Hétvége

2013.04.19. 15:22

A háború végnapjainak áldozatai

Mint egy hadijátékos film, úgy peregtek az események 1945 március 28-án az Ikervárhoz közeli péterfai majorban. A helyiek pincébe húzódtak, nem messze egy német osztag az előző napi rum mámorát aludta ki, a Rába felőli úton pedig hárman bandukoltak.

Kozma Gábor

Azon a napon semmi sem utalt arra, hogy a jól felszerelt, korszerű gazdálkodást folytató péterfai majorban véres tűzharc robban ki. Amelynek áldozatául esnek azok a tanítójelölt székely fiatalok is, akiket hadiparanccsal ide vezényeltek mezőgazdasági munkára.

Reggel a majoriakkal egyetemben tették a dolgukat; vizet hordtak, almoztak, etettek, tejet szállítottak. Távolabb,  a silógödröknél egy éjjel érkezett német hegyivadász század maradéka, 40-50 ember aludta álmát. Közelükben kiürült rumoshordók. Egyetlen őrt állítottak, aki a szomszédos épületben alakított ki körletet. A béke azonban pókfonatú volt.

Két helyi férfi fehér zászlóval elindult a Rábához vezető úton, sem ők, sem mások nem tudtak az éjjel érkezett német katonákról. Céljuk az volt, hogy a majort békésen átadják a szovjetnek. Abból kiindulva, hogy tej, hús, kenyér mindenkinek kell, tehát munkájukra szükség lesz. Szerencsésen elérték a szovjet előőrsöt. Egyikük jól beszélt oroszul, még az első világháborús hadifogság okán. Gyorsan megértették magukat, majd egy őrmesterrel visszaindultak Péterfára. Útközben megálltak, cigarettára gyújtottak. Már egészen közel értek, amikor a német őrszem szabályosan kilőtte a középen haladó szovjet katonát. A durranás nyomán a legtöbben pincékbe menekültek és jól is tették. Mert felugattak az aknavetők, elszabadult a pokol...

Koszorús Ödön, az Ikervári Honismereti Kör vezetője sokat és sokáig kutatta a történteket. Az évforduó kapcsán ismét összerakta ama nap eseményeit.

- Tény, hogy a háború legvégén, 68 évvel ezelőtt húsz székely legénykének virradt fel utoljára a nap - mondta. - A szovjetek itt ütköztek bele egy csonka német hegyivadász századba, amelyet egyórás tűzharcban megsemmisítettek. A német sebesült katonák kötözésére a major istállóiból kivezényelt leventéket, a sebesült és bekötözött németekkel együtt, a gazdasági épület mellett levő silóárokba lőtte a felsorakozott szovjet osztag - eleveníti fel a történteket a kutatásai alapján. Hozzá téve: a Szálasi-kormány csak a saját bőrét mentette. A szökés esetén statáriummal fenyegetett, székely földről elhurcolt legénykéket Péterfán felejtették a nyilasok.

- Szegények, néptanítók lettek volna... Aki megmenekült, az az istállókban, a jószágok közt bújt meg. A nyílt terepen néhány német megpróbált kitörni, de úgy lőtték el őket, mint nyulakat a vadászaton. Az istállók sem voltak  biztonságosak, mivel néhány gránátot oda is behajítottak. Végül a péterfai cselédeknek kellett összeszedni és elhantolni a német és székely halottakat. A hátramaradt szovjet egység valószínűleg Ikervárra szállította sebesültjeit és halottait, ezek száma ismeretlen. Az is tény, hogy a község kimaradt a nagyobb háborús cselekményekből. Az életben maradt leventék kis csoportban haza indultak Erdélybe, székely földre. Ők vitték a szomorú hírt az otthon maradottaknak - szövi tovább a történetet a tanár úr.

Koszorús Ödön tanár úr, aki generációknak adta át tudását, lokálpatrióta társaival méltóképpen őrzi az áldozatul esett székely leventék emlékét a község határában lévő kopjafánál. (Fotó: Benkő Sándor)

- Aztán a  béke első napjaitól fogva Tóth Mariska néni gondozta az elesettek és áldozatok sírját. Az évek során az eső és hó elmosta a leventék névsorát, a falu is megfeledkezett róluk. 1975-ben Erdélyből látogatók érkeztek, márványtáblát hoztak. De arra csak testvérük és jó barátai nevét vésették fel.

- 1995 januárjában levelet kaptam Marosvásárhelyről, Gálfalvi Artur Béla tanár úrtól. A rádióból értesült a Péterfán exhumált németekről és erdélyi leventékről. A szerencsésen hazatért leventéktől és jó ismerősétől, Sárkány Dénestől hallottak csak a péterfai tragédiáról. A romániai politikai nyomás és magyarellenesség olyan mértékű volt, hogy Sárkány Dénes, mint koronatanú, hallgatott a leventékről. Gálfalvi tanár úr az özvegyétől kapta meg a naplóját. Nekem, mint nem publikus névsort küldte meg a napló töredéket, amely az áldozatok neveit is tartalmazta. Levelében Gálfalvi tanár úr megírta, hogy a leventék többsége Székelyudvarhelyen és Székelykeresztúron volt középiskolás, illetve II. éves tanítóképzős.

A történet itthon is folytatódott. Egy bizonyos Wagner úr, akinek bajtársai voltak a hegyivadászok, kutatásba kezdett a harcok színhelyén. Aztán 1997. március 28-ra elkészült az új kopjafás emlékhely a Sárvár-Péterfai út bejárójánál. Időközben kihantolták a testeket, botrányos körülmények között. Végül katonai tiszteletadással Veszprémben eltemették az áldozatokat. Az erdélyi Művelődés című folyóiratban pedig végre megjelenhetett az elesettek névsora és származási helye: Albert Gyula Székelyudvarhely H. Városfalva, Boros László Székelykeresztúr,  Boros Károly  Székelykeresztúr, Jobb Sándor Székelyudvarhely H. Városfalva, Kovács Ferenc Tordátfalva, Kuti Albert Csehétfalva, Lukács Béla Székelyudvarhely, Márton István Lövéte, Máthé Elek Vargyas, Nagy Dénes Vargyas, Péter Lukács Székelyudvarhely, Pitó Lajos Betfalva, Rigó Lajos Székelyudvarhely, Sata János Székelyudvarhely, Sándor Lajos Székelyudvarhely, Szabó Károly Székelyudvarhely, Székély Tibor Székelyudvarhely, Tódor Mihály Székelyzsombor, Tőkés László Székelyudvarhely H. Városfalva és Vass Kálmán Makfalva.

- A honismereti kör és nyugdíjas klub 30 éve mindig megkoszorúzza a leventék sírhelyét, valamint a szégyenletes exhumálás után kialakított és többször áthelyezett emlékhelyüket. Szeretnénk hinni, hogy Ikervár tanuló ifjúsága tovább fogja őrizni hagyományunkat, mert mi évről évre egyre kevesebben leszünk.

 

A háború és béke végnapjai

Szörnyű volt az egész második világháború, de a legszörnyűbb mégis az volt, amikor a béke előtt napokkal, órákkal végeztek ki ártatlanokat. A székely tanítójelölteket a Szálasi-kormány - halállal fenyegető - behívója alapján gyűjtötték táborokba, majd szállították a lángokban álló, de még nyilas fennhatóság alatt lévő területekre. Szálasi végig bízott a német csodafegyverben, ezért az volt az agyában, hogy az utolsó szál emberig ki kell tartani. Persze saját magát nem beleértve. A leventék illettek e képletbe. S bár harci kiképzést már nem kaptak, gyakran kezükbe nyomták a páncélöklöt, vagy a zsákmányolt, nem is ismert fegyvereket. Többnyire 20 év alatti srácokról volt szó, akik előtt még ott állt az élet. Ott állt volna, ha nem eszement politikák és politikusok tobzódtak volna, véres lövészárokká változtatva Európát.

A péterfai székely srácok, már úgy tűnt, megússzák az egészet. Majori munkára osztották be őket, s ez azért is jó volt, mert nem kellett nélkülözniük. Volt tej, kenyér, hús, ami kell. Negyvenöt március közepén már a hazatérést tervezték és abban bíztak, hogy a front átszáguld rajtuk. Így is lett vona, ha egy leharcolt, tényleges feladat nélküli német alakulat-roncs nem vetődik a major felé. De vetődött. A több ismert. A heves, egyórás harcban megsebesült németek kötözésére egy őrmester kirendelte az istállókban rejtőzködő leventéket. Majd amikor ez megtörtént, ő szépen lelépett Ikervár felé. Aztán a szovjetek benyomultak. Minden égett; ember, állat, épület. De azoknak, akik bent lapultak, legalább volt eslyük a túlélésre. Aztán percek múlva a silógödör szélén sortűz dördült. Talán fel sem fogták a srácok, mi történik velük. Igaz is, az egész máig felfoghatatlan.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!