Pléhkrisztusok Dicsérete

Faludi Ferenc jezsuita szerzetes A feszülethez című versét valószínűleg valamelyik nyugat-dunántúli településen írhatta. Juhász Gyula A tápai Krisztusa a címéből adódóan Szeged környékéhez kötődik. A református Ady Endre Krisztus-kereszt az erdőn című versének helyszíne pedig az Érmellék.

Az út menti keresztek egy része úgynevezett pléhkrisztus. Ezeken a fából, kőből készített kereszteken a megfeszített Jézus alakja vasból, bádogból kivágott lemezre festve jelenik meg. A XIX. század végén, amikor a szakrális kisemlékek állítása divatba jött, a falusi ácsok által készített kereszt jelentette a legolcsóbb megoldást. A vaslemezből több helyen a kovács vágta ki Krisztus alakját. De a festésre, díszítésre is akadt alkalmas ember. A XX. század elejére a technológiai fejlődés eredményeként a műkő olcsóvá vált. Egyre több kőfaragó állt át a műkőből készült síremlékek, keresztek gyártására. Kínálatukban már raktárból megvásárolható késztermékként jelentek meg fogadalmi keresztek. A műkő nem volt örök életű, de tartósságában állta a versenyt a gyengébb minőségű mészkővel és homokkővel szemben. A fából készített fogadalmi keresztek száma csökkent, de mégsem tűntek el teljesen. Voltak, akik ragaszkodtak hozzájuk. Ez utóbbiban az olcsósága mellett a lokális kötődésnek is volt szerepe. A faragásban, díszítésben helyi motívumok is megjelenhettek. A pléhkorpusszal ellátott fakeresztek a népművészethez kapcsolódnak. Egyszerű Krisztus-ábrázolásaik – nemegyszer éppen a naivitásukból eredően – átütő erejűek. Ennek ellenére vannak, akik a pléhkrisztusokat falusi giccsnek tekintik, megőrzésüket, számbavételüket pedig fölöslegesnek.

Fontos volt a kereszt mellett elhaladók megszólítása. Általában maga a kereszt a jel, amely megállásra késztet, de ez néha külön felirattal is kiegészült. Például: „Állj meg vándor e keresztnél…!”

A keresztállítás elsődleges célja felhívni a figyelmet Jézus kereszthalálára. A megfeszített, lemezre festett test önmagában is kiváltja a szemlélődőben a megrendülést. „Gyenge testén sebeit / Vérrel buzgó kékeit / Aki látja és nem sír / Élő hittel az nem bír” – írja Faludi Ferenc. Hozzátehető, hogy a vérrel buzgó kékei mai szóhasználattal vértől buzgó ereket jelent.

Akik keresztet állítanak, azok bíznak abban, hogy szavuk mindenfajta hierarchiától függetlenül, közvetlenül jut el a Mindenhatóhoz. A válasz-üzenet annak a Jézusnak a közvetítésével érkezik meg, akit a kereszten látunk.

„Az ország útján függ s a földre néz, / Arcán szelíd mosoly a szenvedés […] magyar Krisztus, a falusi szent / hiszen nekik is megváltást izent” – írja Juhász Gyula.

A kereszt készíttetése, elhelyezése a személyes hit nyilvános megvallása. Valamikor „spontán” állítottak kereszteket, de a XIX. század második felétől a kihelyezésnek már jól körülhatárolt szabályai voltak. Bizonyos összeggel alapítványt kellett létrehozni, amelynek célja volt, hogy a fenntartás, gondozás folyamatosan biztosítva legyen.

Az állításhoz általában fogadalomtétel is társult. A kereszt által jelölt helyekhez nemegyszer helyi legendák kapcsolódtak.

Ha vaslemezre festették a képet, akkor azt hamar átütötte a rozsda. Az eredeti alakot rendszeresen újra kellett mázolni. Ha magára hagyták, akkor egy idő után csak a körvonalak voltak láthatók. Krisztus sziluettje a havas, téli tájban is jól kirajzolódott.

„Havas Krisztus-kereszt az erdőn, Holdas, nagy, téli éjszakában: Régi emlék” – olvashatjuk Adynál.

A ma még meglévő pléhkrisztusok közül általában a régebbiek a szebbek. Azoknál még nagyobb figyelmet fordítottak a keresztvégek kifaragására. Ahol pótolni kellett, előfordult, hogy az aprónak tűnő részletekre már nem figyeltek annyira. A keresztet és a korpuszt sokszor bádogtető védi, melyet az adott vidék hagyományaihoz igazodva díszítettek. Mellékalakként megjelenhet a fiát sirató Szűz Mária is.