Gaia: Gergye Krisztián és Tárnok Marica a Kőszegi Várszínházban

A kortárs-tánc-báb-színháznak aposztrofált összművészeti (vagy, a tárgyhoz illően, szinkretikus) Gaia először is jutalomjáték: Tárnok Maricáé. Ő Gaia, és kész: egyenlő a dús, gyermeki és vénséges vén, ártatlan és tapasztalt, folyton keletkező, teremtő-hullámzó-pöfékelő (szundikáló vulkán) őserővel. Ámulatba ejtő színész: papnő, istennő, clown, vásári komédiás, tragika, komika, dizőz, groteszk madár - minden. Sok az egyben - egy a sokban. És még bábszínész is: itt hol apró ember-marionett finom kezű mozdulatlan mozgatója ; hol óriási báb-héjjal táncol. Ezerszínű tehetségének jellege és minősége talán Weöres Sándoréhoz fogható. Amit Weöres Sándor tesz a szóval, azt teszi ő a testével, a mozdulataival, a tekintetével, a gesztusaival. És ugyanazt teszik mindketten a létezéssel. Ha innen nézzük, az a három fokú, ide-odavonszolható bumfordi lépcső Gaia-Tárnok Marica kezében eget-földet összekötő (vagy éppen hogy össze nem kötő) létrává teatralizálódik a színpadon. Ha meg máshonnan nézzük, akkor az a három fokú lépcső nem szolgálhat másra, csak arra, hogy a halálraítélt föllépkedjen rajta a vesztőhelyen: el egészen a maszktól-formától megszabadító, vacogtató végső pontig. A máshonnan nézéshez szükség van arra a bohóctréfának is fergeteges - még mindig van másik - szülési jelenetre, amelyben Gaia a legelképesztőbb tárgyakat hozza világra: a neonzöld fejű kefétől a valódi baltáig . Lám, eddig jutott a civilizáció. (Külön szép, ahogy valami kis ágszerűből dinoszaurusz kerekedik; de csak egy pillanatra. Gaia-Bóbita megunja és arrébb dobja.) Ha akarom, a tárgytobzódás puszta játék - és még posztmodern is -, ha akarom, tele van megrendítő jelentéssel. (Gyönyörű így is, úgy is.) A világra hozott balta például ebben a környezetben azonnal és akaratlanul Dosztojevszkijt - és vele az akarat, a szabadság, a személyiség (ki van a zsinór végén, van-e ott valaki), a felsőbb instancia (ki rángatja a zsinórt, rángatja-e valaki) kérdéseit veti föl. Innen csak egy lépés a vesztőhely: az élet - mint a halálra ítéltség kitágult pupillájú pillanata, egy másik Dosztojevszkij-regényben.

De hát ez is csak játék, hiszen az értelmezések száma végtelen - viszont az értelmezésnek tényleg vannak keretei és határai. Gergye Krisztián előadásaiban pont az a jó , hogy úgy vonja meg biztos kézzel a kereteket - itt például az egykor-talán-megvolt teljesség vágyát és képzetét ironikusan felkeltő Gaia-mítosszal -, hogy közben tág teret hagy az értelmezésnek, a befogadói játéknak. Nem mellesleg érzelmi hullámvasútba ülteti a közönséget. A Gaia-mozaik egyik legmegrendítőbb jelenetét eleinte fölbugyborékoló nevetés kíséri. Gaia-Tárnok Marica szőke parókában, sokszirmú fehér virágként hullámzó szoknyában (ellen-cuki, ellen-trendi, ellen-szexi, ilyesmi) megteremti magát Marylin Monroe-t (tenyere a térde előtt). Vagy a maszkot. Az ikont. Az ikon paródiáját. Aztán a zene elhallgat, és a Monroe-maszk a szemünk láttára hullik darabokra. Ami előtűnik: gyámoltalanság, rémület, kiszolgáltatottság, végtelen magány. Mint majd az apró, lélegző marionett-emberé, a színpad univerzumában.

Kulcsjelenet, amelyben Gaia-Tárnok Marica - a nagy, kövér varázsló néni - keresi az elveszett/ellopott mesét. (Mintha Hesse Üveggyöngyjáték című regényének Esőcsináló-fejezetéből érkezett volna, ellen-nagymamának.) Megint és megint nekiveselkedik - Hol volt, hol nem volt; hol voltam, hol nem voltam; hol vagyok, hol nem vagyok; hol, hol nem(...) -, ezer variációban rakosgatja egymás mellé azt a néhány szókavicsot, de az egészet csak nem sikerül elmondania. Illetve sikerül mégis. Paradox módon ma ez maga a mese: a mese keresése.

A kőszegi előadás valószínűleg csak megerősítette a mesekeresés érzetét - de több szempontból is új fejezetet nyitott a Gaia-történetben. A Jurisics-vár lovagtermének színpada, a nézőtérhez való viszonya eleve változatásokat kívánt (a budapesti Mu Színházhoz képest). A régimódi kukucska-színpad - jóval a nézőtér fölött - eleve valami békebeli, áhítatosan meseváró, filmszínházas hangulatot teremt. (Ráadásul megint perspektivikus festménykeretbe helyezi az előadást.) És tényleg: a Gaia első pillanataiban mintha mozigépész dolgozna, mintha surrogva forogni kezdene a filmtekercs. Aztán a mindent beborító tárgyak nemcsak a mesebeliség, hanem a játékkal mégiscsak uralható káosz érzetét is még inkább fölerősítik. Fölszabadító élmény, amikor például az a sok, kicsi (kék, piros, sárga) műanyag labda szétgurul: alma, bolygó, buborék. Műanyag-gyöngy-játék. (Sok az egyben - egy a sokban.)

Mindehhez most először nem Gresó Nikoletta, hanem Gergye Krisztián lép színpadra annak a Magritte módjára arc nélküli, titokzatos, törékenyen szép, cilinderes-elegáns, fekete embernek - vagy alaknak, bábnak, játékmesternek - a szerepében , Gaia-Tárnok Marica oldalán. Plasztikus, néma árnyék. Lehetetlen tőle megszabadulni.

(Gaia - Gergye Krisztián Társulatának vendégjátéka a Kőszegi Várszínházban. Koreográfia, rendezés: Tárnok Marica, Gergye Krisztián. Főszereplő, bábművész: Tárnok Marica. További szereplők: Gergye Krisztián és a bábok. Dramaturg: Miklós Melánia. Jelmez: Béres Móni. Smink, maszk: Károlyi Balázs.)

A kortárs-tánc-báb-színháznak aposztrofált összművészeti (vagy, a tárgyhoz illően, szinkretikus) Gaia először is jutalomjáték: Tárnok Maricáé. Ő Gaia, és kész: egyenlő a dús, gyermeki és vénséges vén, ártatlan és tapasztalt, folyton keletkező, teremtő-hullámzó-pöfékelő (szundikáló vulkán) őserővel. Ámulatba ejtő színész: papnő, istennő, clown, vásári komédiás, tragika, komika, dizőz, groteszk madár - minden. Sok az egyben - egy a sokban. És még bábszínész is: itt hol apró ember-marionett finom kezű mozdulatlan mozgatója ; hol óriási báb-héjjal táncol. Ezerszínű tehetségének jellege és minősége talán Weöres Sándoréhoz fogható. Amit Weöres Sándor tesz a szóval, azt teszi ő a testével, a mozdulataival, a tekintetével, a gesztusaival. És ugyanazt teszik mindketten a létezéssel. Ha innen nézzük, az a három fokú, ide-odavonszolható bumfordi lépcső Gaia-Tárnok Marica kezében eget-földet összekötő (vagy éppen hogy össze nem kötő) létrává teatralizálódik a színpadon. Ha meg máshonnan nézzük, akkor az a három fokú lépcső nem szolgálhat másra, csak arra, hogy a halálraítélt föllépkedjen rajta a vesztőhelyen: el egészen a maszktól-formától megszabadító, vacogtató végső pontig. A máshonnan nézéshez szükség van arra a bohóctréfának is fergeteges - még mindig van másik - szülési jelenetre, amelyben Gaia a legelképesztőbb tárgyakat hozza világra: a neonzöld fejű kefétől a valódi baltáig . Lám, eddig jutott a civilizáció. (Külön szép, ahogy valami kis ágszerűből dinoszaurusz kerekedik; de csak egy pillanatra. Gaia-Bóbita megunja és arrébb dobja.) Ha akarom, a tárgytobzódás puszta játék - és még posztmodern is -, ha akarom, tele van megrendítő jelentéssel. (Gyönyörű így is, úgy is.) A világra hozott balta például ebben a környezetben azonnal és akaratlanul Dosztojevszkijt - és vele az akarat, a szabadság, a személyiség (ki van a zsinór végén, van-e ott valaki), a felsőbb instancia (ki rángatja a zsinórt, rángatja-e valaki) kérdéseit veti föl. Innen csak egy lépés a vesztőhely: az élet - mint a halálra ítéltség kitágult pupillájú pillanata, egy másik Dosztojevszkij-regényben.

De hát ez is csak játék, hiszen az értelmezések száma végtelen - viszont az értelmezésnek tényleg vannak keretei és határai. Gergye Krisztián előadásaiban pont az a jó , hogy úgy vonja meg biztos kézzel a kereteket - itt például az egykor-talán-megvolt teljesség vágyát és képzetét ironikusan felkeltő Gaia-mítosszal -, hogy közben tág teret hagy az értelmezésnek, a befogadói játéknak. Nem mellesleg érzelmi hullámvasútba ülteti a közönséget. A Gaia-mozaik egyik legmegrendítőbb jelenetét eleinte fölbugyborékoló nevetés kíséri. Gaia-Tárnok Marica szőke parókában, sokszirmú fehér virágként hullámzó szoknyában (ellen-cuki, ellen-trendi, ellen-szexi, ilyesmi) megteremti magát Marylin Monroe-t (tenyere a térde előtt). Vagy a maszkot. Az ikont. Az ikon paródiáját. Aztán a zene elhallgat, és a Monroe-maszk a szemünk láttára hullik darabokra. Ami előtűnik: gyámoltalanság, rémület, kiszolgáltatottság, végtelen magány. Mint majd az apró, lélegző marionett-emberé, a színpad univerzumában.

Kulcsjelenet, amelyben Gaia-Tárnok Marica - a nagy, kövér varázsló néni - keresi az elveszett/ellopott mesét. (Mintha Hesse Üveggyöngyjáték című regényének Esőcsináló-fejezetéből érkezett volna, ellen-nagymamának.) Megint és megint nekiveselkedik - Hol volt, hol nem volt; hol voltam, hol nem voltam; hol vagyok, hol nem vagyok; hol, hol nem(...) -, ezer variációban rakosgatja egymás mellé azt a néhány szókavicsot, de az egészet csak nem sikerül elmondania. Illetve sikerül mégis. Paradox módon ma ez maga a mese: a mese keresése.

A kőszegi előadás valószínűleg csak megerősítette a mesekeresés érzetét - de több szempontból is új fejezetet nyitott a Gaia-történetben. A Jurisics-vár lovagtermének színpada, a nézőtérhez való viszonya eleve változatásokat kívánt (a budapesti Mu Színházhoz képest). A régimódi kukucska-színpad - jóval a nézőtér fölött - eleve valami békebeli, áhítatosan meseváró, filmszínházas hangulatot teremt. (Ráadásul megint perspektivikus festménykeretbe helyezi az előadást.) És tényleg: a Gaia első pillanataiban mintha mozigépész dolgozna, mintha surrogva forogni kezdene a filmtekercs. Aztán a mindent beborító tárgyak nemcsak a mesebeliség, hanem a játékkal mégiscsak uralható káosz érzetét is még inkább fölerősítik. Fölszabadító élmény, amikor például az a sok, kicsi (kék, piros, sárga) műanyag labda szétgurul: alma, bolygó, buborék. Műanyag-gyöngy-játék. (Sok az egyben - egy a sokban.)

Mindehhez most először nem Gresó Nikoletta, hanem Gergye Krisztián lép színpadra annak a Magritte módjára arc nélküli, titokzatos, törékenyen szép, cilinderes-elegáns, fekete embernek - vagy alaknak, bábnak, játékmesternek - a szerepében , Gaia-Tárnok Marica oldalán. Plasztikus, néma árnyék. Lehetetlen tőle megszabadulni.

(Gaia - Gergye Krisztián Társulatának vendégjátéka a Kőszegi Várszínházban. Koreográfia, rendezés: Tárnok Marica, Gergye Krisztián. Főszereplő, bábművész: Tárnok Marica. További szereplők: Gergye Krisztián és a bábok. Dramaturg: Miklós Melánia. Jelmez: Béres Móni. Smink, maszk: Károlyi Balázs.)

De hát ez is csak játék, hiszen az értelmezések száma végtelen - viszont az értelmezésnek tényleg vannak keretei és határai. Gergye Krisztián előadásaiban pont az a jó , hogy úgy vonja meg biztos kézzel a kereteket - itt például az egykor-talán-megvolt teljesség vágyát és képzetét ironikusan felkeltő Gaia-mítosszal -, hogy közben tág teret hagy az értelmezésnek, a befogadói játéknak. Nem mellesleg érzelmi hullámvasútba ülteti a közönséget. A Gaia-mozaik egyik legmegrendítőbb jelenetét eleinte fölbugyborékoló nevetés kíséri. Gaia-Tárnok Marica szőke parókában, sokszirmú fehér virágként hullámzó szoknyában (ellen-cuki, ellen-trendi, ellen-szexi, ilyesmi) megteremti magát Marylin Monroe-t (tenyere a térde előtt). Vagy a maszkot. Az ikont. Az ikon paródiáját. Aztán a zene elhallgat, és a Monroe-maszk a szemünk láttára hullik darabokra. Ami előtűnik: gyámoltalanság, rémület, kiszolgáltatottság, végtelen magány. Mint majd az apró, lélegző marionett-emberé, a színpad univerzumában.

Kulcsjelenet, amelyben Gaia-Tárnok Marica - a nagy, kövér varázsló néni - keresi az elveszett/ellopott mesét. (Mintha Hesse Üveggyöngyjáték című regényének Esőcsináló-fejezetéből érkezett volna, ellen-nagymamának.) Megint és megint nekiveselkedik - Hol volt, hol nem volt; hol voltam, hol nem voltam; hol vagyok, hol nem vagyok; hol, hol nem(...) -, ezer variációban rakosgatja egymás mellé azt a néhány szókavicsot, de az egészet csak nem sikerül elmondania. Illetve sikerül mégis. Paradox módon ma ez maga a mese: a mese keresése.

A kőszegi előadás valószínűleg csak megerősítette a mesekeresés érzetét - de több szempontból is új fejezetet nyitott a Gaia-történetben. A Jurisics-vár lovagtermének színpada, a nézőtérhez való viszonya eleve változatásokat kívánt (a budapesti Mu Színházhoz képest). A régimódi kukucska-színpad - jóval a nézőtér fölött - eleve valami békebeli, áhítatosan meseváró, filmszínházas hangulatot teremt. (Ráadásul megint perspektivikus festménykeretbe helyezi az előadást.) És tényleg: a Gaia első pillanataiban mintha mozigépész dolgozna, mintha surrogva forogni kezdene a filmtekercs. Aztán a mindent beborító tárgyak nemcsak a mesebeliség, hanem a játékkal mégiscsak uralható káosz érzetét is még inkább fölerősítik. Fölszabadító élmény, amikor például az a sok, kicsi (kék, piros, sárga) műanyag labda szétgurul: alma, bolygó, buborék. Műanyag-gyöngy-játék. (Sok az egyben - egy a sokban.)

Mindehhez most először nem Gresó Nikoletta, hanem Gergye Krisztián lép színpadra annak a Magritte módjára arc nélküli, titokzatos, törékenyen szép, cilinderes-elegáns, fekete embernek - vagy alaknak, bábnak, játékmesternek - a szerepében , Gaia-Tárnok Marica oldalán. Plasztikus, néma árnyék. Lehetetlen tőle megszabadulni.

(Gaia - Gergye Krisztián Társulatának vendégjátéka a Kőszegi Várszínházban. Koreográfia, rendezés: Tárnok Marica, Gergye Krisztián. Főszereplő, bábművész: Tárnok Marica. További szereplők: Gergye Krisztián és a bábok. Dramaturg: Miklós Melánia. Jelmez: Béres Móni. Smink, maszk: Károlyi Balázs.)

De hát ez is csak játék, hiszen az értelmezések száma végtelen - viszont az értelmezésnek tényleg vannak keretei és határai. Gergye Krisztián előadásaiban pont az a jó , hogy úgy vonja meg biztos kézzel a kereteket - itt például az egykor-talán-megvolt teljesség vágyát és képzetét ironikusan felkeltő Gaia-mítosszal -, hogy közben tág teret hagy az értelmezésnek, a befogadói játéknak. Nem mellesleg érzelmi hullámvasútba ülteti a közönséget. A Gaia-mozaik egyik legmegrendítőbb jelenetét eleinte fölbugyborékoló nevetés kíséri. Gaia-Tárnok Marica szőke parókában, sokszirmú fehér virágként hullámzó szoknyában (ellen-cuki, ellen-trendi, ellen-szexi, ilyesmi) megteremti magát Marylin Monroe-t (tenyere a térde előtt). Vagy a maszkot. Az ikont. Az ikon paródiáját. Aztán a zene elhallgat, és a Monroe-maszk a szemünk láttára hullik darabokra. Ami előtűnik: gyámoltalanság, rémület, kiszolgáltatottság, végtelen magány. Mint majd az apró, lélegző marionett-emberé, a színpad univerzumában.

Kulcsjelenet, amelyben Gaia-Tárnok Marica - a nagy, kövér varázsló néni - keresi az elveszett/ellopott mesét. (Mintha Hesse Üveggyöngyjáték című regényének Esőcsináló-fejezetéből érkezett volna, ellen-nagymamának.) Megint és megint nekiveselkedik - Hol volt, hol nem volt; hol voltam, hol nem voltam; hol vagyok, hol nem vagyok; hol, hol nem(...) -, ezer variációban rakosgatja egymás mellé azt a néhány szókavicsot, de az egészet csak nem sikerül elmondania. Illetve sikerül mégis. Paradox módon ma ez maga a mese: a mese keresése.

A kőszegi előadás valószínűleg csak megerősítette a mesekeresés érzetét - de több szempontból is új fejezetet nyitott a Gaia-történetben. A Jurisics-vár lovagtermének színpada, a nézőtérhez való viszonya eleve változatásokat kívánt (a budapesti Mu Színházhoz képest). A régimódi kukucska-színpad - jóval a nézőtér fölött - eleve valami békebeli, áhítatosan meseváró, filmszínházas hangulatot teremt. (Ráadásul megint perspektivikus festménykeretbe helyezi az előadást.) És tényleg: a Gaia első pillanataiban mintha mozigépész dolgozna, mintha surrogva forogni kezdene a filmtekercs. Aztán a mindent beborító tárgyak nemcsak a mesebeliség, hanem a játékkal mégiscsak uralható káosz érzetét is még inkább fölerősítik. Fölszabadító élmény, amikor például az a sok, kicsi (kék, piros, sárga) műanyag labda szétgurul: alma, bolygó, buborék. Műanyag-gyöngy-játék. (Sok az egyben - egy a sokban.)

Mindehhez most először nem Gresó Nikoletta, hanem Gergye Krisztián lép színpadra annak a Magritte módjára arc nélküli, titokzatos, törékenyen szép, cilinderes-elegáns, fekete embernek - vagy alaknak, bábnak, játékmesternek - a szerepében , Gaia-Tárnok Marica oldalán. Plasztikus, néma árnyék. Lehetetlen tőle megszabadulni.

(Gaia - Gergye Krisztián Társulatának vendégjátéka a Kőszegi Várszínházban. Koreográfia, rendezés: Tárnok Marica, Gergye Krisztián. Főszereplő, bábművész: Tárnok Marica. További szereplők: Gergye Krisztián és a bábok. Dramaturg: Miklós Melánia. Jelmez: Béres Móni. Smink, maszk: Károlyi Balázs.)

Kulcsjelenet, amelyben Gaia-Tárnok Marica - a nagy, kövér varázsló néni - keresi az elveszett/ellopott mesét. (Mintha Hesse Üveggyöngyjáték című regényének Esőcsináló-fejezetéből érkezett volna, ellen-nagymamának.) Megint és megint nekiveselkedik - Hol volt, hol nem volt; hol voltam, hol nem voltam; hol vagyok, hol nem vagyok; hol, hol nem(...) -, ezer variációban rakosgatja egymás mellé azt a néhány szókavicsot, de az egészet csak nem sikerül elmondania. Illetve sikerül mégis. Paradox módon ma ez maga a mese: a mese keresése.

A kőszegi előadás valószínűleg csak megerősítette a mesekeresés érzetét - de több szempontból is új fejezetet nyitott a Gaia-történetben. A Jurisics-vár lovagtermének színpada, a nézőtérhez való viszonya eleve változatásokat kívánt (a budapesti Mu Színházhoz képest). A régimódi kukucska-színpad - jóval a nézőtér fölött - eleve valami békebeli, áhítatosan meseváró, filmszínházas hangulatot teremt. (Ráadásul megint perspektivikus festménykeretbe helyezi az előadást.) És tényleg: a Gaia első pillanataiban mintha mozigépész dolgozna, mintha surrogva forogni kezdene a filmtekercs. Aztán a mindent beborító tárgyak nemcsak a mesebeliség, hanem a játékkal mégiscsak uralható káosz érzetét is még inkább fölerősítik. Fölszabadító élmény, amikor például az a sok, kicsi (kék, piros, sárga) műanyag labda szétgurul: alma, bolygó, buborék. Műanyag-gyöngy-játék. (Sok az egyben - egy a sokban.)

Mindehhez most először nem Gresó Nikoletta, hanem Gergye Krisztián lép színpadra annak a Magritte módjára arc nélküli, titokzatos, törékenyen szép, cilinderes-elegáns, fekete embernek - vagy alaknak, bábnak, játékmesternek - a szerepében , Gaia-Tárnok Marica oldalán. Plasztikus, néma árnyék. Lehetetlen tőle megszabadulni.

(Gaia - Gergye Krisztián Társulatának vendégjátéka a Kőszegi Várszínházban. Koreográfia, rendezés: Tárnok Marica, Gergye Krisztián. Főszereplő, bábművész: Tárnok Marica. További szereplők: Gergye Krisztián és a bábok. Dramaturg: Miklós Melánia. Jelmez: Béres Móni. Smink, maszk: Károlyi Balázs.)

Kulcsjelenet, amelyben Gaia-Tárnok Marica - a nagy, kövér varázsló néni - keresi az elveszett/ellopott mesét. (Mintha Hesse Üveggyöngyjáték című regényének Esőcsináló-fejezetéből érkezett volna, ellen-nagymamának.) Megint és megint nekiveselkedik - Hol volt, hol nem volt; hol voltam, hol nem voltam; hol vagyok, hol nem vagyok; hol, hol nem(...) -, ezer variációban rakosgatja egymás mellé azt a néhány szókavicsot, de az egészet csak nem sikerül elmondania. Illetve sikerül mégis. Paradox módon ma ez maga a mese: a mese keresése.

A kőszegi előadás valószínűleg csak megerősítette a mesekeresés érzetét - de több szempontból is új fejezetet nyitott a Gaia-történetben. A Jurisics-vár lovagtermének színpada, a nézőtérhez való viszonya eleve változatásokat kívánt (a budapesti Mu Színházhoz képest). A régimódi kukucska-színpad - jóval a nézőtér fölött - eleve valami békebeli, áhítatosan meseváró, filmszínházas hangulatot teremt. (Ráadásul megint perspektivikus festménykeretbe helyezi az előadást.) És tényleg: a Gaia első pillanataiban mintha mozigépész dolgozna, mintha surrogva forogni kezdene a filmtekercs. Aztán a mindent beborító tárgyak nemcsak a mesebeliség, hanem a játékkal mégiscsak uralható káosz érzetét is még inkább fölerősítik. Fölszabadító élmény, amikor például az a sok, kicsi (kék, piros, sárga) műanyag labda szétgurul: alma, bolygó, buborék. Műanyag-gyöngy-játék. (Sok az egyben - egy a sokban.)

Mindehhez most először nem Gresó Nikoletta, hanem Gergye Krisztián lép színpadra annak a Magritte módjára arc nélküli, titokzatos, törékenyen szép, cilinderes-elegáns, fekete embernek - vagy alaknak, bábnak, játékmesternek - a szerepében , Gaia-Tárnok Marica oldalán. Plasztikus, néma árnyék. Lehetetlen tőle megszabadulni.

(Gaia - Gergye Krisztián Társulatának vendégjátéka a Kőszegi Várszínházban. Koreográfia, rendezés: Tárnok Marica, Gergye Krisztián. Főszereplő, bábművész: Tárnok Marica. További szereplők: Gergye Krisztián és a bábok. Dramaturg: Miklós Melánia. Jelmez: Béres Móni. Smink, maszk: Károlyi Balázs.)

A kőszegi előadás valószínűleg csak megerősítette a mesekeresés érzetét - de több szempontból is új fejezetet nyitott a Gaia-történetben. A Jurisics-vár lovagtermének színpada, a nézőtérhez való viszonya eleve változatásokat kívánt (a budapesti Mu Színházhoz képest). A régimódi kukucska-színpad - jóval a nézőtér fölött - eleve valami békebeli, áhítatosan meseváró, filmszínházas hangulatot teremt. (Ráadásul megint perspektivikus festménykeretbe helyezi az előadást.) És tényleg: a Gaia első pillanataiban mintha mozigépész dolgozna, mintha surrogva forogni kezdene a filmtekercs. Aztán a mindent beborító tárgyak nemcsak a mesebeliség, hanem a játékkal mégiscsak uralható káosz érzetét is még inkább fölerősítik. Fölszabadító élmény, amikor például az a sok, kicsi (kék, piros, sárga) műanyag labda szétgurul: alma, bolygó, buborék. Műanyag-gyöngy-játék. (Sok az egyben - egy a sokban.)

Mindehhez most először nem Gresó Nikoletta, hanem Gergye Krisztián lép színpadra annak a Magritte módjára arc nélküli, titokzatos, törékenyen szép, cilinderes-elegáns, fekete embernek - vagy alaknak, bábnak, játékmesternek - a szerepében , Gaia-Tárnok Marica oldalán. Plasztikus, néma árnyék. Lehetetlen tőle megszabadulni.

(Gaia - Gergye Krisztián Társulatának vendégjátéka a Kőszegi Várszínházban. Koreográfia, rendezés: Tárnok Marica, Gergye Krisztián. Főszereplő, bábművész: Tárnok Marica. További szereplők: Gergye Krisztián és a bábok. Dramaturg: Miklós Melánia. Jelmez: Béres Móni. Smink, maszk: Károlyi Balázs.)

A kőszegi előadás valószínűleg csak megerősítette a mesekeresés érzetét - de több szempontból is új fejezetet nyitott a Gaia-történetben. A Jurisics-vár lovagtermének színpada, a nézőtérhez való viszonya eleve változatásokat kívánt (a budapesti Mu Színházhoz képest). A régimódi kukucska-színpad - jóval a nézőtér fölött - eleve valami békebeli, áhítatosan meseváró, filmszínházas hangulatot teremt. (Ráadásul megint perspektivikus festménykeretbe helyezi az előadást.) És tényleg: a Gaia első pillanataiban mintha mozigépész dolgozna, mintha surrogva forogni kezdene a filmtekercs. Aztán a mindent beborító tárgyak nemcsak a mesebeliség, hanem a játékkal mégiscsak uralható káosz érzetét is még inkább fölerősítik. Fölszabadító élmény, amikor például az a sok, kicsi (kék, piros, sárga) műanyag labda szétgurul: alma, bolygó, buborék. Műanyag-gyöngy-játék. (Sok az egyben - egy a sokban.)

Mindehhez most először nem Gresó Nikoletta, hanem Gergye Krisztián lép színpadra annak a Magritte módjára arc nélküli, titokzatos, törékenyen szép, cilinderes-elegáns, fekete embernek - vagy alaknak, bábnak, játékmesternek - a szerepében , Gaia-Tárnok Marica oldalán. Plasztikus, néma árnyék. Lehetetlen tőle megszabadulni.

(Gaia - Gergye Krisztián Társulatának vendégjátéka a Kőszegi Várszínházban. Koreográfia, rendezés: Tárnok Marica, Gergye Krisztián. Főszereplő, bábművész: Tárnok Marica. További szereplők: Gergye Krisztián és a bábok. Dramaturg: Miklós Melánia. Jelmez: Béres Móni. Smink, maszk: Károlyi Balázs.)

Mindehhez most először nem Gresó Nikoletta, hanem Gergye Krisztián lép színpadra annak a Magritte módjára arc nélküli, titokzatos, törékenyen szép, cilinderes-elegáns, fekete embernek - vagy alaknak, bábnak, játékmesternek - a szerepében , Gaia-Tárnok Marica oldalán. Plasztikus, néma árnyék. Lehetetlen tőle megszabadulni.

(Gaia - Gergye Krisztián Társulatának vendégjátéka a Kőszegi Várszínházban. Koreográfia, rendezés: Tárnok Marica, Gergye Krisztián. Főszereplő, bábművész: Tárnok Marica. További szereplők: Gergye Krisztián és a bábok. Dramaturg: Miklós Melánia. Jelmez: Béres Móni. Smink, maszk: Károlyi Balázs.)

Mindehhez most először nem Gresó Nikoletta, hanem Gergye Krisztián lép színpadra annak a Magritte módjára arc nélküli, titokzatos, törékenyen szép, cilinderes-elegáns, fekete embernek - vagy alaknak, bábnak, játékmesternek - a szerepében , Gaia-Tárnok Marica oldalán. Plasztikus, néma árnyék. Lehetetlen tőle megszabadulni.

(Gaia - Gergye Krisztián Társulatának vendégjátéka a Kőszegi Várszínházban. Koreográfia, rendezés: Tárnok Marica, Gergye Krisztián. Főszereplő, bábművész: Tárnok Marica. További szereplők: Gergye Krisztián és a bábok. Dramaturg: Miklós Melánia. Jelmez: Béres Móni. Smink, maszk: Károlyi Balázs.)

(Gaia - Gergye Krisztián Társulatának vendégjátéka a Kőszegi Várszínházban. Koreográfia, rendezés: Tárnok Marica, Gergye Krisztián. Főszereplő, bábművész: Tárnok Marica. További szereplők: Gergye Krisztián és a bábok. Dramaturg: Miklós Melánia. Jelmez: Béres Móni. Smink, maszk: Károlyi Balázs.)

(Gaia - Gergye Krisztián Társulatának vendégjátéka a Kőszegi Várszínházban. Koreográfia, rendezés: Tárnok Marica, Gergye Krisztián. Főszereplő, bábművész: Tárnok Marica. További szereplők: Gergye Krisztián és a bábok. Dramaturg: Miklós Melánia. Jelmez: Béres Móni. Smink, maszk: Károlyi Balázs.)