Szellemi pogácsa a bogotai remetétől

Szellemi pogácsa? Nyereményjáték? Zsákbamacska? Ez is, az is – ízlés szerint. Gergó Judit, a Magyar Rádió munkatársa – a könyvbemutató háziasszonya – kínálókosárkával fogadta a vendégeket a Berzsenyi könyvtárban. Megtelt az előadóterem. A  kosárkában összesodort papírszeleteken egy-egy Dávila-aforizma jutott mindenkinek. Mondjuk éppen ez: „Előbb a semmibe kell hullnunk, hogy valamivé váljunk.” Vagy ez: „A hitetlenség nem bűn, hanem büntetés.”

A Vasszécsenyi Plébánia gondozásában frissen megjelent kötet megszületésének történetébe Merkli Ferenc atya avatta be a közönséget. Mint mondta, még Felsőszölnökön szolgált, amikor (kb. öt éve) egy barátja a kezébe adta a Dávila-gyűjtemény német kiadását. A kötet különösebben nem keltette föl az érdeklődését – a szerző sem volt ismerős –, de amikor aztán belelapozott, „lúdbőrzött a háta”. Előbb csak a prédikációiban idézte egyre többször a „bogotai remetét” – a hívek is kérték –, aztán kedvet kapott a fordításhoz. Az aforizma azonban speciális, sűrű, paradox, ironikus műfaj: töredékességében, rövidségében villantja föl a teljességet. Aforizmát fordítani nem könnyű feladat. Úgyhogy  Merkli Ferenc – Tóth Csaba festőművész ajánlásával – fölkereste dr. Czetter Ibolya irodalomtörténészt, aki a német kiadás alapján készült nyersfordításokat végül formába öntötte. Íme, a a mintegy két évig tartó közös munka eredménye, a szemre is szép kötet.

A Dávila-kötet bemutatója a BDK-ban. Balról: Dr. Czetter Ibolya, Merkli Ferenc, Gergó Judit (Fotó: Maitz Kinga)

Az éppen száz éve született Nicolás Gomez Dávila harmincezres könyvtárának szellemi és valóságos erődítményében  a gondolkodásnak, a folytonos szellemi erőfeszítésnek szentelte az életét. A 20. századot átfogó életművét jórészt (eredetileg gyöngybetűkkel papírra vetett) aforizmái teszik ki. Írt mindenről: a létezésről, a  művészetről, a kereszténységről, a történelemről; az élet nagy és végérvényesen megválaszolhatatlan kérdései foglalkoztatták. Szemléletét a modernitás, a (tömeg)civilizáció kritikája jellemzi. „Csak amit újraolvastunk, azzal rendelkezünk”, mondja Az irodalomról című fejezetben. Ez a megállapítás a Dávila-kötetre is érvényes.