Húsz éve hagyta el hazánkat az utolsó szovjet katona

Húszéves emlék.

Az ország és Szombathely is ünnepelte a szovjet csapatok kivonulását. Szombathely úgy is, hogy bárki bemehetett az addig szigorúan őrzött, zárt szovjet laktanyába. Megnézhette, mit hagyott maga után itt a Vörös Hadsereg.

(Volt mit nézni. Lepattant hely volt, romos, ütött-kopott falakkal. Akkorra már kitakarította a pincéből a Tolna megyei munkásbrigád - amelyik végre egyedüliként vállalta - a rengeteg fekáliát. A katonák ugyanis a vécézéshez a lehető legegyeszűbb megoldást választották (kapták parancsba?): az első emeleten és a földszinten is kibontották a téglát, így került a pincébe a végtermék. Hát ilyen viszonyok között élte mindennapjait nálunk a világ egyik legerősebb hadserege.)


Mentünk mi is. Fogtam a lányom kezét, magyaráztam neki: ez történelmi nap, erre nagymamaként is emlékezned kell majd, mert ez a huszárok laktanyájának épült, de az ország megszállói lakták négy évtizeden keresztül.

Dél volt, ragyogóan sütött a nap. Bementünk a sarkig kitárt vaskapun, körülöttünk hömpölygött a kíváncsi tömeg. Aztán ... Egy szovjet katonatiszt jött szemben a felvonulási tér felől. Mosolyogva, de határozott, hetyke járással, fejebúbján a jellegzetes tányérszerű kalap, zubbonyán a sok kitüntetés. Egy tiszt, aki már nem lehetne itt, hiszen a híradásokban nem egyszer hallhattuk, a tévében láthattuk: Záhonynál az utolsó is elhagyta a héten ezt az országot.

(Ez június 19-én, szerdán 15 órakor történt. A záhony-csapi átkelőhelyen Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka volt az utolsó, aki gépkocsijával átment az átkelőhelyként szolgáló Tisza-hídon.)

Másokkal együtt körülfogtuk, néztük, hallgattuk a tisztet. Jellegzetes orosz hanglejtéssel hadarva karattyolt valamit, aztán egy kérdésre válaszként azt mondta: Kicsi tud mágyár , majd törve megmagyarázta: Egy-két nap házá Szovjeutnió. Akkor felemelte az egyik karját, s kivillant csuklótól felfelé a karórasor. Mindkét alkarján. Ekkor kezdtünk nevetni. Lelepleződött az állítólagos szovjet katonatiszt. Az órák 1945-ben, a felszabadító-zabráló katonákat hozták lázba. Az 1991-ben kivonulókra nem volt jellemző.

Most, húsz év múltán, itt ülök az egykori szovjet tiszt, Németh József szombathelyi műtermében. Fényképészként sokan ismerik a városban, a megyében. Honnan jött az ötlete 1991-ben?


- Fogadásból. Amikor meghallottuk, hogy kivonulnak a szovjetek, egy baráti társaságban azt mondtam: á, ez csak duma, akkor hiszem, ha látom. Az egy ilyen kor volt. 35 éves voltam, akármit már nem hittem el. A hetvenes évek végén, vagy a nyolcvanasok elején, amikor az egyik Széchenyi utcai boltban vettem egy írógépet, még be kellett vinnem a rendőrségre. Írásmintát vettek róla. Ilyen emlékek éltek bennem, ezért az egyik barátommal fogadtam: ha így lesz, ha tényleg kivonulnak, akkor én beöltözök szovjet tisztnek.

(A hidegháború végét 1990. november 19-től számítják. Akkor üléseztek Párizsban a Varsói Szerződés és a NATO tagállamok vezetői az Európai Együttműködés és Biztonsági Értekezleten. 1991-től a két nagyhatalom vezetője, Bush és Gorbacsov is már múlt időben beszélt a hidegháborús korszakról. Magyarországról 1991. június 19-éig 55 ezer, Csehszlovákiából június 27-éig 60 ezer, Lengyelországból 1993. szeptember 17-éig 56 ezer, Németországból 1994. augusztus 31-ig 390 ezer szovjet katona vonult ki.)

- Egy barátomnak, akinek katonai felszerelési boltja van ma is Szombathelyen, voltak szovjet katonai ruhái is. De komplett tiszti ruhát nem tudott kölcsön adni. Kaptam tiszti sapkát, a zobbonyra felvarrtuk a jellemzően sok kitüntetést, de a zubbony közlegényi volt, rajta az árulkodó CA, a nadrág magyar, a surranóból az egyik fekete, a másik barna. A család összes óráját elkértem, mert nagyapámtól hallottam, hogy 45-ben mennyit öszeszedtek a katonák. Főpróba is volt. Előző este meglátogattam a szüleimet. Becsöngettem hozzájuk. Anyukám kijött, aztán gyorsan visszafordult, majd megjelent az apámmal, aki akkor 68 éves volt. Csak a kutyám ismert meg, a szüleim nem. Azt latolgatták, mit akar itt egy szovjet katona? Már három méterre voltak tőlem, amikor rájuk szóltam: Hát nem ismertek meg?

(Visszafogottság jellemezte azokat a hónapokat. A franciák hasonló helyzetben az utcán táncoltak volna. Mi nem. Emlékszem, olyanokat hallottam: hátha visszajön a Nagy Szomszéd , nem szabad ingerelni az orosz medvét. Ritka volt az olyan hely, mint az Iparcikk Kölcsönző Vállalat szombathelyi Mártírok terén lévő adok-veszek boltja, ahol Miklódy Zsolt boltvezetőnek jutott eszébe: kevés ilyen nap adódik az életben, ünnepelni kell. Mindkét kirakaton nemzeti szalagot feszítettek ki, s el is mondták: ez nemzeti ünnep, legalább akkora történelmi esemény, mint amikor Magyarország fölszabadult a török uralom alól.)

- Ha jól emlékszem, a laktanyai látogatás délelőttjén mentem el teljes díszben a Révfülöpibe. A pultos ismerősömet előre beavattam, de amikor beléptem a borozóba, megállt a levegő. A kocsmaajtóban jó hangosan Zdrasztvujtye tovarisi! -t köszöntöttem, odamentem a pulthoz, s erősen tört magyarsággal vodkát kértem. Persze, hogy nem volt, de fröccs az igen. Ott aztán kaptam a fejemhez mindent. Nem mentél haza, te szemét? kérdezte valaki, a másik fizetni akart még egy fröccsöt, de azután húzzon el , mondta, volt aki felajánlotta, haza visz. Titkon videofelvételt készíttettem erről, egy 15 percest. Röhögés nélkül ma sem lehet megnézni.

Azután mentem a szovjet laktanyába. Nagy volt az ámulat. Ott volt Szabad György, az Országgyűlés akkori elnöke.

(Szabad György azért volt ott, mert a szovjet laktanyába álmodott leendő egyetem harangtornyának alapkövét rakta le. Akkor azt mondta: Szimbólumnak is gyönyörű, hogy itt, Szombathelyen ma oktatási központot, iskolát, egyetemet akarnak létrehozni. Wagner András, a város polgármestere is örömét fejezte ki azért, hogy éppen most, és éppen a laktanya területén kerülhetett sor erre az ünnepségre . Egy-egy juharfát ültettek a nap emlékezetére a jövőnek. Azok talán megvannak még.)

- Szabad György testőrei finoman körbevettek, kifagattak, aztán a laktanyában tett látogatása során pár méteren együtt is mentünk. Máig emlékszem a szavaira. Igazi úriemberként viselkedett, így köszönt el tőlem: Jelenléte emelte az ünnep színvonalát , én meg azt harsogtam: Szpaszibá, bolsoj szpaszibá!

Ahhoz a naphoz hozzátartozik még egy fekete nadrágos, fehér inges amerikai mormon is. Akkoriban járták az utcákat Szombathelyen. A laktanyában nem hitt a szemének. Tapogatta a ruhámat, aztán meghívott egy merítkezésre aznap az uszodába. Elmentem, megnéztem. Később a mai Neumann iskola előtti körforgalomnál az autóm mellé állt egy magyar Lada. Szájtáva nézett át rám a bent ülő házaspár, én meg mosolyogva szalutáltam nekik. Jó buli volt az a nap. Emlékezetes.

(A kivonulás utáni hétvégén, amelyen József a szovjet tiszt volt, juniálisoztak Szombathelyen a Cirókával, ef Zámbóval, Waszlavikkal, a Lorddal. A laktanyában laktanyatörténeti kiállítást láttunk, a Bizományi Áruház aukciót rendezett a szovjetek által itthagyott tárgyakból, kommunista jelképekből, egy szabadtéri színpadon a Ferrum játszott. Celldömölkön a temetőben azokra emlékeztek, akik a szovjetek bevonulásakor meghaltak. Nemesmedvesen az ott álló szovjet tank a szabadság jelképévé vált. És zúgtak, csak zúgtak a harangok szerte a megyében.)

Csendes ünnep volt a szovjet katonák kivonulása Magyarországról. Hónapokon át tartott, amíg százezer szovjet állampolgár, több százezer tonna anyag elhagyta az országot. Húsz éve Józseffel együtt ünnepeltünk.


Szerjózsa és a konyec (jegyzet)
Minden generáció más emléket őriz róluk. Én, ha az emlékezés kútjába tekintek, akkor először Szerjózsát látom. Kisgyerekek voltunk, ő tőlünk három háznyira lakott a szüleivel, mert akkor még a szovjet katonatisztek kint laktak a városban. Anyukája nagyon erősen rúzsozott, gyönyörű prémkabátban járt abban a szürkén lódenes világban, s a Krasznaja Moszkva átható illata lengte körül. Szerjózsa egyszer beszöktetett bennünket a mai rendőrkapitányság kertjébe, ahol a szovjet tisztek gyerekeivel körhintáztunk egy kicsit. Amikor elköltöztek, poloskát irtottak a lakásukban. Emlékszem álmos hajnalokra, amikor a városon sok-sok katonaautó haladt egymás után Vát, vagy Hajmáskér felé. Elsőbbségük volt, piros zászlós katonák irányították a forgalmat. Megdöbbentő emlék: egyszer egy ukrán kiskatonát láttam mezítláb ásni. A tisztje üzletember volt. Búvárszivattyúkat hozott a Szovjetunióból, eladta itt forintért, Fáraó szőnyegeket vett, vitte haza rubelért. E körforgás közben szombathelyi üzletfelének kertásáshoz rendelkezésére bocsátotta az ukrán kiskatonát. A fiú jóízűen kanalazta a pörköltet, örült, mert kiszabadult a laktanyából. Ha arra jártam gyalog, a laktanyával szemközti oldalt használtam, de a kapuknál az őröket, az orosz, ukrán, vagy kirgíz kiskatonát, a vöröscsillagos sapkát, a sorompót muszáj volt megnézni. Megszállók voltak, mégis valamiképpen sajnálni kellett őket, mert úgy tudtuk, öt évig katonáskodtak. A rendszerváltás legtalálóbb plakátja az MDF-é volt. Hátulról egy zöld színű, hájas, ruszki katonatiszt feje. Nagyon jól érzékeltette: tovarisi konyec.