Vörösiszap: Hogyan dolgozták fel a kolontári gyerekek a katasztrófát?

- Negyed egykor történt. Egyszercsak valaki bekiabált az utcáról, hogy átszakadt a gát. Akkor még senki sem tudta, mekkora lémennyiség zúdul a falura. Felmentünk a második emeletre a könyvtárba. Nem lehetett elszedni a gyerekeket az ablaktól. Nagyon megijedtünk. Akkor nyugodtam meg, amikor láttam, hogy az iszap nem jön be az épületbe, csak egy-két lépcsőt érint. Az volt a szerencsénk, hogy bár ebben az időben szoktunk az udvaron játszani, még nem mentünk ki.

- Hogyan jutottak ki később az épületből?

- Tűzoltók jöttek, ők vitték ki őket egyesével, a nyakukban, a kezükben. Átvittek minket a közeli kultúrházba, ott maradtunk, amíg a szülők, rokonok nem jöttek a gyerekekért. Egy gyerekre estig vigyáztunk, mert érte nem jöttek. A szülei bennragadtak a házban. A tanítványaim közül egyedül az ő házukat lepte el az iszap. A szülők kórházba kerültek, a lábuk égett meg. Tűzoltók hozták ki őket. Két gyerekük iskolában volt, egyik kisgyerekeküket elvitte az ár, a másik, aki velük volt, a szemével került kórházba.

- Hogyan dolgozták fel a gyerekek a katasztrófát?

- Két hetet hagytunk ki az iskolában, mire megindulhatott a tanítás. A gyerekek rajzain sokáig ott volt a vörösiszap, az udvari mászókán még jó ideig azt játszották, hogy menekülnek az ár elől. Az iskolai kimaradást úgy pótoltuk, hogy őszi szünetben erdei iskolában voltunk, a Duna-kanyarban, Nagymaroson van egy fogadó, amely vendégül látta a gyerekeket. Szinte 24 órás programmal igyekeztek a gyerekeknek pozitív élményeket adni. Ez lehet az oka annak, hogy most már kevesebbet beszélnek róla.

- Milyen felajánlások érkeznek a gyerekek megsegítésére?

- Sok-sok élményt kínálnak a segíteni akaró emberek, sok felajánlást kapunk tárgyban, szeretetben. Talán ez egy kicsit fakítja a rossz emlékeket. Keresnek minket iskolák, gyűjtéseket, gálaműsort szerveznek, egy osztály játékokat gyűjtött. Kaptunk olyan szeretetdobozokat , amelyekben életkor szerinti összeállítások voltak, könyvet,ceruzát, csokit, legót, ruhát, plüssjátékot tettek a cipősdobozokba. Elterelődik a gyerekek figyelme az ajándékokkal, kicsit fájdalomcsillapító hatásuk van. Mindig történik valami körülöttünk. Azt gondoltam, egy-két hétig árad felénk a segítő szándék, aztán elfelejtenek minket. De nem így van. Szerveznek nekünk Mikulást, karácsonyozást. Sokakkal már abban is megegyeztünk, hogy milyen hétvégi kirándulásokra visszük a gyerekeket, mi lesz a tavaszi szünetben.

- Ahogy az egyetemi rendezvényen mondta, Ön most egy kicsit a falu utazó nagykövete lett. Hogy alakult ki ez a szerep?

- Október 4-én mentem a polgármesterhez, hogy miben segíthetek. Sok helyre az én telefonszámom került. A településnek és az iskolának ajánlott adományok rajtam keresztül érkeznek be. Napi 30-40 telefonhívásom van. Én vagyok a polgármester, Tili Károly egyik fő segítője. Ha jótékonysági rendezvényre hívnak minket, van, ahol ő képviseli a falut, van, ahol én.

- Milyen most Kolontáron élni?

- Nedves minden, és mégis magas a porkoncentráció értéke a levegőben. Ez tavasszal, nyáron nagy probléma lesz. Folyamatos a talajcsere, bízom benne, hogy a szakemberek értik a dolgukat. Ahol az áradat ment, ott már kicserélték a földet. A gátnál füvet ültettek, parkosítani szeretnének. A vasút másik felén, ahol még megvannak a házak, ott mindenhogyan porozni fognak. Idő kell.

- Használnak maszkot a falubeliek, mikor az utcán vannak?

- Keveset használják a maszkot, mert mindig utólag tudjuk meg a levegőszennyezettség értékét. Valami olyan berendezést kellene felszerelni, hogy csörögjön-villogjon egy szerkezet, ha maszk kell. A szakemberek szerint nincs semmi gond. Mi hordunk maszkot, ha kell, csak mondják meg. Vannak olyan felajánlók, akik immunerősítő, gyógyhatású készítményeket akarnak adni. Valakinek fel kellene mérni azt, hogy jók-e ezek a készítmények, szükségesek-e, segítenek-e.

- Van-e valami, amit szeretnének, de nem ajánlja fel senki?

- Nagyon sok élelmiszeradományt, tisztító, tisztálkodási szereket, irodaszereket, játékokat, könyveket kaptunk, és rengeteg ruhát, szinte kezelhetetlen mennyiségben. Azoknak az embereknek, akik új házakat kapnak majd, és itt szeretnének maradni a faluban - nem mindenki vállalta, ők máshol kapnak majd lakást -, háztartási gépek fognak hiányozni. Hűtőket, mosógépeket várunk tavasszal.

- Milyen félelmekkel kell megküzdeni azoknak, akik itt maradnak?

- Most már gipsz állapotú az anyag, attól nem félünk. A levegő- a talajszennyezetségtől tartunk, mi lesz velünk hosszú távon. Dudarittal mentesítik, élesztik a földet, bízunk benne. De vannak olyanok is a faluban, akiket nem ért kár, de el szeretnének menni. Hova menjünk, miből menjünk? Elértéktelenedtek a házaink, hitelt nem adnak kolontárinak.

- Ön elmenne, ha tehetné?

- Nem. Nekem dolgom van itt. Ha nagy lesz a baj, úgyis megindul a falu.


„Mindenkinek köszönjük a segítséget. Ez lök minket tovább. Csak így tudjuk kibírni” – mondja Soháné Csóka Zita, a kolontári iskolaigazgató. Szeretné, ha a felajánlások nemcsak az iskolásoknak jönnének, hanem minden kolontári gyereknek. A Kolontári Gyermekekért Alapítvány számlaszáma: 73200093-10008360-00000000

OLDALTÖRÉS: Helperek és ölelés-terápia

Helperek és ölelés-terápia (Merklin Tímea jegyzete)
A 800 fős Kolontáron kéttantermes iskola van, évtizedek óta csak alsó tagozat mûködik.16 gyerek jár oda. 1-2. és 3-4. osztályokban tanítanak. A két pedagógus közül az egyik az igazgató, Soháné Csóka Zita. Van még egy könyvtáros, aki egyben a német nyelvtanár, és viszi a tanulószobát. Az igazgatónő húsz éve lakik a településen, öt gyereke van: a két kicsi 7-8. osztályos, a nagyok 18-19-20 évesek. Azt mondja, „jó csapat a családja.” Mikor két hét után újraindult az iskola, és muszáj volt menni tanítani, a férje vette át a szervező munkát. Rengeteg munka van, az emberek egymásból is erőt merítenek. Zita azt is elmondja: jól működik az ölelés-terápia. Olyan emberek, akik egymásnak még puszit sem adtak, most megölelik egymást, ha találkoznak. Az élményfeldolgozásban helperek, fiatal pszichológusok segítenek, akik később is visszajárnak majd. Az emberek nehezen nyíltak meg, főleg a férfiak. A női segítők kitalálták, hogy bemennek a presszóba, és együtt megisznak a falubeliekkel valamit, hogy beszélgethessenek. Az volt a céljuk, hogy beszéltessék őket, hogy a falusiak kibeszéljék magukból az élményeiket. Több, mint egy hónap eltelt, és még mindig bizonytalannak érzik a helyzetüket a kolontáriak. Fedél mindenki feje fölött van, a Máltai Szeretetszolgálat fél évig fizeti az albérletet azoknak, akiknek „elment a házuk”. Biztos, szép lesz Kolontár, ha újjáépül – mondja az igazgatónő –, de mennyire lesz élhető? Meg kell tanulni maszkkal élni? Lehet-e növényt termeszteni a kertekben? Sok idejük nincs gondolkodni, mert mindennap új problémákat kell megoldani.

Helperek és ölelés-terápia (Merklin Tímea jegyzete)
A 800 fős Kolontáron kéttantermes iskola van, évtizedek óta csak alsó tagozat mûködik.16 gyerek jár oda. 1-2. és 3-4. osztályokban tanítanak. A két pedagógus közül az egyik az igazgató, Soháné Csóka Zita. Van még egy könyvtáros, aki egyben a német nyelvtanár, és viszi a tanulószobát. Az igazgatónő húsz éve lakik a településen, öt gyereke van: a két kicsi 7-8. osztályos, a nagyok 18-19-20 évesek. Azt mondja, „jó csapat a családja.” Mikor két hét után újraindult az iskola, és muszáj volt menni tanítani, a férje vette át a szervező munkát. Rengeteg munka van, az emberek egymásból is erőt merítenek. Zita azt is elmondja: jól működik az ölelés-terápia. Olyan emberek, akik egymásnak még puszit sem adtak, most megölelik egymást, ha találkoznak. Az élményfeldolgozásban helperek, fiatal pszichológusok segítenek, akik később is visszajárnak majd. Az emberek nehezen nyíltak meg, főleg a férfiak. A női segítők kitalálták, hogy bemennek a presszóba, és együtt megisznak a falubeliekkel valamit, hogy beszélgethessenek. Az volt a céljuk, hogy beszéltessék őket, hogy a falusiak kibeszéljék magukból az élményeiket. Több, mint egy hónap eltelt, és még mindig bizonytalannak érzik a helyzetüket a kolontáriak. Fedél mindenki feje fölött van, a Máltai Szeretetszolgálat fél évig fizeti az albérletet azoknak, akiknek „elment a házuk”. Biztos, szép lesz Kolontár, ha újjáépül – mondja az igazgatónő –, de mennyire lesz élhető? Meg kell tanulni maszkkal élni? Lehet-e növényt termeszteni a kertekben? Sok idejük nincs gondolkodni, mert mindennap új problémákat kell megoldani.

Helperek és ölelés-terápia (Merklin Tímea jegyzete)
A 800 fős Kolontáron kéttantermes iskola van, évtizedek óta csak alsó tagozat mûködik.16 gyerek jár oda. 1-2. és 3-4. osztályokban tanítanak. A két pedagógus közül az egyik az igazgató, Soháné Csóka Zita. Van még egy könyvtáros, aki egyben a német nyelvtanár, és viszi a tanulószobát. Az igazgatónő húsz éve lakik a településen, öt gyereke van: a két kicsi 7-8. osztályos, a nagyok 18-19-20 évesek. Azt mondja, „jó csapat a családja.” Mikor két hét után újraindult az iskola, és muszáj volt menni tanítani, a férje vette át a szervező munkát. Rengeteg munka van, az emberek egymásból is erőt merítenek. Zita azt is elmondja: jól működik az ölelés-terápia. Olyan emberek, akik egymásnak még puszit sem adtak, most megölelik egymást, ha találkoznak. Az élményfeldolgozásban helperek, fiatal pszichológusok segítenek, akik később is visszajárnak majd. Az emberek nehezen nyíltak meg, főleg a férfiak. A női segítők kitalálták, hogy bemennek a presszóba, és együtt megisznak a falubeliekkel valamit, hogy beszélgethessenek. Az volt a céljuk, hogy beszéltessék őket, hogy a falusiak kibeszéljék magukból az élményeiket. Több, mint egy hónap eltelt, és még mindig bizonytalannak érzik a helyzetüket a kolontáriak. Fedél mindenki feje fölött van, a Máltai Szeretetszolgálat fél évig fizeti az albérletet azoknak, akiknek „elment a házuk”. Biztos, szép lesz Kolontár, ha újjáépül – mondja az igazgatónő –, de mennyire lesz élhető? Meg kell tanulni maszkkal élni? Lehet-e növényt termeszteni a kertekben? Sok idejük nincs gondolkodni, mert mindennap új problémákat kell megoldani.