Száz éve született Szabó Magda

A kortárs irodalom népszerűségére mostanában igazán nem lehet panasz; és ehhez hozzájárul a hús-vér szerző régi jogaiba való visszahelyezése is. De aki soha életében nem várakozott Szabó Magda-dedikációra, nem tudja, mi a népszerűség.

„Kumacs, szenvedek, s az megy egyedül, de térdig járni rózsában sose kényszerülj, se üres szobában visszagondolni, hivatalosan élő klasszikus lettél”, írta 1997. szeptemberében Münchenbe Haldimann Évának. A Kumacsnak címzett, 1970 és 2005 között keletkezett Szabó Magda-levelekből 2010-ben (három évvel az író halála után) az Európa Könyvkiadó jelentetett meg válogatást. Nem pusztán háttér és adalék: az egyik legizgalmasabb Szabó Magda-kötet. Nem csak azért, mert ezekben a tárcaszerű miniatűrökben is működik a csodálatosan, sajátságosan plasztikus Szabó Magda-mondat; és ha lehet, még erőteljesebb az önirónia, a napi történéseket azonnal rendszerbe helyezni képes éleslátás. Hanem például azért is, mert a voltaképpen az egész életművet jellemző személyesség, vagyis a klasszikus görög-római és kálvinista alapokon nyugvó híres „magánmitológia” újabb árnyalatokkal gazdagodik. A szerző különben is jól föladta a leckét azoknak, akik élet és irodalom, dokumentum és fikció határsávját próbálják kitapintani.

Egy 2002-es levélben Szabó Magda így búcsúzik (a pesti Kumacs a müncheni Kumacstól): „...imádkozz, mert félelmes híresnek lenni...” Lehetséges, hogy volt valami félelmetes abban a 2005-ös szombathelyi sorállásban is? Csodálatos volt, az biztos. Augusztus, karnevál-idő. Az (akkor) KO Könyvesboltban több mint három órán át tartott a dedikálás. Több mint három órán át. Szabó Magda az utolsó pillanatban is ugyanolyan derűs, barátságos és élénk volt, mint az elsőben. Jelenés, eleven természeti tünemény. Az édesapja (így tudjuk a Szabó Magda-könyvekből) szívesen látta volna színésznőnek. De ő nem hagyta volna, hogy bárki csókolhassa a nyílt színen. Bár korán rájött arra is, hogy a színpadi realitás az egyetlen, amiben bízni lehet. Eljátszotta hát a „great old lady”-t: az Írót – aki nem mellesleg Nő –, csillogóan, szépen, hitelesen. Ahogyan Szombathelyen – ahol korábban gyakran megfordult a baráti Széll házaspárnál – kiszállt az autóból és bő egy hónap híján nyolcvannyolc évesen beszaladt a könyvesboltba, fölért egy tapsos színházi belépővel. Mindenkinek azonnal megtalálta a nyitját, a csak neki való személyes szót. Keresztfia és „testőre” (ma a hagyaték gondozója), Tasi Géza kísérte. Tizenkét év távlatából érdemes belegondolni abba, amit akkor mondott (miközben tényleg testőrként kísérte figyelemmel a dedikálást): „Szép kis család az (ti. a Jablonczayaké) – de hogy a Szabókról mi mindent lehetne mesélni... Gondolja csak végig, a Szabókról, ugye, hogy kevesebbet olvasott. A Jablonczayakról többet, persze róluk se mindent, de szerintem a Szabókat igazán sose fogja megírni. Majd meglátja.” És tényleg. Azt gondoljuk, mindent tudunk róla, pedig alapkategóriája a titok, az „úgyse tudják, ki voltam”, a „szétszeretnek”, de „nem értenek”. Író. Ő ne tudná, hogy minden elbeszélt élet – fikció? (És hogy az Odüsszeusztól számított európai személyiség teljes mélységében föl nem tárható?)

És mégis. A „hozott anyag”, a magánmitológia – amely nem csak a mélybe taszító, magasba emelő 20. századot fogja át, családilag elér egészen IV. Béláig – néha mintha eltakarná előlünk Szabó Magda sokrétű írásművészetét. Mintha ezzel: Szabó Magda lírát, drámát, epikát magában foglaló írásművészetével, az életmű igazi erővonalaival, „kánonjával” foglalkozna a legkevesebbet a Petőfi Irodalmi Múzeum centenáriumi Szabó Magda-kiállítása is, amelynek labirintusában maga az író játssza Ariadné szerepét: ő jelöli ki a tematikát, ő fog bennünket kézen és vezet végig az életén. És hozzá a filmmel-tévésorozattal – és a francia Femina-díjjal – megtámogatott népszerűség: külön kistermet kap Az ajtó (mögötte Emerenc és a halhatatlan Szobotka-szerelem) meg az Abigél. (Lehet kívánni, cetlin segítséget kérni is.) Így fordul észrevétlenül kicsit önmaga ellen a tárlat címe: „Annyi titka maradt”. Mint Jablonczay Lenkének a a titokfejtő, minden olvasásnál új rétegét föltáró Régimódi történet alapállítása szerint. Bár a szombathelyi irodalomtörténész, Lőrinczy Huba (ő szintén éppen tíz éve nincs közöttünk) szerint a Régimódi történetet is pont a túlzott életrajziság ballasztja akadályozza meg abban, hogy a Szabó Magdának is mintaként szolgáló Thomas Mann-családregény, A Buddenbrook-ház magasába emelkedjen.

De az egy életen át fogva tartó (gyerekkönyvek, ifjúsági regények, „felnőttkönyvek”) Szabó Magda-csapda nem ereszt. Amikor titokban arra kötünk fogadást, hogy mindenképpen az életmű magaslatain kell számon tartanunk A pillanat (Creusais) címmel megírt „női Aeneist”, az önmagára utalt Erős Nő kesernyés, játékos apoteózisát, akkor megint Szabó Magda adja meg hozzá az igazolást. A Haldimann Éva-levelezésben többször a legjobb művének nevezi A pillanatot (amit voltaképpen elsodort a rendszerváltás). Leveleit gyakran Creusa néven írja alá. És titokban azért bízik abban, hogy az időbe vetett, pecsételt szájú amforáját egyszer majd kifogja valaki.