Ruttkai és Latinovits mesék a nagy útidobozból

KMKK Kresznerics Ferenc Könyvtára és a Kemenesaljai Berzsenyi Asztaltársaság meghívására telt meg csütörtökön este a gyerekkönyvtári olvasóterem (a színészetnek úgyis sok köze van a komoly játékhoz), ahova Gábor Júlia és Szigethy Gábor könyvekkel – és apró, beszédes tárgyakkal érkezett.

A színháztörténész Szigethy Gábor már korábban is írt a két színésznagyságról, de a legújabban a Helikonnál megjelent, Álomszínészpár című, szép kiállítású kötetet közösen jegyzik: Történetek Ruttkai Éváról és Latinovits Zoltánról. Ahogy a könyvtári meghívó mondja: „Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán állócsillagai a magyar színészek égi társulatának.

Gábor Júlia – Ruttkai Éva leánya – és férje, Szigethy Gábor irodalom- és színháztörténész személyes tárgyak, fotók, levelek alapján idézik meg az Álomszínészpár című kötetben alakjukat és próbálják megfejteni összefonódó életük titkait. A rendezvényen a szerzők könyvbemutatója mellett dokumentumfilmeken is találkozhatunk a 25 éve elhunyt Tündérkirálynő és a 80 esztendeje született Színészkirály legendás párosával.”

Az érkezőket Karinthy Frigyes Előszó című verse fogadja – Latinovits Zoltán hangján: „ (...) Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. (...)” Így tesz Gábor Júlia és Szigethy Gábor is. Csak előbb egymásra néznek („mert nem beszéltük meg, mi legyen a sorrend”). A kifejezetten tárgyakra és sztorikra komponált Helikon-könyv és ez az este Ruttkai Éváé és Latinovits Zoltáné, de jó, hogy előbb esik néhány szó arról az otthonról, arról a családról is, amelybe Gábor Júlia beleszületett. Ezúttal is a tárgyak – körös-körül a könyvek – szülik az emlékező asszociációt: felidéződik a két szoba, „plafonig könyvekkel”, ahol édesapja, Gábor Miklós, az „intellektuális színész” sokat, rendszeresen, jegyzetelve olvasott, és „a könyvekből szerzett tudásból felépített egy világot”. Gábor Júlia arcán ezen a ponton felragyog az a szép, valahogy mindig védtelennek tűnő mosoly: „Az anyukám viszonya a könyvekhez egészen más volt. Neki a könyv ugyanúgy nyersanyag volt a színház számára, mint az élet többi része. Gyakran megkapta, hogy ´Ruttkai Éva, az ösztönös színész ´ – ettől ütötte meg a guta. Tudta, hogy semmi nem jön ´csak úgy´. Rengeteget készült minden szerepre. Nemegyszer elmesélte, mit olvasott, aztán, ha kézbe vettem ugyanazt a könyvet, többnyire nagy csalódást okozott – mert ő azonnal tovább gondolta, tovább építette, annak, amit elmesélt, nyomokban volt csak köze az eredetihez.”

De hát tulajdonképpen minden mese így működik. A könyvbemutatóhoz rendelt, spontánnak ható, pedig az 1989-től 15 éven át – a család saját, hűvösvölgyi nyaralójában – 15 éven át működtetett Ruttkai-Latinovits-emlékszobában is sokszor elmesélt történetekhez járnak a valódi, mozdítható tárgyak is. Az értéküket elsősorban a személyességük szabja meg.

A nagy útidobozból előkerül az apró festőállvány, amely tulajdonképpen fényképtartó, Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán portréjával – de a leginkább „pszichobarométer”. Ha nyitva volt (ha látszott benne a két fotó), azt jelezte a színészpárhoz érkező barátnak, ismerősnek, hogy a házban „béke honol”. Ha zárva volt, tudni lehetett, hogy dúl a vihar, tanácsos inkább elmenekülni. (De egyszerű volt a békülés is: csak újra ki kellett nyitni a „pszichobarométert”.)

A könnyű, virágdíszes „alumínium karkötő” körbe is jár a széksorok között: a könyvbemutató összes vendége kézbe veheti. Ezt viselte Ruttkai Éva Zíliaként abban A néma levente-előadásban, amely pályáján meghozta az első kiemelkedő, sorsfordító sikert. A filléres kelléket megkapta, emlékbe: viselte a „civil” életében is. És itt van – óvatosan, Gábor Júlia tenyerén – az az elefántcsont- karperec is, amelyet Ruttkai Éva akkor látott meg egy kirakat üvege mögött – „csak ilyet hordhat egy milliomosnő” –, amikor éppen élete utolsó nagy szerepére készült: ő játszotta Claire Zachanassien-t Az öreg hölgy látogatásában – szintén a Vígszínházban. A karperec tényleg (túl) sokba került, de csak sikerült rábeszélni: soha, egyszer se viselte, de mindig benne volt a táskájában, amikor az öreg hölgy szerepében színpadra lépett. Vagy itt van az a kicsi, üres fényképtartó, amelyben Ruttkai Éva Latinovits-fotót tartott. Tizenöt évig éltek, haltak, játszottak együtt. A fotó egyszer eltűnt a lakásból; talán egy Latinovits-rajongó ismerős vitte el. Nem került a helyére újabb. Szigethy Gábor szerint egyrészt azért, hogy aki elvitte, hadd higgye csak: az a fotó pótolhatatlan. És mert Ruttkai Éva tudta: Zoltán – fotóval vagy anélkül – mindig vele van.