A ház, ahol a Nap lakik

 Moszkvában a világ

Ahogy a szerda esti vendég, Szilágyi Ákos író, költő, kritikus a mai Oroszországot - "ezt a különös tüneményt" - Az Oroszország-ház címmel bemutató előadásában megjegyzi: Az orosz kultúrára, az orosz folyamatokra nemcsak azért érdemes odafigyelni, mert egyre több hasonló vonás fedezhető föl a magyar és az orosz társadalom között - politikai és mentális értelemben egyaránt -, hanem azért is, mert bár a hasonlóságok alapvetően mindig megvoltak, a szovjet megszállás egészen más fénytörésbe helyezte a viszonylatokat. Nevezetesen: Magyarországon korábban magától értetődő módon "fölülről lefele kellett nézni Oroszországra." Na, az utóbbi tíz évben ez a viszony megfordult. Moszkvában ma tényleg ott van a világ: igazi, lüktető megapolisz - olyan fogyasztási bőséggel, amely Magyarországról nézve szinte elképzelhetetlen. És bár Oroszországban autósztráda pl. máig nincsen, azt sem igaz, hogy Moszkván kívül megáll az élet (a nyersanyag-készletek nagyok, az újra-elosztási rendszer változott).

Birodalom és civilizáció

Magyarország és a (belegondolni is szédítő) kontinensnyi Oroszország összehasonlításában nagy különbség, hogy előbbi nemzetállam - utóbbi ma sem az. Oroszország egyfelől civilizáció (mindig is az volt), másfelől meg birodalom (még mindig). Ebben az összefüggésben - ahogy Szilágyi Ákos mondja - a szovjet korszak, a Szovjetunió az orosz civilizáció egy formájának tekinthető; a kommunizmus és a Szovjetunió bukása ennek megfelelően, Oroszországból nézve: civilizációs katasztrófa. Miközben az orosz civilizációra sose volt jellemző a szabadság: Az egyik rendszer jön, a másik megy - közben keletkeznek kisebb-nagyobb szabadság-rések"

Magyarország és a (belegondolni is szédítő) kontinensnyi Oroszország összehasonlításában nagy különbség, hogy előbbi nemzetállam - utóbbi ma sem az. Oroszország egyfelől civilizáció (mindig is az volt), másfelől meg birodalom (még mindig). Ebben az összefüggésben - ahogy Szilágyi Ákos mondja - a szovjet korszak, a Szovjetunió az orosz civilizáció egy formájának tekinthető; a kommunizmus és a Szovjetunió bukása ennek megfelelően, Oroszországból nézve: civilizációs katasztrófa. Miközben az orosz civilizációra sose volt jellemző a szabadság: Az egyik rendszer jön, a másik megy - közben keletkeznek kisebb-nagyobb szabadság-rések"

A kommunizmus bukása, a Szovjeunió megszűnése után a 90-es évek "eloligarchásodása" következett  ez a harmadik nagy "szmúta", vagyis káosz, zavaros idő az orosz történelemben. Aztán lendült a hinta: az utolsó tíz év az illiberális (putyini) demokrácia kiépítésével jellemezhető. "Il"-  és nem "anti"-; ami nagyjából azt jelenti, hogy szűkül a mozgástér, központi irányítás alá kerül az adminisztrációs, a végrehajtó és a gazdasági hatalom; erősödik az elnök (prezident).

A "nagy nyekkenés"

Kb. 10 évenként lendül egy nagyot a hinta: a 20082009-es "nagy nyekkenés" Oroszországban is éreztette hatását, néhány "monokulturális" (egy bizonyos ágazatra épülő) város becsődölt. Putyin  nagy média-csinnadratta közepette  látványos akciókba fogott: megakadályozandó a szociális lázadást, a piaci racionalitás ellenében megmentett és mesterségesen életben tart néhány ipari központot; fenntartva több 100 ezer ember számára ("ez maga az orosz társadalom") a megélhetés lehetőségét. Íme, a nagy elfogadottság titkának megfejtése.
Ez a jelen - de mi a helyzet a múlttal? Szilágyi Ákos azt mondja, az orosz társadalom nem (sem) nagyon tud mit kezdeni a saját múltjával: a fejekben összezagyválódik minden.

Történelmi tévé-show, Nyikita Mihalkovval

Nemrég rendezték meg például Oroszországban azt a nagyszabású tévé-show-t, amelynek Nyikita Mihalkov, a híres "filmrendező-oligarcha" volt az atyamestere, és amelynek végén kiderült, hogy ki Oroszország kedvenc történelmi személyisége. A néző szavazott, az ügyvéd védte, az ügyész vádolta a jelöltet  végül Mihalkov döntött. Versenyben volt Nagy Péter (aki nagyot álmodott a mocsáron: meglehet, Szentpétervár az első posztmodern város), Rettegett Iván  és sokan mások. Végül aztán Alekszander Nyevszkijt hozták ki győztesnek  de csak azért, hogy ne Sztálin legyen a nyertes. Szilágyi Ákos azt mondja, Sztálin nem azért népszerű még mindig, mert "az orosz ember terrorról álmodik", hanem mert az orosz civilizációnak egyáltalán nincsen demokratikus hagyománya. Az 1917-es forradalom említését pl. ma "kínosan kerülik" Oroszországban  pedig beleremegett Európa. (Mint mondjuk anno a nagy francia forradalomba.) Kifejezett kultusza van viszont a "hős fehérgárdistának."
A Savaria Egyetemi Központ Berzsenyi téri nagyelőadójában (itt zajlanak az orosz hét eseményei, itt lesznek majd a filmklubos vetítések is) hamarosan kezdődik Andrej Kravcsuk Az admirális című 2008-as mozijának vetítése. Szilágyi Ákosnak kapóra jön a film, amely mögött, mint mondja, szintén "Mihalkovot sejti." Az admirális főhőse Kolcsak, a fehér cári tiszt, akit 1990-ig karikaturisztikusan rémes figurának festettek le Oroszországban (is).

"Azok a csodálatos cári tábornok"

És lám, húsz év múlva Oroszországban él és virul a beloje gyelo (fehér ügy): nagy népszerűségnek örvendenek "ezek a csodálatos cári tábornokok."  Ezzel párhuzamosan filmek születnek a vörös tábornokok hőstetteiről is - de a két világ párhuzamosan létezik; mintha nem is tudnának egymásról.

Akkor most engedjük el Szilágyi Ákost: Az admirális profi képsoraiba (a filmet Magyarországon is bemutatták) olyan könnyű belefeledkezni. Tökéletes tengeri csata, tökéletes bál  tökéletes minden. Csak ellen kell állni a kísértésnek, és nem belebolondulni Kolcsak admirálisba (akit sok gondja mellett különben is szerelem gyötör).
Az orosz filmhét közönsége több olyan filmmel is találkozhatott, amelynek itt, Szombathelyen volt a magyarországi premierje. Ilyen például Garik Szukacsev A Nap háza című, Oroszországban az idén tavasszal nagy sikerrel bemutatott játékfilmje, amelyhez dr. Molnár Angelika egyetemi docens (NymE  SEK Szláv Filológiai Intézet) mondott bevezetőt csütörtökön este.

Viszockij az ablakban

Mítosz és varázslat: hippik Oroszországban. A Nap háza: a Hair, orosz kiadásban. A Nap a címszereplő, nem csak metaforikus értelemben (úgy is): a napszőke fiút, a moszkvai hippik titokzatos vezéregyéniségét úgy hívják, hogy "Szolnce." Tiltott rock, tiltott drog, tiltott szabadság (egy pillanatra Viszockij tűnik föl a szomszéd ablakban), szétvert moszkvai béketüntetés, apák és fiúk-ellentét, mesebeli szerelem  és az örök tanulság, hogy egyszer minden lázadás rendszerré válik; viszont minden rendszer ("szisztyéma)" halálra van ítélve. A (felkelő) Nap háza  nincsen. Ott van, ahol hiszed.

Burleszk a 10-es évekből

Az orosz filmhéten itt járt Geréb Anna filmtörténész, aki az orosz film polgári hagyományairól tartott előadást, olyan csemegékkel illusztrálva mondandóját, mint az 1910-es évekből való  ötletességükben és technikai megoldásaikban, stílusukban is kimagasló színvonalú  orosz burleszkfilmek.

Ironikus napfény

Orosz hét persze nem múlhat el népzene nélkül (volt Kalinka-fergeteg is): a népi együttesként és folklórszínházként működő, néprajzi gyűjtőkörutakon edződő, autentikus hangszerekkel bánó Ladanka együttes Moszkvából érkezett, és megmutatta, hogy az áradó orosz népdal akkor is szomorú, amikor vidám  és akkor is bujkál benne valami (ön)ironikus napfény, amikor a szívnek tulajdonképpen meg kéne szakadnia.