Szokolay Sándor: Meg kell újítani önmagunkat

Kodály tanár úr többször is szorgalmazta, hogy minden általános iskolának feszített tükrű uszodája kellene, hogy legyen. De ettől még ma is távol állunk... Holott a testünket is edzeni kell. Ő minden áldott nap sétált. S nem győzte hangsúlyozni, hogy az agyunkat, a szellemünket is ki kell művelni. Miközben a lélekről se feledkezzünk meg - fejti ki Szokolay Sándor Kossuth-díjas zeneszerző, Kodály-díjjal, Bartók Béla-Pásztory Ditta-díjjal, Corvinus-lánccal, Magyar Örökség Díjjal, Magyar Művészetért Díjjal is elismert alkotó, aki hét, egész estét betöltő operát (a leghíresebb a Vérnász - 1964), fél tucatnál több oratóriumot, csaknem harminc kantátát s mintegy hatszáz kórusművet komponált. 1931. március harmincadikán született Kunágotán. 1994-ben telepedett le Sopronban.

Én azzal kezdtem az úgynevezett öregkoromat itt, a hűség városában, hogy nem vonultam nyugállományba. A bankár, a tanár, a hivatalnok nyugdíjba megy. A művészember, az alkotó - szerintem - tulajdonképpen addig él, amíg igazán tud újat adni. Ugyanakkor pedig szeretném, hogy mindenki, aki az öregkort kiérdemli, azon a bizonyos fennsíkon szépen mehessen végig. Éppen ezért a gyógyíthatatlan betegségek megszüntetése, az ezekhez szükséges kutatások támogatása sokkal fontosabb lenne, mint a háborúskodás... Ez prédikációnak tűnik, de ne mosolyogjanak meg. Aki megéli az öregséget, ugyanezekre a véleményekre eljut. Hiszen az életből való kimenetelünk nagyon fontos. Az egészségügyünket is meg kellene változtatni. Egykor az apácák milyen szépen gondoskodtak a kórházakban azokról az emberekről, akik az életük vége felé közeledtek. Most, családomon belül is érzem, hogy mindenki arra törekszik, hogy a saját otthonában haljon meg. Ami - szerintem - nem teljesen biztonságos. Mindezekre a témákra a politikának is nagyon kellene figyelnie.


A nyolcvanadik születésnapja alkalmából bizonyára készít(ett) mérleget. Mire jut(ott) eközben? - firtatjuk.

Azért nehéz most beszélni erről, mert úgy érzem, hogy ez az életnek egy határállomása. Nagyapám mondta viccesen mindig, hogy a hosszú kort meg is kell érni. Hát, úgy néz ki, hogy ez már talán bejön...

Sok fájdalmas dolog hasznára vált az embernek. Nem ismerem ugyan a sikertelenséget, mert jó bemutatók sorozata kísért el a pályámon, sok pályázaton díjat nyertem, hála Istennek, számtalan elismerést is kaptam, de nem tagadom, nem ismerem azt a szót, hogy karrierizmus. Én nagyon boldogan szeretek alkotni.

1945-ben Bartókot búcsúztató írásában Kodály kifejtette, hogy Bartóknak azért jók a művei, mert túlmutatnak önmagukon. Én ezt paranccsá tenném, hogy a küldetés - és ez nem csak a művészi pályára vonatkozik, amit nem lehet valami kivételes, megkülönböztetett dolognak tartani -, a hivatás nem azért fontos, hogy ezért tapsoljanak, és jó kritikai vissszhangok legyenek, hanem, hogy valami pluszt adjon az embereknek. S az is rettentően lényeges, hogy jó legyen velük a kapcsolatunk, szeressük őket. Természetesen a viszonzott szeretet is nagyon sokat jelent nekem. A nyolcvanadik év pedig arra is figyelmezetet, hogy lassan járj, tovább élsz! Ezt persze nem egészen komolyan mondom, de tény: nem lehet nonstop életet élni. Igaz, hogy most sem komponálok lassabban, de mindent sokkal jobban meggondolok.

Nagyon jól érzem magam modern szerzetesi alkotóházamban. Itt csak áldást érzek az életemen. Szép csendesen alkotok, nincs fölöttem miniszter, rektor, igazgató. Csak az Isten van. Az éppen elég. Azok az erkölcsi törvények, amelyek a Bibliában benne vannak, minden emberi boldogulási vágynak nem cáfolható tanai, hanem gyökerei.

A születésnapos komponista vallomását ekképpen folytatja: Nem tagadom, hogy én nem a modern zenét akarom űzni. Amúgy meg természetesen jó pap is holtig tanul. Kodályhoz élete alkonyán is hetente járt egy győri bencés tanár, eredeti ógörög és latin nyelvű irodalmat olvastak, ismételtek. Egyszer egy fiatalember megkérdezte Kodálytól, hogy túl a nyolcvanon miért van erre szükség? A tanár úr ekképpen válaszolt: maga nem tudhatja ugyan, de előfordulhat, hogy az örökkéválóságban is szükség lesz ezekre a nyelvekre... S ő is hitben járó ember volt. Én is az vagyok.

S igaza volt abban is Kodálynak, hogy a Nyugat nem arra kíváncsi, hogy utánozzuk, hanem arra, hogy mit adunk magunkból. Ehhez persze először saját magunkat kell megtalálnunk, önmagunkat kell megújítanunk.

Születésnapján, jövő szerdán a budapesti Váci utcai Szent Mihály-templomban rendezik meg Szokolay Sándor szerzői estjét. Fölcsendül legújabb kamarakantátája is.

Isten szeretetéről szól, János Szent Evangéliumának a szövegére írtam. János apostol állt talán a legközelebb az egész jézusi magatartáshoz. Fölcsendül a Missa Pannonica is a Tomkins együttes előadásában. A koncertet Bánffy György Kossuth-díjas színművész emlékének ajánlom fel, aki igaz, hitbéli barátom volt. Nyáron vesztettük el. A magyar nyelv elképesztő apostola volt. Beszédet, retorikát tanított teológiákon és a Zeneakadémián is. Nagyon széleskörű tevékenységet végzett. Egyébként mindig olyanokkal szerettem barátkozni, akiktől tanulni lehet.

S nagyon fontos, hogy az ember teljes életet éljen, hiszen a szentháromsághoz nekem a testünk, a lelkünk és a szellemünk is asszociál. Ezért hangsúlyozom - s hozzáteszem újra: nem prédikálni akarok -, hogy a kimenetelünk az életből fontosabb, mint a bejövetelünk. Hiszen senki sem akart megszületni, vagy legalábbis nem tudunk róla... A kimenetel azért fontos, mert valamit summáz.

Igazából az a cél, hogy tegyük szebbé a világot az utánunk jövőkért. Mik a mi gyerekeink, a növendékeink, a barátaink? A mi földi üdvösségünk. Nekik szebbet kell hátrahagynunk, mint amit kaptunk.