Az elfelejtett péterfai ütközet

Ez időben csak azt ettük, amit a jóindulatú családoktól kaptunk. Budapestről tovább vittek Sümegre, majd Kaposvárra, ahonnan egy csoport ment Sárvárra, a másikat nem tudom hová vitték. Én a sárvári csoporttal voltam. Adtak mellénk egy őrmestert és egy szakaszvezetőt.

Sárváron szekerekkel vártak, így vittek Péterfa majorba, ahol elszállásoltak, és meleg ételt adtak. Itt minden nap mentünk cukorrépát szedni, ellenértékként élelmet kaptunk. Közülünk került ki a szakács, a beszerző és a raktáros. Én beszerző és a raktárnok voltam.

Negyvenhárman érkeztek Péterfára, munkájukat Horváth Pál majorgazda irányította. 1945 tavaszán az istállókban dolgoztak. Tamási Árpád így emlékezik vissza 1945. március 28-ára.

"Amikor az oroszok odaérkeztek, és elkezdődött a lövöldözés, a székely leventék egy része az istállókban az állatok között rejtőzött el. Én és négy társam átszaladtunk az úttesten, és a kastély pincéjében kerestünk menedéket, amíg az orosz egység leverte a német ellenállókat. Sok német életét vesztette itten. Amikor vége lett a lövöldözésnek, és az oroszok továbbvonultak, kijöttünk a pincéből. Akkor láttuk csak, hogy milyen nagy harc folyt le a németek és az oroszok között. Húsz leventét az orosz fegyveresek a németek mellett agyonlőttek.

A péterfai ütközet hiteles történetét eddig még nem foglalták írásba. Az ikervári Felszabadulási Krónika beszámolói sem tartalmazzák a valóban megtörtént eseményeket.

Felkutattuk és megismertük a péterfai ütközet idején Péterfán tartózkodó - és még ma is jó erőben, egészségben elő szemtanukat, az Osvald testvéreket és Horváth Lajost.

Horváth Lajos így emlékezett. Akkor 17 éves voltam. A sárvári leventékhez a majorbeliek nem engedtek vissza, így nem vonultam velük nyugatra. Mint leventeszökevény, március 27-én a major közelében lévő fűzvessző kupacokban húzódtam meg nappal, éjszaka a majorban, családomnál találtam menedéket. A lakásunkban, illetve a kastély pincéjében voltam, ahol a major cselédsége együtt töltötte az éjszakát."

Így rekonstruálhatjuk a péterfai ütközet előzményeit. 1945. március 27-én Sárvár környékét is elérte a háború. A III. Ukrán Front 22. dandárja elfoglalta Sárvár-Hegyközséget, és a Kemenes-hát falvait. 27-én délután és éjjel Sárvárt és környékét kiürítették. Hosszú kocsisorok vonultak nyugat felé - mondta Osvald Nándor.

28-án 2 órakor egy német motorkerékpáros utász felrobbantotta az Antónia majornál lévő, már előzőleg aláaknázott Rába-hidat. A hídnál kilenc repülős teljesített őrszolgálatot. Ezek február óta Ikerváron állomásoztak, végig a Rába vonalán lövészárok rendszert hoztak létre, de ebbe a védelmi rendszerbe csak 200-400 méterenként jutott egy puskás vagy géppuskás védő. Elmondásuk szerint a hídon már megjelentek a szovjet előőrs tagjai, amikor levegőbe repült a híd. A körülötte lévő repülősök közül többen meghaltak, csak egy sebesültjüket hozta be két életbe maradt társa az éj leple alatt lovas kocsival, Péterfáról a sárvári kórházba szállították. A kocsit visszahozták, és polgári ruhát kértek. Ők hozták a hírt, hogy Sárvár és környéke senki földjévé vált . Később a meghalt repülősökről és az orosz halottakról senki semmit sem tudott, azokat vagy a Rába vitte el, vagy az oroszok saját halottaikkal együtt valahová elszállították és eltemették.

Péterfán cselédeskedett Mór Németh Kálmán, volt I. világháborús oroszországi hadifogoly. Mivel úgy tudták, hogy Sárvárról és a környező falvakból kivonták a német és magyar katonaságot, és a majorban a leventéket csak itt felejtették, azt gondolták, hogy a front áthaladását megkönnyítsék, és az esetleges orosz harci cselekményektől megkíméljék a majort és cselédségét, megkérik Mór Németh Kálmánt, hogy menjen el az oroszok elé, és vezesse be őket a majorba békével. Egy villa vagy lapát nyelére valami fehér lepedőt vagy abroszt kötöttek, és Mór Németh Kálmán, Osvald Nándor és Horváth Lajos elindultak az oroszok elé.

Még talán nem is világosodott, amikor elindultak. Nem értek el Antónia majorhoz, amikor a Centrálé útnál, Péterfától keletre jó 1 kilométernyire orosz felderítőkbe botlottak. Mór Németh Kálmán tájékoztatta őket a péterfai várakozó és békés helyzetről, majd együtt az előőrssel dohányozva és beszélgetve visszaballagtak Péterfára.

Eközben a majorban megkezdődött a szokásos élet. A leventék és a férfi cselédek az istállókba mentek etetni, fejni, ahogy azt máskor is tették, hisz ez volt az életük alapja. Talán senki sem tudta, hogy az éjszaka folyamán a csényei 11-es Házak irányából egy német alakulat érkezett, és letáborozott a gazdasági épületek nyugati végében. Az I. német Hegyi Vadász Hadosztály 99. ezredének 7. csonka századát vezényelték Péterfára. Feladatukról senki nem tudott semmit. A térképet és a frontok elhelyezkedését tanulmányozva nekik sem lehetett komolyabb ismeretük a lehetséges harci helyzetről. Őrt ugyan állítottak, de semmiféle harci alakzatot sem vettek fel, csak lefeküdtek és pihentek. A két órai robbantást nekik is kellet hallani, sőt a többi Rába-híd távolabbi robbantásait is, de a harcedzett század nem zavartatta magát, örültek, hogy aludhattak. Tehát támadásra nem számítottak, így az esetleges visszavonulást biztosító hátvédeket nem állították ki.

Mór Németh Kálmán is bevonult a felderítőkkel Péterfára. A jól belátható, fedezék nélküli sík terepen követték őket a gyalogos csapattestek. A kastély pincéjében várakozó cselédek és családtagjaik, az átöltözött repülősök mit sem tudtak az éjszakai változásokról. Örömmel fogadták az oroszokat, akik senkit nem bántottak, csak átfésülték a házakat, hogy valóban nincsenek-e németek elrejtőzve. Mindenki boldog volt, hogy ilyen könnyen átfut felettük a háború vihara, Mór Németh Kálmánt és a fiúkat is dicsérgették, hogy milyen jól elrendezték a dolgukat. Azután Mór Németh Kálmán és Németh Ferenc továbbkísérte a felderítőket, hogy megmutassák a gazdasági épületeket és az istállókat is. A kastély parkjából az Ikervár-Sárvár országúton átmenve az egyemeletes munkásszállást szándékoztak megmutatni, amely a gazdasági épületek négyszöge előtt állt a déli oldalon. A szállás ajtaját nyitották és tessékelték volna be a felderítők őrmesterét, amikor a magtár magas épületére kiállított német őr észrevette mozgásukat, és a két civil közül kilőtte az őrmestert. A felderítő szakasz többi tagja a gazdasági épület mögé, illetve a park fáinak fedezékébe szaladt. A közben felzárkózó gyalogság harci alakzatba fejlődött, és megkezdték a támadást a majorság gazdasági épülete ellen. A déli oldalon, az épület előtt a cselédség disznó- és tyúkóljai sorakoztak. Most ezek váltak a német hegyi vadászok fedezékéül. Öldöklő kézi tusában a németek többször is a park fái közé szorították az orosz gyalogságot, de az oroszok túlerőben voltak. Aknavetőikkel megkerülve a gazdasági épületek négyszögét, és hátba támadva a hegyi vadászokat, megtörték ellenállásukat. Égtek az ólak, az emberek rohantak össze vissza, mindenki igyekezett elbújni vagy menekülni. A németek számára a visszavonulás reménytelen volt, bár egy géppuskás a majortól nyugatra, úgy 400 méterre lévő beton vízáteresztő híd védelméből megpróbálta lekötni az oroszokat, de a menekülés az 1 kilométeres körzetben, nyílt és enyhén emelkedő terepen vagy csak pár fával szegélyezett kocsiúton lehetetlen volt. A géppuskás is hősi halált halt. Azokat a leventéket, akiket a németek a sebesültek kötözésére még az ütközet elején a silógödrökhöz kirendeltek, a végső leszámolás során a gödrök védelmébe helyezett sebesültekkel és az egészségügyi tisztessel együtt agyonlőtték az oroszok, mert hadifoglyot nem ejtettek.

Tamási Árpád visszaemlékezése: "Reggel az újból megjelent német utóvéd és az orosz előőrs tagjai között tűzharc robbant ki. Ahogy a tanyába értek, a németek beszaladtak a szarvasmarha istállóba, és velük együtt a leventék többsége is. Néhányan a túlsó oldalon a lóistállóban voltunk, ahonnan egy csendesebb pillanatban öten átszaladtunk az úttesten az urasági ház pincéjébe, ami megvan jelenben is. Aztán harci csend lett. Amikor kibújtunk a pincéből, elindultunk megkeresni a többit. Szembe találkoztunk az orosz katonákkal, akik már magukkal hozták a megmaradt leventéket és az uradalmi cselédeket. Utasítást adtak, hogy szerezzen kézbélit mindenki, mert menni kell a Rába-hídhoz a meredek partot levágni, hogy a tankok, harci kocsik stb. át tudjanak kelni a folyón. A part bevágása után vissza akartunk menni a tanyára, de a helyiek okosan azt tanácsolták, hogy vissza ne menjünk, nehogy a felbőszült orosz csapatrész elbánjon velünk. Mi szót fogadtunk a tanyasiaknak, akik azt mondták: induljunk hazafelé, ők a halottakat összeszedik és eltemetik, és ha sebesült életben maradna, felelősséggel gondozzák, mint testvérüket. Húszan, akik megmaradtunk, különböző nehézségek közepette gyalog, Aradra mentünk, ahonnan tehervonattal hazajöttünk."

A német halottaknak egy sírgödröt ástak, és saroglyákon odahordták a gazdasági épület körül, az ólaknál és a szántóföldön szerte heverő holttesteket. Három rétegben, ruhástól, felszereléssel együtt temették el őket. A sírba csak 20-25 katona fért el, ezeket elhantolták. A még temetetlen németeket és a silógödörnél agyonlőtt leventéket a silógödörbe temették el, mert már nem volt erejük, sem kedvük új gödröt ásni. Ide került még pár szerencsétlen orosz katona is, akik az ólak között a felismerhetetlenségig összeégtek, és bajtársaik ottfelejtették őket. Itt békült ki az erdélyi levente a németekkel és az oroszokkal! A maradék fegyvereket a silógödör végébe, egy csomóba rakták le, végül ide, a halottak mellé, tőlük északra hordták össze az elpusztult, megégett marhák és disznók tetemét is.

Ez időben csak azt ettük, amit a jóindulatú családoktól kaptunk. Budapestről tovább vittek Sümegre, majd Kaposvárra, ahonnan egy csoport ment Sárvárra, a másikat nem tudom hová vitték. Én a sárvári csoporttal voltam. Adtak mellénk egy őrmestert és egy szakaszvezetőt.

Sárváron szekerekkel vártak, így vittek Péterfa majorba, ahol elszállásoltak, és meleg ételt adtak. Itt minden nap mentünk cukorrépát szedni, ellenértékként élelmet kaptunk. Közülünk került ki a szakács, a beszerző és a raktáros. Én beszerző és a raktárnok voltam.

Negyvenhárman érkeztek Péterfára, munkájukat Horváth Pál majorgazda irányította. 1945 tavaszán az istállókban dolgoztak. Tamási Árpád így emlékezik vissza 1945. március 28-ára.

"Amikor az oroszok odaérkeztek, és elkezdődött a lövöldözés, a székely leventék egy része az istállókban az állatok között rejtőzött el. Én és négy társam átszaladtunk az úttesten, és a kastély pincéjében kerestünk menedéket, amíg az orosz egység leverte a német ellenállókat. Sok német életét vesztette itten. Amikor vége lett a lövöldözésnek, és az oroszok továbbvonultak, kijöttünk a pincéből. Akkor láttuk csak, hogy milyen nagy harc folyt le a németek és az oroszok között. Húsz leventét az orosz fegyveresek a németek mellett agyonlőttek.

A péterfai ütközet hiteles történetét eddig még nem foglalták írásba. Az ikervári Felszabadulási Krónika beszámolói sem tartalmazzák a valóban megtörtént eseményeket.

Felkutattuk és megismertük a péterfai ütközet idején Péterfán tartózkodó - és még ma is jó erőben, egészségben elő szemtanukat, az Osvald testvéreket és Horváth Lajost.

Horváth Lajos így emlékezett. Akkor 17 éves voltam. A sárvári leventékhez a majorbeliek nem engedtek vissza, így nem vonultam velük nyugatra. Mint leventeszökevény, március 27-én a major közelében lévő fűzvessző kupacokban húzódtam meg nappal, éjszaka a majorban, családomnál találtam menedéket. A lakásunkban, illetve a kastély pincéjében voltam, ahol a major cselédsége együtt töltötte az éjszakát."

Így rekonstruálhatjuk a péterfai ütközet előzményeit. 1945. március 27-én Sárvár környékét is elérte a háború. A III. Ukrán Front 22. dandárja elfoglalta Sárvár-Hegyközséget, és a Kemenes-hát falvait. 27-én délután és éjjel Sárvárt és környékét kiürítették. Hosszú kocsisorok vonultak nyugat felé - mondta Osvald Nándor.

28-án 2 órakor egy német motorkerékpáros utász felrobbantotta az Antónia majornál lévő, már előzőleg aláaknázott Rába-hidat. A hídnál kilenc repülős teljesített őrszolgálatot. Ezek február óta Ikerváron állomásoztak, végig a Rába vonalán lövészárok rendszert hoztak létre, de ebbe a védelmi rendszerbe csak 200-400 méterenként jutott egy puskás vagy géppuskás védő. Elmondásuk szerint a hídon már megjelentek a szovjet előőrs tagjai, amikor levegőbe repült a híd. A körülötte lévő repülősök közül többen meghaltak, csak egy sebesültjüket hozta be két életbe maradt társa az éj leple alatt lovas kocsival, Péterfáról a sárvári kórházba szállították. A kocsit visszahozták, és polgári ruhát kértek. Ők hozták a hírt, hogy Sárvár és környéke senki földjévé vált . Később a meghalt repülősökről és az orosz halottakról senki semmit sem tudott, azokat vagy a Rába vitte el, vagy az oroszok saját halottaikkal együtt valahová elszállították és eltemették.

Péterfán cselédeskedett Mór Németh Kálmán, volt I. világháborús oroszországi hadifogoly. Mivel úgy tudták, hogy Sárvárról és a környező falvakból kivonták a német és magyar katonaságot, és a majorban a leventéket csak itt felejtették, azt gondolták, hogy a front áthaladását megkönnyítsék, és az esetleges orosz harci cselekményektől megkíméljék a majort és cselédségét, megkérik Mór Németh Kálmánt, hogy menjen el az oroszok elé, és vezesse be őket a majorba békével. Egy villa vagy lapát nyelére valami fehér lepedőt vagy abroszt kötöttek, és Mór Németh Kálmán, Osvald Nándor és Horváth Lajos elindultak az oroszok elé.

Még talán nem is világosodott, amikor elindultak. Nem értek el Antónia majorhoz, amikor a Centrálé útnál, Péterfától keletre jó 1 kilométernyire orosz felderítőkbe botlottak. Mór Németh Kálmán tájékoztatta őket a péterfai várakozó és békés helyzetről, majd együtt az előőrssel dohányozva és beszélgetve visszaballagtak Péterfára.

Eközben a majorban megkezdődött a szokásos élet. A leventék és a férfi cselédek az istállókba mentek etetni, fejni, ahogy azt máskor is tették, hisz ez volt az életük alapja. Talán senki sem tudta, hogy az éjszaka folyamán a csényei 11-es Házak irányából egy német alakulat érkezett, és letáborozott a gazdasági épületek nyugati végében. Az I. német Hegyi Vadász Hadosztály 99. ezredének 7. csonka századát vezényelték Péterfára. Feladatukról senki nem tudott semmit. A térképet és a frontok elhelyezkedését tanulmányozva nekik sem lehetett komolyabb ismeretük a lehetséges harci helyzetről. Őrt ugyan állítottak, de semmiféle harci alakzatot sem vettek fel, csak lefeküdtek és pihentek. A két órai robbantást nekik is kellet hallani, sőt a többi Rába-híd távolabbi robbantásait is, de a harcedzett század nem zavartatta magát, örültek, hogy aludhattak. Tehát támadásra nem számítottak, így az esetleges visszavonulást biztosító hátvédeket nem állították ki.

Mór Németh Kálmán is bevonult a felderítőkkel Péterfára. A jól belátható, fedezék nélküli sík terepen követték őket a gyalogos csapattestek. A kastély pincéjében várakozó cselédek és családtagjaik, az átöltözött repülősök mit sem tudtak az éjszakai változásokról. Örömmel fogadták az oroszokat, akik senkit nem bántottak, csak átfésülték a házakat, hogy valóban nincsenek-e németek elrejtőzve. Mindenki boldog volt, hogy ilyen könnyen átfut felettük a háború vihara, Mór Németh Kálmánt és a fiúkat is dicsérgették, hogy milyen jól elrendezték a dolgukat. Azután Mór Németh Kálmán és Németh Ferenc továbbkísérte a felderítőket, hogy megmutassák a gazdasági épületeket és az istállókat is. A kastély parkjából az Ikervár-Sárvár országúton átmenve az egyemeletes munkásszállást szándékoztak megmutatni, amely a gazdasági épületek négyszöge előtt állt a déli oldalon. A szállás ajtaját nyitották és tessékelték volna be a felderítők őrmesterét, amikor a magtár magas épületére kiállított német őr észrevette mozgásukat, és a két civil közül kilőtte az őrmestert. A felderítő szakasz többi tagja a gazdasági épület mögé, illetve a park fáinak fedezékébe szaladt. A közben felzárkózó gyalogság harci alakzatba fejlődött, és megkezdték a támadást a majorság gazdasági épülete ellen. A déli oldalon, az épület előtt a cselédség disznó- és tyúkóljai sorakoztak. Most ezek váltak a német hegyi vadászok fedezékéül. Öldöklő kézi tusában a németek többször is a park fái közé szorították az orosz gyalogságot, de az oroszok túlerőben voltak. Aknavetőikkel megkerülve a gazdasági épületek négyszögét, és hátba támadva a hegyi vadászokat, megtörték ellenállásukat. Égtek az ólak, az emberek rohantak össze vissza, mindenki igyekezett elbújni vagy menekülni. A németek számára a visszavonulás reménytelen volt, bár egy géppuskás a majortól nyugatra, úgy 400 méterre lévő beton vízáteresztő híd védelméből megpróbálta lekötni az oroszokat, de a menekülés az 1 kilométeres körzetben, nyílt és enyhén emelkedő terepen vagy csak pár fával szegélyezett kocsiúton lehetetlen volt. A géppuskás is hősi halált halt. Azokat a leventéket, akiket a németek a sebesültek kötözésére még az ütközet elején a silógödrökhöz kirendeltek, a végső leszámolás során a gödrök védelmébe helyezett sebesültekkel és az egészségügyi tisztessel együtt agyonlőtték az oroszok, mert hadifoglyot nem ejtettek.

Tamási Árpád visszaemlékezése: "Reggel az újból megjelent német utóvéd és az orosz előőrs tagjai között tűzharc robbant ki. Ahogy a tanyába értek, a németek beszaladtak a szarvasmarha istállóba, és velük együtt a leventék többsége is. Néhányan a túlsó oldalon a lóistállóban voltunk, ahonnan egy csendesebb pillanatban öten átszaladtunk az úttesten az urasági ház pincéjébe, ami megvan jelenben is. Aztán harci csend lett. Amikor kibújtunk a pincéből, elindultunk megkeresni a többit. Szembe találkoztunk az orosz katonákkal, akik már magukkal hozták a megmaradt leventéket és az uradalmi cselédeket. Utasítást adtak, hogy szerezzen kézbélit mindenki, mert menni kell a Rába-hídhoz a meredek partot levágni, hogy a tankok, harci kocsik stb. át tudjanak kelni a folyón. A part bevágása után vissza akartunk menni a tanyára, de a helyiek okosan azt tanácsolták, hogy vissza ne menjünk, nehogy a felbőszült orosz csapatrész elbánjon velünk. Mi szót fogadtunk a tanyasiaknak, akik azt mondták: induljunk hazafelé, ők a halottakat összeszedik és eltemetik, és ha sebesült életben maradna, felelősséggel gondozzák, mint testvérüket. Húszan, akik megmaradtunk, különböző nehézségek közepette gyalog, Aradra mentünk, ahonnan tehervonattal hazajöttünk."

A német halottaknak egy sírgödröt ástak, és saroglyákon odahordták a gazdasági épület körül, az ólaknál és a szántóföldön szerte heverő holttesteket. Három rétegben, ruhástól, felszereléssel együtt temették el őket. A sírba csak 20-25 katona fért el, ezeket elhantolták. A még temetetlen németeket és a silógödörnél agyonlőtt leventéket a silógödörbe temették el, mert már nem volt erejük, sem kedvük új gödröt ásni. Ide került még pár szerencsétlen orosz katona is, akik az ólak között a felismerhetetlenségig összeégtek, és bajtársaik ottfelejtették őket. Itt békült ki az erdélyi levente a németekkel és az oroszokkal! A maradék fegyvereket a silógödör végébe, egy csomóba rakták le, végül ide, a halottak mellé, tőlük északra hordták össze az elpusztult, megégett marhák és disznók tetemét is.

Sárváron szekerekkel vártak, így vittek Péterfa majorba, ahol elszállásoltak, és meleg ételt adtak. Itt minden nap mentünk cukorrépát szedni, ellenértékként élelmet kaptunk. Közülünk került ki a szakács, a beszerző és a raktáros. Én beszerző és a raktárnok voltam.

Negyvenhárman érkeztek Péterfára, munkájukat Horváth Pál majorgazda irányította. 1945 tavaszán az istállókban dolgoztak. Tamási Árpád így emlékezik vissza 1945. március 28-ára.

"Amikor az oroszok odaérkeztek, és elkezdődött a lövöldözés, a székely leventék egy része az istállókban az állatok között rejtőzött el. Én és négy társam átszaladtunk az úttesten, és a kastély pincéjében kerestünk menedéket, amíg az orosz egység leverte a német ellenállókat. Sok német életét vesztette itten. Amikor vége lett a lövöldözésnek, és az oroszok továbbvonultak, kijöttünk a pincéből. Akkor láttuk csak, hogy milyen nagy harc folyt le a németek és az oroszok között. Húsz leventét az orosz fegyveresek a németek mellett agyonlőttek.

A péterfai ütközet hiteles történetét eddig még nem foglalták írásba. Az ikervári Felszabadulási Krónika beszámolói sem tartalmazzák a valóban megtörtént eseményeket.

Felkutattuk és megismertük a péterfai ütközet idején Péterfán tartózkodó - és még ma is jó erőben, egészségben elő szemtanukat, az Osvald testvéreket és Horváth Lajost.

Horváth Lajos így emlékezett. Akkor 17 éves voltam. A sárvári leventékhez a majorbeliek nem engedtek vissza, így nem vonultam velük nyugatra. Mint leventeszökevény, március 27-én a major közelében lévő fűzvessző kupacokban húzódtam meg nappal, éjszaka a majorban, családomnál találtam menedéket. A lakásunkban, illetve a kastély pincéjében voltam, ahol a major cselédsége együtt töltötte az éjszakát."

Így rekonstruálhatjuk a péterfai ütközet előzményeit. 1945. március 27-én Sárvár környékét is elérte a háború. A III. Ukrán Front 22. dandárja elfoglalta Sárvár-Hegyközséget, és a Kemenes-hát falvait. 27-én délután és éjjel Sárvárt és környékét kiürítették. Hosszú kocsisorok vonultak nyugat felé - mondta Osvald Nándor.

28-án 2 órakor egy német motorkerékpáros utász felrobbantotta az Antónia majornál lévő, már előzőleg aláaknázott Rába-hidat. A hídnál kilenc repülős teljesített őrszolgálatot. Ezek február óta Ikerváron állomásoztak, végig a Rába vonalán lövészárok rendszert hoztak létre, de ebbe a védelmi rendszerbe csak 200-400 méterenként jutott egy puskás vagy géppuskás védő. Elmondásuk szerint a hídon már megjelentek a szovjet előőrs tagjai, amikor levegőbe repült a híd. A körülötte lévő repülősök közül többen meghaltak, csak egy sebesültjüket hozta be két életbe maradt társa az éj leple alatt lovas kocsival, Péterfáról a sárvári kórházba szállították. A kocsit visszahozták, és polgári ruhát kértek. Ők hozták a hírt, hogy Sárvár és környéke senki földjévé vált . Később a meghalt repülősökről és az orosz halottakról senki semmit sem tudott, azokat vagy a Rába vitte el, vagy az oroszok saját halottaikkal együtt valahová elszállították és eltemették.

Péterfán cselédeskedett Mór Németh Kálmán, volt I. világháborús oroszországi hadifogoly. Mivel úgy tudták, hogy Sárvárról és a környező falvakból kivonták a német és magyar katonaságot, és a majorban a leventéket csak itt felejtették, azt gondolták, hogy a front áthaladását megkönnyítsék, és az esetleges orosz harci cselekményektől megkíméljék a majort és cselédségét, megkérik Mór Németh Kálmánt, hogy menjen el az oroszok elé, és vezesse be őket a majorba békével. Egy villa vagy lapát nyelére valami fehér lepedőt vagy abroszt kötöttek, és Mór Németh Kálmán, Osvald Nándor és Horváth Lajos elindultak az oroszok elé.

Még talán nem is világosodott, amikor elindultak. Nem értek el Antónia majorhoz, amikor a Centrálé útnál, Péterfától keletre jó 1 kilométernyire orosz felderítőkbe botlottak. Mór Németh Kálmán tájékoztatta őket a péterfai várakozó és békés helyzetről, majd együtt az előőrssel dohányozva és beszélgetve visszaballagtak Péterfára.

Eközben a majorban megkezdődött a szokásos élet. A leventék és a férfi cselédek az istállókba mentek etetni, fejni, ahogy azt máskor is tették, hisz ez volt az életük alapja. Talán senki sem tudta, hogy az éjszaka folyamán a csényei 11-es Házak irányából egy német alakulat érkezett, és letáborozott a gazdasági épületek nyugati végében. Az I. német Hegyi Vadász Hadosztály 99. ezredének 7. csonka századát vezényelték Péterfára. Feladatukról senki nem tudott semmit. A térképet és a frontok elhelyezkedését tanulmányozva nekik sem lehetett komolyabb ismeretük a lehetséges harci helyzetről. Őrt ugyan állítottak, de semmiféle harci alakzatot sem vettek fel, csak lefeküdtek és pihentek. A két órai robbantást nekik is kellet hallani, sőt a többi Rába-híd távolabbi robbantásait is, de a harcedzett század nem zavartatta magát, örültek, hogy aludhattak. Tehát támadásra nem számítottak, így az esetleges visszavonulást biztosító hátvédeket nem állították ki.

Mór Németh Kálmán is bevonult a felderítőkkel Péterfára. A jól belátható, fedezék nélküli sík terepen követték őket a gyalogos csapattestek. A kastély pincéjében várakozó cselédek és családtagjaik, az átöltözött repülősök mit sem tudtak az éjszakai változásokról. Örömmel fogadták az oroszokat, akik senkit nem bántottak, csak átfésülték a házakat, hogy valóban nincsenek-e németek elrejtőzve. Mindenki boldog volt, hogy ilyen könnyen átfut felettük a háború vihara, Mór Németh Kálmánt és a fiúkat is dicsérgették, hogy milyen jól elrendezték a dolgukat. Azután Mór Németh Kálmán és Németh Ferenc továbbkísérte a felderítőket, hogy megmutassák a gazdasági épületeket és az istállókat is. A kastély parkjából az Ikervár-Sárvár országúton átmenve az egyemeletes munkásszállást szándékoztak megmutatni, amely a gazdasági épületek négyszöge előtt állt a déli oldalon. A szállás ajtaját nyitották és tessékelték volna be a felderítők őrmesterét, amikor a magtár magas épületére kiállított német őr észrevette mozgásukat, és a két civil közül kilőtte az őrmestert. A felderítő szakasz többi tagja a gazdasági épület mögé, illetve a park fáinak fedezékébe szaladt. A közben felzárkózó gyalogság harci alakzatba fejlődött, és megkezdték a támadást a majorság gazdasági épülete ellen. A déli oldalon, az épület előtt a cselédség disznó- és tyúkóljai sorakoztak. Most ezek váltak a német hegyi vadászok fedezékéül. Öldöklő kézi tusában a németek többször is a park fái közé szorították az orosz gyalogságot, de az oroszok túlerőben voltak. Aknavetőikkel megkerülve a gazdasági épületek négyszögét, és hátba támadva a hegyi vadászokat, megtörték ellenállásukat. Égtek az ólak, az emberek rohantak össze vissza, mindenki igyekezett elbújni vagy menekülni. A németek számára a visszavonulás reménytelen volt, bár egy géppuskás a majortól nyugatra, úgy 400 méterre lévő beton vízáteresztő híd védelméből megpróbálta lekötni az oroszokat, de a menekülés az 1 kilométeres körzetben, nyílt és enyhén emelkedő terepen vagy csak pár fával szegélyezett kocsiúton lehetetlen volt. A géppuskás is hősi halált halt. Azokat a leventéket, akiket a németek a sebesültek kötözésére még az ütközet elején a silógödrökhöz kirendeltek, a végső leszámolás során a gödrök védelmébe helyezett sebesültekkel és az egészségügyi tisztessel együtt agyonlőtték az oroszok, mert hadifoglyot nem ejtettek.

Tamási Árpád visszaemlékezése: "Reggel az újból megjelent német utóvéd és az orosz előőrs tagjai között tűzharc robbant ki. Ahogy a tanyába értek, a németek beszaladtak a szarvasmarha istállóba, és velük együtt a leventék többsége is. Néhányan a túlsó oldalon a lóistállóban voltunk, ahonnan egy csendesebb pillanatban öten átszaladtunk az úttesten az urasági ház pincéjébe, ami megvan jelenben is. Aztán harci csend lett. Amikor kibújtunk a pincéből, elindultunk megkeresni a többit. Szembe találkoztunk az orosz katonákkal, akik már magukkal hozták a megmaradt leventéket és az uradalmi cselédeket. Utasítást adtak, hogy szerezzen kézbélit mindenki, mert menni kell a Rába-hídhoz a meredek partot levágni, hogy a tankok, harci kocsik stb. át tudjanak kelni a folyón. A part bevágása után vissza akartunk menni a tanyára, de a helyiek okosan azt tanácsolták, hogy vissza ne menjünk, nehogy a felbőszült orosz csapatrész elbánjon velünk. Mi szót fogadtunk a tanyasiaknak, akik azt mondták: induljunk hazafelé, ők a halottakat összeszedik és eltemetik, és ha sebesült életben maradna, felelősséggel gondozzák, mint testvérüket. Húszan, akik megmaradtunk, különböző nehézségek közepette gyalog, Aradra mentünk, ahonnan tehervonattal hazajöttünk."

A német halottaknak egy sírgödröt ástak, és saroglyákon odahordták a gazdasági épület körül, az ólaknál és a szántóföldön szerte heverő holttesteket. Három rétegben, ruhástól, felszereléssel együtt temették el őket. A sírba csak 20-25 katona fért el, ezeket elhantolták. A még temetetlen németeket és a silógödörnél agyonlőtt leventéket a silógödörbe temették el, mert már nem volt erejük, sem kedvük új gödröt ásni. Ide került még pár szerencsétlen orosz katona is, akik az ólak között a felismerhetetlenségig összeégtek, és bajtársaik ottfelejtették őket. Itt békült ki az erdélyi levente a németekkel és az oroszokkal! A maradék fegyvereket a silógödör végébe, egy csomóba rakták le, végül ide, a halottak mellé, tőlük északra hordták össze az elpusztult, megégett marhák és disznók tetemét is.

Sárváron szekerekkel vártak, így vittek Péterfa majorba, ahol elszállásoltak, és meleg ételt adtak. Itt minden nap mentünk cukorrépát szedni, ellenértékként élelmet kaptunk. Közülünk került ki a szakács, a beszerző és a raktáros. Én beszerző és a raktárnok voltam.

Negyvenhárman érkeztek Péterfára, munkájukat Horváth Pál majorgazda irányította. 1945 tavaszán az istállókban dolgoztak. Tamási Árpád így emlékezik vissza 1945. március 28-ára.

"Amikor az oroszok odaérkeztek, és elkezdődött a lövöldözés, a székely leventék egy része az istállókban az állatok között rejtőzött el. Én és négy társam átszaladtunk az úttesten, és a kastély pincéjében kerestünk menedéket, amíg az orosz egység leverte a német ellenállókat. Sok német életét vesztette itten. Amikor vége lett a lövöldözésnek, és az oroszok továbbvonultak, kijöttünk a pincéből. Akkor láttuk csak, hogy milyen nagy harc folyt le a németek és az oroszok között. Húsz leventét az orosz fegyveresek a németek mellett agyonlőttek.

A péterfai ütközet hiteles történetét eddig még nem foglalták írásba. Az ikervári Felszabadulási Krónika beszámolói sem tartalmazzák a valóban megtörtént eseményeket.

Felkutattuk és megismertük a péterfai ütközet idején Péterfán tartózkodó - és még ma is jó erőben, egészségben elő szemtanukat, az Osvald testvéreket és Horváth Lajost.

Horváth Lajos így emlékezett. Akkor 17 éves voltam. A sárvári leventékhez a majorbeliek nem engedtek vissza, így nem vonultam velük nyugatra. Mint leventeszökevény, március 27-én a major közelében lévő fűzvessző kupacokban húzódtam meg nappal, éjszaka a majorban, családomnál találtam menedéket. A lakásunkban, illetve a kastély pincéjében voltam, ahol a major cselédsége együtt töltötte az éjszakát."

Így rekonstruálhatjuk a péterfai ütközet előzményeit. 1945. március 27-én Sárvár környékét is elérte a háború. A III. Ukrán Front 22. dandárja elfoglalta Sárvár-Hegyközséget, és a Kemenes-hát falvait. 27-én délután és éjjel Sárvárt és környékét kiürítették. Hosszú kocsisorok vonultak nyugat felé - mondta Osvald Nándor.

28-án 2 órakor egy német motorkerékpáros utász felrobbantotta az Antónia majornál lévő, már előzőleg aláaknázott Rába-hidat. A hídnál kilenc repülős teljesített őrszolgálatot. Ezek február óta Ikerváron állomásoztak, végig a Rába vonalán lövészárok rendszert hoztak létre, de ebbe a védelmi rendszerbe csak 200-400 méterenként jutott egy puskás vagy géppuskás védő. Elmondásuk szerint a hídon már megjelentek a szovjet előőrs tagjai, amikor levegőbe repült a híd. A körülötte lévő repülősök közül többen meghaltak, csak egy sebesültjüket hozta be két életbe maradt társa az éj leple alatt lovas kocsival, Péterfáról a sárvári kórházba szállították. A kocsit visszahozták, és polgári ruhát kértek. Ők hozták a hírt, hogy Sárvár és környéke senki földjévé vált . Később a meghalt repülősökről és az orosz halottakról senki semmit sem tudott, azokat vagy a Rába vitte el, vagy az oroszok saját halottaikkal együtt valahová elszállították és eltemették.

Péterfán cselédeskedett Mór Németh Kálmán, volt I. világháborús oroszországi hadifogoly. Mivel úgy tudták, hogy Sárvárról és a környező falvakból kivonták a német és magyar katonaságot, és a majorban a leventéket csak itt felejtették, azt gondolták, hogy a front áthaladását megkönnyítsék, és az esetleges orosz harci cselekményektől megkíméljék a majort és cselédségét, megkérik Mór Németh Kálmánt, hogy menjen el az oroszok elé, és vezesse be őket a majorba békével. Egy villa vagy lapát nyelére valami fehér lepedőt vagy abroszt kötöttek, és Mór Németh Kálmán, Osvald Nándor és Horváth Lajos elindultak az oroszok elé.

Még talán nem is világosodott, amikor elindultak. Nem értek el Antónia majorhoz, amikor a Centrálé útnál, Péterfától keletre jó 1 kilométernyire orosz felderítőkbe botlottak. Mór Németh Kálmán tájékoztatta őket a péterfai várakozó és békés helyzetről, majd együtt az előőrssel dohányozva és beszélgetve visszaballagtak Péterfára.

Eközben a majorban megkezdődött a szokásos élet. A leventék és a férfi cselédek az istállókba mentek etetni, fejni, ahogy azt máskor is tették, hisz ez volt az életük alapja. Talán senki sem tudta, hogy az éjszaka folyamán a csényei 11-es Házak irányából egy német alakulat érkezett, és letáborozott a gazdasági épületek nyugati végében. Az I. német Hegyi Vadász Hadosztály 99. ezredének 7. csonka századát vezényelték Péterfára. Feladatukról senki nem tudott semmit. A térképet és a frontok elhelyezkedését tanulmányozva nekik sem lehetett komolyabb ismeretük a lehetséges harci helyzetről. Őrt ugyan állítottak, de semmiféle harci alakzatot sem vettek fel, csak lefeküdtek és pihentek. A két órai robbantást nekik is kellet hallani, sőt a többi Rába-híd távolabbi robbantásait is, de a harcedzett század nem zavartatta magát, örültek, hogy aludhattak. Tehát támadásra nem számítottak, így az esetleges visszavonulást biztosító hátvédeket nem állították ki.

Mór Németh Kálmán is bevonult a felderítőkkel Péterfára. A jól belátható, fedezék nélküli sík terepen követték őket a gyalogos csapattestek. A kastély pincéjében várakozó cselédek és családtagjaik, az átöltözött repülősök mit sem tudtak az éjszakai változásokról. Örömmel fogadták az oroszokat, akik senkit nem bántottak, csak átfésülték a házakat, hogy valóban nincsenek-e németek elrejtőzve. Mindenki boldog volt, hogy ilyen könnyen átfut felettük a háború vihara, Mór Németh Kálmánt és a fiúkat is dicsérgették, hogy milyen jól elrendezték a dolgukat. Azután Mór Németh Kálmán és Németh Ferenc továbbkísérte a felderítőket, hogy megmutassák a gazdasági épületeket és az istállókat is. A kastély parkjából az Ikervár-Sárvár országúton átmenve az egyemeletes munkásszállást szándékoztak megmutatni, amely a gazdasági épületek négyszöge előtt állt a déli oldalon. A szállás ajtaját nyitották és tessékelték volna be a felderítők őrmesterét, amikor a magtár magas épületére kiállított német őr észrevette mozgásukat, és a két civil közül kilőtte az őrmestert. A felderítő szakasz többi tagja a gazdasági épület mögé, illetve a park fáinak fedezékébe szaladt. A közben felzárkózó gyalogság harci alakzatba fejlődött, és megkezdték a támadást a majorság gazdasági épülete ellen. A déli oldalon, az épület előtt a cselédség disznó- és tyúkóljai sorakoztak. Most ezek váltak a német hegyi vadászok fedezékéül. Öldöklő kézi tusában a németek többször is a park fái közé szorították az orosz gyalogságot, de az oroszok túlerőben voltak. Aknavetőikkel megkerülve a gazdasági épületek négyszögét, és hátba támadva a hegyi vadászokat, megtörték ellenállásukat. Égtek az ólak, az emberek rohantak össze vissza, mindenki igyekezett elbújni vagy menekülni. A németek számára a visszavonulás reménytelen volt, bár egy géppuskás a majortól nyugatra, úgy 400 méterre lévő beton vízáteresztő híd védelméből megpróbálta lekötni az oroszokat, de a menekülés az 1 kilométeres körzetben, nyílt és enyhén emelkedő terepen vagy csak pár fával szegélyezett kocsiúton lehetetlen volt. A géppuskás is hősi halált halt. Azokat a leventéket, akiket a németek a sebesültek kötözésére még az ütközet elején a silógödrökhöz kirendeltek, a végső leszámolás során a gödrök védelmébe helyezett sebesültekkel és az egészségügyi tisztessel együtt agyonlőtték az oroszok, mert hadifoglyot nem ejtettek.

Tamási Árpád visszaemlékezése: "Reggel az újból megjelent német utóvéd és az orosz előőrs tagjai között tűzharc robbant ki. Ahogy a tanyába értek, a németek beszaladtak a szarvasmarha istállóba, és velük együtt a leventék többsége is. Néhányan a túlsó oldalon a lóistállóban voltunk, ahonnan egy csendesebb pillanatban öten átszaladtunk az úttesten az urasági ház pincéjébe, ami megvan jelenben is. Aztán harci csend lett. Amikor kibújtunk a pincéből, elindultunk megkeresni a többit. Szembe találkoztunk az orosz katonákkal, akik már magukkal hozták a megmaradt leventéket és az uradalmi cselédeket. Utasítást adtak, hogy szerezzen kézbélit mindenki, mert menni kell a Rába-hídhoz a meredek partot levágni, hogy a tankok, harci kocsik stb. át tudjanak kelni a folyón. A part bevágása után vissza akartunk menni a tanyára, de a helyiek okosan azt tanácsolták, hogy vissza ne menjünk, nehogy a felbőszült orosz csapatrész elbánjon velünk. Mi szót fogadtunk a tanyasiaknak, akik azt mondták: induljunk hazafelé, ők a halottakat összeszedik és eltemetik, és ha sebesült életben maradna, felelősséggel gondozzák, mint testvérüket. Húszan, akik megmaradtunk, különböző nehézségek közepette gyalog, Aradra mentünk, ahonnan tehervonattal hazajöttünk."

A német halottaknak egy sírgödröt ástak, és saroglyákon odahordták a gazdasági épület körül, az ólaknál és a szántóföldön szerte heverő holttesteket. Három rétegben, ruhástól, felszereléssel együtt temették el őket. A sírba csak 20-25 katona fért el, ezeket elhantolták. A még temetetlen németeket és a silógödörnél agyonlőtt leventéket a silógödörbe temették el, mert már nem volt erejük, sem kedvük új gödröt ásni. Ide került még pár szerencsétlen orosz katona is, akik az ólak között a felismerhetetlenségig összeégtek, és bajtársaik ottfelejtették őket. Itt békült ki az erdélyi levente a németekkel és az oroszokkal! A maradék fegyvereket a silógödör végébe, egy csomóba rakták le, végül ide, a halottak mellé, tőlük északra hordták össze az elpusztult, megégett marhák és disznók tetemét is.

Negyvenhárman érkeztek Péterfára, munkájukat Horváth Pál majorgazda irányította. 1945 tavaszán az istállókban dolgoztak. Tamási Árpád így emlékezik vissza 1945. március 28-ára.

"Amikor az oroszok odaérkeztek, és elkezdődött a lövöldözés, a székely leventék egy része az istállókban az állatok között rejtőzött el. Én és négy társam átszaladtunk az úttesten, és a kastély pincéjében kerestünk menedéket, amíg az orosz egység leverte a német ellenállókat. Sok német életét vesztette itten. Amikor vége lett a lövöldözésnek, és az oroszok továbbvonultak, kijöttünk a pincéből. Akkor láttuk csak, hogy milyen nagy harc folyt le a németek és az oroszok között. Húsz leventét az orosz fegyveresek a németek mellett agyonlőttek.

A péterfai ütközet hiteles történetét eddig még nem foglalták írásba. Az ikervári Felszabadulási Krónika beszámolói sem tartalmazzák a valóban megtörtént eseményeket.

Felkutattuk és megismertük a péterfai ütközet idején Péterfán tartózkodó - és még ma is jó erőben, egészségben elő szemtanukat, az Osvald testvéreket és Horváth Lajost.

Horváth Lajos így emlékezett. Akkor 17 éves voltam. A sárvári leventékhez a majorbeliek nem engedtek vissza, így nem vonultam velük nyugatra. Mint leventeszökevény, március 27-én a major közelében lévő fűzvessző kupacokban húzódtam meg nappal, éjszaka a majorban, családomnál találtam menedéket. A lakásunkban, illetve a kastély pincéjében voltam, ahol a major cselédsége együtt töltötte az éjszakát."

Így rekonstruálhatjuk a péterfai ütközet előzményeit. 1945. március 27-én Sárvár környékét is elérte a háború. A III. Ukrán Front 22. dandárja elfoglalta Sárvár-Hegyközséget, és a Kemenes-hát falvait. 27-én délután és éjjel Sárvárt és környékét kiürítették. Hosszú kocsisorok vonultak nyugat felé - mondta Osvald Nándor.

28-án 2 órakor egy német motorkerékpáros utász felrobbantotta az Antónia majornál lévő, már előzőleg aláaknázott Rába-hidat. A hídnál kilenc repülős teljesített őrszolgálatot. Ezek február óta Ikerváron állomásoztak, végig a Rába vonalán lövészárok rendszert hoztak létre, de ebbe a védelmi rendszerbe csak 200-400 méterenként jutott egy puskás vagy géppuskás védő. Elmondásuk szerint a hídon már megjelentek a szovjet előőrs tagjai, amikor levegőbe repült a híd. A körülötte lévő repülősök közül többen meghaltak, csak egy sebesültjüket hozta be két életbe maradt társa az éj leple alatt lovas kocsival, Péterfáról a sárvári kórházba szállították. A kocsit visszahozták, és polgári ruhát kértek. Ők hozták a hírt, hogy Sárvár és környéke senki földjévé vált . Később a meghalt repülősökről és az orosz halottakról senki semmit sem tudott, azokat vagy a Rába vitte el, vagy az oroszok saját halottaikkal együtt valahová elszállították és eltemették.

Péterfán cselédeskedett Mór Németh Kálmán, volt I. világháborús oroszországi hadifogoly. Mivel úgy tudták, hogy Sárvárról és a környező falvakból kivonták a német és magyar katonaságot, és a majorban a leventéket csak itt felejtették, azt gondolták, hogy a front áthaladását megkönnyítsék, és az esetleges orosz harci cselekményektől megkíméljék a majort és cselédségét, megkérik Mór Németh Kálmánt, hogy menjen el az oroszok elé, és vezesse be őket a majorba békével. Egy villa vagy lapát nyelére valami fehér lepedőt vagy abroszt kötöttek, és Mór Németh Kálmán, Osvald Nándor és Horváth Lajos elindultak az oroszok elé.

Még talán nem is világosodott, amikor elindultak. Nem értek el Antónia majorhoz, amikor a Centrálé útnál, Péterfától keletre jó 1 kilométernyire orosz felderítőkbe botlottak. Mór Németh Kálmán tájékoztatta őket a péterfai várakozó és békés helyzetről, majd együtt az előőrssel dohányozva és beszélgetve visszaballagtak Péterfára.

Eközben a majorban megkezdődött a szokásos élet. A leventék és a férfi cselédek az istállókba mentek etetni, fejni, ahogy azt máskor is tették, hisz ez volt az életük alapja. Talán senki sem tudta, hogy az éjszaka folyamán a csényei 11-es Házak irányából egy német alakulat érkezett, és letáborozott a gazdasági épületek nyugati végében. Az I. német Hegyi Vadász Hadosztály 99. ezredének 7. csonka századát vezényelték Péterfára. Feladatukról senki nem tudott semmit. A térképet és a frontok elhelyezkedését tanulmányozva nekik sem lehetett komolyabb ismeretük a lehetséges harci helyzetről. Őrt ugyan állítottak, de semmiféle harci alakzatot sem vettek fel, csak lefeküdtek és pihentek. A két órai robbantást nekik is kellet hallani, sőt a többi Rába-híd távolabbi robbantásait is, de a harcedzett század nem zavartatta magát, örültek, hogy aludhattak. Tehát támadásra nem számítottak, így az esetleges visszavonulást biztosító hátvédeket nem állították ki.

Mór Németh Kálmán is bevonult a felderítőkkel Péterfára. A jól belátható, fedezék nélküli sík terepen követték őket a gyalogos csapattestek. A kastély pincéjében várakozó cselédek és családtagjaik, az átöltözött repülősök mit sem tudtak az éjszakai változásokról. Örömmel fogadták az oroszokat, akik senkit nem bántottak, csak átfésülték a házakat, hogy valóban nincsenek-e németek elrejtőzve. Mindenki boldog volt, hogy ilyen könnyen átfut felettük a háború vihara, Mór Németh Kálmánt és a fiúkat is dicsérgették, hogy milyen jól elrendezték a dolgukat. Azután Mór Németh Kálmán és Németh Ferenc továbbkísérte a felderítőket, hogy megmutassák a gazdasági épületeket és az istállókat is. A kastély parkjából az Ikervár-Sárvár országúton átmenve az egyemeletes munkásszállást szándékoztak megmutatni, amely a gazdasági épületek négyszöge előtt állt a déli oldalon. A szállás ajtaját nyitották és tessékelték volna be a felderítők őrmesterét, amikor a magtár magas épületére kiállított német őr észrevette mozgásukat, és a két civil közül kilőtte az őrmestert. A felderítő szakasz többi tagja a gazdasági épület mögé, illetve a park fáinak fedezékébe szaladt. A közben felzárkózó gyalogság harci alakzatba fejlődött, és megkezdték a támadást a majorság gazdasági épülete ellen. A déli oldalon, az épület előtt a cselédség disznó- és tyúkóljai sorakoztak. Most ezek váltak a német hegyi vadászok fedezékéül. Öldöklő kézi tusában a németek többször is a park fái közé szorították az orosz gyalogságot, de az oroszok túlerőben voltak. Aknavetőikkel megkerülve a gazdasági épületek négyszögét, és hátba támadva a hegyi vadászokat, megtörték ellenállásukat. Égtek az ólak, az emberek rohantak össze vissza, mindenki igyekezett elbújni vagy menekülni. A németek számára a visszavonulás reménytelen volt, bár egy géppuskás a majortól nyugatra, úgy 400 méterre lévő beton vízáteresztő híd védelméből megpróbálta lekötni az oroszokat, de a menekülés az 1 kilométeres körzetben, nyílt és enyhén emelkedő terepen vagy csak pár fával szegélyezett kocsiúton lehetetlen volt. A géppuskás is hősi halált halt. Azokat a leventéket, akiket a németek a sebesültek kötözésére még az ütközet elején a silógödrökhöz kirendeltek, a végső leszámolás során a gödrök védelmébe helyezett sebesültekkel és az egészségügyi tisztessel együtt agyonlőtték az oroszok, mert hadifoglyot nem ejtettek.

Tamási Árpád visszaemlékezése: "Reggel az újból megjelent német utóvéd és az orosz előőrs tagjai között tűzharc robbant ki. Ahogy a tanyába értek, a németek beszaladtak a szarvasmarha istállóba, és velük együtt a leventék többsége is. Néhányan a túlsó oldalon a lóistállóban voltunk, ahonnan egy csendesebb pillanatban öten átszaladtunk az úttesten az urasági ház pincéjébe, ami megvan jelenben is. Aztán harci csend lett. Amikor kibújtunk a pincéből, elindultunk megkeresni a többit. Szembe találkoztunk az orosz katonákkal, akik már magukkal hozták a megmaradt leventéket és az uradalmi cselédeket. Utasítást adtak, hogy szerezzen kézbélit mindenki, mert menni kell a Rába-hídhoz a meredek partot levágni, hogy a tankok, harci kocsik stb. át tudjanak kelni a folyón. A part bevágása után vissza akartunk menni a tanyára, de a helyiek okosan azt tanácsolták, hogy vissza ne menjünk, nehogy a felbőszült orosz csapatrész elbánjon velünk. Mi szót fogadtunk a tanyasiaknak, akik azt mondták: induljunk hazafelé, ők a halottakat összeszedik és eltemetik, és ha sebesült életben maradna, felelősséggel gondozzák, mint testvérüket. Húszan, akik megmaradtunk, különböző nehézségek közepette gyalog, Aradra mentünk, ahonnan tehervonattal hazajöttünk."

A német halottaknak egy sírgödröt ástak, és saroglyákon odahordták a gazdasági épület körül, az ólaknál és a szántóföldön szerte heverő holttesteket. Három rétegben, ruhástól, felszereléssel együtt temették el őket. A sírba csak 20-25 katona fért el, ezeket elhantolták. A még temetetlen németeket és a silógödörnél agyonlőtt leventéket a silógödörbe temették el, mert már nem volt erejük, sem kedvük új gödröt ásni. Ide került még pár szerencsétlen orosz katona is, akik az ólak között a felismerhetetlenségig összeégtek, és bajtársaik ottfelejtették őket. Itt békült ki az erdélyi levente a németekkel és az oroszokkal! A maradék fegyvereket a silógödör végébe, egy csomóba rakták le, végül ide, a halottak mellé, tőlük északra hordták össze az elpusztult, megégett marhák és disznók tetemét is.

Negyvenhárman érkeztek Péterfára, munkájukat Horváth Pál majorgazda irányította. 1945 tavaszán az istállókban dolgoztak. Tamási Árpád így emlékezik vissza 1945. március 28-ára.

"Amikor az oroszok odaérkeztek, és elkezdődött a lövöldözés, a székely leventék egy része az istállókban az állatok között rejtőzött el. Én és négy társam átszaladtunk az úttesten, és a kastély pincéjében kerestünk menedéket, amíg az orosz egység leverte a német ellenállókat. Sok német életét vesztette itten. Amikor vége lett a lövöldözésnek, és az oroszok továbbvonultak, kijöttünk a pincéből. Akkor láttuk csak, hogy milyen nagy harc folyt le a németek és az oroszok között. Húsz leventét az orosz fegyveresek a németek mellett agyonlőttek.

A péterfai ütközet hiteles történetét eddig még nem foglalták írásba. Az ikervári Felszabadulási Krónika beszámolói sem tartalmazzák a valóban megtörtént eseményeket.

Felkutattuk és megismertük a péterfai ütközet idején Péterfán tartózkodó - és még ma is jó erőben, egészségben elő szemtanukat, az Osvald testvéreket és Horváth Lajost.

Horváth Lajos így emlékezett. Akkor 17 éves voltam. A sárvári leventékhez a majorbeliek nem engedtek vissza, így nem vonultam velük nyugatra. Mint leventeszökevény, március 27-én a major közelében lévő fűzvessző kupacokban húzódtam meg nappal, éjszaka a majorban, családomnál találtam menedéket. A lakásunkban, illetve a kastély pincéjében voltam, ahol a major cselédsége együtt töltötte az éjszakát."

Így rekonstruálhatjuk a péterfai ütközet előzményeit. 1945. március 27-én Sárvár környékét is elérte a háború. A III. Ukrán Front 22. dandárja elfoglalta Sárvár-Hegyközséget, és a Kemenes-hát falvait. 27-én délután és éjjel Sárvárt és környékét kiürítették. Hosszú kocsisorok vonultak nyugat felé - mondta Osvald Nándor.

28-án 2 órakor egy német motorkerékpáros utász felrobbantotta az Antónia majornál lévő, már előzőleg aláaknázott Rába-hidat. A hídnál kilenc repülős teljesített őrszolgálatot. Ezek február óta Ikerváron állomásoztak, végig a Rába vonalán lövészárok rendszert hoztak létre, de ebbe a védelmi rendszerbe csak 200-400 méterenként jutott egy puskás vagy géppuskás védő. Elmondásuk szerint a hídon már megjelentek a szovjet előőrs tagjai, amikor levegőbe repült a híd. A körülötte lévő repülősök közül többen meghaltak, csak egy sebesültjüket hozta be két életbe maradt társa az éj leple alatt lovas kocsival, Péterfáról a sárvári kórházba szállították. A kocsit visszahozták, és polgári ruhát kértek. Ők hozták a hírt, hogy Sárvár és környéke senki földjévé vált . Később a meghalt repülősökről és az orosz halottakról senki semmit sem tudott, azokat vagy a Rába vitte el, vagy az oroszok saját halottaikkal együtt valahová elszállították és eltemették.

Péterfán cselédeskedett Mór Németh Kálmán, volt I. világháborús oroszországi hadifogoly. Mivel úgy tudták, hogy Sárvárról és a környező falvakból kivonták a német és magyar katonaságot, és a majorban a leventéket csak itt felejtették, azt gondolták, hogy a front áthaladását megkönnyítsék, és az esetleges orosz harci cselekményektől megkíméljék a majort és cselédségét, megkérik Mór Németh Kálmánt, hogy menjen el az oroszok elé, és vezesse be őket a majorba békével. Egy villa vagy lapát nyelére valami fehér lepedőt vagy abroszt kötöttek, és Mór Németh Kálmán, Osvald Nándor és Horváth Lajos elindultak az oroszok elé.

Még talán nem is világosodott, amikor elindultak. Nem értek el Antónia majorhoz, amikor a Centrálé útnál, Péterfától keletre jó 1 kilométernyire orosz felderítőkbe botlottak. Mór Németh Kálmán tájékoztatta őket a péterfai várakozó és békés helyzetről, majd együtt az előőrssel dohányozva és beszélgetve visszaballagtak Péterfára.

Eközben a majorban megkezdődött a szokásos élet. A leventék és a férfi cselédek az istállókba mentek etetni, fejni, ahogy azt máskor is tették, hisz ez volt az életük alapja. Talán senki sem tudta, hogy az éjszaka folyamán a csényei 11-es Házak irányából egy német alakulat érkezett, és letáborozott a gazdasági épületek nyugati végében. Az I. német Hegyi Vadász Hadosztály 99. ezredének 7. csonka századát vezényelték Péterfára. Feladatukról senki nem tudott semmit. A térképet és a frontok elhelyezkedését tanulmányozva nekik sem lehetett komolyabb ismeretük a lehetséges harci helyzetről. Őrt ugyan állítottak, de semmiféle harci alakzatot sem vettek fel, csak lefeküdtek és pihentek. A két órai robbantást nekik is kellet hallani, sőt a többi Rába-híd távolabbi robbantásait is, de a harcedzett század nem zavartatta magát, örültek, hogy aludhattak. Tehát támadásra nem számítottak, így az esetleges visszavonulást biztosító hátvédeket nem állították ki.

Mór Németh Kálmán is bevonult a felderítőkkel Péterfára. A jól belátható, fedezék nélküli sík terepen követték őket a gyalogos csapattestek. A kastély pincéjében várakozó cselédek és családtagjaik, az átöltözött repülősök mit sem tudtak az éjszakai változásokról. Örömmel fogadták az oroszokat, akik senkit nem bántottak, csak átfésülték a házakat, hogy valóban nincsenek-e németek elrejtőzve. Mindenki boldog volt, hogy ilyen könnyen átfut felettük a háború vihara, Mór Németh Kálmánt és a fiúkat is dicsérgették, hogy milyen jól elrendezték a dolgukat. Azután Mór Németh Kálmán és Németh Ferenc továbbkísérte a felderítőket, hogy megmutassák a gazdasági épületeket és az istállókat is. A kastély parkjából az Ikervár-Sárvár országúton átmenve az egyemeletes munkásszállást szándékoztak megmutatni, amely a gazdasági épületek négyszöge előtt állt a déli oldalon. A szállás ajtaját nyitották és tessékelték volna be a felderítők őrmesterét, amikor a magtár magas épületére kiállított német őr észrevette mozgásukat, és a két civil közül kilőtte az őrmestert. A felderítő szakasz többi tagja a gazdasági épület mögé, illetve a park fáinak fedezékébe szaladt. A közben felzárkózó gyalogság harci alakzatba fejlődött, és megkezdték a támadást a majorság gazdasági épülete ellen. A déli oldalon, az épület előtt a cselédség disznó- és tyúkóljai sorakoztak. Most ezek váltak a német hegyi vadászok fedezékéül. Öldöklő kézi tusában a németek többször is a park fái közé szorították az orosz gyalogságot, de az oroszok túlerőben voltak. Aknavetőikkel megkerülve a gazdasági épületek négyszögét, és hátba támadva a hegyi vadászokat, megtörték ellenállásukat. Égtek az ólak, az emberek rohantak össze vissza, mindenki igyekezett elbújni vagy menekülni. A németek számára a visszavonulás reménytelen volt, bár egy géppuskás a majortól nyugatra, úgy 400 méterre lévő beton vízáteresztő híd védelméből megpróbálta lekötni az oroszokat, de a menekülés az 1 kilométeres körzetben, nyílt és enyhén emelkedő terepen vagy csak pár fával szegélyezett kocsiúton lehetetlen volt. A géppuskás is hősi halált halt. Azokat a leventéket, akiket a németek a sebesültek kötözésére még az ütközet elején a silógödrökhöz kirendeltek, a végső leszámolás során a gödrök védelmébe helyezett sebesültekkel és az egészségügyi tisztessel együtt agyonlőtték az oroszok, mert hadifoglyot nem ejtettek.

Tamási Árpád visszaemlékezése: "Reggel az újból megjelent német utóvéd és az orosz előőrs tagjai között tűzharc robbant ki. Ahogy a tanyába értek, a németek beszaladtak a szarvasmarha istállóba, és velük együtt a leventék többsége is. Néhányan a túlsó oldalon a lóistállóban voltunk, ahonnan egy csendesebb pillanatban öten átszaladtunk az úttesten az urasági ház pincéjébe, ami megvan jelenben is. Aztán harci csend lett. Amikor kibújtunk a pincéből, elindultunk megkeresni a többit. Szembe találkoztunk az orosz katonákkal, akik már magukkal hozták a megmaradt leventéket és az uradalmi cselédeket. Utasítást adtak, hogy szerezzen kézbélit mindenki, mert menni kell a Rába-hídhoz a meredek partot levágni, hogy a tankok, harci kocsik stb. át tudjanak kelni a folyón. A part bevágása után vissza akartunk menni a tanyára, de a helyiek okosan azt tanácsolták, hogy vissza ne menjünk, nehogy a felbőszült orosz csapatrész elbánjon velünk. Mi szót fogadtunk a tanyasiaknak, akik azt mondták: induljunk hazafelé, ők a halottakat összeszedik és eltemetik, és ha sebesült életben maradna, felelősséggel gondozzák, mint testvérüket. Húszan, akik megmaradtunk, különböző nehézségek közepette gyalog, Aradra mentünk, ahonnan tehervonattal hazajöttünk."

A német halottaknak egy sírgödröt ástak, és saroglyákon odahordták a gazdasági épület körül, az ólaknál és a szántóföldön szerte heverő holttesteket. Három rétegben, ruhástól, felszereléssel együtt temették el őket. A sírba csak 20-25 katona fért el, ezeket elhantolták. A még temetetlen németeket és a silógödörnél agyonlőtt leventéket a silógödörbe temették el, mert már nem volt erejük, sem kedvük új gödröt ásni. Ide került még pár szerencsétlen orosz katona is, akik az ólak között a felismerhetetlenségig összeégtek, és bajtársaik ottfelejtették őket. Itt békült ki az erdélyi levente a németekkel és az oroszokkal! A maradék fegyvereket a silógödör végébe, egy csomóba rakták le, végül ide, a halottak mellé, tőlük északra hordták össze az elpusztult, megégett marhák és disznók tetemét is.

"Amikor az oroszok odaérkeztek, és elkezdődött a lövöldözés, a székely leventék egy része az istállókban az állatok között rejtőzött el. Én és négy társam átszaladtunk az úttesten, és a kastély pincéjében kerestünk menedéket, amíg az orosz egység leverte a német ellenállókat. Sok német életét vesztette itten. Amikor vége lett a lövöldözésnek, és az oroszok továbbvonultak, kijöttünk a pincéből. Akkor láttuk csak, hogy milyen nagy harc folyt le a németek és az oroszok között. Húsz leventét az orosz fegyveresek a németek mellett agyonlőttek.

A péterfai ütközet hiteles történetét eddig még nem foglalták írásba. Az ikervári Felszabadulási Krónika beszámolói sem tartalmazzák a valóban megtörtént eseményeket.

Felkutattuk és megismertük a péterfai ütközet idején Péterfán tartózkodó - és még ma is jó erőben, egészségben elő szemtanukat, az Osvald testvéreket és Horváth Lajost.

Horváth Lajos így emlékezett. Akkor 17 éves voltam. A sárvári leventékhez a majorbeliek nem engedtek vissza, így nem vonultam velük nyugatra. Mint leventeszökevény, március 27-én a major közelében lévő fűzvessző kupacokban húzódtam meg nappal, éjszaka a majorban, családomnál találtam menedéket. A lakásunkban, illetve a kastély pincéjében voltam, ahol a major cselédsége együtt töltötte az éjszakát."

Így rekonstruálhatjuk a péterfai ütközet előzményeit. 1945. március 27-én Sárvár környékét is elérte a háború. A III. Ukrán Front 22. dandárja elfoglalta Sárvár-Hegyközséget, és a Kemenes-hát falvait. 27-én délután és éjjel Sárvárt és környékét kiürítették. Hosszú kocsisorok vonultak nyugat felé - mondta Osvald Nándor.

28-án 2 órakor egy német motorkerékpáros utász felrobbantotta az Antónia majornál lévő, már előzőleg aláaknázott Rába-hidat. A hídnál kilenc repülős teljesített őrszolgálatot. Ezek február óta Ikerváron állomásoztak, végig a Rába vonalán lövészárok rendszert hoztak létre, de ebbe a védelmi rendszerbe csak 200-400 méterenként jutott egy puskás vagy géppuskás védő. Elmondásuk szerint a hídon már megjelentek a szovjet előőrs tagjai, amikor levegőbe repült a híd. A körülötte lévő repülősök közül többen meghaltak, csak egy sebesültjüket hozta be két életbe maradt társa az éj leple alatt lovas kocsival, Péterfáról a sárvári kórházba szállították. A kocsit visszahozták, és polgári ruhát kértek. Ők hozták a hírt, hogy Sárvár és környéke senki földjévé vált . Később a meghalt repülősökről és az orosz halottakról senki semmit sem tudott, azokat vagy a Rába vitte el, vagy az oroszok saját halottaikkal együtt valahová elszállították és eltemették.

Péterfán cselédeskedett Mór Németh Kálmán, volt I. világháborús oroszországi hadifogoly. Mivel úgy tudták, hogy Sárvárról és a környező falvakból kivonták a német és magyar katonaságot, és a majorban a leventéket csak itt felejtették, azt gondolták, hogy a front áthaladását megkönnyítsék, és az esetleges orosz harci cselekményektől megkíméljék a majort és cselédségét, megkérik Mór Németh Kálmánt, hogy menjen el az oroszok elé, és vezesse be őket a majorba békével. Egy villa vagy lapát nyelére valami fehér lepedőt vagy abroszt kötöttek, és Mór Németh Kálmán, Osvald Nándor és Horváth Lajos elindultak az oroszok elé.

Még talán nem is világosodott, amikor elindultak. Nem értek el Antónia majorhoz, amikor a Centrálé útnál, Péterfától keletre jó 1 kilométernyire orosz felderítőkbe botlottak. Mór Németh Kálmán tájékoztatta őket a péterfai várakozó és békés helyzetről, majd együtt az előőrssel dohányozva és beszélgetve visszaballagtak Péterfára.

Eközben a majorban megkezdődött a szokásos élet. A leventék és a férfi cselédek az istállókba mentek etetni, fejni, ahogy azt máskor is tették, hisz ez volt az életük alapja. Talán senki sem tudta, hogy az éjszaka folyamán a csényei 11-es Házak irányából egy német alakulat érkezett, és letáborozott a gazdasági épületek nyugati végében. Az I. német Hegyi Vadász Hadosztály 99. ezredének 7. csonka századát vezényelték Péterfára. Feladatukról senki nem tudott semmit. A térképet és a frontok elhelyezkedését tanulmányozva nekik sem lehetett komolyabb ismeretük a lehetséges harci helyzetről. Őrt ugyan állítottak, de semmiféle harci alakzatot sem vettek fel, csak lefeküdtek és pihentek. A két órai robbantást nekik is kellet hallani, sőt a többi Rába-híd távolabbi robbantásait is, de a harcedzett század nem zavartatta magát, örültek, hogy aludhattak. Tehát támadásra nem számítottak, így az esetleges visszavonulást biztosító hátvédeket nem állították ki.

Mór Németh Kálmán is bevonult a felderítőkkel Péterfára. A jól belátható, fedezék nélküli sík terepen követték őket a gyalogos csapattestek. A kastély pincéjében várakozó cselédek és családtagjaik, az átöltözött repülősök mit sem tudtak az éjszakai változásokról. Örömmel fogadták az oroszokat, akik senkit nem bántottak, csak átfésülték a házakat, hogy valóban nincsenek-e németek elrejtőzve. Mindenki boldog volt, hogy ilyen könnyen átfut felettük a háború vihara, Mór Németh Kálmánt és a fiúkat is dicsérgették, hogy milyen jól elrendezték a dolgukat. Azután Mór Németh Kálmán és Németh Ferenc továbbkísérte a felderítőket, hogy megmutassák a gazdasági épületeket és az istállókat is. A kastély parkjából az Ikervár-Sárvár országúton átmenve az egyemeletes munkásszállást szándékoztak megmutatni, amely a gazdasági épületek négyszöge előtt állt a déli oldalon. A szállás ajtaját nyitották és tessékelték volna be a felderítők őrmesterét, amikor a magtár magas épületére kiállított német őr észrevette mozgásukat, és a két civil közül kilőtte az őrmestert. A felderítő szakasz többi tagja a gazdasági épület mögé, illetve a park fáinak fedezékébe szaladt. A közben felzárkózó gyalogság harci alakzatba fejlődött, és megkezdték a támadást a majorság gazdasági épülete ellen. A déli oldalon, az épület előtt a cselédség disznó- és tyúkóljai sorakoztak. Most ezek váltak a német hegyi vadászok fedezékéül. Öldöklő kézi tusában a németek többször is a park fái közé szorították az orosz gyalogságot, de az oroszok túlerőben voltak. Aknavetőikkel megkerülve a gazdasági épületek négyszögét, és hátba támadva a hegyi vadászokat, megtörték ellenállásukat. Égtek az ólak, az emberek rohantak össze vissza, mindenki igyekezett elbújni vagy menekülni. A németek számára a visszavonulás reménytelen volt, bár egy géppuskás a majortól nyugatra, úgy 400 méterre lévő beton vízáteresztő híd védelméből megpróbálta lekötni az oroszokat, de a menekülés az 1 kilométeres körzetben, nyílt és enyhén emelkedő terepen vagy csak pár fával szegélyezett kocsiúton lehetetlen volt. A géppuskás is hősi halált halt. Azokat a leventéket, akiket a németek a sebesültek kötözésére még az ütközet elején a silógödrökhöz kirendeltek, a végső leszámolás során a gödrök védelmébe helyezett sebesültekkel és az egészségügyi tisztessel együtt agyonlőtték az oroszok, mert hadifoglyot nem ejtettek.

Tamási Árpád visszaemlékezése: "Reggel az újból megjelent német utóvéd és az orosz előőrs tagjai között tűzharc robbant ki. Ahogy a tanyába értek, a németek beszaladtak a szarvasmarha istállóba, és velük együtt a leventék többsége is. Néhányan a túlsó oldalon a lóistállóban voltunk, ahonnan egy csendesebb pillanatban öten átszaladtunk az úttesten az urasági ház pincéjébe, ami megvan jelenben is. Aztán harci csend lett. Amikor kibújtunk a pincéből, elindultunk megkeresni a többit. Szembe találkoztunk az orosz katonákkal, akik már magukkal hozták a megmaradt leventéket és az uradalmi cselédeket. Utasítást adtak, hogy szerezzen kézbélit mindenki, mert menni kell a Rába-hídhoz a meredek partot levágni, hogy a tankok, harci kocsik stb. át tudjanak kelni a folyón. A part bevágása után vissza akartunk menni a tanyára, de a helyiek okosan azt tanácsolták, hogy vissza ne menjünk, nehogy a felbőszült orosz csapatrész elbánjon velünk. Mi szót fogadtunk a tanyasiaknak, akik azt mondták: induljunk hazafelé, ők a halottakat összeszedik és eltemetik, és ha sebesült életben maradna, felelősséggel gondozzák, mint testvérüket. Húszan, akik megmaradtunk, különböző nehézségek közepette gyalog, Aradra mentünk, ahonnan tehervonattal hazajöttünk."

A német halottaknak egy sírgödröt ástak, és saroglyákon odahordták a gazdasági épület körül, az ólaknál és a szántóföldön szerte heverő holttesteket. Három rétegben, ruhástól, felszereléssel együtt temették el őket. A sírba csak 20-25 katona fért el, ezeket elhantolták. A még temetetlen németeket és a silógödörnél agyonlőtt leventéket a silógödö