"Sanyi bácsi! Maga még él?" - A felejthetetlen kántortanító

Sanyi bácsi! Maga él? , csodálkozott Tompa Pista. Majd sorra érkeztek a többiek: Bejczi Károly, Vörös Zsolt, Pest István. S ugyan mindannyian meglett emberek, mégis alig tudták visszatartani könnyeiket, hiszen évtizedek óta nem látott tanárukkal, a 95 éves Kömlői Sándorral találkoztak.

A vasi férfiak persze nem véletlenül kerekedtek fel és tettek meg 250 kilométert, hogy viszontláthassák egykori tanárukat. Kömlői Sándor megtalálásának történetét Nádasdon, Pest István lakásának étkezőjében ismerjük meg. Az asztalon jóféle helyi vörösbor, ezt kóstolgatjuk, miközben előkerül egy régi emléklap. A körmendi körzeti iskola 1980-ban végzett diákjai vannak rajta. Osztályfőnökük az a Kömlői Sándor, aki már akkor is nyugdíjas volt, ám tekintélye mit sem kopott a munkával eltöltött évtizedek alatt, sőt: a Bejczi Károlyék osztálya ritka eleven csapat volt. Így nyolcadikban - hogy rendet teremtsen köztük - megkapták az Öreget osztályfőnöknek.

A legelső Hogyan jutott eszükbe az Öreg? kérdésre egyszerre és szó szerint egyforma válasz érkezik: nem eszükbe jutott, mert egyszerűen nem lehet őt elfelejteni, hiszen ő volt a Tanár .

Mindennek megértéséhez némi politikát csempésznek mondandójukba. A hetvenes évek végén járunk, Tompa Pista és osztálytársai tízévesen szakadtak ki a családból, mert az iskolák körzetesítését rendelte el a kommunista párt, és azt, hogy a diákoknak kollégiumban kell lakniuk.

Szarvaskend, Nádasd, Sárfimizdó: ezek a falvak és szüleink alig hat-nyolc kilométerre voltak tőlünk. Mégis: csak hétvégéken láthattuk őket, akkor mehettünk haza. Ráadásul minden második szombaton tanítás is volt. Azokon a hétvégéken éppen csak hogy hazaértünk, másnap délelőtt elmentünk misére, délután meg már utazhattunk vissza a kollégiumba , meséli Bejczi Károly.

Nem csoda, hogy összekovácsolódott a csapat a négy év alatt, olyannyira, hogy ők ötévente rendszeresen megtartják az osztálytalálkozókat. S persze mindig felemlegetik az Öreget, vagyis Kömlői Sándort. Akiről azért volt hírük, mert a vasi fiúk korábban jártak Pécsett.

Huszonkét évvel ezelőtt megnősültem, Pécsett voltam nászúton. Azt tudtam, hogy az Öreg elköltözött a baranyai megyeszékhelyre, és az egyik szakközépiskolában nevelőtanár. Amikor bementem hozzá, rögtön megismert. Azt kérdezte: Karcsi, mit keresel te itt? , idézi fel a történetet Bejczi Károly.

Tíz évvel később Tompa Pista fuvarban járt Pécsett. Maga mellé ültette Vörös Zsoltot, ők is bekopogtak az Öreghez, ám azóta, vagyis immáron egy évtizede nem volt hírük tanáruk felől. Illetve annyi, hogy egyik osztálytársuk tavaly ősszel levelet írt, melyre válaszolt is Kömlői Sándor. A hónapokkal ezelőtti nagy találkozás fő szervezője, Bejczi Károly azért elárulja, hogy volt egy kis csalás a dologban.

Szarvaskend alpolgármestereként megkértem a hivatal egyik dolgozóját, nézzen utána az országos nyilvántartásban: él-e még a mi tanárunk?

Bizony él, és kitűnő egészségnek örvend, ezt mi is tanúsíthatjuk: nemrégiben felkerestük munkahelyén, a pécsi Pollack Mihály Műszaki Szakközépiskola kollégiumában Kömlői Sándort.

Az ebédlőben találkoztunk, ugyanott, ahol leültette és megebédeltette a négy fickót , akik meglepetésszerűen meglátogatták őt. Az egykori körmendi kollégisták jól mondták: Sanyi bácsin semmit nem fogott az idő. Hamiskás mosollyal felel kérdéseinkre, és évre, napra pontosan emlékszik mindenre, ami vele megtörtént.

Szegény családban születtem, öten voltunk testvérek, legfiatalabbként én tanulhattam tovább. A falu főjegyzőjének köszönhetem, hogy bekerülhettem a ciszterci rend egri gimnáziumába. Természetesen pap akartam lenni, de eltérítettek a lányok. Emlékszem, kukoricát daráltunk, és amikor összeért az ujjunk, megbizsergett bennem valami. Az érseki tanítóképzőben 1935-ben végeztem, és a Borsod megyei Arlóban kezdtem el kántortanítóskodni. Jól jövedelmező állásom volt: a 132 pengős tanítói fizetés mellé - a kántori teendők ellátásáért - 1074 (!) pengőt kaptam. 1947-ig voltam Arlón, majd el kellett jönnöm onnan. Akkor gondoltam ki, hogy az ország másik végébe akarok menni. Három településen ajánlottak állást, én Pinkamindszentet választottam. Április 13-án érkeztem a faluba, majd tüdővészben meghalt az igazgató, és szeptembertől - huszonkilenc éven át - voltam igazgató. Egy kis szünettel: 1957-ben Kistarcsára internáltak. De nem Recskre kerültem, mert mintatanításra vártak Celldömölkre. Így jött értem a fekete Volga, és visszavitt az iskolámba. Ezt annak is köszönhettem, hogy elismert tanító voltam: 1952-ben, az első pedagógusnapon is kitüntettek. Amikor beindult a körzetesítési hullám, bezárták a pinkamindszenti felső tagozatot, én pedig Körmendre kerültem. Igazgatóhelyettest akartak csinálni belőlem, de én megköszöntem, és azt mondtam: nem, mert én már negyven évet tanítottam. Így lettem kollégiumi nevelőtanár, és amikor - 1975. március 25-én - betöltöttem a 60. évemet, bementem az igazgatóhoz: a mai naptól nyugdíjba mentem. De Szalai igazgató nem engedett, még 13 évig ott tartott.

Sanyi bácsi Pécsre kerülésének is van története. Azt mondja: 1987-ben, felesége halála után meg akarták őt házasítani . Ám nem akarta meggyalázni a feleségével eltöltött évtizedek emlékét, ezért költözött Pécsre a lányához, aki a Zipernowsky szakközépiskolában tanított. Ugyanitt, az iskola kollégiumában lett ezután négy évig nevelőtanár. Majd egykori igazgatója átcsábította őt a Pollack kollégiumába. Kezdetben nevelőnek, de mivel az étkeztetéssel sok zűr volt, felkérte az étterem vezetésére. Ennek már tizennyolc éve...

Sanyi bácsi élete kész történelem, órákat tudna mesélni arról, mi minden történt meg vele. Például a háborúról: 1942. május 5-ére hívták be katonai szolgálatra, előtte a titkos irattárban dolgozott. Mivel akkor született meg Gyöngyi lánya, ezért az őrnagy, aki az irattárat vezette, elintézte, ne menjen ki a frontra. A többiek másnap vonultak, és mind egy szálig odavesztek a Don-kanyarban...

Sanyi bácsi átélte a dualizmust, a Tanácsköztársaságot, a Horthy-korszakot, a Rákosi- és a Kádár-rendszert. Sajátos humorral teszi hozzá: És a demokráciának csúfolt mostani rendszert.

Szerinte a kisemberek leginkább Kádár idejében tudtak boldogulni. Azt pedig szinte magának meséli, hogy kitűnő emlékezete miatt sok olyan embert ismer, aki az elmúlt évtizedekben szélkakasként viselkedett...

A halál gondolata nem foglalkoztatja. Ahogyan a szuhai kántor mondja: ritka ember, aki a halált elkerüli, minden ember meghal, talán egyszer én is.

A hosszú élet titkát Sanyi bácsi esetében nem nehéz megfejteni: rendszeres mozgás és a sok szellemi munka.

"Reggelente elmegyek a hetes misére, majd itthon segítek a háztartási munkában: takarítok, vasalok, mosogatok. Sokat olvasok, nagyon szeretek rejtvényt fejteni, pasziánszozni. Délelőtt átmegyek a kollégiumba, délután régi magyar filmeket nézek, este meghallgatom a tízes híreket, és lefekszem. És sokat imádkozom: naponta hétszer mondom el a rózsafüzért."

A vasi férfiak persze nem véletlenül kerekedtek fel és tettek meg 250 kilométert, hogy viszontláthassák egykori tanárukat. Kömlői Sándor megtalálásának történetét Nádasdon, Pest István lakásának étkezőjében ismerjük meg. Az asztalon jóféle helyi vörösbor, ezt kóstolgatjuk, miközben előkerül egy régi emléklap. A körmendi körzeti iskola 1980-ban végzett diákjai vannak rajta. Osztályfőnökük az a Kömlői Sándor, aki már akkor is nyugdíjas volt, ám tekintélye mit sem kopott a munkával eltöltött évtizedek alatt, sőt: a Bejczi Károlyék osztálya ritka eleven csapat volt. Így nyolcadikban - hogy rendet teremtsen köztük - megkapták az Öreget osztályfőnöknek.

A legelső Hogyan jutott eszükbe az Öreg? kérdésre egyszerre és szó szerint egyforma válasz érkezik: nem eszükbe jutott, mert egyszerűen nem lehet őt elfelejteni, hiszen ő volt a Tanár .

Mindennek megértéséhez némi politikát csempésznek mondandójukba. A hetvenes évek végén járunk, Tompa Pista és osztálytársai tízévesen szakadtak ki a családból, mert az iskolák körzetesítését rendelte el a kommunista párt, és azt, hogy a diákoknak kollégiumban kell lakniuk.

Szarvaskend, Nádasd, Sárfimizdó: ezek a falvak és szüleink alig hat-nyolc kilométerre voltak tőlünk. Mégis: csak hétvégéken láthattuk őket, akkor mehettünk haza. Ráadásul minden második szombaton tanítás is volt. Azokon a hétvégéken éppen csak hogy hazaértünk, másnap délelőtt elmentünk misére, délután meg már utazhattunk vissza a kollégiumba , meséli Bejczi Károly.

Nem csoda, hogy összekovácsolódott a csapat a négy év alatt, olyannyira, hogy ők ötévente rendszeresen megtartják az osztálytalálkozókat. S persze mindig felemlegetik az Öreget, vagyis Kömlői Sándort. Akiről azért volt hírük, mert a vasi fiúk korábban jártak Pécsett.

Huszonkét évvel ezelőtt megnősültem, Pécsett voltam nászúton. Azt tudtam, hogy az Öreg elköltözött a baranyai megyeszékhelyre, és az egyik szakközépiskolában nevelőtanár. Amikor bementem hozzá, rögtön megismert. Azt kérdezte: Karcsi, mit keresel te itt? , idézi fel a történetet Bejczi Károly.

Tíz évvel később Tompa Pista fuvarban járt Pécsett. Maga mellé ültette Vörös Zsoltot, ők is bekopogtak az Öreghez, ám azóta, vagyis immáron egy évtizede nem volt hírük tanáruk felől. Illetve annyi, hogy egyik osztálytársuk tavaly ősszel levelet írt, melyre válaszolt is Kömlői Sándor. A hónapokkal ezelőtti nagy találkozás fő szervezője, Bejczi Károly azért elárulja, hogy volt egy kis csalás a dologban.

Szarvaskend alpolgármestereként megkértem a hivatal egyik dolgozóját, nézzen utána az országos nyilvántartásban: él-e még a mi tanárunk?

Bizony él, és kitűnő egészségnek örvend, ezt mi is tanúsíthatjuk: nemrégiben felkerestük munkahelyén, a pécsi Pollack Mihály Műszaki Szakközépiskola kollégiumában Kömlői Sándort.

Az ebédlőben találkoztunk, ugyanott, ahol leültette és megebédeltette a négy fickót , akik meglepetésszerűen meglátogatták őt. Az egykori körmendi kollégisták jól mondták: Sanyi bácsin semmit nem fogott az idő. Hamiskás mosollyal felel kérdéseinkre, és évre, napra pontosan emlékszik mindenre, ami vele megtörtént.

Szegény családban születtem, öten voltunk testvérek, legfiatalabbként én tanulhattam tovább. A falu főjegyzőjének köszönhetem, hogy bekerülhettem a ciszterci rend egri gimnáziumába. Természetesen pap akartam lenni, de eltérítettek a lányok. Emlékszem, kukoricát daráltunk, és amikor összeért az ujjunk, megbizsergett bennem valami. Az érseki tanítóképzőben 1935-ben végeztem, és a Borsod megyei Arlóban kezdtem el kántortanítóskodni. Jól jövedelmező állásom volt: a 132 pengős tanítói fizetés mellé - a kántori teendők ellátásáért - 1074 (!) pengőt kaptam. 1947-ig voltam Arlón, majd el kellett jönnöm onnan. Akkor gondoltam ki, hogy az ország másik végébe akarok menni. Három településen ajánlottak állást, én Pinkamindszentet választottam. Április 13-án érkeztem a faluba, majd tüdővészben meghalt az igazgató, és szeptembertől - huszonkilenc éven át - voltam igazgató. Egy kis szünettel: 1957-ben Kistarcsára internáltak. De nem Recskre kerültem, mert mintatanításra vártak Celldömölkre. Így jött értem a fekete Volga, és visszavitt az iskolámba. Ezt annak is köszönhettem, hogy elismert tanító voltam: 1952-ben, az első pedagógusnapon is kitüntettek. Amikor beindult a körzetesítési hullám, bezárták a pinkamindszenti felső tagozatot, én pedig Körmendre kerültem. Igazgatóhelyettest akartak csinálni belőlem, de én megköszöntem, és azt mondtam: nem, mert én már negyven évet tanítottam. Így lettem kollégiumi nevelőtanár, és amikor - 1975. március 25-én - betöltöttem a 60. évemet, bementem az igazgatóhoz: a mai naptól nyugdíjba mentem. De Szalai igazgató nem engedett, még 13 évig ott tartott.

Sanyi bácsi Pécsre kerülésének is van története. Azt mondja: 1987-ben, felesége halála után meg akarták őt házasítani . Ám nem akarta meggyalázni a feleségével eltöltött évtizedek emlékét, ezért költözött Pécsre a lányához, aki a Zipernowsky szakközépiskolában tanított. Ugyanitt, az iskola kollégiumában lett ezután négy évig nevelőtanár. Majd egykori igazgatója átcsábította őt a Pollack kollégiumába. Kezdetben nevelőnek, de mivel az étkeztetéssel sok zűr volt, felkérte az étterem vezetésére. Ennek már tizennyolc éve...

Sanyi bácsi élete kész történelem, órákat tudna mesélni arról, mi minden történt meg vele. Például a háborúról: 1942. május 5-ére hívták be katonai szolgálatra, előtte a titkos irattárban dolgozott. Mivel akkor született meg Gyöngyi lánya, ezért az őrnagy, aki az irattárat vezette, elintézte, ne menjen ki a frontra. A többiek másnap vonultak, és mind egy szálig odavesztek a Don-kanyarban...

Sanyi bácsi átélte a dualizmust, a Tanácsköztársaságot, a Horthy-korszakot, a Rákosi- és a Kádár-rendszert. Sajátos humorral teszi hozzá: És a demokráciának csúfolt mostani rendszert.

Szerinte a kisemberek leginkább Kádár idejében tudtak boldogulni. Azt pedig szinte magának meséli, hogy kitűnő emlékezete miatt sok olyan embert ismer, aki az elmúlt évtizedekben szélkakasként viselkedett...

A halál gondolata nem foglalkoztatja. Ahogyan a szuhai kántor mondja: ritka ember, aki a halált elkerüli, minden ember meghal, talán egyszer én is.

A hosszú élet titkát Sanyi bácsi esetében nem nehéz megfejteni: rendszeres mozgás és a sok szellemi munka.

"Reggelente elmegyek a hetes misére, majd itthon segítek a háztartási munkában: takarítok, vasalok, mosogatok. Sokat olvasok, nagyon szeretek rejtvényt fejteni, pasziánszozni. Délelőtt átmegyek a kollégiumba, délután régi magyar filmeket nézek, este meghallgatom a tízes híreket, és lefekszem. És sokat imádkozom: naponta hétszer mondom el a rózsafüzért."

A vasi férfiak persze nem véletlenül kerekedtek fel és tettek meg 250 kilométert, hogy viszontláthassák egykori tanárukat. Kömlői Sándor megtalálásának történetét Nádasdon, Pest István lakásának étkezőjében ismerjük meg. Az asztalon jóféle helyi vörösbor, ezt kóstolgatjuk, miközben előkerül egy régi emléklap. A körmendi körzeti iskola 1980-ban végzett diákjai vannak rajta. Osztályfőnökük az a Kömlői Sándor, aki már akkor is nyugdíjas volt, ám tekintélye mit sem kopott a munkával eltöltött évtizedek alatt, sőt: a Bejczi Károlyék osztálya ritka eleven csapat volt. Így nyolcadikban - hogy rendet teremtsen köztük - megkapták az Öreget osztályfőnöknek.

A legelső Hogyan jutott eszükbe az Öreg? kérdésre egyszerre és szó szerint egyforma válasz érkezik: nem eszükbe jutott, mert egyszerűen nem lehet őt elfelejteni, hiszen ő volt a Tanár .

Mindennek megértéséhez némi politikát csempésznek mondandójukba. A hetvenes évek végén járunk, Tompa Pista és osztálytársai tízévesen szakadtak ki a családból, mert az iskolák körzetesítését rendelte el a kommunista párt, és azt, hogy a diákoknak kollégiumban kell lakniuk.

Szarvaskend, Nádasd, Sárfimizdó: ezek a falvak és szüleink alig hat-nyolc kilométerre voltak tőlünk. Mégis: csak hétvégéken láthattuk őket, akkor mehettünk haza. Ráadásul minden második szombaton tanítás is volt. Azokon a hétvégéken éppen csak hogy hazaértünk, másnap délelőtt elmentünk misére, délután meg már utazhattunk vissza a kollégiumba , meséli Bejczi Károly.

Nem csoda, hogy összekovácsolódott a csapat a négy év alatt, olyannyira, hogy ők ötévente rendszeresen megtartják az osztálytalálkozókat. S persze mindig felemlegetik az Öreget, vagyis Kömlői Sándort. Akiről azért volt hírük, mert a vasi fiúk korábban jártak Pécsett.

Huszonkét évvel ezelőtt megnősültem, Pécsett voltam nászúton. Azt tudtam, hogy az Öreg elköltözött a baranyai megyeszékhelyre, és az egyik szakközépiskolában nevelőtanár. Amikor bementem hozzá, rögtön megismert. Azt kérdezte: Karcsi, mit keresel te itt? , idézi fel a történetet Bejczi Károly.

Tíz évvel később Tompa Pista fuvarban járt Pécsett. Maga mellé ültette Vörös Zsoltot, ők is bekopogtak az Öreghez, ám azóta, vagyis immáron egy évtizede nem volt hírük tanáruk felől. Illetve annyi, hogy egyik osztálytársuk tavaly ősszel levelet írt, melyre válaszolt is Kömlői Sándor. A hónapokkal ezelőtti nagy találkozás fő szervezője, Bejczi Károly azért elárulja, hogy volt egy kis csalás a dologban.

Szarvaskend alpolgármestereként megkértem a hivatal egyik dolgozóját, nézzen utána az országos nyilvántartásban: él-e még a mi tanárunk?

Bizony él, és kitűnő egészségnek örvend, ezt mi is tanúsíthatjuk: nemrégiben felkerestük munkahelyén, a pécsi Pollack Mihály Műszaki Szakközépiskola kollégiumában Kömlői Sándort.

Az ebédlőben találkoztunk, ugyanott, ahol leültette és megebédeltette a négy fickót , akik meglepetésszerűen meglátogatták őt. Az egykori körmendi kollégisták jól mondták: Sanyi bácsin semmit nem fogott az idő. Hamiskás mosollyal felel kérdéseinkre, és évre, napra pontosan emlékszik mindenre, ami vele megtörtént.

Szegény családban születtem, öten voltunk testvérek, legfiatalabbként én tanulhattam tovább. A falu főjegyzőjének köszönhetem, hogy bekerülhettem a ciszterci rend egri gimnáziumába. Természetesen pap akartam lenni, de eltérítettek a lányok. Emlékszem, kukoricát daráltunk, és amikor összeért az ujjunk, megbizsergett bennem valami. Az érseki tanítóképzőben 1935-ben végeztem, és a Borsod megyei Arlóban kezdtem el kántortanítóskodni. Jól jövedelmező állásom volt: a 132 pengős tanítói fizetés mellé - a kántori teendők ellátásáért - 1074 (!) pengőt kaptam. 1947-ig voltam Arlón, majd el kellett jönnöm onnan. Akkor gondoltam ki, hogy az ország másik végébe akarok menni. Három településen ajánlottak állást, én Pinkamindszentet választottam. Április 13-án érkeztem a faluba, majd tüdővészben meghalt az igazgató, és szeptembertől - huszonkilenc éven át - voltam igazgató. Egy kis szünettel: 1957-ben Kistarcsára internáltak. De nem Recskre kerültem, mert mintatanításra vártak Celldömölkre. Így jött értem a fekete Volga, és visszavitt az iskolámba. Ezt annak is köszönhettem, hogy elismert tanító voltam: 1952-ben, az első pedagógusnapon is kitüntettek. Amikor beindult a körzetesítési hullám, bezárták a pinkamindszenti felső tagozatot, én pedig Körmendre kerültem. Igazgatóhelyettest akartak csinálni belőlem, de én megköszöntem, és azt mondtam: nem, mert én már negyven évet tanítottam. Így lettem kollégiumi nevelőtanár, és amikor - 1975. március 25-én - betöltöttem a 60. évemet, bementem az igazgatóhoz: a mai naptól nyugdíjba mentem. De Szalai igazgató nem engedett, még 13 évig ott tartott.

Sanyi bácsi Pécsre kerülésének is van története. Azt mondja: 1987-ben, felesége halála után meg akarták őt házasítani . Ám nem akarta meggyalázni a feleségével eltöltött évtizedek emlékét, ezért költözött Pécsre a lányához, aki a Zipernowsky szakközépiskolában tanított. Ugyanitt, az iskola kollégiumában lett ezután négy évig nevelőtanár. Majd egykori igazgatója átcsábította őt a Pollack kollégiumába. Kezdetben nevelőnek, de mivel az étkeztetéssel sok zűr volt, felkérte az étterem vezetésére. Ennek már tizennyolc éve...

Sanyi bácsi élete kész történelem, órákat tudna mesélni arról, mi minden történt meg vele. Például a háborúról: 1942. május 5-ére hívták be katonai szolgálatra, előtte a titkos irattárban dolgozott. Mivel akkor született meg Gyöngyi lánya, ezért az őrnagy, aki az irattárat vezette, elintézte, ne menjen ki a frontra. A többiek másnap vonultak, és mind egy szálig odavesztek a Don-kanyarban...

Sanyi bácsi átélte a dualizmust, a Tanácsköztársaságot, a Horthy-korszakot, a Rákosi- és a Kádár-rendszert. Sajátos humorral teszi hozzá: És a demokráciának csúfolt mostani rendszert.

Szerinte a kisemberek leginkább Kádár idejében tudtak boldogulni. Azt pedig szinte magának meséli, hogy kitűnő emlékezete miatt sok olyan embert ismer, aki az elmúlt évtizedekben szélkakasként viselkedett...

A halál gondolata nem foglalkoztatja. Ahogyan a szuhai kántor mondja: ritka ember, aki a halált elkerüli, minden ember meghal, talán egyszer én is.

A hosszú élet titkát Sanyi bácsi esetében nem nehéz megfejteni: rendszeres mozgás és a sok szellemi munka.

"Reggelente elmegyek a hetes misére, majd itthon segítek a háztartási munkában: takarítok, vasalok, mosogatok. Sokat olvasok, nagyon szeretek rejtvényt fejteni, pasziánszozni. Délelőtt átmegyek a kollégiumba, délután régi magyar filmeket nézek, este meghallgatom a tízes híreket, és lefekszem. És sokat imádkozom: naponta hétszer mondom el a rózsafüzért."

A legelső Hogyan jutott eszükbe az Öreg? kérdésre egyszerre és szó szerint egyforma válasz érkezik: nem eszükbe jutott, mert egyszerűen nem lehet őt elfelejteni, hiszen ő volt a Tanár .

Mindennek megértéséhez némi politikát csempésznek mondandójukba. A hetvenes évek végén járunk, Tompa Pista és osztálytársai tízévesen szakadtak ki a családból, mert az iskolák körzetesítését rendelte el a kommunista párt, és azt, hogy a diákoknak kollégiumban kell lakniuk.

Szarvaskend, Nádasd, Sárfimizdó: ezek a falvak és szüleink alig hat-nyolc kilométerre voltak tőlünk. Mégis: csak hétvégéken láthattuk őket, akkor mehettünk haza. Ráadásul minden második szombaton tanítás is volt. Azokon a hétvégéken éppen csak hogy hazaértünk, másnap délelőtt elmentünk misére, délután meg már utazhattunk vissza a kollégiumba , meséli Bejczi Károly.

Nem csoda, hogy összekovácsolódott a csapat a négy év alatt, olyannyira, hogy ők ötévente rendszeresen megtartják az osztálytalálkozókat. S persze mindig felemlegetik az Öreget, vagyis Kömlői Sándort. Akiről azért volt hírük, mert a vasi fiúk korábban jártak Pécsett.

Huszonkét évvel ezelőtt megnősültem, Pécsett voltam nászúton. Azt tudtam, hogy az Öreg elköltözött a baranyai megyeszékhelyre, és az egyik szakközépiskolában nevelőtanár. Amikor bementem hozzá, rögtön megismert. Azt kérdezte: Karcsi, mit keresel te itt? , idézi fel a történetet Bejczi Károly.

Tíz évvel később Tompa Pista fuvarban járt Pécsett. Maga mellé ültette Vörös Zsoltot, ők is bekopogtak az Öreghez, ám azóta, vagyis immáron egy évtizede nem volt hírük tanáruk felől. Illetve annyi, hogy egyik osztálytársuk tavaly ősszel levelet írt, melyre válaszolt is Kömlői Sándor. A hónapokkal ezelőtti nagy találkozás fő szervezője, Bejczi Károly azért elárulja, hogy volt egy kis csalás a dologban.

Szarvaskend alpolgármestereként megkértem a hivatal egyik dolgozóját, nézzen utána az országos nyilvántartásban: él-e még a mi tanárunk?

Bizony él, és kitűnő egészségnek örvend, ezt mi is tanúsíthatjuk: nemrégiben felkerestük munkahelyén, a pécsi Pollack Mihály Műszaki Szakközépiskola kollégiumában Kömlői Sándort.

Az ebédlőben találkoztunk, ugyanott, ahol leültette és megebédeltette a négy fickót , akik meglepetésszerűen meglátogatták őt. Az egykori körmendi kollégisták jól mondták: Sanyi bácsin semmit nem fogott az idő. Hamiskás mosollyal felel kérdéseinkre, és évre, napra pontosan emlékszik mindenre, ami vele megtörtént.

Szegény családban születtem, öten voltunk testvérek, legfiatalabbként én tanulhattam tovább. A falu főjegyzőjének köszönhetem, hogy bekerülhettem a ciszterci rend egri gimnáziumába. Természetesen pap akartam lenni, de eltérítettek a lányok. Emlékszem, kukoricát daráltunk, és amikor összeért az ujjunk, megbizsergett bennem valami. Az érseki tanítóképzőben 1935-ben végeztem, és a Borsod megyei Arlóban kezdtem el kántortanítóskodni. Jól jövedelmező állásom volt: a 132 pengős tanítói fizetés mellé - a kántori teendők ellátásáért - 1074 (!) pengőt kaptam. 1947-ig voltam Arlón, majd el kellett jönnöm onnan. Akkor gondoltam ki, hogy az ország másik végébe akarok menni. Három településen ajánlottak állást, én Pinkamindszentet választottam. Április 13-án érkeztem a faluba, majd tüdővészben meghalt az igazgató, és szeptembertől - huszonkilenc éven át - voltam igazgató. Egy kis szünettel: 1957-ben Kistarcsára internáltak. De nem Recskre kerültem, mert mintatanításra vártak Celldömölkre. Így jött értem a fekete Volga, és visszavitt az iskolámba. Ezt annak is köszönhettem, hogy elismert tanító voltam: 1952-ben, az első pedagógusnapon is kitüntettek. Amikor beindult a körzetesítési hullám, bezárták a pinkamindszenti felső tagozatot, én pedig Körmendre kerültem. Igazgatóhelyettest akartak csinálni belőlem, de én megköszöntem, és azt mondtam: nem, mert én már negyven évet tanítottam. Így lettem kollégiumi nevelőtanár, és amikor - 1975. március 25-én - betöltöttem a 60. évemet, bementem az igazgatóhoz: a mai naptól nyugdíjba mentem. De Szalai igazgató nem engedett, még 13 évig ott tartott.

Sanyi bácsi Pécsre kerülésének is van története. Azt mondja: 1987-ben, felesége halála után meg akarták őt házasítani . Ám nem akarta meggyalázni a feleségével eltöltött évtizedek emlékét, ezért költözött Pécsre a lányához, aki a Zipernowsky szakközépiskolában tanított. Ugyanitt, az iskola kollégiumában lett ezután négy évig nevelőtanár. Majd egykori igazgatója átcsábította őt a Pollack kollégiumába. Kezdetben nevelőnek, de mivel az étkeztetéssel sok zűr volt, felkérte az étterem vezetésére. Ennek már tizennyolc éve...

Sanyi bácsi élete kész történelem, órákat tudna mesélni arról, mi minden történt meg vele. Például a háborúról: 1942. május 5-ére hívták be katonai szolgálatra, előtte a titkos irattárban dolgozott. Mivel akkor született meg Gyöngyi lánya, ezért az őrnagy, aki az irattárat vezette, elintézte, ne menjen ki a frontra. A többiek másnap vonultak, és mind egy szálig odavesztek a Don-kanyarban...

Sanyi bácsi átélte a dualizmust, a Tanácsköztársaságot, a Horthy-korszakot, a Rákosi- és a Kádár-rendszert. Sajátos humorral teszi hozzá: És a demokráciának csúfolt mostani rendszert.

Szerinte a kisemberek leginkább Kádár idejében tudtak boldogulni. Azt pedig szinte magának meséli, hogy kitűnő emlékezete miatt sok olyan embert ismer, aki az elmúlt évtizedekben szélkakasként viselkedett...

A halál gondolata nem foglalkoztatja. Ahogyan a szuhai kántor mondja: ritka ember, aki a halált elkerüli, minden ember meghal, talán egyszer én is.

A hosszú élet titkát Sanyi bácsi esetében nem nehéz megfejteni: rendszeres mozgás és a sok szellemi munka.

"Reggelente elmegyek a hetes misére, majd itthon segítek a háztartási munkában: takarítok, vasalok, mosogatok. Sokat olvasok, nagyon szeretek rejtvényt fejteni, pasziánszozni. Délelőtt átmegyek a kollégiumba, délután régi magyar filmeket nézek, este meghallgatom a tízes híreket, és lefekszem. És sokat imádkozom: naponta hétszer mondom el a rózsafüzért."

A legelső Hogyan jutott eszükbe az Öreg? kérdésre egyszerre és szó szerint egyforma válasz érkezik: nem eszükbe jutott, mert egyszerűen nem lehet őt elfelejteni, hiszen ő volt a Tanár .

Mindennek megértéséhez némi politikát csempésznek mondandójukba. A hetvenes évek végén járunk, Tompa Pista és osztálytársai tízévesen szakadtak ki a családból, mert az iskolák körzetesítését rendelte el a kommunista párt, és azt, hogy a diákoknak kollégiumban kell lakniuk.

Szarvaskend, Nádasd, Sárfimizdó: ezek a falvak és szüleink alig hat-nyolc kilométerre voltak tőlünk. Mégis: csak hétvégéken láthattuk őket, akkor mehettünk haza. Ráadásul minden második szombaton tanítás is volt. Azokon a hétvégéken éppen csak hogy hazaértünk, másnap délelőtt elmentünk misére, délután meg már utazhattunk vissza a kollégiumba , meséli Bejczi Károly.

Nem csoda, hogy összekovácsolódott a csapat a négy év alatt, olyannyira, hogy ők ötévente rendszeresen megtartják az osztálytalálkozókat. S persze mindig felemlegetik az Öreget, vagyis Kömlői Sándort. Akiről azért volt hírük, mert a vasi fiúk korábban jártak Pécsett.

Huszonkét évvel ezelőtt megnősültem, Pécsett voltam nászúton. Azt tudtam, hogy az Öreg elköltözött a baranyai megyeszékhelyre, és az egyik szakközépiskolában nevelőtanár. Amikor bementem hozzá, rögtön megismert. Azt kérdezte: Karcsi, mit keresel te itt? , idézi fel a történetet Bejczi Károly.

Tíz évvel később Tompa Pista fuvarban járt Pécsett. Maga mellé ültette Vörös Zsoltot, ők is bekopogtak az Öreghez, ám azóta, vagyis immáron egy évtizede nem volt hírük tanáruk felől. Illetve annyi, hogy egyik osztálytársuk tavaly ősszel levelet írt, melyre válaszolt is Kömlői Sándor. A hónapokkal ezelőtti nagy találkozás fő szervezője, Bejczi Károly azért elárulja, hogy volt egy kis csalás a dologban.

Szarvaskend alpolgármestereként megkértem a hivatal egyik dolgozóját, nézzen utána az országos nyilvántartásban: él-e még a mi tanárunk?

Bizony él, és kitűnő egészségnek örvend, ezt mi is tanúsíthatjuk: nemrégiben felkerestük munkahelyén, a pécsi Pollack Mihály Műszaki Szakközépiskola kollégiumában Kömlői Sándort.

Az ebédlőben találkoztunk, ugyanott, ahol leültette és megebédeltette a négy fickót , akik meglepetésszerűen meglátogatták őt. Az egykori körmendi kollégisták jól mondták: Sanyi bácsin semmit nem fogott az idő. Hamiskás mosollyal felel kérdéseinkre, és évre, napra pontosan emlékszik mindenre, ami vele megtörtént.

Szegény családban születtem, öten voltunk testvérek, legfiatalabbként én tanulhattam tovább. A falu főjegyzőjének köszönhetem, hogy bekerülhettem a ciszterci rend egri gimnáziumába. Természetesen pap akartam lenni, de eltérítettek a lányok. Emlékszem, kukoricát daráltunk, és amikor összeért az ujjunk, megbizsergett bennem valami. Az érseki tanítóképzőben 1935-ben végeztem, és a Borsod megyei Arlóban kezdtem el kántortanítóskodni. Jól jövedelmező állásom volt: a 132 pengős tanítói fizetés mellé - a kántori teendők ellátásáért - 1074 (!) pengőt kaptam. 1947-ig voltam Arlón, majd el kellett jönnöm onnan. Akkor gondoltam ki, hogy az ország másik végébe akarok menni. Három településen ajánlottak állást, én Pinkamindszentet választottam. Április 13-án érkeztem a faluba, majd tüdővészben meghalt az igazgató, és szeptembertől - huszonkilenc éven át - voltam igazgató. Egy kis szünettel: 1957-ben Kistarcsára internáltak. De nem Recskre kerültem, mert mintatanításra vártak Celldömölkre. Így jött értem a fekete Volga, és visszavitt az iskolámba. Ezt annak is köszönhettem, hogy elismert tanító voltam: 1952-ben, az első pedagógusnapon is kitüntettek. Amikor beindult a körzetesítési hullám, bezárták a pinkamindszenti felső tagozatot, én pedig Körmendre kerültem. Igazgatóhelyettest akartak csinálni belőlem, de én megköszöntem, és azt mondtam: nem, mert én már negyven évet tanítottam. Így lettem kollégiumi nevelőtanár, és amikor - 1975. március 25-én - betöltöttem a 60. évemet, bementem az igazgatóhoz: a mai naptól nyugdíjba mentem. De Szalai igazgató nem engedett, még 13 évig ott tartott.

Sanyi bácsi Pécsre kerülésének is van története. Azt mondja: 1987-ben, felesége halála után meg akarták őt házasítani . Ám nem akarta meggyalázni a feleségével eltöltött évtizedek emlékét, ezért költözött Pécsre a lányához, aki a Zipernowsky szakközépiskolában tanított. Ugyanitt, az iskola kollégiumában lett ezután négy évig nevelőtanár. Majd egykori igazgatója átcsábította őt a Pollack kollégiumába. Kezdetben nevelőnek, de mivel az étkeztetéssel sok zűr volt, felkérte az étterem vezetésére. Ennek már tizennyolc éve...

Sanyi bácsi élete kész történelem, órákat tudna mesélni arról, mi minden történt meg vele. Például a háborúról: 1942. május 5-ére hívták be katonai szolgálatra, előtte a titkos irattárban dolgozott. Mivel akkor született meg Gyöngyi lánya, ezért az őrnagy, aki az irattárat vezette, elintézte, ne menjen ki a frontra. A többiek másnap vonultak, és mind egy szálig odavesztek a Don-kanyarban...

Sanyi bácsi átélte a dualizmust, a Tanácsköztársaságot, a Horthy-korszakot, a Rákosi- és a Kádár-rendszert. Sajátos humorral teszi hozzá: És a demokráciának csúfolt mostani rendszert.

Szerinte a kisemberek leginkább Kádár idejében tudtak boldogulni. Azt pedig szinte magának meséli, hogy kitűnő emlékezete miatt sok olyan embert ismer, aki az elmúlt évtizedekben szélkakasként viselkedett...

A halál gondolata nem foglalkoztatja. Ahogyan a szuhai kántor mondja: ritka ember, aki a halált elkerüli, minden ember meghal, talán egyszer én is.

A hosszú élet titkát Sanyi bácsi esetében nem nehéz megfejteni: rendszeres mozgás és a sok szellemi munka.

"Reggelente elmegyek a hetes misére, majd itthon segítek a háztartási munkában: takarítok, vasalok, mosogatok. Sokat olvasok, nagyon szeretek rejtvényt fejteni, pasziánszozni. Délelőtt átmegyek a kollégiumba, délután régi magyar filmeket nézek, este meghallgatom a tízes híreket, és lefekszem. És sokat imádkozom: naponta hétszer mondom el a rózsafüzért."

Mindennek megértéséhez némi politikát csempésznek mondandójukba. A hetvenes évek végén járunk, Tompa Pista és osztálytársai tízévesen szakadtak ki a családból, mert az iskolák körzetesítését rendelte el a kommunista párt, és azt, hogy a diákoknak kollégiumban kell lakniuk.

Szarvaskend, Nádasd, Sárfimizdó: ezek a falvak és szüleink alig hat-nyolc kilométerre voltak tőlünk. Mégis: csak hétvégéken láthattuk őket, akkor mehettünk haza. Ráadásul minden második szombaton tanítás is volt. Azokon a hétvégéken éppen csak hogy hazaértünk, másnap délelőtt elmentünk misére, délután meg már utazhattunk vissza a kollégiumba , meséli Bejczi Károly.

Nem csoda, hogy összekovácsolódott a csapat a négy év alatt, olyannyira, hogy ők ötévente rendszeresen megtartják az osztálytalálkozókat. S persze mindig felemlegetik az Öreget, vagyis Kömlői Sándort. Akiről azért volt hírük, mert a vasi fiúk korábban jártak Pécsett.

Huszonkét évvel ezelőtt megnősültem, Pécsett voltam nászúton. Azt tudtam, hogy az Öreg elköltözött a baranyai megyeszékhelyre, és az egyik szakközépiskolában nevelőtanár. Amikor bementem hozzá, rögtön megismert. Azt kérdezte: Karcsi, mit keresel te itt? , idézi fel a történetet Bejczi Károly.

Tíz évvel később Tompa Pista fuvarban járt Pécsett. Maga mellé ültette Vörös Zsoltot, ők is bekopogtak az Öreghez, ám azóta, vagyis immáron egy évtizede nem volt hírük tanáruk felől. Illetve annyi, hogy egyik osztálytársuk tavaly ősszel levelet írt, melyre válaszolt is Kömlői Sándor. A hónapokkal ezelőtti nagy találkozás fő szervezője, Bejczi Károly azért elárulja, hogy volt egy kis csalás a dologban.

Szarvaskend alpolgármestereként megkértem a hivatal egyik dolgozóját, nézzen utána az országos nyilvántartásban: él-e még a mi tanárunk?

Bizony él, és kitűnő egészségnek örvend, ezt mi is tanúsíthatjuk: nemrégiben felkerestük munkahelyén, a pécsi Pollack Mihály Műszaki Szakközépiskola kollégiumában Kömlői Sándort.

Az ebédlőben találkoztunk, ugyanott, ahol leültette és megebédeltette a négy fickót , akik meglepetésszerűen meglátogatták őt. Az egykori körmendi kollégisták jól mondták: Sanyi bácsin semmit nem fogott az idő. Hamiskás mosollyal felel kérdéseinkre, és évre, napra pontosan emlékszik mindenre, ami vele megtörtént.

Szegény családban születtem, öten voltunk testvérek, legfiatalabbként én tanulhattam tovább. A falu főjegyzőjének köszönhetem, hogy bekerülhettem a ciszterci rend egri gimnáziumába. Természetesen pap akartam lenni, de eltérítettek a lányok. Emlékszem, kukoricát daráltunk, és amikor összeért az ujjunk, megbizsergett bennem valami. Az érseki tanítóképzőben 1935-ben végeztem, és a Borsod megyei Arlóban kezdtem el kántortanítóskodni. Jól jövedelmező állásom volt: a 132 pengős tanítói fizetés mellé - a kántori teendők ellátásáért - 1074 (!) pengőt kaptam. 1947-ig voltam Arlón, majd el kellett jönnöm onnan. Akkor gondoltam ki, hogy az ország másik végébe akarok menni. Három településen ajánlottak állást, én Pinkamindszentet választottam. Április 13-án érkeztem a faluba, majd tüdővészben meghalt az igazgató, és szeptembertől - huszonkilenc éven át - voltam igazgató. Egy kis szünettel: 1957-ben Kistarcsára internáltak. De nem Recskre kerültem, mert mintatanításra vártak Celldömölkre. Így jött értem a fekete Volga, és visszavitt az iskolámba. Ezt annak is köszönhettem, hogy elismert tanító voltam: 1952-ben, az első pedagógusnapon is kitüntettek. Amikor beindult a körzetesítési hullám, bezárták a pinkamindszenti felső tagozatot, én pedig Körmendre kerültem. Igazgatóhelyettest akartak csinálni belőlem, de én megköszöntem, és azt mondtam: nem, mert én már negyven évet tanítottam. Így lettem kollégiumi nevelőtanár, és amikor - 1975. március 25-én - betöltöttem a 60. évemet, bementem az igazgatóhoz: a mai naptól nyugdíjba mentem. De Szalai igazgató nem engedett, még 13 évig ott tartott.

Sanyi bácsi Pécsre kerülésének is van története. Azt mondja: 1987-ben, felesége halála után meg akarták őt házasítani . Ám nem akarta meggyalázni a feleségével eltöltött évtizedek emlékét, ezért költözött Pécsre a lányához, aki a Zipernowsky szakközépiskolában tanított. Ugyanitt, az iskola kollégiumában lett ezután négy évig nevelőtanár. Majd egykori igazgatója átcsábította őt a Pollack kollégiumába. Kezdetben nevelőnek, de mivel az étkeztetéssel sok zűr volt, felkérte az étterem vezetésére. Ennek már tizennyolc éve...

Sanyi bácsi élete kész történelem, órákat tudna mesélni arról, mi minden történt meg vele. Például a háborúról: 1942. május 5-ére hívták be katonai szolgálatra, előtte a titkos irattárban dolgozott. Mivel akkor született meg Gyöngyi lánya, ezért az őrnagy, aki az irattárat vezette, elintézte, ne menjen ki a frontra. A többiek másnap vonultak, és mind egy szálig odavesztek a Don-kanyarban...

Sanyi bácsi átélte a dualizmust, a Tanácsköztársaságot, a Horthy-korszakot, a Rákosi- és a Kádár-rendszert. Sajátos humorral teszi hozzá: És a demokráciának csúfolt mostani rendszert.

Szerinte a kisemberek leginkább Kádár idejében tudtak boldogulni. Azt pedig szinte magának meséli, hogy kitűnő emlékezete miatt sok olyan embert ismer, aki az elmúlt évtizedekben szélkakasként viselkedett...

A halál gondolata nem foglalkoztatja. Ahogyan a szuhai kántor mondja: ritka ember, aki a halált elkerüli, minden ember meghal, talán egyszer én is.

A hosszú élet titkát Sanyi bácsi esetében nem nehéz megfejteni: rendszeres mozgás és a sok szellemi munka.

"Reggelente elmegyek a hetes misére, majd itthon segítek a háztartási munkában: takarítok, vasalok, mosogatok. Sokat olvasok, nagyon szeretek rejtvényt fejteni, pasziánszozni. Délelőtt átmegyek a kollégiumba, délután régi magyar filmeket nézek, este meghallgatom a tízes híreket, és lefekszem. És sokat imádkozom: naponta hétszer mondom el a rózsafüzért."

Mindennek megértéséhez némi politikát csempésznek mondandójukba. A hetvenes évek végén járunk, Tompa Pista és osztálytársai tízévesen szakadtak ki a családból, mert az iskolák körzetesítését rendelte el a kommunista párt, és azt, hogy a diákoknak kollégiumban kell lakniuk.

Szarvaskend, Nádasd, Sárfimizdó: ezek a falvak és szüleink alig hat-nyolc kilométerre voltak tőlünk. Mégis: csak hétvégéken láthattuk őket, akkor mehettünk haza. Ráadásul minden második szombaton tanítás is volt. Azokon a hétvégéken éppen csak hogy hazaértünk, másnap délelőtt elmentünk misére, délután meg már utazhattunk vissza a kollégiumba , meséli Bejczi Károly.

Nem csoda, hogy összekovácsolódott a csapat a négy év alatt, olyannyira, hogy ők ötévente rendszeresen megtartják az osztálytalálkozókat. S persze mindig felemlegetik az Öreget, vagyis Kömlői Sándort. Akiről azért volt hírük, mert a vasi fiúk korábban jártak Pécsett.

Huszonkét évvel ezelőtt megnősültem, Pécsett voltam nászúton. Azt tudtam, hogy az Öreg elköltözött a baranyai megyeszékhelyre, és az egyik szakközépiskolában nevelőtanár. Amikor bementem hozzá, rögtön megismert. Azt kérdezte: Karcsi, mit keresel te itt? , idézi fel a történetet Bejczi Károly.

Tíz évvel később Tompa Pista fuvarban járt Pécsett. Maga mellé ültette Vörös Zsoltot, ők is bekopogtak az Öreghez, ám azóta, vagyis immáron egy évtizede nem volt hírük tanáruk felől. Illetve annyi, hogy egyik osztálytársuk tavaly ősszel levelet írt, melyre válaszolt is Kömlői Sándor. A hónapokkal ezelőtti nagy találkozás fő szervezője, Bejczi Károly azért elárulja, hogy volt egy kis csalás a dologban.

Szarvaskend alpolgármestereként megkértem a hivatal egyik dolgozóját, nézzen utána az országos nyilvántartásban: él-e még a mi tanárunk?

Bizony él, és kitűnő egészségnek örvend, ezt mi is tanúsíthatjuk: nemrégiben felkerestük munkahelyén, a pécsi Pollack Mihály Műszaki Szakközépiskola kollégiumában Kömlői Sándort.

Az ebédlőben találkoztunk, ugyanott, ahol leültette és megebédeltette a négy fickót , akik meglepetésszerűen meglátogatták őt. Az egykori körmendi kollégisták jól mondták: Sanyi bácsin semmit nem fogott az idő. Hamiskás mosollyal felel kérdéseinkre, és évre, napra pontosan emlékszik mindenre, ami vele megtörtént.

Szegény családban születtem, öten voltunk testvérek, legfiatalabbként én tanulhattam tovább. A falu főjegyzőjének köszönhetem, hogy bekerülhettem a ciszterci rend egri gimnáziumába. Természetesen pap akartam lenni, de eltérítettek a lányok. Emlékszem, kukoricát daráltunk, és amikor összeért az ujjunk, megbizsergett bennem valami. Az érseki tanítóképzőben 1935-ben végeztem, és a Borsod megyei Arlóban kezdtem el kántortanítóskodni. Jól jövedelmező állásom volt: a 132 pengős tanítói fizetés mellé - a kántori teendők ellátásáért - 1074 (!) pengőt kaptam. 1947-ig voltam Arlón, majd el kellett jönnöm onnan. Akkor gondoltam ki, hogy az ország másik végébe akarok menni. Három településen ajánlottak állást, én Pinkamindszentet választottam. Április 13-án érkeztem a faluba, majd tüdővészben meghalt az igazgató, és szeptembertől - huszonkilenc éven át - voltam igazgató. Egy kis szünettel: 1957-ben Kistarcsára internáltak. De nem Recskre kerültem, mert mintatanításra vártak Celldömölkre. Így jött értem a fekete Volga, és visszavitt az iskolámba. Ezt annak is köszönhettem, hogy elismert tanító voltam: 1952-ben, az első pedagógusnapon is kitüntettek. Amikor beindult a körzetesítési hullám, bezárták a pinkamindszenti felső tagozatot, én pedig Körmendre kerültem. Igazgatóhelyettest akartak csinálni belőlem, de én megköszöntem, és azt mondtam: nem, mert én már negyven évet tanítottam. Így lettem kollégiumi nevelőtanár, és amikor - 1975. március 25-én - betöltöttem a 60. évemet, bementem az igazgatóhoz: a mai naptól nyugdíjba mentem. De Szalai igazgató nem engedett, még 13 évig ott tartott.

Sanyi bácsi Pécsre kerülésének is van története. Azt mondja: 1987-ben, felesége halála után meg akarták őt házasítani . Ám nem akarta meggyalázni a feleségével eltöltött évtizedek emlékét, ezért költözött Pécsre a lányához, aki a Zipernowsky szakközépiskolában tanított. Ugyanitt, az iskola kollégiumában lett ezután négy évig nevelőtanár. Majd egykori igazgatója átcsábította őt a Pollack kollégiumába. Kezdetben nevelőnek, de mivel az étkeztetéssel sok zűr volt, felkérte az étterem vezetésére. Ennek már tizennyolc éve...

Sanyi bácsi élete kész történelem, órákat tudna mesélni arról, mi minden történt meg vele. Például a háborúról: 1942. május 5-ére hívták be katonai szolgálatra, előtte a titkos irattárban dolgozott. Mivel akkor született meg Gyöngyi lánya, ezért az őrnagy, aki az irattárat vezette, elintézte, ne menjen ki a frontra. A többiek másnap vonultak, és mind egy szálig odavesztek a Don-kanyarban...

Sanyi bácsi átélte a dualizmust, a Tanácsköztársaságot, a Horthy-korszakot, a Rákosi- és a Kádár-rendszert. Sajátos humorral teszi hozzá: És a demokráciának csúfolt mostani rendszert.

Szerinte a kisemberek leginkább Kádár idejében tudtak boldogulni. Azt pedig szinte magának meséli, hogy kitűnő emlékezete miatt sok olyan embert ismer, aki az elmúlt évtizedekben szélkakasként viselkedett...

A halál gondolata nem foglalkoztatja. Ahogyan a szuhai kántor mondja: ritka ember, aki a halált elkerüli, minden ember meghal, talán egyszer én is.

A hosszú élet titkát Sanyi bácsi esetében nem nehéz megfejteni: rendszeres mozgás és a sok szellemi munka.

"Reggelente elmegyek a hetes misére, majd itthon segítek a háztartási munkában: takarítok, vasalok, mosogatok. Sokat olvasok, nagyon szeretek rejtvényt fejteni, pasziánszozni. Délelőtt átmegyek a kollégiumba, délután régi magyar filmeket nézek, este meghallgatom a tízes híreket, és lefekszem. És sokat imádkozom: naponta hétszer mondom el a rózsafüzért."

Szarvaskend, Nádasd, Sárfimizdó: ezek a falvak és szüleink alig hat-nyolc kilométerre voltak tőlünk. Mégis: csak hétvégéken láthattuk őket, akkor mehettünk haza. Ráadásul minden második szombaton tanítás is volt. Azokon a hétvégéken éppen csak hogy hazaértünk, másnap délelőtt elmentünk misére, délután meg már utazhattunk vissza a kollégiumba , meséli Bejczi Károly.

Nem csoda, hogy összekovácsolódott a csapat a négy év alatt, olyannyira, hogy ők ötévente rendszeresen megtartják az osztálytalálkozókat. S persze mindig felemlegetik az Öreget, vagyis Kömlői Sándort. Akiről azért volt hírük, mert a vasi fiúk korábban jártak Pécsett.

Huszonkét évvel ezelőtt megnősültem, Pécsett voltam nászúton. Azt tudtam, hogy az Öreg elköltözött a baranyai megyeszékhelyre, és az egyik szakközépiskolában nevelőtanár. Amikor bementem hozzá, rögtön megismert. Azt kérdezte: Karcsi, mit keresel te itt? , idézi fel a történetet Bejczi Károly.

Tíz évvel később Tompa Pista fuvarban járt Pécsett. Maga mellé ültette Vörös Zsoltot, ők is bekopogtak az Öreghez, ám azóta, vagyis immáron egy évtizede nem volt hírük tanáruk felől. Illetve annyi, hogy egyik osztálytársuk tavaly ősszel levelet írt, melyre válaszolt is Kömlői Sándor. A hónapokkal ezelőtti nagy találkozás fő szervezője, Bejczi Károly azért elárulja, hogy volt egy kis csalás a dologban.

Szarvaskend alpolgármestereként megkértem a hivatal egyik dolgozóját, nézzen utána az országos nyilvántartásban: él-e még a mi tanárunk?

Bizony él, és kitűnő egészségnek örvend, ezt mi is tanúsíthatjuk: nemrégiben felkerestük munkahelyén, a pécsi Pollack Mihály Műszaki Szakközépiskola kollégiumában Kömlői Sándort.

Az ebédlőben találkoztunk, ugyanott, ahol leültette és megebédeltette a négy fickót , akik meglepetésszerűen meglátogatták őt. Az egykori körmendi kollégisták jól mondták: Sanyi bácsin semmit nem fogott az idő. Hamiskás mosollyal felel kérdéseinkre, és évre, napra pontosan emlékszik mindenre, ami vele megtörtént.

Szegény családban születtem, öten voltunk testvérek, legfiatalabbként én tanulhattam tovább. A falu főjegyzőjének köszönhetem, hogy bekerülhettem a ciszterci rend egri gimnáziumába. Természetesen pap akartam lenni, de eltérítettek a lányok. Emlékszem, kukoricát daráltunk, és amikor összeért az ujjunk, megbizsergett bennem valami. Az érseki tanítóképzőben 1935-ben végeztem, és a Borsod megyei Arlóban kezdtem el kántortanítóskodni. Jól jövedelmező állásom volt: a 132 pengős tanítói fizetés mellé - a kántori teendők ellátásáért - 1074 (!) pengőt kaptam. 1947-ig voltam Arlón, majd el kellett jönnöm onnan. Akkor gondoltam ki, hogy az ország másik végébe akarok menni. Három településen ajánlottak állást, én Pinkamindszentet választottam. Április 13-án érkeztem a faluba, majd tüdővészben meghalt az igazgató, és szeptembertől - huszonkilenc éven át - voltam igazgató. Egy kis szünettel: 1957-ben Kistarcsára internáltak. De nem Recskre kerültem, mert mintatanításra vártak Celldömölkre. Így jött értem a fekete Volga, és visszavitt az iskolámba. Ezt annak is köszönhettem, hogy elismert tanító voltam: 1952-ben, az első pedagógusnapon is kitüntettek. Amikor beindult a körzetesítési hullám, bezárták a pinkamindszenti felső tagozatot, én pedig Körmendre kerültem. Igazgatóhelyettest akartak csinálni belőlem, de én megköszöntem, és azt mondtam: nem, mert én már negyven évet tanítottam. Így lettem kollégiumi nevelőtanár, és amikor - 1975. március 25-én - betöltöttem a 60. évemet, bementem az igazgatóhoz: a mai naptól nyugdíjba mentem. De Szalai igazgató nem engedett, még 13 évig ott tartott.

Sanyi bácsi Pécsre kerülésének is van története. Azt mondja: 1987-ben, felesége halála után meg akarták őt házasítani . Ám nem akarta meggyalázni a feleségével eltöltött évtizedek emlékét, ezért költözött Pécsre a lányához, aki a Zipernowsky szakközépiskolában tanított. Ugyanitt, az iskola kollégiumában lett ezután négy évig nevelőtanár. Majd egykori igazgatója átcsábította őt a Pollack kollégiumába. Kezdetben nevelőnek, de mivel az étkeztetéssel sok zűr volt, felkérte az étterem vezetésére. Ennek már tizennyolc éve...

Sanyi bácsi élete kész történelem, órákat tudna mesélni arról, mi minden történt meg vele. Például a háborúról: 1942. május 5-ére hívták be katonai szolgálatra, előtte a titkos irattárban dolgozott. Mivel akkor született meg Gyöngyi lánya, ezért az őrnagy, aki az irattárat vezette, elintézte, ne menjen ki a frontra. A többiek másnap vonultak, és mind egy szálig odavesztek a Don-kanyarban...

Sanyi bácsi átélte a dualizmust, a Tanácsköztársaságot, a Horthy-korszakot, a Rákosi- és a Kádár-rendszert. Sajátos humorral teszi hozzá: És a demokráciának csúfolt mostani rendszert.

Szerinte a kisemberek leginkább Kádár idejében tudtak boldogulni. Azt pedig szinte magának meséli, hogy kitűnő emlékezete miatt sok olyan embert ismer, aki az elmúlt évtizedekben szélkakasként viselkedett...

A halál gondolata nem foglalkoztatja. Ahogyan a szuhai kántor mondja: ritka ember, aki a halált elkerüli, minden ember meghal, talán egyszer én is.

A hosszú élet titkát Sanyi bácsi esetében nem nehéz megfejteni: rendszeres mozgás és a sok szellemi munka.

"Reggelente elmegyek a hetes misére, majd itthon segítek a háztartási munkában: takarítok, vasalok, mosogatok. Sokat olvasok, nagyon szeretek rejtvényt fejteni, pasziánszozni. Délelőtt átmegyek a kollégiumba, délután régi magyar filmeket nézek, este meghallgatom a tízes híreket, és lefekszem. És sokat imádkozom: naponta hétszer mondom el a rózsafüzért."

Szarvaskend, Nádasd, Sárfimizdó: ezek a falvak és szüleink alig hat-nyolc kilométerre voltak tőlünk. Mégis: csak hétvégéken láthattuk őket, akkor mehettünk haza. Ráadásul minden második szombaton tanítás is volt. Azokon a hétvégéken éppen csak hogy hazaértünk, másnap délelőtt elmentünk misére, délután meg már utazhattunk vissza a kollégiumba , meséli Bejczi Károly.

Nem csoda, hogy összekovácsolódott a csapat a négy év alatt, olyannyira, hogy ők ötévente rendszeresen megtartják az osztálytalálkozókat. S persze mindig felemlegetik az Öreget, vagyis Kömlői Sándort. Akiről azért volt hírük, mert a vasi fiúk korábban jártak Pécsett.

Huszonkét évvel ezelőtt megnősültem, Pécsett voltam nászúton. Azt tudtam, hogy az Öreg elköltözött a baranyai megyeszékhelyre, és az egyik szakközépiskolában nevelőtanár. Amikor bementem hozzá, rögtön megismert. Azt kérdezte: Karcsi, mit keresel te itt? , idézi fel a történetet Bejczi Károly.

Tíz évvel később Tompa Pista fuvarban járt Pécsett. Maga mellé ültette Vörös Zsoltot, ők is bekopogtak az Öreghez, ám azóta, vagyis immáron egy évtizede nem volt hírük tanáruk felől. Illetve annyi, hogy egyik osztálytársuk tavaly ősszel levelet írt, melyre válaszolt is Kömlői Sándor. A hónapokkal ezelőtti nagy találkozás fő szervezője, Bejczi Károly azért elárulja, hogy volt egy kis csalás a dologban.

Szarvaskend alpolgármestereként megkértem a hivatal egyik dolgozóját, nézzen utána az országos nyilvántartásban: él-e még a mi tanárunk?

Bizony él, és kitűnő egészségnek örvend, ezt mi is tanúsíthatjuk: nemrégiben felkerestük munkahelyén, a pécsi Pollack Mihály Műszaki Szakközépiskola kollégiumában Kömlői Sándort.

Az ebédlőben találkoztunk, ugyanott, ahol leültette és megebédeltette a négy fickót , akik meglepetésszerűen meglátogatták őt. Az egykori körmendi kollégisták jól mondták: Sanyi bácsin semmit nem fogott az idő. Hamiskás mosollyal felel kérdéseinkre, és évre, napra pontosan emlékszik mindenre, ami vele megtörtént.

Szegény családban születtem, öten voltunk testvérek, legfiatalabbként én tanulhattam tovább. A falu főjegyzőjének köszönhetem, hogy bekerülhettem a ciszterci rend egri gimnáziumába. Természetesen pap akartam lenni, de eltérítettek a lányok. Emlékszem, kukoricát daráltunk, és amikor összeért az ujjunk, megbizsergett bennem valami. Az érseki tanítóképzőben 1935-ben végeztem, és a Borsod megyei Arlóban kezdtem el kántortanítóskodni. Jól jövedelmező állásom volt: a 132 pengős tanítói fizetés mellé - a kántori teendők ellátásáért - 1074 (!) pengőt kaptam. 1947-ig voltam Arlón, majd el kellett jönnöm onnan. Akkor gondoltam ki, hogy az ország másik végébe akarok menni. Három településen ajánlottak állást, én Pinkamindszentet választottam. Április 13-án érkeztem a faluba, majd tüdővészben meghalt az igazgató, és szeptembertől - huszonkilenc éven át - voltam igazgató. Egy kis szünettel: 1957-ben Kistarcsára internáltak. De nem Recskre kerültem, mert mintatanításra vártak Celldömölkre. Így jött értem a fekete Volga, és visszavitt az iskolámba. Ezt annak is köszönhettem, hogy elismert tanító voltam: 1952-ben, az első pedagógusnapon is kitüntettek. Amikor beindult a körzetesítési hullám, bezárták a pinkamindszenti felső tagozatot, én pedig Körmendre kerültem. Igazgatóhelyettest akartak csinálni belőlem, de én megköszöntem, és azt mondtam: nem, mert én már negyven évet tanítottam. Így lettem kollégiumi nevelőtanár, és amikor - 1975. március 25-én - betöltöttem a 60. évemet, bementem az igazgatóhoz: a mai naptól nyugdíjba mentem. De Szalai igazgató nem engedett, még 13 évig ott tartott.

Sanyi bácsi Pécsre kerülésének is van története. Azt mondja: 1987-ben, felesége halála után meg akarták őt házasítani . Ám nem akarta meggyalázni a feleségével eltöltött évtizedek emlékét, ezért költözött Pécsre a lányához, aki a Zipernowsky szakközépiskolában tanított. Ugyanitt, az iskola kollégiumában lett ezután négy évig nevelőtanár. Majd egykori igazgatója átcsábította őt a Pollack kollégiumába. Kezdetben nevelőnek, de mivel az étkeztetéssel sok zűr volt, felkérte az étterem vezetésére. Ennek már tizennyolc éve...

Sanyi bácsi élete kész történelem, órákat tudna mesélni arról, mi minden történt meg vele. Például a háborúról: 1942. május 5-ére hívták be katonai szolgálatra, előtte a titkos irattárban dolgozott. Mivel akkor született meg Gyöngyi lánya, ezért az őrnagy, aki az irattárat vezette, elintézte, ne menjen ki a frontra. A többiek másnap vonultak, és mind egy szálig odavesztek a Don-kanyarban...

Sanyi bácsi átélte a dualizmust, a Tanácsköztársaságot, a Horthy-korszakot, a Rákosi- és a Kádár-rendszert. Sajátos humorral teszi hozzá: És a demokráciának csúfolt mostani rendszert.

Szerinte a kisemberek leginkább Kádár idejében tudtak boldogulni. Azt pedig szinte magának meséli, hogy kitűnő emlékezete miatt sok olyan embert ismer, aki az elmúlt évtizedekben szélkakasként viselkedett...

A halál gondolata nem foglalkoztatja. Ahogyan a szuhai kántor mondja: ritka ember, aki a halált elkerüli, minden ember meghal, talán egyszer én is.

A hosszú élet titkát Sanyi bácsi esetében nem nehéz megfejteni: rendszeres mozgás és a sok szellemi munka.

"Reggelente elmegyek a hetes misére, majd itthon segítek a háztartási munkában: takarítok, vasalok, mosogatok. Sokat olvasok, nagyon szeretek rejtvényt fejteni, pasziánszozni. Délelőtt átmegyek a kollégiumba, délután régi magyar filmeket nézek, este meghallgatom a tízes híreket, és lefekszem. És sokat imádkozom: naponta hétszer mondom el a rózsafüzért."

Nem csoda, hogy összekovácsolódott a csapat a négy év alatt, olyannyira, hogy ők ötévente rendszeresen megtartják az osztálytalálkozókat. S persze mindig felemlegetik az Öreget, vagyis Kömlői Sándort. Akiről azért volt hírük, mert a vasi fiúk korábban jártak Pécsett.

Huszonkét évvel ezelőtt megnősültem, Pécsett voltam nászúton. Azt tudtam, hogy az Öreg elköltözött a baranyai megyeszékhelyre, és az egyik szakközépiskolában nevelőtanár. Amikor bementem hozzá, rögtön megismert. Azt kérdezte: Karcsi, mit keresel te itt? , idézi fel a történetet Bejczi Károly.

Tíz évvel később Tompa Pista fuvarban járt Pécsett. Maga mellé ültette Vörös Zsoltot, ők is bekopogtak az Öreghez, ám azóta, vagyis immáron egy évtizede nem volt hírük tanáruk felől. Illetve annyi, hogy egyik osztálytársuk tavaly ősszel levelet írt, melyre válaszolt is Kömlői Sándor. A hónapokkal ezelőtti nagy találkozás fő szervezője, Bejczi Károly azért elárulja, hogy volt egy kis csalás a dologban.

Szarvaskend alpolgármestereként megkértem a hivatal egyik dolgozóját, nézzen utána az országos nyilvántartásban: él-e még a mi tanárunk?

Bizony él, és kitűnő egészségnek örvend, ezt mi is tanúsíthatjuk: nemrégiben felkerestük munkahelyén, a pécsi Pollack Mihály Műszaki Szakközépiskola kollégiumában Kömlői Sándort.

Az ebédlőben találkoztunk, ugyanott, ahol leültette és megebédeltette a négy fickót , akik meglepetésszerűen meglátogatták őt. Az egykori körmendi kollégisták jól mondták: Sanyi bácsin semmit nem fogott az idő. Hamiskás mosollyal felel kérdéseinkre, és évre, napra pontosan emlékszik mindenre, ami vele megtörtént.

Szegény családban születtem, öten voltunk testvérek, legfiatalabbként én tanulhattam tovább. A falu főjegyzőjének köszönhetem, hogy bekerülhettem a ciszterci rend egri gimnáziumába. Természetesen pap akartam lenni, de eltérítettek a lányok. Emlékszem, kukoricát daráltunk, és amikor összeért az ujjunk, megbizsergett bennem valami. Az érseki tanítóképzőben 1935-ben végeztem, és a Borsod megyei Arlóban kezdtem el kántortanítóskodni. Jól jövedelmező állásom volt: a 132 pengős tanítói fizetés mellé - a kántori teendők ellátásáért - 1074 (!) pengőt kaptam. 1947-ig voltam Arlón, majd el kellett jönnöm onnan. Akkor gondoltam ki, hogy az ország másik végébe akarok menni. Három településen ajánlottak állást, én Pinkamindszentet választottam. Április 13-án érkeztem a faluba, majd tüdővészben meghalt az igazgató, és szeptembertől - huszonkilenc éven át - voltam igazgató. Egy kis szünettel: 1957-ben Kistarcsára internáltak. De nem Recskre kerültem, mert mintatanításra vártak Celldömölkre. Így jött értem a fekete Volga, és visszavitt az iskolámba. Ezt annak is köszönhettem, hogy elismert tanító voltam: 1952-ben, az első pedagógusnapon is kitüntettek. Amikor beindult a körzetesítési hullám, bezárták a pinkamindszenti felső tagozatot, én pedig Körmendre kerültem. Igazgatóhelyettest akartak csinálni belőlem, de én megköszöntem, és azt mondtam: nem, mert én már negyven évet tanítottam. Így lettem kollégiumi nevelőtanár, és amikor - 1975. március 25-én - betöltöttem a 60. évemet, bementem az igazgatóhoz: a mai naptól nyugdíjba mentem. De Szalai igazgató nem engedett, még 13 évig ott tartott.

Sanyi bácsi Pécsre kerülésének is van története. Azt mondja: 1987-ben, felesége halála után meg akarták őt házasítani . Ám nem akarta meggyalázni a feleségével eltöltött évtizedek emlékét, ezért költözött Pécsre a lányához, aki a Zipernowsky szakközépiskolában tanított. Ugyanitt, az iskola kollégiumában lett ezután négy évig nevelőtanár. Majd egykori igazgatója átcsábította őt a Pollack kollégiumába. Kezdetben nevelőnek, de mivel az étkeztetéssel sok zűr volt, felkérte az étterem vezetésére. Ennek már tizennyolc éve...

Sanyi bácsi élete kész történelem, órákat tudna mesélni arról, mi minden történt meg vele. Például a háborúról: 1942. május 5-ére hívták be katonai szolgálatra, előtte a titkos irattárban dolgozott. Mivel akkor született meg Gyöngyi lánya, ezért az őrnagy, aki az irattárat vezette, elintézte, ne menjen ki a frontra. A többiek másnap vonultak, és mind egy szálig odavesztek a Don-kanyarban...

Sanyi bácsi átélte a dualizmust, a Tanácsköztársaságot, a Horthy-korszakot, a Rákosi- és a Kádár-rendszert. Sajátos humorral teszi hozzá: És a demokráciának csúfolt mostani rendszert.

Szerinte a kisemberek leginkább Kádár idejében tudtak boldogulni. Azt pedig szinte magának meséli, hogy kitűnő emlékezete miatt sok olyan embert ismer, aki az elmúlt évtizedekben szélkakasként viselkedett...

A halál gondolata nem foglalkoztatja. Ahogyan a szuhai kántor mondja: ritka ember, aki a halált elkerüli, minden ember meghal, talán egyszer én is.

A hosszú élet titkát Sanyi bácsi esetében nem nehéz megfejteni: rendszeres mozgás és a sok szellemi munka.

"Reggelente elmegyek a hetes misére, majd itthon segítek a háztartási munkában: takarítok, vasalok, mosogatok. Sokat olvasok, nagyon szeretek rejtvényt fejteni, pasziánszozni. Délelőtt átmegyek a kollégiumba, délután régi magyar filmeket nézek, este meghallgatom a tízes híreket, és lefekszem. És sokat imádkozom: naponta hétszer mondom el a rózsafüzért."

Nem csoda, hogy összekovácsolódott a csapat a négy év alatt, olyannyira, hogy ők ötévente rendszeresen megtartják az osztálytalálkozókat. S persze mindig felemlegetik az Öreget, vagyis Kömlői Sándort. Akiről azért volt hírük, mert a vasi fiúk korábban jártak Pécsett.

Huszonkét évvel ezelőtt megnősültem, Pécsett voltam nászúton. Azt tudtam, hogy az Öreg elköltözött a baranyai megyeszékhelyre, és az egyik szakközépiskolában nevelőtanár. Amikor bementem hozzá, rögtön megismert. Azt kérdezte: Karcsi, mit keresel te itt? , idézi fel a történetet Bejczi Károly.

Tíz évvel később Tompa Pista fuvarban járt Pécsett. Maga mellé ültette Vörös Zsoltot, ők is bekopogtak az Öreghez, ám azóta, vagyis immáron egy évtizede nem volt hírük tanáruk felől. Illetve annyi, hogy egyik osztálytársuk tavaly ősszel levelet írt, melyre válaszolt is Kömlői Sándor. A hónapokkal ezelőtti nagy találkozás fő szervezője, Bejczi Károly azért elárulja, hogy volt egy kis csalás a dologban.

Szarvaskend alpolgármestereként megkértem a hivatal egyik dolgozóját, nézzen utána az országos nyilvántartásban: él-e még a mi tanárunk?

Bizony él, és kitűnő egészségnek örvend, ezt mi is tanúsíthatjuk: nemrégiben felkerestük munkahelyén, a pécsi Pollack Mihály Műszaki Szakközépiskola kollégiumában Kömlői Sándort.

Az ebédlőben találkoztunk, ugyanott, ahol leültette és megebédeltette a négy fickót , akik meglepetésszerűen meglátogatták őt. Az egykori körmendi kollégisták jól mondták: Sanyi bácsin semmit nem fogott az idő. Hamiskás mosollyal felel kérdéseinkre, és évre, napra pontosan emlékszik mindenre, ami vele megtörtént.

Szegény családban születtem, öten voltunk testvérek, legfiatalabbként én tanulhattam tovább. A falu főjegyzőjének köszönhetem, hogy bekerülhettem a ciszterci rend egri gimnáziumába. Természetesen pap akartam lenni, de eltérítettek a lányok. Emlékszem, kukoricát daráltunk, és amikor összeért az ujjunk, megbizsergett bennem valami. Az érseki tanítóképzőben 1935-ben végeztem, és a Borsod megyei Arlóban kezdtem el kántortanítóskodni. Jól jövedelmező állásom volt: a 132 pengős tanítói fizetés mellé - a kántori teendők ellátásáért - 1074 (!) pengőt kaptam. 1947-ig voltam Arlón, majd el kellett jönnöm onnan. Akkor gondoltam ki, hogy az ország másik végébe akarok menni. Három településen ajánlottak állást, én Pinkamindszentet választottam. Április 13-án érkeztem a faluba, majd tüdővészben meghalt az igazgató, és szeptembertől - huszonkilenc éven át - voltam igazgató. Egy kis szünettel: 1957-ben Kistarcsára internáltak. De nem Recskre kerültem, mert mintatanításra vártak Celldömölkre. Így jött értem a fekete Volga, és visszavitt az iskolámba. Ezt annak is köszönhettem, hogy elismert tanító voltam: 1952-ben, az első pedagógusnapon is kitüntettek. Amikor beindult a körzetesítési hullám, bezárták a pinkamindszenti felső tagozatot, én pedig Körmendre kerültem. Igazgatóhelyettest akartak csinálni belőlem, de én megköszöntem, és azt mondtam: nem, mert én már negyven évet tanítottam. Így lettem kollégiumi nevelőtanár, és amikor - 1975. március 25-én - betöltöttem a 60. évemet, bementem az igazgatóhoz: a mai naptól nyugdíjba mentem. De Szalai igazgató nem engedett, még 13 évig ott tartott.

Sanyi bácsi Pécsre kerülésének is van története. Azt mondja: 1987-ben, felesége halála után meg akarták őt házasítani . Ám nem akarta meggyalázni a feleségével eltöltött évtizedek emlékét, ezért költözött Pécsre a lányához, aki a Zipernowsky szakközépiskolában tanított. Ugyanitt, az iskola kollégiumában lett ezután négy évig nevelőtanár. Majd egykori igazgatója átcsábította őt a Pollack kollégiumába. Kezdetben nevelőnek, de mivel az étkeztetéssel sok zűr volt, felkérte az étterem vezetésére. Ennek már tizennyolc éve...

Sanyi bácsi élete kész történelem, órákat tudna mesélni arról, mi minden történt meg vele. Például a háborúról: 1942. május 5-ére hívták be katonai szolgálatra, előtte a titkos irattárban dolgozott. Mivel akkor született meg Gyöngyi lánya, ezért az őrnagy, aki az irattárat vezette, elintézte, ne