Wallis Bird, a féktelen ír kismadár

Az 1982-ben született ír zenész-énekesnő nem egy faksznis sztár. Semmi celebdili vagy allűr. Inkább, mint egy lány a szomszédból, vagy még inkább a szomszéd asztaltól, ha már adott a fesztiválközeg. Laza, humoros és intelligens. Durván másfél perc alatt kerülünk egy hullámhosszra ezzel a 155 centi magas teremténnyel. 

A backstage-ben vagyunk. Mi az, hogy nincs söröm – néz rám kérdőn, és máris hozat egyet. Rábeszélésre. Először maga akart érte indulni. Wallis Bird kisgyerekként elszenvedett egy balesetet: fűnyíró vágta le bal kezének ujjait, nem is lehetett mindet teljesen visszavarrni. Ennek következtében egyedi stílusban játszik, jobbkezes gitáron, fordítva. 

Első lemeze 2006-ban jelent meg, ez volt a Branches Untangle. A második 2007-ben jelent meg (Spoons), ezt két évvel később követte a New Boots, majd jött a 2011-es album (The Mistakes Are Intentional). Az eddigi utolsó a tavalyi lemez volt, ez egyszerűen a Wallis Bird címet viseli. Hazájában, Írországban több zenei díjat kiérdemelt már. Megkapta a Meteor Music Awardot (kétszer is) és az IMTV Irish Music Video Awardot.

– Tényleg két éves korodban kaptad az első gitárodat, ahogy azt az interneten olvastam valahol? És mikor kezdték el játszani rajta?

–Igazából hat hónaposan kaptam az elsőt. Hogy mikor kezdtem el játszani? Nem emlékszem pontosan... körülbelül akkor lehettem két éves. Amióta az eszemet tudom, gitár lóg a vállamról. Mindig ez volt a kedvenc játékom. 

– Zenészcsaládban nőttél fel?

– Igen, az öcsém, a bátyám, a nővérem... Az apám DJ-ként is szerepelt... szóval igen, a zene folyamatosan jelen van a családban. 

–Volt valaha is B terved? Hogy mi leszel, ha nem zenész?

– Nem volt más tervem. Csak utazni, zenélni, jól érezni magam. Ez minden, amit valaha is csinálni akartam! A zene az egyetlen dolog az életemben.És minthogy nagyon érdekelnek az emberek, a gyógyítás, a zeneterápia, úgyhogy ha nem magával a zenével foglalkoznék, akkor is valami olyasmit csinálnék, amit zenével lehet csinálni.

Fotó: Rózsa Melinda

– Egyedül írod a dalaidat?

– Igen, otthon, a zenéket, szövegeket is. Feljátszom a demókat, aztán a zenekarral együtt bevonulunk egy stúdióba, ahol megcsináljuk a kész felvételeket. 

– Mi inspirál?

– Az élet! Az, ahogy a legkülönfélébb emberek felbukkannak az életemben. Van, hogy nagyon sokat dolgozom és gondolkozom egyetlen dalon, máskor az egész csak egy érzés. Egy érzés, amit ki kell valahogyan fejeznem. Hú, nehéz ezt megválaszolni. Tulajdonképpen mindaz inspirál, amit megélek, amit tapasztalok, akikkel találkozom. Tudom, hogy ez nagyon általános válasz... Nagyon pozitívan gondolkozom. Próbálom azt is élvezni, ha valami ijesztő vagy erőpróbát jelentő dolog történik az életemben. Tanulok belőle. Szeretek tanulni. Szeretek megtanulni különféle hangszereken játszani, és szeretek tanulni más kultúrákból, így az utazás is nagyon inspirál. Ahogy a különféle nyelvek is, az, ahogy az emberek beszélnek egy nyelvet, ahogy szólnak és viszonyulnak egymáshoz az emberek. Az élet a legnagyobb iskola.

– Hány nyelven beszélsz?

– Én nem olyan sokat... az anyanyelvem az angol, beszélek egy keveset írül, illetve megtanultam németül. Két évet éltem Németországban, 2006-tól kezdve. 

– Wallis Bird az eredeti neved, vagy művésznév?

– A sajátom! Vicces, persze, egy énekesnél, hogy Bird (madarat jelent), de nem művésznév! A Wallis nem mondható átlagosnak, ezt Wallis Simpson (aki miatt VIII. Eduárd 1936-ban lemondott a trónról) után kaptam. Mivel az apám szénbányász volt, így én tulajdonképpen félig nemesnek számítok, félig meg munkásnak. (Wallis talán csak ugrat. Volt egy 1980-as film, a country énekes Loretta Lynn életét feldolgozó A szénbányász lánya...)

– Az előbb említetted Németországot. Miért mentél oda? Miért pont oda?

– A suliban kezdődött a történet, még Dublinban, ahol zenét tanultam. Az iskolánk részt vett egy csereprogramban, tizenöt különböző európai ország hasonló intézményeivel közösen. Ezen keresztül alakultak ki német kapcsolataim, és amikor befejeztem az iskolát Írországban, úgy gondoltam, el kellene indulnom valamerre, világot látni. Így Mannheim egy kalandnak indult.

– Most is kaland az élet? Vagy már megállapodtál valaki mellett?

– Nem... Azt gondolom, egy kapcsolathoz most túlságosan szabad és talán túl bolond is vagyok. Voltak pedig hosszabb kapcsolataim, de most szingli vagyok. És nagyon élvezem!

– Szingli... Macskád is van?

– Nincsen... Pedig úgy szeretnék egyet! De nem lehet, épp azért, amiért egy kapcsolatot fenntartanom is nehéz volna most. Túl sokat utazom. Az elmúlt évben 240 napot voltam úton. Idén sokkal kevesebbet turnézunk, alig száz napot, mert közben készül az új lemez. Egyáltalán nem bánom, hogy így van, hiszen az utazás és a zene jelentik az életemet! 

– Voltál már Magyarországon?

– Igen, a Sziget fesztiválon. Néhány évvel ezelőtt, egy magyar rockbandával játszottam együtt.

– Dalaidban számos stílus ötvöződik. De te milyen zenét hallgatsz otthon?

– Mindenfélét. Az egyetlen, amit soha, az az eurotrash... azt valahogy nekem nem jön át. De amúgy mindent hallgatok. Akkor is, ha ócska. Bár, igazából nincs is olyan, hogy rossz zene, hiszen ha valaki veszi a fáradságot, hogy írjon egy dalt, ahhoz már elhivatottság kell. Azt nem szabad semmibe venni.Ami számomra fontos, amit igazán szeretek: legyen jó ritmusa a zenének. Olyan legyen, hogy egyszerűen lehunyt szemmel is táncoljak rá. Legyen dallamos, és jöjjön szívből. 

– Emlékszel az első saját dalodra?

– Volt benne nap, hold, égbolt. Arra emlékszem, hogy ültem a kertben – öt vagy hat éves lehettem –, körülöttem a fű, és valahogy kezdtem átérezni azt, hogy vagyok. Hogy ember vagyok, hogy érzek, és hogy én is része vagyok ennek a világnak, amiben van ott fenn egy dolog, amit úgy hívnak, nap, és egy másik, amit holdnak neveznek... És én köszöntem nekik, amikor az egyik lement, és feljött a másik. Bye moon, hello sun!