Erős az ősök tisztelete

Taródi Lajost,   a Velemi Stúdió Népművészeti Egyesület elnökét arra kérem, beszéljen az ország egyik legpatinásabb kézműves közösségének életéről. Hogy vannak? Mi újság van a közösség háza táján?
 
- Ha viccesen akarok válaszolni, akkor azt mondanám, mint az öreg székely: "Ki vagyunk hegyezve!" De komolyra fordítva a szót azt mondhatom: még talpon vagyunk! Mostanában nehéz idők járnak a kultúra berkeiben. Különösen igaz ez a népi hagyományokat tovább éltető közösségekre. Az elmúlt egy évben egyre többször szóbeszéd tárgya volt a megyei fenntartású intézmények további sorsa. Ez közösségünk számára azért izgalmas kérdés, mert a velemi alkotó közösség által közel négy évtized alatt felépített műhelyegyüttes kezelője is megyei intézmény. Eddig úgy állt a dolog, hogy a műhelyek tulajdonosa a megyei önkormányzat, kezelője a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ, a használói mi voltunk. Az idei év alapvető változásokat hozott. A tulajdonos jelenleg a magyar állam, a megyei intézmények pedig intézményfenntartó központok fenntartása alá kerültek. Mára a megyei önkormányzattól kapott támogatások teljesen elapadtak. A májusi éves közgyűlésünk előtt meghívtam Parais Istvánt, az MMIK igazgatóját, kértem, tájékoztasson bennünket a változásokról. Itt hallottuk: a jövőben fizetnünk kell az ágynemű és konyha használatáért, a Stirling-villa igénybevételéért. Ez azt jelenti, több tízezer forintjába kerül minden egyes foglalkozás az egyesület tagjainak. Nem beszélve a nyári táborról. Az egyhetes gyermektáborért százezreket fizettünk!

Ezek után hogyan képzelik a kiváló egyesület további életét? Lesz-e még jövőjük?
 
- Most már világosan látjuk, hogy csak magunkra számíthatunk! Alkotó közösségünk gerincét a fafaragók adják. Kemény, átlagon felüli munkabírású mesterek. Többségük a saját műhelyében naponta 10-12 órát keményen dolgozik. Ezek a fáradhatatlan kézművesek, amikor eljön a havi foglalkozás ideje, otthon felpakolnak, indulnak Velembe, hogy hónapról hónapra átélhessék azt a semmihez sem fogható élményt, amit a közösen végzett munka jelent. Mindannyiunk számára természetes, hogy évek óta saját szerszámainkat, kisgépeinket használjuk. Szinte kivétel nélkül mindenkinek a "batyujában" van valami, amit letesz a közösség asztalára. Erich Fromm "A szeretet művészete" című művében ír arról, hogy a szeretetnek van egy úgynevezett cselekvő jellege. Ami azt jelenti, hogy szeretni esősorban adni és nem kapni. Ez nálunk jól működik. Régóta tartja a mondás közöttünk: "Ide csak hozni lehet!" Amit elviszünk, az itt belül van - mutat Taródi Lajos a szívére, majd folytatja: - Igazságtalan volnék, ha nem szólnék külön közösségünk nő tagjairól. Vannak, akik rendszeresen a konyhán teljesítenek szolgálatot és finomabbnál finomabb ételekkel lepnek meg bennünket, vannak, akik kézművesként vesznek részt a közösségi munkában. 

 
Mi a titka ennek a kézműves közösségnek? Mi tartja őket együtt közel négy évtizede?
 
- Ennek számtalan oka van. Az egyik oka talán a csodálatos természeti környezet. A másik oka - ez a fontosabb - a közösen átélt élmények. Ezek az együttes élmények az évek hosszú során összekovácsolták közösségünk tagjait. Egyesületünk tagjai kisebb-nagyobb részt kaptak a tehetségből. Ezt a tehetséget, ős tudást szívesen megosztjuk a másikkal, ami örömforrás is egyben. Nem titkolózunk egymás előtt. Mindenkinek van valamilyen "specialitása", amiben igazán kiváló, és szívesen megmutatja a másiknak. Közösségünk tagjai nemcsak kiváló mesterek, hanem jó emberek is, akik odafigyelnek a másikra. Talán abban különbözünk sokaktól, hogy bennünk erősebb az őseink iránti tisztelet és hűség. Jó szívvel vállaljuk magyarságunkat, őrizzük a lángot. Minket nem a divat mozgat. Szívesen hordjuk eleink viseleteit, főleg ünnepekkor. Ilyenkor "fehér ing alá mosakszunk" és örülünk egymásnak.

Taródi Lajos nem képzett iparos. Honnan a vonzódása a fához?
 
- A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán szereztem az első diplomámat, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szereztem okleveles szociális munkás diplomát. Jelenleg szülőhelyemen, Bükön, egy szociális intézmény vezetője vagyok. Fiúcska koromban édesapám erdőn dolgozott. Gyakran hozott haza girbe-gurba ágakat és ezekből csinos kerti garnitúrát varázsolt. De megfonta a sövénykerítést, vesszőseprűt, kosarat, szalmából a zsombort. Galambjaimnak galambdúcot, a tyúkoknak, disznóknak ólat ácsolt. Ügyes kezű, végtelenül szorgalmas, fúró-faragó ember volt, aki megfertőzött a fa szeretetével.
 
Beszélgetés közben kiderült: Taródi Lajoséknak otthon alaposan megváltozott az életük.
 
- Feleségemmel teljes életmódváltásban vagyunk. Nekem a vissza az előre! 1985-ben kényszerűségből el kellett hagynunk Büköt, családommal Szombathelyre költöztünk. Most érkezett el az idő, hogy más irányt adjunk életünknek. Gyökereink visszahúztak bennünket a szülőföldre. Mi is - mint szüleink, nagyszüleink - szeretnénk állatokat tartani, földet művelni. Május végén Gödöllőről, a Kisállattenyésztési Kutatóintézet és Génmegőrzési Koordinációs Központból a nyugati végeken őshonos fogolyszínű magyar naposcsibéket hoztam. Négy hónaposak lesznek. Szépen fejlődnek. Sok öröm van bennük. Váci Mihály Állatok című versének sorai jutnak eszembe.

"Az állatok velem/rokoni lények./Bennük a létről emberi tudást érzek." A konyhára - amit csak lehet  - a kertben megtermelünk mindenfélét, és csak a legszükségesebb dolgokat fogjuk megvásárolni. Május óta nincs televíziónk, vezetékes telefonunk. Manapság, ha valaki nyitott szemmel éli mindennapjait, akkor láthatja, hogy a dolgok rossz irányt vettek. Ez a világ alapvetően életellenes! Atomizálódik a társadalom. A hagyományos közösségek eltűnőben vannak. Emberek tömegei magányosan, kapcsolataiktól megfosztva, a teljes kiszolgáltatottság csapdájába vergődve élik mindennapjaikat. A fogyasztói embertípus nagyipari előállítása folyik! Az "ideális fogyasztó" a kapcsolataitól megfosztott, magányosan szorongó ember, aki egyedül a fogyasztásban leli az örömét. Ebből ki kell szállni.

 Az újságíró jegyzete

Taródi Lajos életmódváltása nem egyedi. Ismerek 30-as éveikben járó fiatalokat, akiknek elegük lett a fogyasztói társadalom irányítóinak  rafinált módon, kifinomult eszközökkel közvetített  manipulálásából,  a minél több és még több fogyasztásra bírásból,  a dobd ki, vegyél újat, mert megérdemled, aztán tedd ezt újra és újra, életed végéig típusú   életcélból.  Nem akarnak mindig    mindent lecserélni, eközben egyre boldogtalanabbá válni.

De sokan a válság ellenére még mindig így, ennek élnek. A jövő-menő divatoknak. Mi a megoldás?  Taródi Lajos így látja: "Nem azt kell várni, hogy a világ megváltozzon. Nekem, az egyes embernek kell megváltoznom! Felelősséget kell vállalnom magamért és társaimért, a Földünkért. Meg kell tanulni különbséget tenni értékes és értéktelen között, fontos és kevésbé fontos között.  Számomra a hagyományos paraszti kultúra az iránytű. A szokásaik, életvitelük, tárgyi kultúrájuk, viseletük, a teremtett világhoz való viszonyuk, hitük. Persze nem kell szolga mód lemásolni a régit, de ami érték volt benne, azt tovább kell éltetni. A helyi közösségeket  erősíteni,  egymásba  kapaszkodni. Örök értékek mentén szervezni életünket." 
 
Súlyos a helyzet, de nem reménytelen. Fogadjuk meg Kós Károly neves építész száz éve "A régi Kalotaszeg" című művében megfogalmazott gondolatait: "össze kellene szednünk nagy fáradsággal az ország minden részéről a széjjelszórt köveket, hogy azokkal a magunk képére építhessünk. És ehhez hit is kellene, és nagy fanatizmus is, és rettenetesen sok munka." 

Hogy megfogadjuk-e Kós Károly bölcs gondolatait? Senki máson, csakis rajtunk múlik. Ha úgy gondoljuk.