Menni vagy maradni Magyarországon?

Ha bármelyikünk végigtekint a famíliáján több nemzedéken át visszanézve, meglehet, hogy felmerül a különböző időszakokban a „menni vagy maradni” kérdés. Egy családot választottunk a sok közül, Mák Dóriékat, akik vállalkoztak arra, hogy felelevenítik a múltjukat – hogy a családtörténetben mikor bukkant elő: nem Magyarországon keresnek további lehetőségeket.

A nagymama, Takács Istvánné Melczer Mária 1922-ben született. Elszenvedte a háborút, de mégsem a bombázásokról, a pusztulásról beszél, hanem arról, hogy szerelmes lett, és semmi nem zavarta, akadályozta abban, hogy férjhez menjen, gyerekeket szüljön, teljesen világos volt, hogy ez az élet rendje.

- A Katolikus Legényegyletbe jártunk, színdaraboztunk, minden vasárnap táncoltunk. Ott ismertem meg Pistát. 1945 elején jött haza a háborúból, megsérült. Az öccsével, Józsival elindultak nyugatra, de Pista a határról visszajött – meséli a 96 éves Manci néni. Kiderül, hogy a fiatalember miatta jött vissza. Nagyon szerelmesek voltak, 1947-ben házasodtak össze. Miért maradtak Magyarországon? Manci néni erre a kérdésre azt válaszolja: – Mert ez a hazám.

Négy gyerekük született, egy meghalt kisgyerekként tüdőgyulladásban. Manci néni a gyerekek születése előtt és után is a szövőgyárban dolgozott három műszakban. Üzembizottsági alelnök volt, híres arról, hogy mindenkin segített, akin csak tudott. Ha valakinek valami problémája volt a gyárban, azt a tanácsot kapta: „Menj a Mancihoz!” A férje elektrikus volt, az ÉDÁSZ-nál dolgozott, ő felelt a város áramellátásáért.

Manci néni emlékszik, hogy a háború idején futóárkot kellett ásnia, a háború után pedig más nőkkel együtt részt vett a helyreállítási munkákban, sok úgynevezett társadalmi munkát végzett. Mindemellett kertet művelt, zöldségek, gyümölcsfák voltak benne.

- Nem éltünk királyi módon, de mindenünk megvolt. Az iskolában tiszták, rendezettek voltunk, kirándulni, strandolni jártunk, táboroztunk, volt biciklink – kapcsolódik be a beszélgetésbe az egyik lánya, Mák Károlyné Márti, aki 1951-ben született, a 70-es években volt fiatal.

- Körmendre jártam dolgozni a gyógyszertárba, a vonaton mutatták be a fiatalembert, aki a férjem lett 1973-ban. 11 hónapig udvarolt, aztán hozzámentem. Nagy szerelem volt, sőt a lelkemben még ma is tart.

Mártinak és Karinak két lánya született, 1975-ben és 1976-ban. 44 éve minden reggel puszival, öleléssel köszönnek el egymástól, kézen vagy karonfogva járnak. A szeretetüket úgy mutatják ki, hogy tisztelettel bánnak, törődnek egymással, elfogadják a másikat, megbeszélik a dolgaikat, a problémáikat. Számtalan közös programjuk van, járják a világot, itthon és külföldön.

- Egy szolgálati lakásból indult az életünk, együtt laktunk az anyósommal. Volt munkahelyünk, szerettük, amit csináltunk, be tudtuk osztani a keresetünket. 1240 forint volt a bérem, 3 forint 60 fillér egy kilogramm kenyér, egy liter tej, 50 fillér egy gombóc fagyi, 1 forint 10 fillér egy habroló. Apai nagyapámnak trafikja volt a Perint partján, mindig Gránát kockát kaptam tőle, belül nugátos krémmel – meséli Márti. – Az állam úgy határozta meg a fizetéseket, hogy abból meg lehessen élni. Ha pluszt akartál, tettél érte. A férjem főmérnök volt a Vasépnél, ott kivitelezéssel foglalkozott, otthon házakat tervezett. Nem aggodalmaskodtunk a jövő felől. Az volt az életünk alapja, hogy családunk van, egészségesek vagyunk, tudunk dolgozni. Mindig egy kicsit tudtunk előrelépni. 1983-ban vettünk egy házat a Zrínyi utcában – a Heckenast aranyozóét – azzal a céllal, hogy lebontsuk és újat építsünk a helyére. 1984 karácsonyán költöztünk be. Igaz, hogy konyhaszekrény még nem volt, de ki akartunk kapcsolódni, ezért egy házilag lakókocsivá alakított Ikarus busszal és egy Volga kombival Törökországba mentünk nyaralni a bátyám családjával, nyolcan. A gyerekek szívesen aludtak és utaztak a busz tetején a víztartály mellett. Indulás előtt három hétig készítettük előre egy hónapra az ételeket: palacsintát, pörköltet, sült húsokat, mindent egy mélyhűtőben tároltunk a buszban. Nem néztük, mi az, csak mindig kivettünk belőle valamit, és az jó volt. A napi gyümölcsöt megvettük útközben.

Márti azt mondja, a férje az építőiparban mindig rengeteget dolgozott, ő pedig a családi háttérről gondoskodott. A rendszerváltás táján mindketten átmentek a privát szférába dolgozni, kemény volt, de a munka szeretete megtartotta őket. A gyerekek felnőttek, most a nyugdíjas éveiket élik. Egyebek közt feladat az idős nagymama ellátása, hárman testvérek heti váltásban gondozzák.

- Nagy szerencsém van, hogy ilyen szüleim vannak, és hogy sokat lehettem a nagyszüleimmel, sokat tanulhattam tőlük – meséli Márti egyik lánya, az 1976-ban született Mák Dóri, aki a családi legenda szerint háromévesen elindult világgá, de visszatartották.

- Nekem ez a minta, ezt láttam, hogy a család a legfontosabb, a tartós szeretet, a törődés, a tiszta kommunikáció, én ezt várom az élettől. Egyedül nevelem a fiamat 16 éve. „Erős nő” lettem, mert mindig, minden körülményben helyt kell állni, és ez nem könnyű feladat. Párkapcsolat kiépítése szempontjából sem. A férfi ego nehezen viseli, ha nehezebben vagy másként érvényesül. Nem is egy női egót helyezek szembe ezzel, csak szívből élek, igaz, óriási tempóban, de közben ugyanúgy szükségem van a gyengédségre, mint mindenkinek. Mielőtt Zsömit megszültem, három munkahelyem volt egy időben, az egyik állásomat hétvégente töltöttem be külföldön. Dolgoztam később Ausztriában 6-7 éven át, jól kerestem, tudtunk félretenni. De egyszer csak úgy éreztem, nem éri meg távol lenni a gyerektől, napi két óra ingázás elvesztegetett idő. És itt vagyok otthon. Azt gondolom, Magyarországon is lehet munkát találni, ha akarunk. Most csokoládé-értékesítésben is dolgozom és van egy alapítványom (a Mák Dóri – Divatbemutató Kicsit Másképp Alapítvány), amelyen keresztül sokaknak tudok segíteni. Büki Péterrel és Beke Erikával évente egy-egy rászoruló családot támogatunk. A „nagyimamello” és anyu szociális érzékenysége bennem felszázszorozódott. Anyu a szombathelyi Zonta klub alapítója volt, tagja 28 éve, két cikluson át elnök is volt. A Zontával a család jótékony tevékenységei kiteljesedtek, ez is megerősített engem abban, hogy jó úton járok, amikor másokon segítek. Jó érzés segítő kezet nyújtani és tudni, hogy a segítségnyújtás bármilyen formájában a lelked is benne van. Imádom az életemet. Sajnálom, hogy ma úgy bánnak az emberek egymással, mint a használati tárgyakkal, hogy lehajtott fejjel, bedugott füllel mennek az utcán, nem építenek valódi kapcsolatokat. Messengeren üzengetni mindenki nagyon tud, de amikor egy kávé mellett lehetne beszélgetni, az nem megy. Mindenki a pénzt hajtja, az élet pedig elmegy felettünk. Persze, kell valamennyi pénz, de meg kell tanulni attól függetlenül is boldognak lenni. Megfizethetetlenek a családi, baráti kapcsolatok, ezekre időt kell szánni. Vasárnap nem vásárolni kellene menni, hanem együtt főzni, filmet nézni. Azzal fojtjuk meg a fiatalokat, hogy „hagyjál, nem érek rá, menjél tabletezni”.

Hogy gondolkodik Dóri fia, a 16 éves Zsombor (becenevén Zsömi)? Még nem tudja, mi szeretne lenni, de arról már döntött, hogy a történelem és földrajz fakultációt választja, a premontrei gimnáziumba jár. Mindene van: laptopja (de inkább asztali gépet használ), tabletje (de az szerinte felesleges, mert ugyanaz, mint a telefon, csak nagyobb) és okostelefonja (amiről mindent meg lehet oldani). Naponta maximum két órát internetezik, szeret inkább kint lenni a barátaival, sétálni a barátnőjével, hétvégente mennek a Vadására, az Őrségbe, nyáron a Balatonra. Sokat segít a dédi körül: sétáltatja, felvidítja, behordja a fát a fűtéshez. Angolul és németül tanul, de nem tervezi, hogy külföldre megy, legfeljebb egy nagyobb városba. Neki is fontos a családi kötődés.