hárman elpróbálják a nagy futást: ahogy majd Banda, Krekács meg Herda fut el a Papi Jóska kalyibájáig, és öklendezve vissza. Legközelebb már élesben veszik: akkor persze itt lesz a három ároktisztító is, akik az elő-adásnak ebben a jelenetében - a leleplezett illúzió szerint - a filmvászonról futnak vissza a játéktérbe.
November. Tavasz. Az évszakok egymásra kopírozódnak. A város karnyújtásnyira, és mégis nagyon messze van. Telített nyugalom. A fűben kemény dió. (Azt csinálom, hogy rávágok. Hogy eltörik-e. Nem.) A gondoskodó kezek nyomát magán viselő koszlott kis építmény közelében valaki egy darabon árkot ásott (talán, hogy elcsurogjon a víz). Fölöttünk furcsán tágas a harangvirág színű ég. Hahó, lakik ott valaki?
November. Tavasz. Az évszakok egymásra kopírozódnak. A város karnyújtásnyira, és mégis nagyon messze van. Telített nyugalom. A fűben kemény dió. (Azt csinálom, hogy rávágok. Hogy eltörik-e. Nem.) A gondoskodó kezek nyomát magán viselő koszlott kis építmény közelében valaki egy darabon árkot ásott (talán, hogy elcsurogjon a víz). Fölöttünk furcsán tágas a harangvirág színű ég. Hahó, lakik ott valaki?
November. Tavasz. Az évszakok egymásra kopírozódnak. A város karnyújtásnyira, és mégis nagyon messze van. Telített nyugalom. A fűben kemény dió. (Azt csinálom, hogy rávágok. Hogy eltörik-e. Nem.) A gondoskodó kezek nyomát magán viselő koszlott kis építmény közelében valaki egy darabon árkot ásott (talán, hogy elcsurogjon a víz). Fölöttünk furcsán tágas a harangvirág színű ég. Hahó, lakik ott valaki?