Az arany középutat követve

Csonka Ernő festőművész 1993 óta a Jeruzsálemi Szuverén Templomos Lovagrend Magyarországi Priorátusának Commendatora. Számos díjat kapott a Lovagkereszt előtt is, az egyik legszebben megfogalmazott a Vas megye közgyűlése elnökének emlékplakettje, amit 90. születésnapja alkalmából kapott Az égi és földi szépség szolgálatáért . 

– Nem tudom, ki találta ezt ki, de szíven ütött, ennél szebben nem lehet elmondani mindazt, amit én fontosnak tartok – mondja Csonka Ernő. Nem sokan szaladoznak ilyen kitüntetéssel. Sok szeretetet kaptam a nyilvánosságtól, mindig elismertek. Szerintem a társadalmi szerepemet értékelték most a Lovagkereszttel. Úgy ért, mint derült égből a villámcsapás, nem is tudom, ki terjesztett fel a kitüntetésre, de nagyon boldog vagyok. A hosszú, sikeres élet stratégiáját firtató kérdésre Csonka Ernőnek ez a válasza: „mindig az arany középutat követve”. 

– Olyan ismereteket, alapot kaptam a neveltetésem folyamán, a Premontrei gimnáziumi tanáraimtól, amely biztos gerincet adott az élethez. Rendkívül fontos a hit. Azonban amint Szent Pál mondja, lehet akkora a hitem, hogy „hegyeket mozdíthatok el, de ha szeretet nincs bennem, mit sem érek...” A hit – remény – szeretet eszméjéből a szeretet a legfontosabb. Szeretet hiányában az ember sorvadozik. Az élethelyzetek alakítják az embert. A szeretet nem a világban kell, hogy legyen, hanem bennünk. Ha bennünk él, akkor megkapjuk a kegyelmet, a békét, a harmóniát.

Hogyan vélekedik, aki csaknem száz évet élt: milyen belső erőfeszítések árán lehet kijönni a válságos időszakokból? 

– Úgy kell elfogadni a helyzeteket, állapotokat, ahogy vannak. Hiába lázadozik ellene bárki. Az embernek ismernie kell saját magát, a képességeit, és olyanba ne fogjon bele, amire nem kapott „felhatalmazást”. Mi csak olyan dolgokban tudunk tevékenykedni, amelyek ebben a három dimenzióban zajlanak. Mindaz, ami téren és időn kívül, az anyag nélküli világban van, nem a mi dolgunk.

Például: hiába akarok küzdeni a Gonosz ellen, mert ő egy másik világban létezik, nem tudom felvenni vele a harcot. Mit tehetek? Ahhoz fordulok, aki vele azonos dimenzióban van, például megkérhetem az őrangyalomat, hogy védjen meg a negatív erőkkel szemben. A teremtő Istenhez kell fordulnom, hogy segítsen megmaradni a Gonosz erőivel szemben, amely a leggyengébb láncszemen, az „ördög ganaja” pénzen keresztül uralkodik a világon. Ami történik, az nem magától jön létre, annak oka van.

A 20–21. század embere szabad akaratából ezt választotta. De ez egy átmeneti állapot, biztos vagyok benne, hogy el fog múlni. Ha az ember visszatér a Teremtő akaratához, észreveszi, hogy rosszul választott. Akkor változás lesz a mai pusztító állapotokhoz képest. Ha én tényleg hiszek és nem csak mondom, akkor megoldódnak a dolgok. 

Csonka Ernő most is dolgozik, két augusztusi festménye még a festőállványon: az életöröm képei téma a bor, a derű, a zene, a fiatalság és szépség... Mit gondol a művész az ihletről, tehetségről, felső kapcsolatról, amelyből az alkotások születnek? 

– A művészi ihlet számomra nem misztifikált dolog. Egy tiszta szép akvarellpapír is lehet számomra ihlető. Nem hozom bele Isten jelenlétét, mert azt én más szinten találom. Aki alkot, arról feltételezhető, hogy van tehetsége, amelyet föntről kapott. Egy végzettségről szóló papír csak azt dokumentálja, hogy az illető valamely szakmában bizonyos ismereteket átvett vagy nem vett át másoktól. Aki tehetséget kapott, kötelezvényt is kapott, hogy a tehetségét fejlesztenie kell, csiszolnia, mint nyers-anyagot. Többféle módon lehet tanulni: mestertől, intézménytől és autodidakta módon.

Az eredmény fogja igazolni, hogy jól munkálkodott-e. Hogy művek szülessenek, ahhoz elkötelezettség, tehetség és szorgalom szükséges. Mi van akkor, ha a művészet nem tud találkozni a közönséggel és beszűkül az alkotások révén hozzáférhető minőségek tere?  

– Amikor lelki szárazság van – és ez már a kanonizált szenteknél is előfordult –, az az anyagi világban is megmutatkozik, nem lehet kikerülni. Például: én két és fél évig voltam orosz fogságban, ahol festeni nem tudtam, de ez nem jelentette azt, hogy az én képességem is fogságban van. Mert akkor is megmutatkozott, hiszen lerajzolhattam a fogolytársaimat, és ez még néha pluszadag kenyérhez juttatott. De a helyzetemen nem állt módomban változtatni. El kellett fogadni, és az adott körülmények között, a lelkiismeret szavára hallgatva a lehető legszebbet, legjobbat tenni.

A fogságban két téma volt: „mikor megyünk haza?”, és „mit főzünk?” – persze fejben. Még össze is vesztek a társaim, hogy mi kellene még az ételbe, amelyhez alapanyagunk természetesen nem volt... Soroltuk az otthoni utcákat, sakkoztunk, egy társunknak jó hangja volt, ő operaáriákat dalolt, például Tosca imáját, de volt, aki történelemórát tartott nekünk, érdeklődéssel hallgattuk... Akkor ezek tartottak minket életben...

Élni, festeni, szeretni...
Az újságíró jegyzete

Csonka Ernő szelíd, tépelődő alkat, nem akart kifejezetten „karriert” csinálni. Élni akart, festeni, szeretni. Ezekből épült fel mégis egy magasra ívelő pálya. Művészete mára megkerülhetetlen, pedig a realista, természetelvű festészet nem divat. Ha azonban a Pannon táj nyugodt, szép pillanatait, harmóniáit akarja valaki látni, az ő festményeit elő kell venni. Nem festőművésznek, hanem papnak, rajztanárnak készült. Helyette „szellemi szükségmunkás” lett a városházán, majd más egzisztenciális lehetőség nem lévén korengedménnyel bevonult katonának, és ment a frontra.

A hadifogság miatt neki két és fél évvel hosszabb volt a háború. Akkor sem talált munkát, mikor hazajött, úgyhogy amikor megkapta, már a sors ajándékának tűnt a feladat: pöttyöket festeni bögrékre – pöttyönként tíz fillérért... Ez volt élete első harmada. Ekkor találta meg őt a nagy szerelem is, a példaértékű házasság számára nem legenda, hanem az élhető élet maga. A pöttyös bögréktől a Lovagkeresztig vezető út csak visszafelé látszik jól.

Menet közben senki nem kérdezi a jó cselekedeteink számát, nem méricskéli, mivel jutalmazhatna, és hogy tetteinkkel arányosan hogyan lehessünk boldogok. Nem azért teszi a dolgát az ember, hogy díjazzák, de bizonyosan mérhető társadalmi hatása volna annak, ha ilyen szép kitüntetéseket egy emberöltőn belül – láttatva mi a nem változó érték – több alkalommal is megkaphatnának az arra érdemesek, elismerésül, biztatásul, összegzésül. Csonka Ernő azt mondja: „Amikor látszólag az ember nem sokat tehet az anyagi világban, a lélek akkor is fejlődik.” És mi mindannyian ezért vagyunk itt.