A cédrus sebei

A Magyar Katolikus Rádió sokáig helyt adott Kósa Csaba írásainak, ám a rádió az év elején elhallgatott.

- Egy számomra és sokak számára érthetetlen és elfogadhatatlan döntés alapján megszűnt a középhullámú, országos sugárzás. Most Budapesten, a rövidhullámon újra fogható a rádió, ám hónapokig csak az interneten lehetett hallgatni, olvasni a csütörtöki rádiójegyzeteimet - mondja a szerző, aki a Magyar Újságírók Közössége elnökeként fontos közéleti posztot is betölt. A Magyar Katolikus Rádióhoz, indulásakor Juhász Judit és Nagy Gáspár hívta, 2004 óta minden héten elhangzott egy tárcája, jegyzete. A Keresztény Életnek 2000 óta a kolumnistája, s mint mondja, a tárca-, a jegyzetírás az utóbbi évtizedben az életformája, életmódja lett.

- Minden héten, megszabott időre meg kell írni egy tárcát, egy jegyzetet, és ezekhez még havonta két-három másik tárcát más orgánumokba. Közhely, hogy a téma az utcán hever: ott hever, valóban, de igen gyakran elmegyünk mellette. Móra Ferenctől azt tanultam, hogy a tárcaírás aranyszabálya: nyitott szem, tiszta szív - folytatja.


- Kosztolányi Dezsőtől, a tárcaírás másik nagymesterétől azt tanultam, hogy az élet bőségszaruja kifogyhatatlanul adja az ötleteket, de igazi tárca csak akkor születik, ha az írásunkat aranymívesként, szinte apró ötvös kalapáccsal, munkáljuk meg. Asszociáció, lelemény, váratlan fordulatok nélkül nem születik emlékezetes tárca. Hányszor esik meg, hogy hajnalban felébredek, és még szinte félálomban eszembe jut egy jó mondat, eszembe jut a kezdés, a befejezés. Ilyenkor fel kell pattanni, az íróasztalhoz sietni, azon mód feljegyezni az álom és ébrenlét határán kelt gondolatokat. Mondhatnám: a tárca- és jegyzetírás az örök készenlét, az ébrenlét műfaja.

Új kötetének címéről - A megsebzett cédrus - Csontváry Magányos cédrusa juthat eszünkbe. Nem véletlen a választás: idestova négy évtizede abban a budai házban lakik a Bartók Béla úton, amelyben Csontváry Kosztka Tivadar élete utolsó esztendeiben élt és alkotott. Az ötemeletes bérház felső szintjén lévő műtermében halt éhen. A ház földszintjén pezsgett az élet, a Hadik Kávéház tükörablakos nagytermében, a márványlapos asztalok mellett.

- Ezeknél az asztaloknál ült Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond. Az Árvácska megjelenése után itt kereste meg Zsiga bácsit a már bomlott idegzetű József Attila, hogy feltörjön belőle a sírás: Hát nem érti, Zsiga bácsi? Árvácska én vagyok, én, rólam írta Zsiga bácsi! - ebben a megszentelt házban élek tehát.

- A Hadik Kávéházat még 1948-ban bezárták, cipőbolt, üzletek telepedtek a helyére. Aztán azokat is bezárták. Tavaly újra nyitott a kávéház, de előtte évekig egy hajléktalan lakott a bejárati lépcsőkön. Egy volt dorogi bányász. Írásaimban, Móra Ferenc egyik tárcájára emlékezve, Mátyáskának nevezem őt. Ide keveredett a bánya bezárása után, innen fordult le a múlt télen az aszfaltra. A mentők elvitték, azt hittük, meghalt. De a múlt tavaszon visszajött. A kávéház megnyitása után aztán kizsuppolták a lépcsőkről. Eltűnt. Úgy hallottam, hogy meghalt. Ám idén, februárban egyszerre csak megjelent újra. Feltámadott. Most egy bezárt üzlethelyiség bejáratánál lakik. Negyvenöt éves, de kilencvennek látszik. Hamuszín arcú, csont-bőr aggastyán. Amikor újra megláttam - éppen a házunk előtt didergett -, mintha Csontváry cédrusát láttam volna hirtelen... A magányos cédrust. Azt a csupa vérárkot, csupa hántást, csupa lázat, csupa fázást, csupa sebet. Belém hasított: itt van minden együtt. Mátyáska nem tudja, hogy a kávéház ablaka mögött ült Móricz Zsigmond, az Árvácska, a kiszolgáltatottak, a szenvedők nagy írója. Ez a kivetett hajléktalan nem tudja, hogy ki volt Csontváry Kosztka Tivadar, a hatezer éves libánusfa sebeinek megörökítője. De Mátyáskán rajta van minden sebe a magányos cédrusnak. Viseli a jeltelenek örökösen izzó sebeit, a világ nagy, begyógyulatlan sebét. Mátyáska arcát nézve, ott, Csontváry műtermének ablaka alatt született meg a könyvem címe.

Kósa Csaba igényes, mikszáthi iskolán csiszolódott mondatai - eredetien egyéni stílusba oltva - szinte simogatnak. De ütnek is, ha úgy hozza a történet. A téma. Márpedig így hozta az egyik fejezetben, a Permetben.

- Vasi, hegyháti írások is helyet kaptak a könyvben. A Permet című Andrásfához kötődik. Az azóta már rég lakatra zárt andrásfai iskolában, az 1950-es években iskolatársam volt Kaczor Tibor. Méhészkedik is, negyven kaptár méhe van. Azaz volt. Mert az Andrásfát övező, külföldi tulajdonba került, vastag drótkerítéssel övezett almáskertekben permeteznek folyton folyvást. Legtöbbször bejelentés nélkül. A permet persze nem ismer kerítést. Tibor méheinek nagy része már elpusztult. És ő hiába fordul a hatóságokhoz, hiába végezteti el drága pénzen a méréseket, nem történik semmi. Bírja. És hull a permet. Másutt is a Hegyháton. Nemcsak a méhekre, hanem az almáskertek közelében lakó öregekre, kisgyermekekre is. Hull az elárvult, magukra hagyott magyar kisfalvakra... A tárca, a jegyzet néha keménnyé, az író számon kérővé válik. Azzá kell válnia. Törvényt sürgetek én is a Permet-ben, azonnali döntést az országgyűlésben. Védelmet kérek a Kaczor Tiboroknak!